A megbocsátás

Ha nagyjából akkor olvastad a cikket, amikor megosztottam, akkor olvasd el újra, legalábbis a végét, mert pótoltam hozzá még valami nagyon fontosat! 

 

Ez valóban nem egy könnyű téma, de muszáj róla írnom, mert nagyon kikívánkozik.

Tegnap beszélgettem valakivel a megbocsátásról, aztán ahogy az lenni szokott, valami megmozdult és elindult bennem már a beszélgetés folyamán.
Nagyon sok gondolatom jött azóta, még éjszaka is és a mai nap folyamán is. Valahogy nagyjából csak most lett kész arra, hogy megírjam. Érdekes dolog ez. Ahogy elindul bennem, formálódik, feljönnek a dolgok, hogy hogyan írjak róla, mit vegyek bele, aztán közben szembejönnek mondatok filmből vagy könyvből. Igen, néztem ma filmet és olvastam is könyvet.

Szóval, lehet, hogy hosszú leszek, lehet, hogy kissé kusza, de igyekszem jól érthetően és megemészthetően megírni.
Ez megint egy teljesen szubjektív írás.

A megbocsátás egy félreértett fogalom. Szerintem. Talán úgy tudom a legjobban jellemezni a megbocsátást, hogy ez így csak a felszín. Főleg úgy, hogy látszólag ugyan megbocsátanak, de belül magukban továbbra is ott a harag. Ugye, sokan vannak úgy, hogy haragszanak valakire a viselkedése, a tettei vagy egyéb miatt. Jól a fejükhöz is tudják vágni, hogy nem bocsátanak meg.

Nagyon sokan ezt a haragot és a hozzá tartozó dühöt is táplálják magukban azzal, hogy erre gondolnak, erről beszélnek, vagyis ezt erősítik magukban. Hiszen, amire gondolunk sokat, amiről beszélünk sokat, az csak erősödik bennünk. Én is ismerek olyanokat, akik szeretik a sértettségeiket hangoztatni, de ők, amíg el nem kezdenek máshogy gondolkodni, sosem fognak ebből kikerülni. Ez a harag, düh szó szerint mérgezi őket. Nincsenek tisztában azzal a ténnyel, hogy az ő haragjuk és meg nem bocsátásuk nem a másiknak okoz kárt, hanem csak saját maguknak. Az évekig táplált harag megmutatkozik betegségekben, függőségekben is. Amivel nem a másikat bántjuk, hanem saját magunkat.

A megbocsátás tehát nem a másik miatt fontos, hanem csakis saját magunk miatt.

Azt mondják, akkor bocsátottál meg igazán valamit, ha már nem beszélsz róla, ha már nem is gondolsz rá. Én ezzel nem tudok teljesen egyetérteni. Én is bocsátottam már meg és mégis eszembe szokott néha jutni az illető, akivel kapcsolatos. Több ilyen is van, csak már nem beszélek róla negatív kijelentéssel, hanem igyekszem semleges maradni vagy egyáltalán nem is beszélni róla.

A megbocsátás ugyanis nem csak az, hogy kimondom, hogy megbocsátottam. Ez tényleg csak a felszín, a hegy csúcsa. A megbocsátáshoz egy belső út vezet. Persze vannak azok is, akik azt mondják, hogy a megbocsátás is csak egy döntés, de lássuk be, eddig a pontig eljutni valóban nagy tudatosság és a bennünk lakozó szeretet felszínre hozása és még nagyobb kifejezése lenne szükséges. Erre pedig még sokan nincsenek készen. Én is szeretném, ha ennyi mindenkinek elég volna, de nem az.

Kezdjük azzal, hogy mindenhez két ember kell. A „bántó” és a „bántalmazó”. A legegyszerűbb, ha most ezekkel a szavakkal fejezem ezt ki. Akkor is, ha szülő-gyermek kapcsolatról van szó. Én hiszek abban, hogy a lelkek azok, akik talán megegyeztek bizonyos körülményekben, hogy a megtörténtek által fejlődhessenek. Hiszen, szokták mondani, egy kisgyermek nem véletlenül születik abba a családba, amelyikbe. A lélekben meg általában mindenki hisz, hiszen a pszichológusok is az ember lelkét próbálják gyógyítani.

Tehát azt mondom, hogy nem lehet kizárni ezt a tényezőt, hogy egy adott negatív eseményhez bizony mind a két fél kellett. Az egyik, aki bántott, a másik, akit bántottak. Akkor is, ha gyerek az utóbbi. Sokan ezt a vonzás törvényével definiálnák, hiszen valamiért ezt a tapasztalatot vonzottuk be magunkhoz. És még ezzel is egyet tudok érteni. Mert ha visszatekintek az életemre és sok-sok negatív eseményére, akkor azt tudom mondani, hogy talán mind kellett ahhoz, hogy most itt lehessek és írhassak ezekről. Hogy ilyen emberré válhassak, amilyen most vagyok. Hogy a sok negatívat át tudjam fordítani valami pozitívba. Hogy el tudjak jutni önmagam szeretéséig. Hogy mindezt tovább tudjam adni. Hogy lehessek én is a példa.

Igen, azok az emberek, akik részesei voltak és részesei lesznek az életünknek, nem véletlenül vannak ott. Még ha nem is tudatosítjuk magunkban, de mindegyikük hatással van az életünkre kisebb vagy nagyobb mértékben. Minden történésnek is ugyanígy hatása van a későbbi életünkre, a személyiségünkre.

Most pedig lássuk, hogy mi minden vezethet el minket a hegycsúcsra, vagyis a megbocsátáshoz! Sorrendet nem állítok, az mindenkinek legyen személyes.

Itt vegyük először a tudatosságot! Ez nagyon kell hozzá. Ha picit is jobbítani szeretnénk az életünkön, akkor ez kihagyhatatlan. Úgyhogy ez legyen az első, ennek mindenképpen itt a helye. Mert csak, ha tudatosak vagyunk és tudatosan figyelünk magunkra, a gondolatainkra, akkor tudjuk megtenni a következő lépéseket.

Döntés. Ha már tudunk tudatosak lenni, akkor tudunk tudatosan döntést hozni. Például arról, hogy eljutunk a megbocsátásig. Ha az ember már kissé is tudatos, akkor tudja, hogy a döntésein múlik minden. Önmagunk érdekében és ezáltal mások érdekében is meg kell hoznunk a döntést a megbocsátásban is. Döntsünk mellette és meglátjuk, hogy a végére érve sok mindent más színben fogunk látni.

Megértés. Akár szülőnkről, akár ismerősről, barátról, testvérről vagy vadidegenről van szó, akire haragszunk és nem tudunk megbocsátani, akkor is mindegyikükre áll ez a kitétel. Meg kell értenünk, hogy a viselkedését mindig az okozza, hogy hogyan nevelkedett, hogyan szocializálódott, milyen volt a környezete. Meg kell értenünk, hogy a hozott mintái alapján viselkedett úgy, ahogy éppen viselkedett velünk szemben. De ne felejtsük el, hogy mi és éppen eszerint viselkedünk az adott szituációban. Mert mi is hozunk csomagot magunkkal. Tehát éppen ezért nem ítéljük el a másikat.

Az persze már egy egészen más kérdés, hogy valaki miért marad a múltja foglya és miért nem próbál változtatni az életén, önmagán vagy a körülményein. Ennek is számos oka lehet, nem megyek bele. Csak azt akarom mondani, hogy ha már valaki felnőtt, akkor csakis rajta áll, hogy mit kezd az életével, hogyan változtat rajta, hogyan éli azt és mit akar kihozni belőle. Nem kell megragadnunk a múlt beidegződésein.

Ha példát akarok erre hozni, akkor nagyon jó a felmenőim példája. Sokáig haragudtam rájuk, kire ezért, kire azért. De hosszú-hosszú évek után megértettem, hogy ők is csak azt tudták nekem adni, amit ők maguk is kaptak. Ha egy szeretetlen közegből jöttek, akkor nekem sem tudtak szeretetet adni, sem tanítani.

Ugyanígy említhetném volt párjaimat is, akik szintén nem tudták azt adni, amit ők maguk sem kaptak.

Mindegyik esetre igaz, hogy ha csak bántást kaptak, akkor maguk is csak azt tudták továbbadni.

Elfogadás. Ha már megvolt a megértés, akkor jöhet az elfogadás. Elfogadni, hogy ő olyan, amilyen, hogy csak abból tud meríteni, amit ő maga is kapott. Igen, az elfogadás és a megértés kicsit kéz a kézben jár. Ám az elfogadás már szintet lépett a megértéshez képest. Itt egyszerűen már elfogadom azt, hogy csak azt tudta adni, amit hozott és az ő döntése, hogy úgy is cselekszik, annak alapján. Elfogadni, hogy ő olyan, amilyen. Elfogadni, hogy ha nem akar változtatni az életén, önmagán, akkor hagyni kell. Egyszerűen csak elfogadni, hogy ő az, aki, és ezt minden ítélkezéstől mentesen mondom. Semmilyen jelzőt nem teszek hozzá. Mert nem ítélhetek meg senkit. Ahogy senki más sem ítélhet meg senkit. Alapvetően mind egy cipőben járunk, hiszen mind itt élünk ezen a csodás bolygón, csak éppen mindenki másképp éli az életét. És ez az, amit el kell fogadnunk, ezt a másképpent. Azt mondják, hogy az elfogadás tulajdonképpen a tiszta szeretet megnyilvánulása. A szeretetet is olyan általánosan használjuk, pedig van ennek is több formája. És még ha valakire nem is mondjuk azt konkrétan, hogy szeretjük, de azzal, hogy elfogadtuk őt olyannak, amilyen és elfogadtuk, hogy azt hozta magával, amit, ezzel tulajdonképpen egy magasabb fokú szeretetet fejeztünk ki irányába. Jó, mi? A bennünk lakozó fény, a tiszta szeretet képes erre, csak hagynunk kell felszínre jönni.

A megbocsátáshoz tartozik még egy olyan kitétel is, hogy felteszem magamnak a kérdést, hogy mennyire szeretem magamat? Hiszen, ha szeretem, akkor nem akarom magamat mérgezni haraggal, dühvel, viszálykodással, igaz? Ha szeretem magamat, akkor ezeket a negatív érzéseket szeretném elkerülni. Ezeket elkerülni pedig a megbocsátással lehet.

Nem kell túlagyalni az elfogadást, megértést, egyszerűen csak meg kell tenni. Ez a legegyszerűbb és a legegyszerűbbnél nincs jobb.

Biztosan hallottátok már a régi sztorit, ami a haragra nagyon is igaz: olyan, mintha egy izzó szenet fognék a kezemben azzal a szándékkal, hogy a másikat égeti meg, de csak nekem okoz fájdalmat és sebeket. Ilyen, ha nem bocsátunk meg.

Ha már sikerült a megbocsátás, akkor akár köszönetet is mondhatunk az illetőnek, akire addig haragudtunk. Komolyan mondom. Nem kell a szemébe mondani, elég csak hangosan kimondani magunknak. Vagy akár írhatunk is egy levelet neki címezve, amit hangosan felolvasunk magunknak, aztán akár meg is semmisíthetjük. Ugyanis bármi történt köztetek, az biztosan tanított téged valamire. És ha másért nem is, ezért a tanításért mondj neki köszönetet. Rá lehet jönni, hogy mit tanultál belőle.

Én konkrétan hálás vagyok az anyámnak, hogy gyerekkoromban meghalt, hálás a nagyszüleimnek, hogy intézetbe adtak, hálás mindenkinek, aki bántott. Mert így vélhetően jobb életem lehetett, mint ami velük lett volna. Mert általuk és a bántásaik által megerősödtem. Nem kívánom senkinek sem, hogy így erősödjön meg, de velem így történt. És nem csak őket okolom. Úgy vélem, hogy én ugyanúgy benne voltam a dologban, ha más nem, a lelkemmel. Talán akartam ezeket a tapasztalásokat, hogy így és itt legyek – ahogy erről már fentebb írtam. Hogy ez sületlenségnek hangzik? Tapasztalataim és véleményem alapján egyáltalán nem az.

Felelősség. A mi életünk a mi felelősségünk. Az, hogy hogyan élünk és mit adunk tovább az utánunk jövő generációnak vagy akár azoknak az embereknek, akik az életünk részei, az a mi felelősségünk. A megbocsátásban is ott a felelősség. Felelős vagyon önmagamért, így a bennem lévő érzésekért, gondolatokért is. Az én felelősségem, hogy ezekkel mit kezdek. Építek vagy rombolok velük.

Ezek azok a módozatok, ahogy el tudunk jutni a megbocsátásig. Az én véleményem szerint. De aztán mindenki úgy csinálja, ahogy akarja. A lényeg, hogy őszinte legyen a megbocsátás. Ez nem azt jelenti, hogy onnantól szuper kapcsolatunk lesz a másikkal. Nem kötelező bármilyen kapcsolatot is tartani az illetővel. Ahogy már mondtam, magunk miatt bocsássunk meg nekik. Még csak tudniuk sem kell erről. És persze sokakkal már lehetetlenség is volna beszélni.

Juj! Majdnem elfelejtettem még valami fontosat.

Mindeközben természetesen magunknak is meg kell bocsátanunk. Úgy lesz teljes a megbocsátás, ha ezt is megtesszük. A megbocsátást nem lehet magunkra kényszeríteni, hogy a másiknak megbocsátok, de közben emészt a bűntudat, haragszom magamra. Van három egyszerű kis mondat, amit bármikor a folyamat során ki lehet mondani, át lehet érezni:

- Megbocsátok magamnak, hogy valaha is szóval, tettel vagy gondolattal bántottam másokat.

- Megbocsátok magamnak, hogy hagytam, hogy mások valaha is szóval, tettel vagy gondolattal bántsanak engem.

- Megbocsátom magamnak, hogy valaha is szóval, tettel vagy gondolattal bántottam magamat.

Légy teljesen őszinte önmagadhoz és ne feltételezd magadról, hogy te szent vagy és soha senkit semmilyen formában nem bántottál még! Igen, az őszinteség is egy nagyon fontos momentum.

Akartam egy olyat is írni, hogy nem kell az illetőnek a tetteit megbocsátani, elég, ha neki magának vagy, ha úgy jobban tetszik, a lelkének megbocsátunk. Azonban rájöttem, ha végigmegyünk az elfogadás, megengedés, döntés, tudatosság és a többi lépésen, akkor igazából a tetteit is és neki is megbocsátottunk.

Higgyétek el, tudom, miről beszélek! Számtalan tapasztalatom mondatja velem mindezt. Nagyon sok és nagyon sokféle bántást kaptam, amit teljesen elfelejteni talán sosem fogok, de nem engedhetem meg magamnak, hogy ezek irányítsák az életemet

Nem mondom, hogy én mindenen túl vagyok és mindenkinek megbocsátottam már. Talán nem. Nem tudom. Azt az egyet azonban tudom, hogy nincs igazán harag a szívemben, nem haraggal fekszem le, és nem a haragomat nyekergem másoknak. Igazából ennyi év távlatából minek haragudjak bárkire is? Egyikükkel sincs kapcsolatom. Nem részei az életemnek. Az sem érdekel, hogy mi van velük. Ami számomra fontos, az a saját lelki békém. Az utam, amin járok. A saját boldogságom és boldogulásom. A saját életem.

Nem vagyok hivatásos segítő, de azt mondom, ha bármiben tudok neked segíteni, akkor bátran keress meg! Ezeken a folyamatokon már átmentem, többször is.

Sok sikert és erőt kívánok!

Utólagos pótlással:
Fogalmam sincs, hogy ezt miért hagytam ki, de ez szintén egy olyan lépés, ami kihagyhatatlan a megbocsátás folyamatában. Lehet, hogy amikor először írtam a cikket, valahogy a megértés jutott eszembe a megengedés helyett. Mindegy is most már. Álljon itt a megengedés!
A megengedéssel már benned van az elfogadás, a megértés és a többi, de ezzel egyszerűen megengeded mindenkinek, hogy azt tegyen, amit akar, úgy élje az életét, ahogyan akarja és olyan döntéseket hozzon, amilyeneket csak akar. Mondhatnád, hogy tőled aztán mindenki csinál, amit akar, de ha jobban belegondolsz, hányszor van az, hogy szólnál a másiknak, hogy az ne úgy csinálja, azt a munkát ne vállalja el, ahhoz az emberhez ne menjen hozzá? Hányszor? Ugye, hogy sokszor előfordul, hogy beleszólunk a másik életébe? Pedig semmi jogunk nincs hozzá, ahogy mi is háborgunk azon, hogy a másik beleszól a mi életünkbe. Mégis mi köze van hozzá? Hát ezt a kérdést éppen ő is felteheti és fel is teszi magában. Tehát, meg kell engedni mindenkinek, hogy a saját életét élje a saját döntéseivel. Ne akarjunk helyette dönteni, mert az nem a mi életünk! Mi csak a sajátunkért vagyunk teljes mértékben felelősek. Ezzel kell elszámolnunk.
Segíteni persze lehet a másiknak, de nem ráförmedve, hogy azt ne tegye meg és szidva, amikor rájön, hogy rosszul döntött. Finoman, inkább kérdéseket feltéve, hogy jól meggondolta-e, biztos, hogy jó lesz-e neki, így szeretné-e? Mert akárhogy is dönt, ha szeretjük, akkor mellette állunk a döntéseiben. Akárhogy is dönt. Hiszen az az ő élete és úgy kell élnie, ahogyan ő szeretné.
Ezt jelenti, kérem szépen, a megengedés. Nem nehéz dolog, csupán annyit kell tennünk, hogy nem szólunk bele a másik életébe és nem ítélkezünk felette. Ennyire gyszerű.

Na, pusszantás!