A szeretet fénye

Tudjátok, hogy ezt a vonalat képviselem, úgyhogy talán sok újat most sem fogok mondani, viszont mesélek egy kicsit.

Hétvégén egy amolyan tanfolyamon voltam. Hosszú évek óta nem voltam már semmilyen tanfolyamon. Megvan az oka, több oka is és a legkevésbé a pénz ez az ok. Nos, ez a tanfolyam, ahogy írtak róla, valamiért megfogott. Így hát elmentem.

Többek között azért, mert kíváncsi voltam, hogy mit tud tanítani a szeretetről. Mert felmerült bennem, hogy talán bennem van a hiba, amiért ennyire egyedül vagyok. Például. Talán nincs bennem elég szeretet? Vagy nem vagyok szerethető? Vagy mit csinálok rosszul? Talán nem vagyok elég jó? Tényleg annyira bezárkóztam volna magamba? Meg még volt egy pár kérdésem magamhoz, amikre választ reméltem találni.

De kezdjük egy kicsit távolabbról. Jó pár héttel ezelőtt kezdődött, hogy már megint felütötte fejét bennem a szenvedek az egyedüllétben érzése. Igazán nem szeretem ezt az érzést, de néha, sajnos, eluralkodik rajtam. Volt, hogy esténként sírva aludtam el. Persze erre rátett egy lapáttal az is, hogy az új munkahelyemen majdnem mindenkinek van párja és irigykedtem kicsit rájuk, amiért van kihez hazamenniük (de egyébként örülök neki, hogy van kit szeretniük és van, aki szereti őket). Én meg már megint hazajövök az üres lakásba és nincs kihez szólni.

Aztán úgy nagyjából két hete megint történt valami úgy egyik pillanatról a másikra. Nem konkrét történés volt, inkább csak amolyan gondolati és érzelmi történés. Valamiért hirtelen máshogy kezdtem érezni ezzel az egyedülléttel kapcsolatban. Valahogy olyan érzés jött, hogy nem is az számít, hogy egyedül vagyok-e vagy sem, hanem az, hogy mi van a szívemben. Vajon szeretet van a szívemben? Hála? És akkor olvastam egy könyvet. A lényege az volt, hogy akármilyen helyzetben is vagy, találd meg a belső békédet. Nem ilyen típusú könyv volt, hanem haldokló gyerekekről és felnőttekről írt. Mindegy, hogy melyikőjüknek hogyan alakult vagy nem alakult tovább, a lényeg az, hogy mind eljutottak a belső béke állapotába, amikor csak az számított, mennyi szeretetet tudnak adni.

Majd elővettem egy másik könyvet is, ami viszont kifejezetten a háláról szól. Mennyire tudod a hála érzését átérezni magadban. Mennyire tudod ezáltal szó szerint felemelni magadat (direkt nem rezgést írok, mert van, aki ezt még nem tudja befogadni). Az utóbbi még olvasás alatt van, hiszen lassan haladok vele, hogy jobban rögzüljön.

A két könyvnek köszönhetően jobban erősödött bennem, hogy valóban semmi mást nem kell tennem, mint a bennem lévő fényt, vagyis a szeretetet és a hálát erősíteni.

Ilyen érzésekkel és gondolatokkal vágtam bele ebbe a két napba. Jó kis társaság gyűlt össze és szerencsére vegyes volt, nagyjából fele-fele arányban nők és férfiak. Az elején az elméleti rész. Ahogy hallgattam az előadót, folyton csak bólogattam, hogy igaz, amit mond. Ugyanis szinte szóról szóra azt mondta el, amit én már megírtam az öt évvel ezelőtt megjelent könyvemben. Csak lestem, hogy végre van valaki, aki ugyanúgy gondolja, mint én. Így a megengedésről, elfogadásról, a hibákról meg még a tükör előtt végzett gyakorlatokról is, hogy hogyan is fogjunk neki önmagunk megszeretésének. Mert bizony a szeretet alapja az, ha először saját magunkat szeretjük és fogadjuk el.

A gyakorlatok nagy része is olyan volt, hogy legtöbbjükkel már korábban is találkoztam. De nem is ez a lényeges. Számomra a leglényegesebb és legjobb az egészben az volt, hogy az elmúlt több évben összesen nem kaptam annyi ölelést, szeretetet, érintést, mint ebben a két napban. Tényleg csak a szeretetről és annak kifejezéséről szólt ez az egész. És inkább gyakorlatokkal, mintsem szavakkal.

A résztvevők és az oktató nekem szóló visszajelzéseiből is építkeztem, töltekeztem és megerősítést nyertem. Ugyanis mégsem velem van a baj. Vagy inkább mondjuk úgy, nincs velem semmi baj. Valaki azt mondta, hogy csak úgy árad belőlem a szeretet és nagyon erősen érezni. Valaki más azt, hogy egy angyal vagyok valóban és nekem gyógyítanom kell. Más valaki, hogy nagyon jó csaj vagyok minden értelemben. Aztán több olyan kaptam, hogy nagyon jó az ölelésem és nagyon jó benne lenni. Meg, hogy nagyon finomak az energiáim. Nagyon finom az érintésem és segített nekik, feltöltötte őt. Volt, aki megjegyezte, nem is érti, miért vagyok egyedül. A végén volt még egy különleges „dicséret” a számomra, amit kaptam. Azt mondta az illető, valódi igazgyöngy vagyok.

Őszintén hálás voltam minden kedves szóért. Ezekből bizony rájöttem, hogy tényleg minden rendben van velem. Elég szeretet van bennem, hogy másokat szeressek. Hogy tudjak adni. Hogy valójában mégsem vagyok annyira bezárkózva magamba, hiszen ide is elmentem és együtt voltam sok különböző emberrel. Tényleg felemelő élmény volt az együtt levés és a bizonyosság megtalálása. Rájöttem arra is, hogy nem baj, hogy egyedül vagyok, egyszer szembe fog jönni az, aki elfogadja tőlem a szeretetet és képes is adni.

Sokan elcsépelt szónak gondolják a szeretetet. De ha megértjük, hogy mi is ez valójában, akkor máris nem lesz az. A tanfolyamon, az olvasott könyvekben és még sok helyen szembejön az, hogy a szeretet nem más, mint a lényünk lényege, a bennünk lévő fény, ami mindig ragyog. Nem energia, hanem fény. És ha ezt a belső fényünket ragyogtatjuk, akkor átéljük az igazi szeretetet.

Szerintem minden kérdésemre választ kaptam. Új ismerősökre is szert tettem és nem fogok kiakadni azon, hogy akár egyikükkel sem találkozom többet. Mert mindig minden úgy van jól, ahogy éppen van. Az utóbbi hetekben is kicsit szintet emelkedett bennem az elfogadás, ami a hétvégén még erősödött. Ahogy már évekkel ezelőtt a könyvemben is írtam, el kell fogadni, hogy a másik más, mint én és máshogy éli az életét, más döntéseket hoz, vagyis, hogy tanuljon a saját „hibáiból”. Ez az igazi szeretet. És ez csak úgy megy, ha először önmagunkat szeretjük és fogadjuk el. Máshogy nem megy.

Sokkal szebb az élet, ha inkább a szeretetet erősítjük magunkban, mint a félelmet. Mert a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a félelem. A gyűlölet is a félelemből ered. Ezt momentán nem én találtam ki, hanem mástól olvastam, de teljes mértékben egyetértek vele.

Két ember jutott ma eszembe, akiknek szeretnék itt üzenni. Azért így, mert nem tartjuk a kapcsolatot. Aztán vagy eljut hozzájuk az üzenet, vagy nem.

Az első G-nak szól. Vagy hat éve nem beszélünk. Valaha nagyon közel álltunk egymáshoz, igazán szerettük egymást és még egymás legjobb barátai is voltunk. Azonban ő nem merte vállalni a kapcsoltunkat. Igaz, hogy volt jó pár nehezítő körülmény a kapcsolatunkban. Ma valahogy megint rátaláltam a levelezésünkre, ami tele van mindenféle érzelemmel. Még most, sok év után is kicsit megérintette a szívemet. Nem, nem sírom vissza, egyáltalán nem. Sőt, szeretném megköszönni, hogy annak idején nem volt erőd és bátorságod felvállalni minket. Azt sajnálom, hogy inkább a hazugságot választottad és emiatt nem beszélsz már velem. De ez nem az én bajom. Azt kívánom, hogy legyél boldog a családoddal (akkoriban még nem volt senkije, csak közlöm, mielőtt bármi rosszra gondolnátok!).

Egyáltalán nem haragszom rád. Már nem is bánt a dolog. Azt választottad, amiről úgy gondoltad, hogy számodra a legjobb. És ez így van jól.

Ahogy rá gondoltam, rájöttem, hogy sokan bizony félnek a szeretettől. Hogy inkább belemennek vagy maradnak egy olyan kapcsolatban, ami talán nem a legjobb, de mégis van valaki mellettük. Nehezen tudják elképzelni, hogy talán lehet jobb is. Csak merni kell a szeretetet választani.

Sok embert ismertem, ismerek, akik az egyedülléttől való félelem miatt maradnak benne egy romboló kapcsolatban. Hinni kell és bízni, hogy van jobb is. De ez azzal kezdődik, hogy szeretjük önmagunkat.

A másik A-nak szól. Akivel szintén nem beszéltem már egy ideje. Nem akartam. Nehezen, de végül elfogadtam, hogy olyan vagy, amilyen. Hogy azt teszel az életeddel és magaddal, amit csak akarsz. Már nem értetlenkedem, hogy miért nem akarsz rajta változtatni. Ez a te döntésed és én elfogadom. Azt is elfogadom, hogy te oly sok mindenkire haragszol és nem tudsz megbékélni.

Azonban nem vagyok hajlandó hallgatni az örökös negatív megjegyzéseidet, kijelentéseidet, hogy kire mennyire haragszol. Nem kell hallgatnom, ez meg az én döntésem. Én másféle szemüvegen át nézem a világot, olyanon, ami nekem jó.

Nem haragszom rád sem, amiért a legutolsó beszélgetésünk alkalmával elküldtél melegebb éghajlatra.

Én megengedem neked, hogy úgy éld az életedet, ahogyan akarod és nem akarok rajtad semmit sem változtatni, te viszont engedd meg nekem, hogy ne legyek ennek részese. Köszönöm.

Érdekes dolgok ezek. Mostanában felvettem egy újabb „szemüveget”, ezen át próbálom látni a világot. Talán idő kell, hogy hozzászokjak, talán nem lesz mindig egyszerű, de szerintem menni fog. Erősítenünk kell magunkban a „szeretetizmunkat”. Hiszen, ahogy mondják, a szeretet a legnagyobb erő a világon.

Ne féljetek hát szeretni igazán, szívből! Találjátok meg azt, akit és amit szívből szerethettek! Hagyjátok, hogy a szívetekben lévő szeretet vezessen benneteket!

Amit még akartam mondani, hogy ne ódzkodjatok az öleléstől! Bátran öleljétek meg, akit szerettek, akár csak egy barát vagy ismerős az illető. Mindenki örülni fog neki (fogjuk rá, hogy mindenki!). Az ölelésnek csodája van és képes gyógyítani!💗