Már elmúlt reggel fél kilenc, mire sikerült elindulnom. A tömegközlekedésen rettenetesen sok ember volt. Gondolom, a nap ünnepi jellege miatt is. De nem gond. A lényeg, hogy amikor felértem végre a Normafához, ott végre csend volt és kevés ember. Ezért is akartam kimenni. A csendért. Semmi olyan szándék nem volt bennem, hogy majd most elmélkedni fogok bármin is. A tervem az volt, hogy majd kiterítem a pokrócomat egy fa árnyékába, előveszem a könyvet, amit magammal vittem és egy kicsit pihengetek és olvasgatok. Természetesen csak a túra után. Mert terveztem végigmenni az egyik túraútvonalon.
A zöld jelzésű utat választottam. Ezen akartam végigmenni. Ha jól emlékszem, néhány kilométer és valamivel több mint egy óra volt megadva az útra. Gondoltam, nekem jó lesz az is, ha mondjuk úgy két óra alatt kényelmesen végigjárom. Vittem kis elemózsiát magammal, ha netán megéheznék.
Egész jól haladtam a kijelölt úton. Közel és távol alig volt egy-egy ember, amit nem is bántam, mert valahogy most nagy szükségem volt erre a természet adta csendre. Meg a fákra. Arról már írtam, hogy szerintem a fák a legcsodálatosabb élőlények a földön. Számomra valami varázslatosak. És éppen ezért is nem értem, hogy miért csak olyan ritkán járok ki erdőbe. Persze, mert egyedül nem szeretek menni. De ezt is megváltoztattam magamban és úgy döntöttem, ha máshová nem is, de kirándulni mindenképpen megyek, akár egyedül is. És nagyon jól döntöttem.
Én, a kis tapasztalatlan túrázó csak mentem és mentem. Csináltam néhány fotót útközben, de nem vittem túlzásba. Egyszerűen csak lenni akartam. Élvezni a csendet és megmozgatni a tagjaimat a túrázásban.
Ezen a második képen nem látszik, de amúgy egész meredek út vezet le a facsoporthoz. Lementem kicsit hozzájuk, aztán vissza az útra.
Egyáltalán nem gondoltam semmiféle hétköznapi dologra. Nem rágódtam problémákon, nem merengtem miérteken, nem jött fel bennem semmiféle elégedetlenség. Csak élveztem a sétát. A csendet, amit csak a madarak csicsergése tarkított, néha egy fáról leeső levél halk földet érése vagy éppen a lábam alatt nyikorgó kavics. Valahogy nem szeretem ezeket a kiszórt apró kavicsokat egy sétaúton, de hát nincs mit tenni, ha egyszer csak az van.
Jó pár száz métert mentem mezítláb. Annyira jó volt! De aztán muszáj volt visszavenni a cipőt, mert azon a sok-sok nagy kövön sem volt annyira kényelmes menni.
És akkor még nem is meséltem, hogy még el is tévedtem. Egyszer valahol nem vehettem észre a zöld jelzést és így valahogy másik útra tévedtem. Még meg is kérdeztem valakit, hogy tudna-e segíteni, de az útvonalban nem tudom, csak annyit, hogy melyik úton jutok vissza a normafára. Így a zöld túraútvonalból most már piros lett. És olyan is volt az út. Meredek fölfelé, néha egész nagy kialakított lépcsőzettel. Már minél előbb vissza akartam érni a Normafához, hogy lepihenjek, megegyem a kis elemózsiámat, kicsit olvasgassak, aztán hazajöjjek.
Nos, amiért nem volt véletlen az eltévedésem. Már közel járhattam az egyik kilátóhoz, mikor látok egy csapat idősebb hölgyet (jól tartották magukat, rendszeres túrázók voltak). Köszönök, visszaköszönnek. Nem mind. Kicsit odébb ült az egyikük. Valamiért olyan furcsán nézett és megkérdeztem, hogy jól van-e. Ő jól van, de az egyik társuk nincs. És mutatott a hátam mögé. Tisztára olyan volt, mint egy filmes jelenet. 😁 Akkor visszamentem és segítettem. Vizes ruha ide meg oda rá, felemelni a lábát, aztán hívtam a mentőt. A lényeg, hogy jó, hogy ott voltam éppen, mert úgy tűnt, nem igazán tudják, hogy mit kellene csinálni. Én sem vagyok szakképzett ápoló, sem valami nagy segítségnyújtó, mert még nem sok ilyennel találkoztam, de valahogy sikerült azt tenni, amit éppen kellett. Mentősök mondták, hogy mit csináljunk, de én azt már megtettem. Úgyhogy ezért mondom. Valahogy jött. Mindenesetre még megvártam velük a mentősöket, addig elfogyasztottam a kis ebédemet. Már elég éhes és fáradt is voltam. Csak arra vágytam, hogy felérve megtaláljam a buszmegállót és végre hazajöjjek.
A kilátó már közel volt, de mint kiderült, a buszmegállóhoz még jó sokat kell sétálni. Eléggé fáradt voltam már. Meleg is volt, túl párás is a levegő és vizem is kevés volt már. A kilátóhoz nem mentem fel, elég sokan voltak ott, úgyhogy egyenesen lefelé vettem az irányt a Normafához. Azt ugye már mondanom sem kell, hogy ez megint egy másik jelzésű útvonal volt.
Nem tudom, hogy pontosan mikor értem ki reggel, de szerintem fél tíz körül. Vissza pontosan tudom, hogy 14.05-kor indult a busz. Ez is jó sztori volt. Látom a megállót, látom ott az embereket, kicsit távolabb meg a buszokat. Átvágok az úttesten, felérek a járdára és hangosan mondom, hogy gyere busz. Amikor odaértem a buszmegállóba, pont az elejére, mivel első ajtós a felszállás, hát nem pont akkor ért oda a busz is? Szóval, jó volt a rendelésem. Menetrendet sosem nézek, úgyhogy ez nem is volt mérvadó. Tökéletes volt ez így.
És végre megjött az ihlet is ahhoz, hogy mit csináljak holnap munkahelyi ebédre a gombából, amit tegnap vettem. Végtelenül egyszerű a recept:
- gombát megmostam
- kevés kókuszolajon zöldbabot pirítottam
- hozzáadtam a gombát
- fűszereztem sóval, majorannával, kevés erős paprikával
- végül beletettem a zacskós tésztalevesből a tésztát.
Ennyi. És nagyon finom lett. 😋😍 Szeretem ezeket a hirtelen ötleteket és a gyorsan elkészíthető és finom ételeket. 💗
Ez az utolsó kép amúgy az első, amit fotóztam, amikor kiértem.
Ha bárkinek van kedve velem egy ilyen túrához, csak szóljon. Úgy tervezem, hogy talán jövő hétvégén is elmegyek egy ilyen túrára. És megpróbálok odafigyelni az útjelzőkre, nehogy "eltévedjek". Örülnék, ha bárki csatlakozna hozzám. Kicsit mezítlábaskodunk, élvezzük a csendet és nem csinálunk semmit. Elengedjük a hétköznapi gondokat és csak vagyunk. Na, mit szóltok hozzá? 😇😍
A mai nap legnagyobb ajándéka pedig már itthon ért. Ilyenkor szoktam beszélni telefonon az idős Irénke nénivel. Novemberben lesz 95 éves. Régen szomszédok voltunk, de ma már idősotthonban lakik (ezt azoknak mondom, akik még nem tudnák, ki ő). Így pedig sajnos már régóta nem találkoztunk. De hetente vagy kéthetente mindig beszélünk. Ma kicsit felemlegettük a régi szép időket, amikor találkoztunk szombatonként meg vasárnap elkísértem a templomba. Aki nem tudná, ő lelkész volt. Mindig imádkozik értem és szorít nekem, hogy jó életem legyen. Amiket pedig ma mondott, annyira nagyon megmelengette a szívemet! Azt mondta, hogy amit mondtam neki, azt ő nagyon köszöni, most megint valami nagyon jót mondtam és ő ezt be fogja vinni azokba a csoportos beszélgetésekbe, amik az otthonban vannak. És hogy mennyire szép lelki életet élek! És nagyon köszöni, hogy vagyok. Nagyon értékes és különleges vagyok. 💖💖💖💖💖💖💖💖
Én ilyen szépeket kaptam ma is tőle. Olyan jó, hogy valaki így kimondja, hogy jó, hogy vagyok! Ilyenkor még inkább érzem, átérzem, hogy jó is itt lenni és valakiknek mennyire jó, hogy vagyok. Hálás vagyok ezekért a szavakért és Irénke néni barátságáért és szeretetéért. 💝💝💝
És amiért ma még hálás vagyok:
- eleve a belső sugallatért, hogy ki kell menni kirándulni
- végig sima volt az utazás
- a jó időért
- a csendért
- még az eltévedésért is
- hogy segítettem és szükség volt a segítségemre
- a finom vacsoráért és holnapi ebédért
- és végül, hogy megírhattam nektek ezt a cikket. 😉😘
Szóval, ha van bárkinek is kedve egy pár órás túrához, mert sietni nem fogok, akkor az szóljon és egyeztetjük az időpontot!
Én is teljesen gyakorlatlan túrázó vagyok, de ez jó elindulási alap a Caminohoz. Talán egyszer végigmegyek rajta, mert valahogy az is hívogat. Hogy lesz-e belőle valami, az még nagyon a jövő zenéje.
Várom a jelentkezéseteket! Addig is pussssszantáááás! 😘😘😘
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése