Mind a mai napig megdöbbenéssel tölt el, hogy az élet egy pillanat alatt tud óriási fordulatokat venni. Tényleg számtalanszor tapasztaltam már és nagyon is szeretem ezeket a változásokat, mégis meglepődöm, mikor szinte egyik pillanatról a másikra történik velem valami.
Nem is olyan régen még magam is úgy gondoltam, hogy hogy a fenébe lehet az embernek a szabad idejét túrázással tölteni, hogy lehet menni sok-sok kilométert, esetleg valahol kint a szabadban aludni? Hogy lehet valakinek ez a kikapcsolódás? A hobbija? Valóban, egy hónappal ezelőttig még ilyen értetlen kérdések voltak bennem. Aztán augusztus 19-én történt, hogy egyszerűen valami belső erő elkezdett noszogatni, hogy ki kell menni a szabadba, ki kell menni az erdőbe, ki kell menni túrázni. Most nem vitatkoztam ezzel a belső hanggal, mert nem csak hanggal üzent, hanem nagyon erőteljes érzésekkel. Annyira erősekkel, hogy alig bírtam kivárni a másnap reggelt, hogy nekiindulhassak a túrának. Erről a túráról írtam egy cikket korábban, el tudjátok olvasni.
Múlt hétvégén egy ismerős hölggyel voltam, akivel jó négy órát túráztunk a Normafánál.
Ezen a héten kedden pedig már azt vártam, mikor lesz hétvége, mert muszáj mennem valahová. Muszáj megint egy túrát tennem. Gondolkodtam, hogy megint Normafa legyen? Végül is, valahogy, valahol csak bele kell jönni a túrázásba, és a Normafa erre éppen megfelelő hely volna.
De valamiért ez a belső hang és érzés ezzel nem értett egyet. Mi az, hogy belejönni a túrázásba? Menni kell és kész! Így született meg bennem, hogy most hétvégén máshová megyek. Ki a városból.
A tervezett út a Holdvilág-árok túra. Erre így konkrétan rá is találtok a neten. Azt írja, közepesen nehéz túra, 10 km, 4 óra. Úgy gondoltam, ha négy órát ír, az nekem lesz vagy hat is. Lassan is megyek, pihenni is fogok.
Megterveztem hát az útvonalat és nekiindultam. Megmutatom képeken, hogy merre is haladtam. Csodálatos volt a hely. Hihetetlenül sokat kellett menni felfelé. Néha enyhén, néha nagyon is meredek, szűk helyeken, néha elég köves utakon. De csak mentem és mentem. Mint kiderült számomra, nem vagyok én olyan lassú, mint gondoltam. Oké, az emelkedőkön sokszor megálltam egy-két percekre pihenni, új erőt gyűjteni. Egészében véve nagyon is jól haladtam.
Kevés emberrel találkoztam, ami jó volt. Igen, a túrának egyedül vágtam neki. Egyes egyedül. Reggel a liftben találkoztam egyik szomszéd hölggyel, aki meg volt döbbenve, hogy egyedül megyek és nem félek. Azért mondta, hogy vigyázzak magamra.
Szóval, visszatérve a helyre! Tényleg fantasztikus volt. Az a csend, a sok zöld, a fák! Valahogy úgy éreztem, hogy hazaérkeztem. Érdekes volt.
Elindultam a megadott jelzésen, igyekeztem is azon maradni mindig, amit írt. De szerintem már az elején valamit elnéztem. Amúgy mindegy volt, mert úgyis oda lyukadtam ki, ahová kellett. Hihetetlen út volt! Meredeken föl, majd le, folyómederben, hatalmas kövek között, mindig valami köveken vagy fákon kellett átmenni a víz fölött. Mekkora sikerélmény volt, mikor megtaláltam az első forrást! Meg is töltöttem a vizével az egyik kulacsomat.
Nem fogom az egész túrát elmesélni, majd mutatok fotókat. Mindenesetre azt elmondhatom, hogy minden szempontból hihetetlen, fantasztikus és csodálatos volt.
És a lényeg, amiért megírom ezt a cikket: a bátorság. Nagyon sokáig úgy voltam vele, hogy egyedül én nem megyek sehová, nem szeretek menni sehová meg nincs is célom, hová mehetnék. Azonban, mikor megtalált ez a belső érzés a túrázással, már egyáltalán nem így gondoltam. Nem volt semmi visszatartó erő. Akkor úgy gondoltam, ha nem megyek ki, abba belebetegszem. Annyira ki kívánkozott az egész lényem.
A mostani túrával is úgy voltam, hogy miért ne? Vágjunk bele! Nem teljesen mindegy, hogy végül is hová megyek? Miért kellene megmaradnom a "bemelegítő" túrázásnál? Csapjunk a lecsóba és irány a nagyvilág! Nem volt bennem semmi félelem, semmi szorongás, semmi tehetetlenség érzés. Mentem, mert mennem kellett. Az erdőben sem féltem egy pillanatig sem. Jó is volt egyedül menni erre az útra. Tudjátok, mit éreztem még? Hálát, de azt nagyon.
Eltűnt belőlem minden visszatartó erő, ami visszahúzott, hogy miért is nem kéne menni. Nem volt gond, hogy egyedül vagyok és így indulok neki. Egyetlen egy negatív gondolatom nem volt, hogy mi lesz, ha történik valami. Semmi ilyesmi.
Régen megtanultam már hallgatni erre a belső hangra. Amikor ő szól hozzám, akkor tudom, hogy minden jól fog alakulni. Mert ez a belső hang mindig tiszta, őszinte és szeretetteljes. És mindig jót akar nekem. És mindig jó dolgok felé visz. Minden hittől függetlenül én azt merem mondani, hogy ez a hang a bennünk élő Isten hangja. Amikor én erre a belső hangra hallgatok, akkor sosem történik velem rossz dolog.
Ez a túra is! Óriási volt. Néha bizonytalan voltam az útban, de mindig megtaláltam a helyes jelzést. Amúgy meg folyton figyeltem a leírást, hogy merre kell menni. Ennek ellenére a vége felé eltévedtem. Nem találtam meg az egyik jelzést, akármennyire is kerestem. És nem volt hozzá út. Lehet, hogy én voltam béna, de tényleg nem találtam. Elindultam valamerre. És csak mentem és mentem jelöletlen utakon. El voltam tévedve. Csak nagy sokára jutottam ki egy jelölt túraútvonalra. Ezen keresztül pedig nem oda jutottam vissza, ahová szándékoztam, ahonnan elindultam, hanem Pomázra. Nos, a településen belül is folytatódott ez a jelzés, ami egyenesen a HÉV-ig visz. Viszont jó néhány km-t kellett mennem a településen, ami sokkal jobban elfárasztott, mint a sok órás kirándulás az erdőben.
Az összegzés: a telefonos applikáció szerint több, mint 25 km-t mentem összességében és több, mint 33 ezer lépést tettem meg. Nagyon meglepődtem, mert a túrára 10 km-t írtak. Ezek szerinte jóval többet mentem. Kíváncsi volnék, merre tértem még el. 😌
Reggel fél 9-kor szálltam le a buszról és du 4 óra volt, mire megérkeztem a hévhez.
Életem első ilyen hosszú és tervezett túrája. Kicsit csalódott voltam, hogy eltévedtem, de annyira nem lepődtem meg. Nem is én lennék, ha nem tévednék el. Tényleg, miért van az, hogy eltévedek? Nem értem. Mindegy is most már.
Mindenesetre eléggé elfáradtam, vagyis a lábaim készültek ki egy kicsikét, de inkább az aszfalton való sétától. Azonban nagyon büszke vagyok magamra. Hihetetlenül szuper és ügyes vagyok. Nem is gondoltam volna, hogy ezt így végigcsinálom. És tudjátok, mit éreztem, mikor kiértem az erdőből? Akár most azonnal újra tudnám kezdeni. Fantasztikus érzés volt. Szerintem még fogok menni, bár nem csak fárasztó volt, hanem néhol veszélyes is. Néha én is megcsúsztam lefelé, de semmi bajom sem történt. Egyszer sem estem el.
Voltam egy kilátóban is, ahonnan hihetetlenül meseszép kilátás nyílt mindenfelé. Már ezért a látványért megérte elmenni.
Minden szempontból büszke vagyok magamra és felnézek magamra. Így kilépni minden eddigi megszokottból félelmek és kifogások nélkül.
Az egyik legjobb, ami történhetett velem, hogy megszólalt a belső hang megint és túrázni vitt.
Kíváncsi leszek, mi lesz a következő, ami miatt ilyen erőteljesen fog jelentkezni.
Elfáradtam, az igaz, mégis, valahogy nagyon várom, hogy a következő nap legyen, hogy mehessek túrázni. Nem feltétlenül holnap, talán a jövő héten, nem tudom. De mennem kell. Most már megértem azokat, akik sokat járnak túrázni. Egész eddig nem értettem őket.
Persze azt is igaznak tartom, mert így is van, ez kétségtelen, hogy egészen addig nem érthetünk meg igazán valamit, amíg nem vagyunk benne, amíg mi magunk meg nem tapasztaljuk.
Imádtam ezt a napot! Csodálatos volt. Mutatom a fotókat. És persze megnézhetitek a legszebb túrázó lány fotóját is. 😉😍
Vittem a kis fotómasinámat is. Most az egyszer megosztom veletek az összes fotót. 😁
A mélységek, magasságok, meredekségek nem jönnek át igazán a fotón, sajnos.
És igen, szoknyiban mentem túrázni, de alatta volt egy vékony naci is. 😊😍
Remélem, ez az újonnan megtalált szenvedély még nagyon sokáig itt marad velem. 💗
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése