Utolsó este

 Ez a kis történet ma este, útban hazafelé talált rám és azt kérte, hogy mindenképpen írjam meg. Íme:

Igazán hideg, téli este volt. Megborzongott, ahogy kilépett a templom hatalmas kapuján. Bent azért volt némi meleg, hiszen fűtötték a padokat. Éppen akkor kezdett el szállingózni a hó hatalmas pelyhekben. Felnézett az égre és elmosolyodott. Igazán szép befejezése az évnek és ennek az estének is. Elindult lefelé a templom lépcsőjén. Milyen jó lesz ilyen szép hóesésben hazasétálni! Gondolta magában.

Ahogy haladt az utcákon, úgy lett egyre fehérebb és fehérebb a táj, a város. A templomtól nem olyan messze még összefutott egy ismerőssel, aki éppen vendégségből tartott hazafelé. Váltottak néhány szót, majd ment mindenki a maga útjára.

Ő a gondolataiba mélyedve haladt tovább. Milyen szép volt ez a mai óévbúcsúztató istentisztelet! Meglepődött, amikor meghallotta, hogy a lelkész a hálát említette meg, mint ennek az utolsó alkalomnak a témáját. Hiszen ő maga is pontosan a háláról írt aznap, beszélt sokat előző nap. Elmosolyodott, mikor a lelkész elkezdett a háláról beszélni. Mintha csak a saját szavait hallotta volna viszont. És milyen sokan voltak a templomban ezen a hideg, téli estén! Talán ilyenkor már legtöbben az otthon melegére vágynak vagy éppen ünnepelni, hiszen az év utolsó napja van, az év utolsó estéje. Holnap már egy másik év kezdődik. Talán egy másik élet is.

Ez az év neki is leginkább a háláról szólt. Amióta felismerte ennek a hatalmát, még inkább igyekezett erősíteni magában ezt az érzést. Naponta olyan sokszor mondta ki, hogy köszönöm, hogy számolni sem számolta. Hálát mondott az ébredésért, az álmokért, az ágyért és ágyneműért. Hálát mondott a toalettért és a hozzá tartozó dolgokért. Hálát a vízért, a pohárért, amiből ivott. Hálát adott a vitaminokért, amiket beszedett. Hálát adott, hogy van munkája és megkeresheti a betevőjét. Hálát adott a füzetkéért, amibe nap mint nap beleírta az áldásokat az életében. Azokat is, amiket már megkapott és azokat is, amiket majd ezután szeretne megkapni. Hálát adott, hogy minden nap láthatta a felkelő napot. Persze csak akkor, ha nem takarta el felhő vagy köd. Hálát adott a barátaiért, a családtagjaiért, az ismerőseiért. Hálát adott még azért is, hogy oly sokan szeretik a gyülekezetben. Hálát adott a mindennapi ételért. Hálát adott a pénzért. De még a melegért, a villamos áramért, a vízért és magáért az otthonért is hálát adott. Most pedig hálát adott azért is, hogy ilyen csodálatosan esik a hó és ő ebben sétálhat haza.

Átgondolta, hogy mennyi minden van még, amiért hálás lehet és hálát is szokott adni érte. Az egyik legfontosabb az egészsége. Ez az év nem éppen volt a legjobb számára, hiszen többféle egészségügyi problémája is volt. Mégis hálát adott a gyógyulásért és az egészségért. Mert panaszkodni és elkenődni igazán nem akart. Ennyi erővel hálát is adhat. Akkor hamarabb meggyógyul. Akkor talán az orvosi vizsgálatokon is az derül ki, hogy végül is semmi baja. És így is lett.

Hálás volt azért, hogy volt lehetősége írni, mert azt nagyon szerette. Hálás volt a füzetekért és tollakért is, amik segítették az írásban.

Hálás volt a csendért is, amely körülvette. Hálás volt most is, hogy csendben sétálhat haza. Bár a városban itt-ott lehetett hallani a tűzijáték hangjait, ő mégis olyan utcákon haladt keresztül, ahol sokkal inkább a csend honolt, alig ért ide a durrogtatások fülsértő hangja. Elmosolyodott. Régebben ő is szerette a tűzijátékot. Tényleg nagyon szép tud lenni az a sok színes és csillogó fényvillanás. De valahogy most már nem érdekelte. És nem is értékelte. Sokkal jobban értékelte a csend mindent betöltő békéjét. A csendben oly sok mindent lehet hallani és érzékelni. Olyan sok mindenre fel lehet figyelni. Hálás volt, hogy semmi nem törte meg az őt körülvevő csendet és gondolataiba mélyedve sétálhatott a halványan kivilágított utcákon. Nem félt. Tudta, hogy nem történhet vele semmi baj, míg hazaér. Csendes és nyugodt volt a városnak az a része, ahol ő lakott. Ott soha semmi nyugtalanító nem történt.

Éppen ezért úgy gondolta, hogy tesz még egy kis kitérőt, szívesen sétál még egy kicsit ebben a ragyogó hóesésben. A házakat, fákat már vékony rétegben befedte a hó. Úgy tűnik, megmarad. De jó is volna, ha az új évet ilyen csodálatos, fehér világban kezdhetnénk! Mintha egy tiszta, fehér lapra kezdenénk írni az új évünket, az új életünket. Mert ki tudja, mit hoz az új esztendő. Hozhat bármit. És ő már előre örült annak, amiről még halvány sejtelme sem volt. Mert azt már nagyon is jól tudta, hogy az élet ott produkál furcsa dolgokat és akár gyökeres változást is, ahol még csak nem is gondolnánk. Vele is számtalan esetben megtörtént már, hogy olyan változások történtek vele, amire még csak álmában sem gondolt volna sohasem.

Visszagondolt ezekre az eseményekre. Sok elég nagy jelentőségű volt, de bőven akadtak aprócska dolgok is. Mindenért újra hálát adott, mert tudta, hogy mind elvezetett idáig, ahol ő most van. Magáénak tudhat egy varázslatos kis házikót, azzal foglalkozhat, amit igazán szeret, ami bőséget is hoz számára. Hálát adott azért, hogy a munkájával másokat is segíthet. Úgy érezte, csodálatos élete van, ami csak úgy lenne igazán teljes, ha végre a szerelem is rátalálna. Éppen ezért már előre hálát adott azért a férfiért, aki a párja lehet a jövőben. Nem tudta, hogy ki az, semmit sem tudott róla. Csak azt tudta, hogy talán valahol rá is vár valaki vagy az a valaki éppen őrá vár. Hálát adott mindazokért a dolgokért, amiket majd együtt élhetnek át, így például a sétákért az ilyen csendes, hófödte estéken, vagy ahogy egyikük valamiből viccet csinál és azon jót nevetnek, vagy a közös vacsorakészítésekért. Talán még a templomba is együtt fognak majd elmenni. Utána pedig jól megtárgyalják a lelkész prédikációját. Most ugyan nem volt kivel megbeszélnie ezeket, pedig jó lett volna. Mert egyik-másik igencsak megérintette és olyankor jó lett volna, ha valakinek tud beszélni ezekről az érzéseiről. De talán már nem sokára. Hálát adott hát azért is, hogy az a valaki éppen felé tart.

Megborzongatta a hideg. Bár a hó fehér bársonytakaróként lepett be mindent, ő nem érezte azt, hogy ez a takaró melegítené. Végre befordult az utcába, ahol lakott. Ez még csendesebb utca volt és a szomszédok sem laktak olyan közel egymáshoz. Elérte a saját kerítését, elővette zsebéből a kulcsot és végre benyitott. Itthon volt. Bentről az égve hagyott aprócska lámpák hívogató fénye csalogatta befelé. Amint benyitott a házba, hallotta, hogy a kandallóban éppen akkor pattant egyet a fa. Jól megrakta, mielőtt elindult volna a templomba.

Levette kabátját, csizmáját, sapkáját és kesztyűjét, majd belebújt a finom, puha és meleg házi papucsába. De jó volt végre itthon lenni! Szerette az otthonát, szerette minden zegét-zugát. Szeretett itthon lenni ilyen csendes téli estéken is, bekuckózni kedvenc foteljébe egy bögre meleg teával és egy jó könyvvel. Ilyenkor magára húz egy takarót és egészen addig ül ott és olvas, amíg úgy nem érzi, hogy a fáradtságtól leragadnak a szemei. Most is így fog tenni. A kis asztalkán ott áll az egyik kedvenc könyve. Készített egy forró teát és elhelyezkedett a fotelben. Kezébe vette a könyvet és elmosolyodott. Számtalanszor olvasta már ezt a könyvet, de nem tudta megunni. Egy maga által írt szerelmes regény volt. Jó volt minden alkalommal újra és újra beleképzelni magát a történetbe és a szereplők helyébe. Hálát adott azért is, hogy képes volt egy ilyen könyvet megírni. És bár nem ez volt az első és nem is az utolsó, amit írt, valahogy mégis ez volt a kedvence. Nem régen kezdte újra és éppen ott tartott, amikor a férfi és a nő találkozik...

2024

Ez aztán nem semmi egy év volt! Jó részét szívesen kihagytam volna, ha előre tudom, hogy mi fog történni.

Kezdjük ott, hogy az új évet máris az orvosnál kezdtem. Egy hét múlva a kórházban kötöttem ki. Erről szól a Szivárványos történet című bejegyzésem.
Akkor másfél hónap után mondták azt, hogy majdnem teljesen meggyógyult a szemem. Viszont ennek a következménye az lett, hogy olyan sokat romlott a szemem, hogy új szemüveget kellett csináltatnom. Egyelőre csak olvasót. Kéne rendes is.

Szépen csordogált az év tovább. Amit mind a mai napig és továbbra is a legfontosabbnak tartok, az az egészség. Erről is írtam, de azóta néhány dolog megváltozott, megváltoztattam az olvasmányoknak, utánajárásoknak köszönhetően. Hogy most mit teszek az egészségemért, később fogok írni arról is.

Februárban nekiindultam a túrázásnak, ami szerelem maradt. Ott is megéltem néha félelmeket, mint például amikor a megáradt patakon kellett hol itt, hol ott átkelnem. Erről szól a Felbukkanó félelmek című bejegyzésem. A túrázást azonban hamarosan abba kellett hagynom.

Mindenesetre életem része volt a mozgás, amit a Megéri mozogni című bejegyzésben írtam meg. Nos, továbbra is tartom ezt, azonban én kénytelen voltam abbahagyni a mindenféle mozgást.

Megünnepeltem a szoknyás életem első évtizedét. Mind a mai napig meglepődéssel és csodálattal tölt el, hogy egy éjszaka alatt változott ekkorát az életem. Ezt az Egy évtized című írásban olvashatjátok. Azóta már megtanultam és megszerettem mind magát a változást, mind azt, hogy szinte egy pillanat alatt történhet bármi az emberrel. Ahogy nagyon sok esetben velem is történt. Akár az elmúlt tíz évben, de akár csak ebben a legutóbbiban.

Aztán márciusban belevágtam egy Tisztítókúrába, amit nagyon szerettem, sokat is segített és igyekszem tartani az alapelveket. Vagyis valóban igyekszem tisztán étkezni. Nagyon kevés feldolgozott kaját eszem, mert ugye leginkább főzök magamra. Még mindig tapasztalom, hogy az emberek hogy fintorognak egy-egy olyan ételre, amit magam főztem, amit eszek, ami számomra nagyon is ízletes. Nem tudják ezt elképzelni. Pedig, ha az ember nekiáll egy tisztább étkezésnek, akkor teljesen megváltozik az ízérzékelése is és az olyan natúr ízeket is csodálatosnak tartja, mint például a héjában párolt krumpli vagy párolt zeller, párolt sütőtök, párolt póréhagyma. Szoktam néha tenni rájuk egy kis sót vagy a zellert egy pici kókuszzsíron még megsütöm és mondhatom, tényleg isteni ízük van. Mostanában kedvenc kajámmá is vált ez a párolt-sült zeller. Most meg a sütőtök! Az is valami mennyei. Párolva is, de egy pici kókuszzsíron megsütve, akár egy picit meg is sózva fantasztikus! Még mindig sokan hitetlenkedve nézik, hallgatják, hogy vegán vagyok, de elmondom ennek összes előnyét. És hát ugyebár, nézzük a világ legnagyobb és legerősebb állatait például. Mind növényevő. Élsportolók között is elég sok a vegán. Nincs mit hozzátennem ehhez. Ráadásul szerintem életem legjobb formájában vagyok. No, de haladjunk csak sorjában.

Ami miatt fel kellett adnom mind a túrázást, mind az edzőtermi edzéseket, az egy borzalmas fájdalom volt. Sajnos, a mozgás minden formája fájdalmat okozott, beleértve a járást, fekvést, fordulást, emelést, cipelést, lépcsőzést. Tényleg minden. Voltak nagyon elkeseredett pillanataim, amikor azt mondtam, ha még jön valami, akkor én feladom. Hogy ezen mi változtatott, lejjebb olvashatjátok.

Ez valamikor májusban kezdődött. Az erőteljes fájdalom ősszel kezdett alább hagyni, novemberre érte el azt, hogy már nem sántítottam, és csak mostanában tudom azt mondani, hogy vannak szinte teljesen fájdalommentes napjaim. De ha egy kicsit megerőltetem, mondjuk sokat megyek, akkor bizony utána van, hogy napokig megint jobban fáj. Teljesen egyetértek azzal, hogy a mozgás maga az élet, de ebben az esetben ezt sajnos egyáltalán nem tudtam érvényesíteni, ugyanis csak az segített, ha pihentettem. Valami idegi probléma lehet. Mert nem sikerült igazán kideríteni, hogy mi is ez, mi okozhatja és miért csökkent a fájdalom.

Ennek kapcsán jártam csontkovácsnál, gerincgyógyásznál, reumatológusnál. Hozzá sürgősségi beutalóval sikerült bejutnom, amikor nyáron a másik szememen lett egy kis gyulladás. No igen, ez okot adott a kutakodásra és a sürgősségi beutalóra. A reumatológussal semmire nem jutottam, abban azonban biztos voltam, hogy ahhoz a doktornőhöz soha többet nem akarok menni, mert meg sem hallotta, amiket mondtam. Csak a megszokott sémákat, vizsgálatokat végezte rajtam. Az összes mozdulat, amit végeztetett velem, nem okozott olyan fájdalmat, hogy jelentős legyen. Így vele nem jutottam semmire. Október volt nagyjából, mikor eljutottam a neurológushoz, aki képalkotó vizsgálatot írt elő. És csodák csodája, nagyon hamar bejutottam oda. Még a doki is megkérdezte, hogy netán van valami ismerősöm? Dehogy! A véletlenekben nem hiszek, ahogy már sokszor írtam. Szerintem egyszerűen minden összefogott azért, hogy gyorsan túl legyek ezen is. Megvolt és mivel olyat mutatott a kép, amit a doki sem tudott hová tenni, elintézte nekem, hogy még a két ünnep között el tudjak menni ultrahangra. Hogy mi lett a vége, később megírom.😉

Május az minden szempontból hihetetlen egy hónap volt. Az egy dolog, hogy akkor kezdődtek a fájdalmaim, de akkor történt az a csoda is, hogy rátaláltam a 18 éve nem látott öcsémre a villamoson. Erről szól a Hihetetlen történet című bejegyzés. Sokan csodálkoznak mind a mai napig, hogy tudtam felismerni. Hát nem tudom. Egyszerűen tudtam, hogy ő az. De olvassátok el az egész történetet. Szerintem ezt is be lehet írni a csodák könyvébe. Öcsém, aki elég sok megpróbáltatáson ment át, alig akarta elhinni, hogy találkoztunk. Azóta tartjuk a kapcsolatot, néha találkozunk. A múlt fájdalmas részeiről egyelőre nem beszélünk. Talán majd valamikor. Mert még nekem is vannak fájdalmas részek, de el sem tudom képzelni, hogy neki mennyi minden lehetett. A legfájdalmasabb részek kihagyásával is azért rengeteget sztorizunk. És ha hiszitek, ha nem, tegnap szállok fel a vilire, miközben egy barátnőmmel beszéltem telefonon és szidtam neki az öcsémet, hogy már megint nem jött el vasárnap, pedig megígérte, erre ki köszön rám a villamoson? Igen! Az öcsém. Úgy látszik, találkahely lett számunkra a 3-as villamos. 😃 Vannak ilyenek.

Júniusban újabb csoda történt velem. Nagyjából egy 24 óra alatt lehetőséget kaptam egy külföldi nyaralásra. Életem első nyaralására. Ráadásul külföldön. Hát az valami hihetetlenül fantasztikus és csodálatos és felemelő és szuper volt. Erről szól az Első nyaralástól kezdődő bejegyzéshullám egészen az Úti naplókon keresztül.
Sajnos, egész idő alatt hihetetlen fájdalmakkal küszködtem, úgyhogy elég sok segítségre szorultam. Utólag is újra köszönöm mindenkinek, aki akkor segített. De mégis minden pillanatát imádtam annak a 10 napnak. Semmiért sem cserélném el még így sem. Annyi mindennel lettem gazdagabb általa! És főleg az Óceán! Az azóta nagy szerelem. Az egyik legnagyobb. Amint lehet, megyek újra. Akárhová, csak az óceán legyen. Azóta csak itthon edzek az óceánban való lubickoláshoz a sós fürdővizemben. 😉🌊 De ez egy másik történet és mindjárt kitérek rá.

Egy ilyen kaland után nehéz volt visszatérni a hétköznapokba, de sikerült. És közben annyi minden történt. A munkahelyen nem mindenki vette komolyan, hogy nekem milyen erős fájdalmaim vannak és alig tudok emelni. Mindegy. Mások viszont segítettek. Mostanra azonban már egész jól tudok emelgetni és cipelni. Nem szorulok segítségre. Aztán időközben még több kedvességet kaptam onnan is.

Hullámzó volt ez az év minden szempontból. Voltak hullámvölgyeim, amikben néha elsüllyedtem magamban és a napi életben maradásomért küszködtem. Lelkileg. Volt, amikor hegynyi hullámokon lovagoltam, annyira szép és jó volt minden. Mint a nyaralás például. Persze a nyaralás volt az egyik olyan dolog idén, aminek kapcsán a lányom úgy döntött, hogy nekem meg kell változnom, ő addig nem akar velem semmiféle kapcsolatot tartani. Így hát azóta sem beszél velem. Nem is reagál az üzeneteimre. Én meg hagyom. Csinál, amit akar.
Én úgy vélem, hogy a szeretetet nem lehet feltételekhez kötni és aki így gondolkodik, annak még sokat kell tanulnia. De ez is legyen az ő gondja. Innen üzenem, hogy én szeretlek.💗

Aztán újra elkezdtem járni egy régi segítőmhöz. A vele való beszélgetések sokat jelentenek. Sokat adnak. Sokat tanítanak.

Egy vallási közösségbe is újra elkezdtem járni meg templomba, de ezt csak azért, hogy emberek között legyek. Szeretnek ott engem és számon tartanak, ami nagyon jólesik. Mindig úgy örülnek nekem. 💖 Részt veszek a rendezvényeiken, már amelyiken, ha tudok. És ezek mind olyan szeretetteliek, hogy kár is lenne kihagyni.

Amit még ebben az évben jobban felfedeztem és a magamévá tettem gondolatban és érzésben is, az a szeretet és a hála. Mennyire vagyok képes szeretni című írásomban erről már olvashattatok. Azóta meg amúgy is próbálom úgy élni az életemet, hogy a szeretetet és a hálát helyezzem előtérbe. Vagyis, ha szeretek, akkor nem bántok senkit sem szóval, sem cselekedettel, de még gondolattal sem, kedves vagyok és segítek, ahol és amiben tudok. Ezek nagyon fontosak. Ezen felül pedig minden nap gyakorlom a hálát, ami azt jelenti, hogy minden nap írok legalább 10 dolgot, amiért hálás lehetek, ezen felül pedig az aznapra kitűzött feladatot igyekszem megcsinálni. Rhonda Byrne Varázslat című könyvéből csinálom, csináltam ezeket a gyakorlatokat és mondhatom, tényleg nagyon jók. Egyelőre azon vagyok, hogy a hála érzését minél jobban erősítsem magamban. Néha már egészen jól tudom érezni, de van, amikor alig pislákol bennem. Akkor előveszem magamban azt a gondolatot, hogy mindenért lehet hálásnak lenni és belekezdek megköszönni mindent, ami csak az eszembe jut. Akár a magam részére köszönök meg bármit, akár másokért köszönök meg akármit. Igazán felemelő tud lenni, ha másokért mondunk köszönetet. Mások egészségéért, mások boldogságáért, mások gyógyulásáért. És én ezt teszem. Vagyis igazából imádkozom másokért. Hiszen a legegyszerűbb és legnagyszerűbb ima csak ennyi: Köszönöm. … És lehet folytatni a mondatot. Tényleg jó érzéssel tölt el.

Térjünk kicsit vissza az egészséghez! Hiszen ez a legfontosabb. Nagyon szomorú voltam, hogy abba kellett hagynom a túrázást a fájdalom miatt. Talán jövőre már elég jól leszek ahhoz, hogy újra tudjak menni az erdőkbe, a hegyekbe. Már nagyon várom a jó időt, hogy megpróbálhassam.

November óta gyógytornára járok. Mint kiderült, arra, amire kiírták, nem is létező problémám. Vagyis amúgy nincs semmiféle gerincsérvem, pedig ez volt a gyanúja a neurológusnak. De maga a gyógytorna amúgy nagyon jó, nagyon szeretem és jót is tesz. Heti kétszer járok, még január első két hetében. De itthon is csinálom és valóban jó érzés a testemnek. Eleinte ez is fájdalmasabb volt.

Hogy mi lett az ultrahang eredménye? Igazából semmi. Semmi olyan, ami orvosi ellátást igényelne. Amit az MR mutatott, az az ultrahangon már nem látszott. Pedig a dokinéni nagyon kereste.

Hogy mitől múlt el a fájdalom? Fogalmam sincs. Én azt hiszem, mindattól, amit teszek, ahogyan élek: a vegánság, a gluténmentesség, vitaminokat szedek és egyszerűen gyakorlom a hálát. Ezt tartom a legfontosabbnak. Mert ahogy jobban nekiveselkedtem ennek a hála nevű dolognak (idáig is mindig megköszöntem őszintén mindent), onnantól kezdve más szemmel láttam a világot és még akkor is köszönetet tudtam mondani a gyógyulásért és az egészségért, amikor erősebben kínzott a fájdalom. A pozitív hozzáállásom, életszemléletem sokat segített. Meg az is, amit mások csak úgy hívnak, hogy a pozitív energiáim és kisugárzásom. Egyre többet hallom ezt is másoktól.

Hálás vagyok minden kedves szóért és gondolatért és imáért, amit csak kapok. Igyekszem én is viszonozni ezeket és adni másoknak is.

Amúgy letettem az almaecetes-mézes vizet, azóta reggelente 1 liter citromos vizet iszom. Vitaminokat szedek, amik közül kifejezetten sok C-vitamint tablettában és aszkorbinsav formájában. A sós, meleg vizes fürdőt meg nagyon tudom ajánlani, főleg ilyen taknyos időszakokban. Nekem is volt múlt hónapban egy taknyos hetem, amiből csak néhány nap volt jobban olyan, a többi csak lájtos volt. Ismerősöknek szoktam ajánlani a sok-sok C-vitamint és ezt a sós fürdőt. A C-vitamin varázslatos ereje című könyvet nagyon tudom ajánlani.

Az alkotás terén is hullámzó volt az év. Hol jött az ihlet, hol messze elkerült. Ezt megelőző írásom, az Ihlet mutatja be, milyen, amikor igazán megtalál. Amikor aztán itt van és velem akar lenni, akkor születnek a rajzaim, amiket az Alkotásaim blogomban találtok, illetve az írásaim. Egyrészt, amiket a blogokba írok, másrészt azok, amik könyv formájában akarnak megszületni. Igazi kihívás megírni egy könyvet. Nemrég is jött egy ihlet egy új könyvre. Neki is álltam, de ő most kicsit pihen. Igaz, hogy a stílus, a történet is egészen idegen tőlem, ilyet még nem alkottam.

Nem olyan régen az egyik „asztalfiókban” heverő könyvemet elküldtem egy pályázatra. Visszautasították, vagyis nem jutott túl az első körön sem. Nem is bántam. Mert én majd könyv formájában szeretném látni, ők pedig csak e-bookban jelentették volna meg. Tudom, hogy amint eljön az ideje, meg fog jelenni könyvben. Igaz, hogy csak egy szerelmi történet, de nekem a kedvenc könyvem, amit írtam. Eddig írtam 4 egész könyvet, amikből 1 jelent meg, 1 egyáltalán nem publikus, és 2 romantikus van, amikkel még bármi lehet. Aztán van 3 megkezdett, de eddig befejezetlen könyvem. Jó lenne, ha már hozzájuk is jönne újra az ihlet. De lehet, hogy csak neki kell állnom és akkor majd írja magát a könyv, ahogy szokta.

És hát így év végére az összegzés: Azt hiszem, jobban vagyok, mint valaha. Fogytam, ami látványos. Tegnap voltam drága Irénke néninél az otthonban. Ő, hogy milyen ámulatos dicséretet mondott nekem: Nahát, Ginike! Maga milyen sokat fogyott! És sokkal szebb most. 96 éves és magáz engem. 😀 Róla amúgy több korábbi bejegyzésemben is olvashattok. A legelsőkben valahol mindenképpen. Ráadásul felkért egy kis előadás megtartására is. 💗
Olyan férfit szeretek, akit nem volna szabad. De hát szeretni mondjuk bárkit lehet, az nem tilos. Még akkor is, ha ez viszonzatlan marad. Mert amúgy továbbra is egyedül vagyok, amit azért annyira nem is bánok. Néha jó lenne egy társ, de csak azért nem kell senki, hogy legyen valaki, ha az nem a megfelelő. Ilyen az élet.
Aztán éppen tegnap, miközben az öcsémmel beszélgettem, hirtelen felismerésre jutottam: rájöttem, hogy miért olyan férfiak jönnek mindig szembe velem, akikkel nem lehet semmi. Ezt most nektek nem fejtem ki, lényeg, hogy rájöttem, de még ezen gondolkodnom kell. Még át kell rágnom magamat rajta.

Karácsonykor pedig nagyon sokaktól kaptam én is ajándékot, amikre nem is számítottam volna. Szerencsére én is tudtam adni másoknak ajándékot. Köszönöm, hogy kaptam és köszönöm, hogy adhattam. A csésze használatban, a könyv kiolvasva, az édességek másnak adva, a díszek kirakva, a méz majdnem elfogyott, ahogy a finom tea is.💝💝💝

Tudom, sokan úgy gondolják, hogy nem kellene ennyi információt megosztania az embernek másokkal, vadidegenekkel, de én úgy vagyok vele, hogy akár csak egyetlen mondat is lehet segítség másoknak. Akkor meg miért ne osszam meg a tapasztalataimat? Ha ezáltal jobbá tehetjük valakinek az életét, már megérte. Ha ezáltal kicsit jobb lehet a világ, már megérte. Nem számít, ki olvas, kinek mi a véleménye, a lényeg, hogy szeretettel írtam és remélem, észre is veszitek ezt benne.😌😊

Hálás vagyok ezért a sok történésért, még akkor is, ha néha iszonyúan fájdalmas volt. Sokkal több jó dolog történt velem, mint rossz. Legalábbis sokkal inkább a jókat vettem észre.
Igaz, volt halál is, voltam temetésen is.

Szóval, 2024. Ha összeadom a számokat, akkor 8 jön ki. A végtelen jele és a tökéletes szám.

Nézzétek el nekem, hogy ilyen hosszút írtam. Írhatnék még, de majd legközelebb.

Köszönöm a barátok, ismerősök, családtagok támogatását és szeretetét, amit kaptam a nehéz időkben is, és ami tart a jó időkben. 💖💖💖

A lehető legtöbb jót kívánom mindannyiótoknak az új évre. A lehető legtöbb szeretetet, egészséget, boldogságot, bőséget, jóságot, amit csak kaphattok és amit csak adhattok. Mert ne felejtsétek, nem elég kapni, adni is kell! Ölellek mindannyiótokat szeretettel! 💝💝💝😘

Ihlet

Már nagyon vártam, hogy végre elérkezzen ez a karácsonyi szünet. Szünet van a munkahelyen is, így csak januárban kell menni dolgozni. Vártam, de nem az ünnep miatt. Vártam, mert tudtam, hogy lesz időm azokkal a dolgokkal foglalkozni, amikkel annyira szeretnék. Hiszen a munkával teli hétköznapokban nem nagyon van erre időm, kedvem, energiám. Estére el szoktam fáradni, ilyenkor már nem igazán veszem elő egyik olyan dolgot sem, amit úgy szeretek csinálni. Este már nem kapcsolom be a számítógépemet, hogy elővegyem az írást. Este már nem veszem elő a papírt meg a többieket, hogy rajzoljak valamit. Ezekben a munkás hétköznapokban az ihlet is kevésbé talál meg. Talán, mert érzi, nem is foglalkoznék vele úgy. Vagy csak halogatnám. Pedig, ha jön az ihlet, nem lehet halogatni. Muszáj megragadni, különben elpártol. Elmegy. Elszökik. Másnál talál menedéket, aki meghallgatja, hallgat rá és megvalósítja. Elizabeth Gilbert Big Magic című könyvében ír erről. Ő is tudja, milyen ez. És igaza is van.

Ha nem hallgatunk egy ihletre, akkor az tovább áll. És akkor majd más valaki írja meg a könyvet, amit mi akartunk és egyszer csak ott látjuk a könyvesboltok polcain a történetet, ami a mi történetünk lett volna. Vagy éppen más rajzolja meg a képet, ami mi akartunk. Vagy más szabadalmaztatja az ötletet, ami a mi fejünkből pattant ki. Pattant volna ki, ha hagyjuk.

Én már úgy vagyok az ilyen ötletekkel, hogy hagyom, hogy tovább menjen, mert nem érzem úgy, hogy én lennék az, aki meg tudná valósítani. Volt jó néhány ilyen ötletem. Jegyeztem is őket egy kis füzetben. És igen, láttam olyan találmányt a világban, ami még sok évvel ezelőtt az én fejemben is megszületett ötletként, csak éppen nem láttam, hogyan valósíthatnám meg, kihez fordulhatnék, hogy segítsen a megvalósításban. Úgyhogy elengedtem. És örömmel látom, hogy azért ezek az ötletek nem vesznek el teljesen. Valaki úgyis megvalósítja őket, és ezáltal jobb lesz a világ. Ennek tényleg örülök.

De azért maradjunk meg az én kis világomnál. Persze, hogy voltak ilyen nagy jelentőségű ötleteim, de most már csak mosolygok egyet rájuk, megköszönöm, hogy megtaláltak és tovább engedem őket. Csak azokat tartom meg, amelyeket biztosan meg tudok egymagam is valósítani. Ilyen az írás, a rajzolás leginkább nálam. A két olyan elfoglaltságom, ami hosszú évek óta velem van, kitartanak mellettem, nem hagynak cserben és amikor kell, erősebben küldik a jeleket, hogy foglalkozni kell velük. Amikor így felbukkannak, akkor olyan képeket küldenek nekem, amikből nagy vonalakban látszik is a végeredmény. Ami miatt örömmel ülök neki a „feladatnak” és csinálom.

Így volt ez napokkal ezelőtt is a rajzolással. Már az utolsó munkanapon bennem volt egy kép egy rajzról. Alig vártam, hogy másnap legyen, ami december 24. volt, hogy nekiállhassak annak a képnek. Reggel a szokásos dolgaim után neki is álltam. Megrajzoltam az alapokat. A teljes képet még nem láttam, úgyhogy még nincs kész a rajz.

Másnap hajnalban, amikor aludhatnék kicsikét tovább, mert nem kell menni sehová, megébredtem. Próbáltam még visszaaludni, de már megint valami elkezdett motoszkálni a fejemben. Újabb ihletek találtak rám. Egyszerre kettő is! Na, mondom, szépen vagyunk! De ebben az volt a jó, hogy majdnem teljesen tisztán láttam magam előtt a két képet. Nem a legeslegvégi eredményt, de a nagyját mindenképpen. Úgyhogy megint felkeltem, összeszedtem magamat és leültem az asztalomhoz rajzolni. Minél több vonalka lett a papíron, annál jobban tetszett, annál jobban vártam, hogy lássam a végeredményt. Kisebb megszakításokkal a 2. kép foglalta le a napomat.

Harmadik nap reggele. Nagyon vártam ezt a reggelt. Karácsony másnapja. Mert tudtam, hogy a 3. ihlet képét fogom megrajzolni. Hogy vártam, hogy kész legyen! Ezt az egy képet a többinél sokkal jobban láttam, sokkal több részletet láttam. Egész nap azt vártam, hogy mikor születik meg végre, látni akartam a végeredményt. És nem csalódtam. Sőt! Szerelmes lettem. Előfordul nálam az ilyen, amikor elkészül egy kép.

No, de teljesen kész képet még nem tudok róluk mutatni. Még hátra van a színezés. Ha az kész van, akkor fogom őket megmutatni.

Még sosem dolgoztam egyszerre három képen, de ezeket most muszáj volt így megrajzolni, hiszen szó szerint elkapott az ihlet, nem engedett ki a markából, így nekem engedelmeskenem kellett neki és megalkotni, papírra vinni, amit ő akart.

Ihlet, drága barátom! Mennyire jó, hogy így felbukkansz és nem hagysz nyugodni. Mert fantasztikus dolgok tudnak születni általad.

Szóval, ha bármikor ránk talál az ihlet, akkor muszáj megragadnunk. Ha látunk arra lehetőséget, hogy eleget tudunk tenni a kérésének és megalkothatjuk, amit nekünk szán, akkor ragadjuk meg és ne engedjük addig, amíg kész nem leszünk. Tudom, rengetegen hallgatnak az ihletükre, a belső hangjukra és ez igazán csodálatos. De én most azokat buzdítom, akik nem mernek hallgatni erre a belső hangra, az ő ihletükre. Soha nem lehet tudni, mi születik a kezünk alól, ha csak meg nem próbáljuk. Merni kell! Próbálni kell! Tenni kell! És ha egyszer rákapunk az ízére, akkor máskor sokkal bátrabban fogunk hallgatni a mi drága belső hangunkra. Már írtam róla. Mindig jót akar. Mindig kedves és jó szándékú, szeretetteljes. Aki nem érzi annak, az nem a szerető belső hangja, hanem valami más. Azzal nem kell foglalkozni.

Nálam belső ihletből születtek meg a könyveim, álltam neki annak idején a szappanozásnak, és életem első ilyen geometriai rajza is így született. Talán valahol ezt meg is írtam, de elmesélem újra, mert addig sosem gondoltam volna, hogy én ilyet is tudok alkotni.

14 éves voltam, intézetben laktam. Balatonkenesén. Nyolcadikos voltam. Mintha egy szerdai nap lett volna, de ez már nem biztos. Mikor vége lett a tanításnak a falusi iskolában, ahová mi is jártunk, elindultam vissza az intézetbe. Letettem a cuccomat, majd átmentem az ebédlőbe. Iskolaidőben akkor ebédelünk, amikor visszaérünk, nem az egész intézet. Szóval, megebédeltem, aztán felmentem a körletbe. Azt már nem tudom, hogy mi járt akkor a fejemben, csak azt tudom, hogy amikor felmentem, bementem a tanulószobába, leültem az én kis egyszemélyes felnyitható padomhoz, kitéptem egy négyzetrácsos füzet középső lapját és elkezdtem rajzolni. Ezt megmutatom itt nektek. Ő lett az én első csodám. Soha azelőtt nem rajzoltam ilyet, de akkor úgy beleszerettem ebbe a rajzolásba, hogy egyrészt ezt a képet kiragasztottam a falra a padom mögé, másrészt lett egy füzetem, amibe ilyeneket rajzoltam. Nem tudom, mennyi ideig tartott a rajzolás, de megcsináltam. Teljesen egyedül voltam a tanulószobában, így senki nem zavart addig, amíg el nem jött a rendes tanulóidő, vagyis a négy óra. Akkor mindenki bejött, mindenki csinálta a leckéjét, tanult. Valamikor aztán csak befejeztem a rajzot és ez az egyik legnagyobb büszkeségem. Mind a mai napig megvan ez az eredeti példány.
Az itt bemutatott már egy "másolat" az eredeti kis lapról. Ez már egy A3-as papíron van.

Ezzel is azt akarom mondani, hogy soha nem lehet tudni, mi rejtőzik bennünk. Ezért érdemes hallgatni arra a belső hangra, az ihletre. Akkor is, ha az ihlet, a belső késztetés csak rövid ideig tart, mint nálam úgy tavaly, két éve, a pöttyözés. Amíg tart, hagyni kell, hogy kijöjjön belőlünk, ha el akar menni, akkor is hagyni kell. Nem kell minden áron ragaszkodni hozzá.

Volt néhány év, amikor nem igazán rajzoltam semmit. Aztán, mikor újra elővettem a hozzávalókat, akkor az első kérdésem az volt, hogy vajon még mindig tudok alkotni? És tudtam. Egy kis A4-es lapra rajzoltam valami egyszerűt. De az volt a lényeg, hogy nem múlt el a geometria iránti vonzalmam és tudtam rajzolni. Onnantól pedig újra és újra. Bár nem mindig talál meg az ihlet vagy éppen elmossák a hétköznapok az időt, hogy foglalkozzak vele, de minden egyes rajzom maga a csoda számomra. Mindegyiket nagyon szeretem.

Épp a minap viccelődtem egy baráttal, hogy még a nevünk is hasonló: Georgina – Geometria. Egymásnak lettünk teremtve. És éppen az fordult meg a fejemben, hogy jobban bele kellene ásnom magam a geometriába, hogy egészen másféle rajzokat is tudjak csinálni.

Ezek amúgy sem egyszerűek bizonyos értelemben, hiszen elég sokat kell hozzájuk szerkeszteni, számolgatni, hogy az szülessen a papírra, amit elképzeltem. Ki kell férnie a lapra. És nincs kompromisszum. Ebben nincs. Ami a papírra kívánkozik, ha a fene fenét eszik is, nekem azt kell megvalósítanom. Nem kényszerből, hanem csupa szeretetből. Hiszen meg akarnak születni és nekem ebben segítenem kell, hogy úgy jöjjenek a világra, ahogy szeretnének.

Legfőbb segítőimet bemutatom nektek. A papírtól kezdve a vonalzók, rotring, tűfilcek, tollak, a körző és radír társaságáig mindenki. Újonnan becsatlakozó segítőm az a lyukas szemüveg. Bizony. Alapvetően olvasószemüvegem van, de ezekhez a rajzokhoz, az aprólékos részletekhez valahogy az sem jó. És akkor, egy hirtelen ötlettől vezérelve egyik rajzolás közben úgy döntöttem, hogy felveszem rajzolni is, nem csak olvasni. És tudjátok, mi történt? Minden apró részletet tökéletesen láttam benne. Régen csudajó szemem volt, a legkisebb részletekhez sem kellett szemüveg, aztán szépen lassan jobban romlott a szemem. Az év eleji szivárványhártya-gyulladásom után meg sokat romlott a szemem. Úgyhogy rajzolásnál volt, hogy szemüveg volt rajtam és a kezemben nagyító. De így azért elég nehéz rajzolni. Akkor jött az ötlet, hogy felvegyem a gyógyszemügét (szemüge: régi magyar, általam használt szó 😀 ). Azóta rajzoláshoz, olvasáshoz, íráshoz – papíron tollal – csak ezt használom.

Barátaim! Hallgassatok a belső hangra, az ihletre, ő jó barát!

Csodás, alkotással (legyen szó bármiről) teli napokat, éveket, életet kívánok nektek!

Egyéb alkotásaimat megtalálhatjátok itt:

https://ginahobbi.blogspot.com/

Vagy jobb oldalon az alkotásaim linknél. 😊

Ezt a cikket kivételesen azon az oldalon is meg fogom osztani. 💖 

Mennyire vagyok képes szeretni?

Izgalmas címet találtam ennek a bejegyzésnek. De miért is akarok én most erről írni? Egyrészt, hogy kiadjam magamból azt, ami bennem van. Másrészt, hogy ajánljak nektek egy könyvet, amit úgy két hete vettem, néhány nap alatt kiolvastam (kellett pár nap, mert közben mást is olvastam) és aztán újrakezdtem olvasni.

Legyen, akkor először mesélek erről a könyvről. Szerző és cím: Marianne Williamson: Visszatérés a szeretethez. Az egyik könyvesboltban jártam és nézegettem a könyveket, amikor ez a kezembe akadt. Volt belőle még pár darab kirakva. Nem is tudom, miért, de megfogott ez a könyv. Mindenhol szembejön, hogy a szeretet a legnagyobb erő a világon és valamikor tán még én is írtam erről. De ez a könyv egészen fantasztikus. Valóban csak a szeretetről ír. Nagyon tisztán, őszintén és egyszerűen. Hogy mindennek ez az alapja. Hogy ezzel mindent meg tudunk változtatni. Nos, azt azért hozzá kell tegyem, hogy ő Istenről is ír. Vagyis azt írja, hogy Isten a szeretet. És nem vallásos értelemben használja az Isten megnevezését, hanem a szeretet tényével egyezőnek. Én csak azért ódzkodom még mindig attól, hogy az Isten megnevezést használjam, mert mindig a vallásos Isten ugrik be nekem ilyenkor. Abban meg azért valljuk be őszintén, mindenhol ott van az ítélkező isten. Bár, ahogy ma hallottam egy istentiszteleten, az ítélkezést nem rossz értelemben kell elképzelni, hanem ez egy kegyelmi állapot. Rendben. Ezzel még meg tudok birkózni. Azzal viszont nem, hogy a vallások istene bűnösnek mondja az embert.

Nos, ez a könyv viszont egyáltalán nem tesz ilyesmit. Olyan gondolatokat ír, amik bennem is élnek, megfogalmazódtak, amikben tudok hinni. Például az, hogy mivel Isten teremtményei vagyunk, ezért mindannyian tökéletesek vagyunk. Vagy, hogy mivel Isten a szeretet, ezért nincs a szemében bűn, nem kell nekünk miért megbocsátania, hiszen soha nem tettünk a szemében semmi rosszat. Valahogy így.

Minden szava kincs ennek a könyvnek. Ha valakinek pedig nem fekszik az Isten megnevezés, használhat helyette mást is: Mindenség, Végtelen, Univerzum, akármi. Én azért most már a könyv elolvasása után kezdek megbarátkozni az Isten kifejezéssel.

A könyvben sem szerepel egyetlen ítélkező mondat sem. Amúgy az egészet a szerző A csodák tanítása című műnek a saját értelmezése szerint írta. Véleményem szerint nagyon jól elmondja a szeretetet, annak lényegét. Ráadásul minden helyzetre ír külön fejezetet és elmagyarázza, miért is kell visszatérnünk a szeretethez. Legyen a helyzet párkapcsolati, magánéleti, egészségügyi, pénzügyi, mindegyikre lehet alkalmazni a szeretetet. Mindegyikre megoldás a szeretet, mindegyikre gyógyírt hozhat a szeretet.

Tényleg meleg szívvel ajánlom mindenkinek elolvasásra. Sokkal többek lehetnénk, sokkal többet tehetnénk, adhatnánk a világnak és másoknak, ha megértenénk, hogy a szeretet az, ami lényegében mozgatja, előre viszi és fenntartja a világot. Ezáltal növekedhetünk, élvezhetjük az életet, lehetünk jobbak és többek. Ha a szeretetet helyeznénk az első helyre és nem az ítélkezést, kritizálást, egészen más emberi kapcsolataink lennének. Megváltozna a világ.

Valóban fantasztikus a könyv. Én is próbálok belőle meríteni. Ezért is olvasom újra. Vannak benne imák is, amik tényleg a szeretetre épülnek és Istent, mint a szeretetet szólítják meg. Ha nem is éjjel-nappal, de napjában többször is elmondok a könyvből egy imát. Mert már egyszerűen nem találok más megoldást a problémámra. A fájdalmaimra. Igen, még mindig ezzel küszködök. Ahogy már írtam, jártam csontkovácsnál, reumatológusnál – ez semmit sem segített, és nem olyan régen gerincgyógyásznál. Meghallgatom mások ötleteit, kipróbálom és még mindig semmi javulás. Ha tornázom, nyújtok, akkor utána nem hogy jobb lenne, hanem még erősebbek a fájdalmaim, még nehezebben tudok menni. Az éjszakai pihenés segít, de akkor is csak reggelre lesz jobb. Viszont, ahogy fel kell kelni, már gondban vagyok. Elég nehéz az első lépés. Van, hogy a fájdalomtól visszarogyok az ágyra. Ez a fájdalom olyan, mintha elgyengítené a lábaimat, remegősnek érzem őket. Erőt kifejteni velük nem tudok. Emelni, cipekedni nem tudok. A melóhelyen sok segítségre szorulok, ha egy-egy kávégépek ki kell hozni vagy be kell vinni. A nehezebbeket nem tudom megemelni. A valamivel könnyebbeket is csak úgy tudom vinni, hogy magamhoz fogom őket és lassan, apró lépésekkel beviszem-kihozom őket. Bevásárlás nagyon nehéz, mivel alig pár kg-t tudok cipelni, de az is úgy megterhel, hogy ilyenkor alig bírok menni és csak nagyon kicsi lépésekben. Ahogy ma is. Közel lakom az egyik nagy bolthoz, de ma több, mint húsz percembe telt onnan hazaérni, ami egyébként max. 10 perc, ha semmim nem fáj. Ha ülésből kell felállni, az is elég fájdalmas és néha várnom kell kicsit, hogy egyáltalán el tudjak indulni.

Hogy miért mesélem el mindezt? Mert teljesen el vagyok keseredve. Mert már nem tudom, hogy mi lehet a megoldás. Annyit még meg tudok tenni, hogy ismét elmegyek az orvoshoz és beutalót kérek egy mr vizsgálatra. Mert a röntgen nem mutatott semmit.

Szóval, elkeseredés. Meg most már szégyen is elég erősen van bennem, mert még nem tudtam rájönni, hogy miért fájok ennyire és nem tudtam magamat meggyógyítani. Pedig hiszek a test öngyógyító folyamataiban, csak tudom azt is, hogy hozzá a gondolkodásunkat, az érzéseinket is arra kell hangolni. És nekem ez most már nagyon nehezen megy. Nem csak a fájdalmak miatt, hanem, hogy bevallja őszintén (mint mindig), az egyedüllét is már egyre jobban gyilkolja a lelkemet. És nem csak az, hogy nincs párkapcsolatom. Hanem úgy általában. Se barátok, se családtagok. Igen, lányom sem. Ő neki elég érdekes kép él rólam a fejében. Kaptam egy hosszú levelet tőle, ami elég rendesen ki is verte nálam a biztosítékot. A végére beleírta, hogy amíg én meg nem változom, addig ő nem áll szóba velem és nem is akar találkozni. Kaptam hideget-meleget a levélben és meg is lepődtem, hogy ő így lát engem, mert soha semmit nem mondott. Bizonyos tulajdonságok, amikről ír, megvoltak bennem valaha réges-régen, de már hosszú évek óta nincsenek. Mindegy is, hagyjuk ezt a levelet! A lényeg, hogy most már ő sincs az életemben. Próbálok vele kapcsolatba lépni, de részéről semmi válasz.

Nos, hát egyelőre ez a kapcsolat sem éppen a szeretetről szól. Amúgy nem haragszom rá. Még nem tapasztalt annyit, mint én, hogy képes legyen más szemmel nézni az emberekre.

Tehát, amiről írtam, az elkeseredés. Emellé még jó adag szégyenérzet is társul most már. Mert hogy lehet, hogy annyi mindig itt van bennem, annyi mindent próbáltam már és mégsem jutottam velük semmire? Nem csinálom jól? Nem csinálom eléggé? Nem csinálom kitartóan? Mit nem veszek észre és mit kéne máshogy csinálnom? Egyelőre ötletem sincs. Csak azt tudom, hogy ez az egész helyzet felőröl. A fájdalmak, a kétségbeesés, a szégyen, a tehetetlenség, a tudatlanság. Mit kéne tennem? Hogyan kellene máshogy, jobban szeretnem önmagamat? Mert az, hogy itt van és ennyire ez a fájdalom, amivel nem tudok mit kezdeni, nagyjából azt mondja nekem, hogy nem szeretem magamat eléggé. Hogy nem szeretem magamat jól. Hogy nem szeretem magamat igazán. És lehet ebben valami. Sok. De hogy megint őszinte legyek, most hirtelen nem is tudnám megmondani, hogyan kellene szeretnem önmagamat. Azt hiszem, elfordultam még önmagamtól is. Nem úgy, hogy nem érdeklem magamat, csak úgy, hogy nem foglalkozom azzal a belső lényemmel, akinek szüksége volna rám. De hogy találhatok rá? Hogy viselhetem gondját? Hogy tehetek jót neki? Hogy szerethetem jobban? Honnan tudhatom, mire van szüksége?

Tudom, hogy mennyi mindenről írtam korábban. És ugye ott a könyv is az önszeretetről. Ez a túlzott magány és egyedüllét oda vezetett, hogy eltávolodtam még önmagamtól is. Szomorú. Még azt sem tudom igazán megengedni magamnak, hogy egy jó sírjak. Nem tudom, hogy miért. Pedig repedezik a mécses, de egyszerűen képtelen eltörni. Túlságosan védtelen vagyok a sírásban és ezért nem is tudom megengedni magamnak. Talán, ha lenne valaki itt velem, akkor könnyebben kisírnám magamat, mert tudnám, hogy valaki vigyáz rám akkor. Ingatag ez az állapot most bennem.

Most abbahagyom ezt a lelkizést. Olvassátok el az ajánlott könyvet! Én is még olvasgatom kicsit elalvás előtt.

De hogy mondjak valami jót is, tegnap végre megint fűztem valamit gyöngyből. Egyszerű kis nyakéket, de nekem nagyon tetszik. Olyan óceánszíne van. Jólesett végre megint alkotni. Bár a kép nem adja vissza az igazi színét.

Vigyázzatok magatokra!

Hétköznapok

Vissza kellett térni az egyszerű hétköznapokhoz. Nehéz volt megtenni az egy hét óceán melletti tartózkodás után. Hogy mennyi minden történt azóta? Talán nem sok, talán sok.

Nagyon sokat javultam, gyógyultam. Mióta hazajöttem, folyamatosan járok dolgozni, hol nagyobb, hol kisebb fájdalmakkal. Az utóbbi hetekben lényegesen kevesebbel.
Jártam reumatológusnál, de hozzá soha többet. Elküldött ugyan röntgenre, de amikor ecseteltem, hogy milyen esetekben vannak fájdalmaim, azt meg sem hallotta. Mikor pedig visszamentem hozzá, hogy mondjon valamit, mit mutat a röntgen és a vérkép, mit is mondjak? Eldöntöttem, hogy inkább messze kerülöm. Azt mondja nekem, hogy magas a süllyedésem (vérképben). Kérdem, hogy az mit jelent. Válasz: hát azt, hogy magas a süllyedése. 😂😂😂 Jó, mi? Ezt én is hallottam. De aztán csak elmondta, hogy gyulladás van a szervezetemben. Erre semmit nem ajánlott. Úgy voltam vele, majd itthon megoldom magamnak, hogy csökkenjen az a gyulladás. Több zöldség, gyümölcs segíteni fog. Még mindig jobb, mint úgy járni orvoshoz, hogy igazából nem tud segíteni.

Másfél hete pedig találtam egy növényi gyulladáscsökkentőt és fájdalomcsillapítót. Azt szedem lelkesen. Nem mondom, hogy rögtön elmúlt minden kellemetlenség, de nagyon javulóban van. Ez a Boswellia. Én csak boszi tabinak hívom. 😁😁
Aztán a C-vitaminról is kiolvastam egy vaskos könyvet, úgyhogy a napi adagomat abból is jelentősen megemeltem. Mert ugyebár, fő az egészség. No, nem a fazékban, de fő!
Pár napja pedig talpbetétet voltam készíttetni. Azt mondják, az sokat segít. Hát ajánlom is, mert negyvenezer forintomba fog kerülni. 😲😲😲
Már az itthoni testmozgás is egész jól megy. Vannak még gyakorlatok, amiket nehezebben tudok megcsinálni, de akkor is megcsinálom. 💪 Nem adom fel. Emlékeztek, mit írtam korábban? Cél: az örök élet plusz két nap. És azt, ha lehet, minél jobb egészségben, minél jobb állapotban.

Igen, úgy vagyok vele, hogy muszáj megtalálnom, megtalálnunk azokat a dolgokat, amikkel jobbá tehetjük az egészségünket. Látjátok, én is mindig próbálkozom. Ha nem javul, azt csak magamnak köszönhetem. Mert nem hiszem, hogy valamiből nem lehet felépülni, ha úgy állunk hozzá. Ez a hozzáállás pedig elsősorban a jókedv, a türelem, a szeretet, még akkor is, ha nagyon fáj. Nekem is fájt nagyon és én is el voltam keseredve nagyon is. Nehezen szedtem össze magamat, hogy ne a fájdalomra gondoljak. Nekem a könyvek sokat segítenek. Sokat tudok belőlük meríteni. Lendületet és löketet adnak, amit az emberektől nem kapok meg. Mostanában nem nagyon beszélgettem pozitív hozzáállású emberrel. Nem nagyon találkozom olyannal, aki töltené az ember lelkét! Ó, hogy hiányoztok!
De semmi panaszkodás és siránkozás! 😇

Amúgy jól vagyok, ha bárkit is érdekelne. 😊 Élem a kis életemet, olvasok könyveket. A könyvekről jut eszembe, hogy ma elküldtem egy regénypályázatra az egyik könyvemet. Már megírtam pár éve, de mindig újraolvasom. Szeretem azt a regényemet. A kedvencem. Meg aztán még volt rajta javítgatni való. Pótoltam, elvettem belőle. Kijavítottam a néhány helyesírási hibámat. Ezek csak egy-két lemaradt betű voltak.  Alig fél órája pedig elküldtem a pályázatra. Cselekményvázlatot is kellett írnom. Bevallom, ezzel azért megküzdöttem. Még sosem írtam ilyet.
Decemberben lesz az eredményhirdetés. Kíváncsi leszek. Mindenesetre én megtettem, amit tudtam. Megírtam, elküldtem. 😃😍💗

Az élet kívülről láthatólag nem változott semmit nekem. Belül azonban, azt hiszem, alakulok megint. Mint mindig. Türelem, tolerancia, nyugalom még nagyobb lett bennem.
Mostanában többet is nevetek, mert bent a munkahelyen mindig megnevettet valaki a hülyeségével. 😁😁 Ezt köszönöm nekik.

Az viszont már nagyon hiányzik, hogy végre újra mehessek túrázni. Fáj a lelkem, hogy nem tudok menni. Mondhatnátok, hogy kis távot is lehet menni, de sajnos, az sem megy. Rövidebb séta után is fájdalmaim vannak még. Ha meg egy kicsit sietősebbre fogom, másnap alig bírok mozdulni. Na igen, ilyen ez. De nem panaszképp mondom, mert igyekszem mindent megtenni, hogy minél hamarabb jól legyek. Elővettem a jókedvet és akármi van, igyekszem nem elhagyni. Igyekszem, hogy ne gyűrjön le a depis állapot, ami néha szokott. Ebben segítségemre vannak a könyvek is, a munkahelyi nevetések is. Más nem nagyon, mert egyedül vagyok. De mindenképpen lelkesít, hogy például elküldtem ezt a könyvet, hogy már egész jól tudok tornázni itthon. Igen, edzőterembe nem járok május óta, ahogy túrázni sem. Ja, és csontkovácsnál is jártam, az is segített.

Néha jó volna beszélgetni valakivel nem csak úgy felszínesen, csak nehéz ilyet találni. De ha már nincs ilyen, akkor kénytelen vagyok írni. Nem csak ide, hanem a másik könyvembe. Tudjátok, a Lépcsőfok folytatásába. Mert most már azt is be kéne fejezni. Csak még kicsit messze vagyok tőle. Nem jött mostanában ihlet, hogy mit írjak. Tegnap ugyan megtalált egy gondolat, amiről érdemes lesz írni. 😊

Tudjátok, mi hiányzik még nagyon? Az óceán! Az a csodálatos óceán. Minden nap gondolok rá és elképzelem, hogy megint ott vagyok és benne vagyok. Olyan hatással volt rám, hogy azóta is csak utána vágyakozom. A lelkem egy darabkája azóta is ott van. 💙💙💙

Ma este pedig megyek a Hősök terére egy koncertre. Koncertre a békéért. Este hétkor kezdődik, ha valakit esetleg még érdekel.

Családról semmit nem tudok írni, mert körülbelül ennyi is az infóm: semmi. De segond. Nem keseredünk el. Mindennek megvan a maga helye és ideje. Mindenki előbb vagy utóbb változik, ráébred dolgokra.

Most csak írni akartam nektek pár sort, hogy ne higgyétek, hogy elvesztem. Mert nem. Itt vagyok, élek és virulok és alakulgatok.
Bevezettem, hogy délután 5 óra után már nem eszem. Reggelente meló előtt tornázom. Persze megiszom a szokásos 1 liter citromos vizemet. Nem kell megijedni, nem egyszerre. Úgy fél órán belül. Gyakorlom, hogy olyan dolgokat tegyek, amit szeretek. Mert szeretem magamat és jót akarok magamnak. Ez fontos.

Belekezdtem egy másik regénybe is. Tőlem egyelőre regényben csak romantikus vagy szerelmi történet születik, de én szeretem ezeket. Erről a következőről már van jó néhány gondolat, amiket leírtam. Hogy mikor lesz belőle valami, jó kérdés. 😃 Ebbe is bele fogok szőni az életben megtörtént dolgokat, ahogy a korábbiakba is beleszőttem.

Nos, kedveseim, most csak ennyit akartam mesélni nektek. Vigyázzatok magatokra! 😘
Igyekszem gyakrabban jönni valamilyen írással. 😇😘

Úti napló - 10.

 Ez már nem egy nap elmesélése, csupán néhány elmaradt fotó megosztása, amikről írtam ugyan, de még nem mutattam meg őket. Tudom, hogy kíváncsiak vagytok. 😉 Íme!

Az első legyen a kép, amit festettem. Nem művészi alkotás, de nekem tetszik, én szeretem. A címe: Az óceán szíve 💙 A hullámzó óceán van rajta, ha nem felismerhető. No, festeni nem tudok. 😁

 Ez a kép még a kikötőben készült, amikor delfinlesre indultunk és a hajónkra vártunk. Csodálatosan tiszta volt a kikötő vize is. Igen, pózoltam kicsikét, amennyire tudtam. És igen, naciban. 😀 És persze jól beöltözve, mert veszettül sütött a nap.

Ez az a vulkános szappan, amiről már írtam, hogy talán nem fogom elhasználni vagy talán csak a felét. Bizony, olyan fekete szappan. Ezt a duty free-ben vásároltam.

A csodálatos aloe vera krém, amit mindössze 3 euróért lehetett kapni egy drogériaféleségben. 300 ml-es egyébként és nagyon jó szolgálatot tett nekem a leégett bőrömön. Nagyon finom, tiszta illata van. 😍 Mindenhogy nagyon jó krém.

Egy darab hűtőmágnes, amivel, mint szuvenír, megajándékoztam magamat. Ott lent, a déli csücske felé voltunk. Kicsit feljebb, mint az f betű felső része.

Az én varázserőüvegem. Azon a cetlin van rajta az összes szuperdolog, amit a lányok mondtak rólam. Aprócska betűkkel az összeset felírtam a cetlire és így lett belerakva az üvegbe. Az üvegcse amúgy mindössze 6,5 cm magas. 😍

Ezeket a minikagylókat és kagylódarabokat találtam, amiket kisodort a víz. Sajnos, más kagylót nem találtam, pedig úgy szerettem volna hozni valami nagyobban, valami egészet. De ezt sikerült. A kis mütyürkék legalább sértetlenek. 💚

Ezeket a köveket szintén a víz mosta ki magából. Az a nagy darab sötét amúgy sötétzöld színű. Vizesen jobban látszik. Ezt a nagyot azon a partszakaszon találtam, ahol leginkább a szörfösök szoktak hullámlovagolni. Bátor ember, aki ott próbál úszni, és láttunk olyat. 😮 A legalsó pedig egy vulkanikus darab. 😊

Ajándékok nekem. A toll és a két másik szappan. A zöldet azóta már elhasználtam. Hú, valami isteni, tiszta illata volt, csak az a baj, hogy nagyon hamar elfogyott. 😥💖 A toll meg szépen ír. 😊

Ezek nem élő rákok, hanem csak a kiszáradt páncéljuk. Egy kis testvérpár hozta ajándékba Fannynak, így találták őket a parton valahol. Nem is gondoltam volna, hogy ezek így halnak meg, hogy így kiszáradnak. 😯 Érdekes volt látni és érinteni is őket. Nagyon törékenyek. Óvatosan kell velük bánni.

Ez pedig a mi tablóképünk. Az egyik csajszinak eszébe jutott még indulás előtt, hogy egy ilyen kéne csinálni és ott hagyni emlékbe. Mindannyian írtuk a képünk alá pár sort. Felejthetetlen hét volt, az biztos. 😍💜💛💚💙💗💖💝
Úgy mindennel együtt.

 Nos, életre szóló élmény volt minden egyes nap. Nem is igazán akaródzott hazajönni, de muszáj volt.

Remélem, hamarosan újra ott lehetek vagy valahol az óceánparton. 😊😍

Szeretném még egyszer kifejezni a hálámat mindenkinek, akinek része volt az utazásomban. 💗💗💗💗💗 😘

Úti napló - 9. nap

Elérkezett a nem várt nap. Ma fogunk hazamenni. Sajnos, eltelt az egy hét. Pedig olyan jó volt itt lenni. Ahogy valaki megfogalmazta, egy saját kis inkubátorunk volt itt.

Igen, egy másik világot teremtettünk magunknak, ami tele volt pezsgő élettel, szeretettel, sok-sok nevetéssel. Annyira feltöltő volt a közeg! Ha ilyen nők lennének még többen és többen az egész világon (tudom, hogy nagyon sokan vannak már), nagyon hamar tudnánk egy békét világot teremteni.

Igyekeztünk kihasználni még az együtt tölthető időt. Reggel lementünk még a kertbe a pálmafák közé, ahol szökőkút is van. Csináltunk egy rövid napüdvözletet, majd egyszerűen csak betettünk mindenféle zenét és táncoltunk. Nőiességünket még inkább előhozva önmagunkból. Már csak néhányan voltunk, miután a fele társaság már tegnap hazautazott.

Megint volt persze finom reggeli. Utána pedig belekezdtünk egy érdekes kártyázásba. Csapatépítő a kártya neve. Mindig húz valaki egy kártyát és felolvassa, ami rajta van. Lehet ez egy kérdés, amit aztán mindenki megválaszol. Lehet egy feladat, amit mindenki megcsinál. Vagy éppen felidéz mindenki egy emlékezetes pillanatot. Sok kártya volt, mi csak néhányat húztunk, de azzal is nagyon el tudott menni az idő. Volt egy jó kis feladat. Teljesen spontánnak kellett lenni és mindenki pillanatok alatt feltalálta magát benne. A feladat: válassz ki a szobából egy tárgyat és add el a csapat többi tagjának egy perc alatt. És mindenki talált valamit és mindenki hamar feltalálta magát ebben a feladatban. Nagyon jó volt és meglepő.

Aztán még ebéd előtt felmentünk a szobába összepakolni. Én, mondjuk, pikkpakk kész voltam. Lementem. Fanny még velem is készített egy videóinterjút arról, hogy éreztem magamat, ilyen élményeket viszek magammal, kinek ajánlanám ezt a programot.

Utána jött az isteni utolsó ebéd. Annyira finom ételek voltak minden nap, hogy ezek közül én nem is tudnék kedvencet választani. Nekem mindegyik a kedvencem volt, egytől egyig.

Sajnos, nagyon hamar eljött a búcsú ideje. Csomagoltunk magunknak szendvicset, gyümölcsöt az útra. Többszörös ölelések voltak, örültünk, hogy találkoztunk, hogy megismerhettük egymást. Mindenkinek megköszöntük, amit kaptunk tőle.

Végül csak beszálltunk a kisbuszba és könnyes szemmel elindultunk a reptérre.

Nagyon kedves volt a személyzet is. Velük is összeismerkedtünk, beszélgettünk. Tőlük is meleg öleléssel vettünk búcsút.

Hiányozni fog mindenki, a hely, az idő és nekem az óceán, de nagyon. Írtam már, hogy itt milyen idő van? Azt mondják, Tenerifén, de lehet, hogy az egész Kanári-szigeteken örök tavasz van. Tényleg minden nap tavaszi volt az idő. Reggel hűvöske volt, néha hosszú ujjút kellett felvenni, ha kimentünk a teraszra. Napközben is mindig volt legalább egy kis szellő, de volt, amikor jobban fújt a szél ott fent a domboldalon. Harminc egy-két fok volt a nagyon maximum, de inkább harminc alatt maradt. Viszont, mikor lementünk az óceánpartra, ott lent mindig sokkal melegebb volt. No, igen, hamar le is égtem. A lábfejem is úgy leégett, hogy még be is dagadt. Minden nap kenegettem aloe verás krémmel, de kaptam ár más finom gyógyító olajakat is. Ma, induláskor még nem volt teljesen gyógyult, de már nagyon szép volt.

Mesélni akartam még a helyről. Adeje, ott voltunk. Maga a villa tágas és világos. Az udvaron fűtött medence, így még kora reggel is lehetett benne úszni, volt, aki meg is tett. Nem én. A hatalmas nappali-ebédlőben mi összetoltuk az asztalokat, így mindig egy nagy asztalnál tudtunk enni, beszélgetni, csinálni a foglalkozásokat.

A mi szobánkban, vagy inkább lakosztályunkban hat ágy van: két ágy a külső, négy a belső szobában. Külön konyha, vécé és külön zuhanyzó. És persze a hatalmas terasz, ami két oldalról teljes egészében elfoglalja az épületet. Minden szobának neve volt és nem száma. A miénk a Nice day nevű volt és nagyon szerettük. Legalábbis én biztosan. De volt Smile, Dream, Follow your heart. A többit nem tudom, nem emlékszem rájuk.

Imádtam, hogy az óceánra lehetett látni. Ahogy írtam korábban is, engem teljesen elvarázsolt, magába szippantott a varázsa. Fájó szívvel hagytam ott.

Most itt ülök a repülőn, itt írok és még mindig az óceán felett repülünk. Már egy cseppet sem félek a hatalmas víztől. Egyáltalán magától a víztől. Remélem, bízom benne és vágyom rá, hogy minél hamarabb újra az óceánban pancsolhassak. Meg hajózhassak rajta. Aztán talán egyszer megtanulok búvárkodni is, ahogy arról már álmodtam is régebben.

Micsoda gyönyörűséges innen fentről is az óceán! Hihetetlen.

Na, hol is tartottam? A házigazdánk Mosolyka és a férje. Persze leginkább Mosolykával voltunk, aki Fanny. Nagyon kedves, önzetlen, odaadó embert ismerhettem meg a személyében. Ő volt a nagyon finom, fantasztikus ételek kitalálója is. Nagyon nagy hálával tartozom neki is. Köszönöm.

Mondtam már, egy családdá váltunk a pár nap alatt.

Pami barátnőmnek köszönhetem, hogy tudomást szereztem erről a hétről. Az ő közbenjárása is segített, hogy ott lehessek. Meg persze az is, hogy ő már korábban elképzelte, eltervezte, hogy végre együtt elutazhassunk valahova. És milyen jó, hogy ez így összejött! Új barátokat szereztünk, rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak. Azt hiszem, minden ott jelenlévő hölgyemény nevében mondhatom, hogy ez a hét olyan élmény volt, amit soha nem fogunk elfelejteni.

Most pedig repülünk vissza az ehhez képest igencsak szürke életünkbe, hétköznapjainkba. Az enyém legalábbis ilyen. Valamit azért bennem is átfordított ez a hét. De még hagynom kell, hogy igazán leülepedjen bennem. Az biztos azonban, hogy innentől már nem lehet ugyanaz, mint eddig volt. Változniuk kell a dolgoknak. Nekem is és az életemnek is.

A repülő ablakán besüt a nap. Elég nagy ereje van. Megint a gép hátsó felében vagyunk, így van egy állandó zaj. Azt mondják, elöl csendesebb. Nem számít, hol ülök. Itt vagyok egy repülőn, fent a levegőben. Ez mindenhogy egy fantasztikus dolog. Minden szempontból. Nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy ott lehettem Tenerifén, hogy olyan csodálatos embereket ismerhettem meg. Hálás vagyok minden ott megélt pillanatért. Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna.

Apropó, ajándék. Nem hoztam senkinek semmit, csak ezt az úti beszámolót tudom átadni nektek. Magamnak is csak apróságokat vásároltam, mint szappan, aloe vera krém, toll, hűtőmágnes, csak hogy legyen valami maradandó is. A fél világot össze lehetett volna vásárolni, de azért ahhoz pénz is kell. Lényegesen több, mint amennyit eddig megengedhettem magamnak.

Nagyon finom illatú vulkáni szappant vettem. Talán nem is fogom elhasználni. Vagy talán félbe vágom és csak a felét használom el.

Elfáradtam. Még csak úgy jó másfél órája repülünk, még jó pár óra hátra van. Éjfél előtt nem nagyon érünk haza. De legalább utána hamar otthon leszek. A barátnőmért jön az ismerősé és engem is elvisznek haza. Legalábbis ez a terv. Fáradt vagyok. Hosszúra nyúlik ez a nap is.

Még holnap szabadnak. Megpróbálom kipihenni magamat. Orvoshoz is el kell mennem. Megígértem a lányoknak, hogy valóban elmegyek. Nagyon nem jó, hogy még mindig fájok. Még mindig nehézkesen megyek. Muszáj lesz valami dokit felkeresnem. Aztán, ha beutalókat ad, ahol hosszú a várakozási idő, akkor maradnak az alternatív megoldások, terápiák.

Most egy kicsit pihenek, eszem pár falatot. Azt azért majd még megírom nektek, hogy épségben hazaérkeztem.

18.09-kor emelkedtünk a levegőbe. 19.43-kor pillantottam meg az első szárazföldet. Éjfél után néhány perccel landoltunk és egy óra körül értem haza. Pamiék hoztak haza.

Megint az volt a legnagyobb bajom, hogy amikor felálltam az ülésből, megint alig tudtam menni. Ez katasztrofális, de amúgy épségben hazaérkeztem. Nyugis volt az összes utazás hazafelé.

E sorokat most már itthon írom. Annak ellenére, hogy elég későn vagy inkább korán feküdtem le, mégis korán keltem. Néhány óra alvás után. Már hat óra előtt fent voltam. Persze napközben lepihentem, mert csak kijött a fáradtság.

Délelőtt jártam a dokinál is. Csak fájdalomcsillapítót írt fel, amit amúgy sem szednék be, tekintve az allergiámat a gyógyszerekre, meg kiírt táppénzre. Ez felesleges volt, mert mennem kellett dolgozni, emberhiány van a boltban. De jobb is volt így, mert mit csináltam volna otthon egy hétig? Jövő kedden kell visszamennem. Szóval beutalót nem kaptam sehova.

Fanny! Neked külön köszönöm, hogy adtad/adtátok ezt a csodás helyet, kitaláltad nekünk a finom ételeket, hogy ezeket a csodálatos embereket „gyűjtötted” össze erre a hétre. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek téged és a férjedet is. Fantasztikusat alkottatok és nagyon jó, hogy kitaláltátok ezt a női hetet. Nagyon sokat adtatok mindannyiunknak. Köszönjük.

Ez volt felnőtt életem első nyaralása. Hívjuk nyaralásnak. Felejthetetlen élményekkel tértem haza. Soha nem fogom elfelejteni senkinek sem, akinek ebben valamilyen módon része, szerepe volt. Nagyon köszönöm mindannyiótoknak, hogy lehetővé tettétek számomra ezt a hetet. Neveket nem írok, de a kezdőbetűjük álljon itt: P, P, M, F, S. Nélkületek ez most valóban nem jött volna össze. Érezzétek örök hálámat.

 

Elbúcsúztunk 😢