Megvilágosodás

Ezt a cikkemet nem ajánlom mindenkinek. Csak akkor olvassa el bárki is, ha

- kellőképpen nyitott szellemileg, lelkileg

- kellőképpen befogadó

- képes túllátni a fizikai dolgokon

- hajlamos és hajlandó a változásra

- hisz abban, hogy többek vagyunk, mint a fizikai testünk

- nem ítélkezik

- elég türelmes ezt végigolvasni.

De ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi a folytatásra életemmel vagy a fejlődésemmel kapcsolatban.

Mert megtörténhet, kedves Olvasóm, hogy változol te is, miután ezt elolvastad. A fenti feltételek meg mindenképpen szükségesek.

Ez a történet valóban hosszú lesz.

Kezdjük a címmel! Röviden.

Talán a megvilágosodás mindenkinek mást jelent. Számomra nem egyetlen nagy pillanatot jelent. A megvilágosodás talán folyamatosan jelen van az életünkben, csak éppen nem mindig vesszük észre. Mert valamikor igencsak apró formában jelentkezik, máskor meg hatalmas változás képében. Ha így fogom fel és visszatekintek életem eseményeire, bizony sok-sok megvilágosodás-pillanatom volt már. Ezáltal mindig valami „jobb” lesz bennünk, máshogy látjuk a világot, az embereket, életünk történéseit. Más lesz a felfogásunk és a hozzáállásunk. Itt is írtam már korábbi cikkekben ilyenekről, ezeket mind vehetjük megvilágosodásnak. Részemről tehát bárki bármit mondhat a megvilágosodásról, de nekem ez a tapasztalatom.

Most azonban egy óriásiról szeretnék írni nektek. Magam miatt is írom ezt, hogy később is vissza tudjam olvasni. Ilyen óriási is történt már velem, nem is egy. Mindig más köntösbe van bújva, az igaz. Érdemes ezért figyelnünk önmagunkra, hogy felismerjük az ilyen pillanatainkat, történéseinket. A hatásuk valóban elképesztő.

Egy kicsit messzebbről kell kezdenem a történetet. No, nem olyan messziről, csak a közelmúltból.

Mert ehhez a dologhoz, ahogy gondolom, több különböző tényező vezetett el.

És ne aggódjatok! Alaposan elgondolkodtam utána az egészen, vizsgálgattam magamat, a gondolataimat, a hozzáállásomat, és rájöttem, hogy nem vagyok bolond. És ezzel nem nyomok el semmit magamban. Sőt, inkább felszabadítottam.

Kezdjük hát! Nem sorrendben fogom mondani, ami ide vezetett. Van egy kedves hölgy ismerősöm. A kisboltba, ahol dolgozom, ő is jár vásárlóként. Sokat szoktunk beszélgetni. Valahogy azt éreztem, hogy ő valóban lát engem. Mondta is, hogy úgy érzi, a lelkem most őt hívja. Vagyis az ő segítségét kéri. Ezért megállapodtunk egy pár alkalmas beszélgetésben. Így is történt. Összességében kevesebb, mint tíz alkalommal beszélgettünk, jövő héten kedden fogjuk ezt lezárni. Úgy gondolom, a vele való beszélgetés is segített ehhez. Szükségem volt rá és segített.

A tudatosság játéka című könyvet már többször is olvastam. Van benne egy rész a múltbeli dolgokra való emlékezésről. Ez azóta is bennem van és most már látom ennek igaz voltát. Maga a könyv is segített.

Belekezdtem az Anasztáziás könyvekbe is. Talán ezeknek is volt ebben szerepük.

A vágynak is óriási szerepe volt itt. Vágytam végre elengedni a múltat, túllépni rajta, hogy fel legyen dolgozva, hogy úgy már ne hasson rám.

Legújabban íródó könyvemnek is nagy szerepe volt ebben. Az írás! Sosem tudom, hogy mi lesz a következő mondat vagy történés, így nyugodtan mondhatom, hogy ez mondjuk a felsőbb énemtől jön, a lelkemből, legbensőbb önmagamból. Olyan dolgok vannak ott, amikről nem is tudok. Nem is tudunk.

Az átírás, amiről már írtam. Valaki azt mondta nekem, hogy ő nem írná át az életét, hiszen minden, ami történt vele, az vezetett el a mostani énjéig. Igen, ez így van. Csakhogy, az a sok megélés, tapasztalás vezetett el oda, hogy „megkapjam” az átírás lehetőségét. Nagyon az van bennem is, hogy mi minden történt velem, de mindennek az energetikáját megváltoztathatom. Mert elértem oda a fejlődésemben, hogy ezt már meg tudom tenni és meg is tehetem. Életem eddigi eseményei vezettek el ide is, hogy ezt megtehessem.

A lélek. Hiszek abban, mert így kell lennie, hogy nem csak ez az életünk van, nem csak ez a fizikai megtestesülés vagyunk, amit a tükörben látunk, mikor belenézünk. Ahogy a könyvírásnál is már mondtam, a felsőbb én. Ott van az, vagyis itt van. Hiszen én is tudok olyan dolgokat, amikről nem is lehetne tudomásom, ha csak ez az életem volna. Na, nem akarom hosszúra nyújtani, nem rétestészta ez.

Hiszem azt, hogy mindannyian valamilyen feladatot vállalva jöttünk erre a földre. Vagy talán csak azért, hogy megtapasztaljunk oly sok mindent. Hiszem, hogy akiben az őszinte szeretet van, és ez mindannyiunkban ott van, akkor azért is jöttünk, hogy jobbá tegyük az életet, az életünket, másokét, a világot. Hiszem, hogy születésünk előtt a lelkünk tudta, hogy miért akar idejönni, ebben a testben megtestesülni. Hiszem, hogy más lelkekkel is kapcsolatban volt és van is, és hogy más lelkekkel kapcsolódva, összefogva, „megbeszélve” határozták meg sorsuk alakulását. Tehát nem abban hiszek, hogy minden valahol előre meg van írva, hanem abban, hogy a lelkem előre meghatározta fejlődésének útját, a nehézségeket, amikből tapasztalhat és formálódhat, és a jókat ugyanúgy. Mert nem csak szenvedni jövünk erre a földre, sokkal inkább élni. ÉLNI. Boldognak lenni. Hiszem tehát, hogy mi magunk „írtuk meg” előre életünk alakulását. Persze biztosan nem percről percre, inkább csak a nagy volumenű dolgokat. Hogy oda miként jutunk el, már rajtunk múlik. Mit választunk magunknak ennek a megtapasztalására. És mindezt bármikor megváltoztathatjuk. Szabadságunkban áll.

Azt hozzá kell tegyem, hogy még nekem sem minden tiszta teljesen. Abban azonban biztos vagyok, hogy a lelkünk okkal jön éppen ekkor, éppen ide, éppen ebbe a családba.

Ha egyszer úgy igazán leülünk és elgondolkodunk életünk olyan eseményein, amelyek kisebb vagy nagyobb hatással voltak ránk, utólag megtalálhatjuk az okát és azt, hogy miért történt. Tudjátok, nem légből beszélek, hiszen ha azt nézzük, akkor elég sok negatív dolog ért engem is.

Még azt is fontosnak tartom elmondani, hogy abban nem hiszek, hogy mindent mástól, másoktól kapunk. Úgy értem, hogy valami képességet, valami engedélyt. Semmi ilyesmit nem kaphatunk semmiféle nem látható lénytől. Mindenki azt gondol ide, amit akar. Én abban hiszek, hogy minden, amit úgymond kapunk, azt mi adjuk meg saját magunknak. Bármilyen képességet, engedélyt, lehetőséget. Mert mindezt a mi legbensőbb vágyunk hozza létre. Akkor „kapjuk meg”, amikor erre engedélyt adunk saját magunknak. Amikor elengedjük a félelmeinket. Mert minden itt van bennünk, csak félünk igazán mélyen önmagunkba látni. Csodálatos dolgokat fedezhetünk fel. Csak nincs időnk, energiánk ezzel foglalkozni. Pedig ez volna a legfontosabb. Ez által sokkal többek lehetünk. Csak hagyni kell, hogy a szeretet erősebb legyen bennünk minden más érzésnél.

Akkor most végre rátérnék a lényegre. Csak muszáj volt írnom ilyen hosszú bevezetőt a könnyebb megértés érdekében. Hiszen még nekem is napokig tartott, mire felocsúdtam belőle, mire igazán megértettem. És még most is azon vagyok, hogy ezt jobban megértsem és jobban a felszínre hozzam magamból. Mert ez eddig is bennem volt, nem kívülről jött. De most érkezett el a pillanat, hogy felbukkanjon és hagyjam hatni magamra.

Szeptember 16-án történt, reggel. Már a munkában voltam. Egyszer csak a semmiből bukkant fel. Hirtelen jött.

Minden, ami egész eddigi életemben történt, az nem csak az a történés volt, amire emlékszem. Annál sokkal több. Minden egyes megtörtént dologhoz sok más vezetett el. Majd mondok példát is.

De nem lehet, hogy csak a fizikai síkon nézem a fizikailag történt dolgokat. Vegyük itt a bántást. Ennél sokkal messzebbre kell látnunk. Itt jön a lélek. A fejlődés, a tapasztalás, ami által változik valami bennünk. Aztán általunk.

Itt most azt kérem, hogy ne kételkedjetek és ne háborodjatok fel, hogy ezt nem lehet. Mert igenis lehet.

Tehát, vegyük úgy, hogy születés előtt meghatároztuk életünk nagyobb volumenű eseményeit. Akkor minden trauma, bántás, csalódás és a többi is ide tartozik. Mondom újra, lélekként meghatároztuk. Itt jön az, hogy semmi sem éppen csak az a pillanat, hanem annál sokkal több. Vagyis úgy kell tekintenünk, hogy mindent, ami történt velünk, már előre „kiterveltük”. És ezt más lelkekkel együtt tettük.

Én hiszek abban, hogy a lélek tiszta tudatból és tiszta szeretetből van. Ha pedig ezek jellemzik, akkor semmi sem történhet úgy, ahogy nem akarnánk. Ha minden lélek tiszta szeretetből és tiszta tudatból áll, akkor tudta, hogy mit vállal. Akkor az összes lélek, aki benne volt a történésekben, szintén tudták, hogy mi fog történni. Ha tiszta szeretet vagyunk, akkor minden egyes negatív történés az életünkben nem történhetett másból, csakis tiszta szeretetből. Tudom, fizikailag ezt nagyon nehéz így látni. Ezért kértem, hogy lássatok túl a fizikai valóságon. Mert annál sokkal többek vagyunk. Mert ilyen bántásokra csakis tiszta szeretetből lehet leszerződni. Ha egy lélek bevállalja, hogy ő lesz a bántalmazó fél, azt csakis tiszta szeretetből teheti. Magára vállalja ezt a feladatot. Ami szintén nem könnyű. De tudja, hogy annak a léleknek a fejlődéshez, a tapasztaláshoz ez kell és ő vállalja. Képzeljétek el, hogy egy lélek, ami tiszta szeretetből van, képes elvállalni egy ilyet a fizikai szinten, hogy segítse a lelkedet! Téged! Szerintem ez nem kis dolog.

Mi, így emberként, fizikai megtestesülésben persze csak azt látjuk, hogy bántottak minket. Nekünk az mennyire fájt, talán nem is tudunk megbocsátani a másiknak, és különben is, hogy tehetett ilyet. Megérdemli, hogy vele is így bánjanak vagy rosszabbul. Szenvedjen csak ő is. Emberi, fizikai lényünk csak erre képes. Nagyon, de nagyon sokáig én is így éltem. Aztán fokozatosan változtam, tudtam megbocsátani, elengedni, elfogadni, megérteni. Most pedig jött ez a felismerés.

Ez megvilágosodás volt. Mert annak fényében, hogy ezt már nem csak a fizikai emberi mivoltommal látom, hanem lélekkel is, azt kell mondjam, hogy nincs miért megbocsátanom senkinek sem, mert minden úgy történt, ahogy „előre megbeszéltük”. Így inkább azt kell mondjam, hogy nekem kell bocsánatot kérnem mindenkitől, akik „bántalmazóim” voltak, hiszen csak azt tették, amire „szerződtünk”. Bocsánatot kell kérjek azért, hogy korábban elég rossz véleménnyel voltam és beszéltem róluk. Viszont, ha azt vesszük, hogy minden nagyobb lépést „előre megterveztünk”, akkor ezt a pillanatot is, hogy éppen most jön el ez a megvilágosodás-pillanat. Akkor ők is tudják, hogy sem megbocsátanom nem kell, sem bocsánatot kérnem nem kell.

Tudjátok, az egyetlen, amit valóban tehetek, az, hogy szeretettel gondolok rájuk és köszönetet mondok azért, hogy segítettek ezen az úton. Még persze nagyon hosszú út áll előttem ebben az életben és tudom, hogy ők továbbra is a részesei lesznek.

Nekem is nagyon furcsa volt így ez az egész megtapasztalás, felismerés. Nehogy azt higgyétek, hogy én nem dobtam tőle egy hátast. Mert de. Akkorát, hogy leesett az állam. És nem, ebben nincs semmi ezo, spiri, pszicho, mi egyéb. Nem is véletlenül gondolkodtam azon, hogy vajon épelméjű vagyok-e még ezek után. Mert ez nagyon nagy dolog. Óriási. Még annál is nagyobb.

Ahogy a fejlődésemet elnézem, visszatekintek rá, ennek is be kellett következnie. Ez nem is lehetett volna máshogy. Az, hogy hirtelen jött és a semmiből, már egyáltalán nem lep meg. Velem mindig így történnek már hosszú évek óta a dolgok. Ezen már nem csodálkozom. Csak ezen a megvilágosodáson. Higgyétek el, azóta is életem történésein járatom az agyamat és próbálom mindenben meglátni a többet, a mást is. Ahogy az emberekkel is ezt teszem, akik életem eddigi szereplői voltak, akár csak egy pillanatra is.

Még kell azért idő, hogy ez teljesen betöltse a lényemet és ez tükröződjön belőlem. Hiszen eddigi életemben ez nem így volt. Oly sok hosszú éven át hogy dédelgettem magamban a sérelmeket! Milyen sokára jött el ez a pillanat, hogy másként lássam mindet!

Megkönnyeztem. Azóta többször is.

Talán sokan nem is fogják érteni, amit leírtam. Nem, nem azért, mert buták volnának, csak azért nem, mert még nem tart ott a lelkük, hogy mindezt befogadja és átformálja. De annak is eljön az ideje egyszer.

Én pedig nem lettem szent ettől. Én is csak lépegetek felfelé a lépcsőfokokon. Csak ez most már egy másik lépcsősor. Más látással járok a világban. Elidőzöm egy ideig ezen a lépcsőn, mert még sok dolgot kell helyre raknom magamban ezzel kapcsolatban. Nagyon rajta vagyok ezen az ügyön. Mert ezért igenis megérte oly sok minden.

Ha eljutottál ide, a végére, köszönöm, hogy elolvastál.

💗💗💗

Átírás - Egy különleges ajándék

Nem olyan régen megint valami jelentőségteljes történt az életemben. Valami nagyon nagy dolog. Legalábbis számomra az. És mindez, mondhatjuk úgy, hogy egy pillanat alatt történt. A hatása hamarosan ki fog derülni, de azt hiszem, már elkezdődött.

Tudom, kíváncsiak vagytok, úgyhogy már mesélek is. 😊

Még tavaly év végén elkezdtem járni egy testszobrászhoz. Nyugodtan nézzetek utána neten, közösségi oldalon. Ez egyfajta masszázs, ami óriási változásokat tud hozni az embernek nem csak testileg, hanem akár belsőleg, lelkileg is. Nem mondom, azért néha elég fájdalmas tud ez lenni. De aztán valahogy helyreáll a testem és érzem, hogy sokkal jobb. Néha ott sírok a masszázságyon, mert valami feljött a bensőmből. Félelem, fájdalom, bántás érzése.

Nos, a legutóbbi pontosan ilyen volt. Feljött a fájdalom, a félelem. Ez utóbbi elég erőteljes volt, úgyhogy kértem a testszobrászomat, hogy ott tovább ne is masszírozzon. Rémes érzés volt.

Ezen alkalom után jó egy hétig úgy éreztem magamat, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Az egész testem fájt, folyton fáradt voltam, aludtam, amennyit tudtam, fejfájásom is volt. Szóval teljesen kész voltam.

Egy héttel a masszázs után volt egy éjszakai álmom. Nagyon intenzív volt. Láttam benne anyámat, a nagyanyámat. Mindenki vidám volt, jókedvű és kedves. Hallottam anyám hangját, nevetését, éreztem az ölelését. Már ez is nagy dolog, ugyanis azt kell tudni, hogy amikor meghalt nyolc éves koromban, minden emlékem elszállt róla. Aki jártas egy kicsit az emberi lélekben, pszichében, tudhatja, hogy jó mélyen elzárta ezt a lelkem, a tudatalattim, hogy ne fájjon annyira. Hát ezért meglepő, hogy álmomban láttam. Maga a történés is, ugyanis ő álmomban vagy egy kórházi ágyon feküdt, de már ezt is sok-sok évvel ezelőtt álmodtam utoljára, vagy pedig a sírját kerestem egy zsúfolt temetőben.

Azonban nem csak ez volt lényeges az álomban. Hanem az, hogy valahogy mintha engedélyt kaptam volna arra, hogy átírjam az életem történetét, megváltoztathatok benne mindent. Tényleg mindent.

Az engedély nem hiszem, hogy valami rajtam kívülállótól érkezett volna. Szerintem a lelkem, a tudat felettim, a bennem élő végtelen az, aki végre megengedtem magamnak, hogy átírjak mindent, hogy ezzel megváltoztassam a jövőmet.

Ide is egy kis adalék. Mikor évekkel ezelőtt jártam csoportokba, terápiákba, akkor már szóba került, hogy bármit át lehet írni. De akkor csak kisebb dolgokról volt szó, egy-egy történésről. Nem egy egész életről. Próbálkoztam is vele akkoriban, de soha nem sikerült. Tudjátok, hogy miért nem? Mert nem jött át érzésben, nem jött át energetikában.

Ebben az álomban azonban mindent teljesen át tudtam érezni. Érezni azt, hogy igenis jó anyukám volt és jó nagyanyám. Érezni azt, hogy minden tökéletes volt velük. Éreztem az egésznek az energiáját, az energetikáját, hogy mit hoznak magukkal, hogy mennyire megváltozik ezáltal minden.

Egyszerűen döbbenetes volt ez az egész. Maga az álom, a szereplők, a történések és mindaz, amit hozott magával. Olyan hatalmas ereje volt, hogy azt elmondani nem tudom. Soha ilyet még nem éltem át. El tudjátok képzelni, átírni egy egész életet? Az elejétől kezdve mindent. És tudjátok, ha valamit átírsz, akkor az megváltozik, megváltozik minden vele kapcsolatban, megváltozik minden utána, átírod az életedet, a jövődet és mindent, ami és aki veled kapcsolatos. Ez nagyon… nagyon brutálisan eszméletlen.

Aztán megébredtem és nem tértem magamhoz a csodálkozástól. Úristen! Mi történt velem? Mit kaptam, vagyis inkább mit tettem? Mert én tettem. Végre elértem oda, hogy megengedhetem magamnak, hogy mindent átírjak. Hogy írjak egy sokkal jobb életet. Döbbenetes a szó minden értelmében.

Most éppen az agyról olvasok egy könyvet. Jobban mondva a gondolkodás fejlesztéséről, hogy megváltoztasd az életedet. Ezt rengetegen tanították régen is, ma is. Újraírhatod az életedet, teljesen más jövőt teremthetsz magadnak. Sok-sok-sok könyv és tanítás szól erről, csak olvassatok utána. Ezért nem fogok erről bővebben itt írni.

A lényeg az volna, hogy számodra az lesz az igaz, a valós, amit hiszel, amit annak fogadsz el.

Ezért van az, hogy ha sok a rossz emlékünk, ahogy nekem is volt, akkor azokból merítünk és aszerint ítéljük meg a világot és teremtjük az életünket. És persze még az is lehet, hogy nem is úgy volt minden, ahogy mi emlékszünk rá. Mégis, a saját emlékünk formál minket, mert az égett belénk.

Többen tudnak az átírásomról. Szurkolnak is nekem, hogy végre minden igazán jól alakuljon az életemben. Néhányakban azonban felmerül a kétely, hogy ez akkor mennyire lesz valóságos. Nem csapom be magamat?

Kérdem én, azzal, hogy valamiről emléked van, ami nem biztos, hogy úgy történt, ahogy te emlékszel rá, az nem becsapás?

Igazából meg mindegy is, hiszen az agy ahhoz fog igazodni, úgy fog alakulni, esetleg olyan idegi kapcsolatokat létrehozni, amilyen képek a fejedben vannak. Ha pedig megváltoztatod a képeket a fejedben, csatolsz hozzá egy jó nagy adag hitet, át is tudod érezni a dolgot és érzed az energiáját, akkor biztos, hogy új idegi kapcsolatok fognak létrejönni és aszerint fog alakulni az életed is.

Gondoljatok csak arra a sok tanulmányra, amely mind azt bizonyítja, ha csak elképzelsz valamit rendszeresen, akkor a tested, a teljesítményed, a lényed aszerint fog változni. Például a profi sportolók rendszeresen lejátsszák fejben a dolgot, a testük ehhez fog igazodni és végül majd ott állnak és minden úgy fog menni, ahogy elképzelték. Ez nem új keletű dolog. Nem én találtam ki. Számtalan példa van erre.

Az átírás nálam fizikálisan is megtörténik. Ugyanis pár nappal az álom után végre tudtam időt szakítani, hogy el is kezdjem leírni. Azóta is azt írom. Ami a legfontosabb, hogy nem a tudatos énem irányítja az írást és mindent, amiről írok, érzem. Teljes mértékben érzem, átérzem, átélem képekben, érzésekben, energetikában. Tudjátok mit, egyszerűen FANTASZIKUS!!!

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is sikerülni fog egy ilyet létrehoznom, átírnom bármit is. Hiszen korábbi próbálkozásaim alkalmával még nagyon ott munkált bennem a sok sértettség, düh, bánat, fájdalom. Mostanra viszont eljutottam oda, hogy mindez teljesen magától jön és nincs egyetlen rossz érzésem sem. Egyetlen egyszer sem merült fel a kétely, hogy ez nem valódi, hogy ez becsapás lenne. Nem. Ez teljes mértékben igaz.

Érzem a szüleim őszinte a feltétel nélküli szeretetét, a törődésüket, a rokonok, barátok szeretetét, mindent, de tényleg mindent, ami egy szeretetteljes élethez kell. Annyira tökéletes. És soha nem gondoltam volna, hogy valaha is így fogok rájuk és róluk gondolni. És teljesen természetesen és könnyedén jön az egész, nincs benne semmi erőltetés. Látom őket magam előtt, érzem, ahogy megsimogattak, ahogy beszéltek hozzám, ahogy tanítottak. Minden itt van előttem, a fejemben, az érzéseimben, a lelkemben. Olyan csodálatos szülők voltak. Nagyon szerettem őket.

Ez számomra egy különleges ajándéknak tűnik. De azt hiszem, nagyon sok belső munka, a személyiségem, amilyen vagyok, mind hozzájárult ahhoz, hogy ez végre megtörténhessen. Nemcsak, hogy hiszem, hanem tudom, hogy ezt bárki megteheti. Nem kell feltétlenül az egész életet átírni, talán elég csak egy rész vagy részlet. Csak neki kell feküdni. Az igazán nagy tanítók ezt tanítják, úgyhogy nem én találtam fel a spanyolviaszt.😁

Én most csak megteszem, átélem, átírom.

És azt hiszem, a pár nappal ezelőtti szívfájdító történés már ennek a következménye. Mert egy olyan ember lépett ki az életemből, aki ebbe már nem fér bele. Minderre most jöttem rá ennek a cikknek az írása közben. Nem is rájöttem, inkább megjött érzésben. :)

Valaki azt mondja, ha ezt így meg lehetne tenni, akkor egy boldogabb világ lenne. Igen. Az lenne. A jó hír, hogy meg lehet tenni. A rossz hír, hogy az emberek ebbe lusták energiát és időt fektetni, ebbe és az önismeretükbe is, utálják a változást, mert bele vannak kényelmesedve a langyos kis életükbe. Én ezt viszont már nem akarom. Úgyhogy teszek is azért, hogy más legyen. És mindenki megteheti ugyanezt. Semmi más nem kell hozzá csak te. Tényleg. Ha kell, olvass utána a dolgoknak és ha egy jobb, egy másik életet szeretnél, írd át! Mert megteheted. Egy a lényeg ebben is, mégpedig a szeretet. Ez csak akkor működik, ha szeretet van benned, ha szeretettel állsz neki, ha jó szándékkal teszed és jobbat teremtesz és ha nincs senkinek a kárára.

Tegyétek meg! Ne kifogásokat keressetek, ne hárítsatok, ne legyetek lusták és kényelmesek. Ha változást akartok, akkor kezdjétek el! Itt az idő! Soha nem lesz megfelelőbb idő a MOSTnál.

Végezetül pedig drága jó édesanyám egyik bölcs mondását idézem nektek:

„A képzelőerő csodálatos ajándék. Ha valamit úgy igazán el tudsz képzelni, akkor az már létezik is. Ezt soha ne felejtsd el!”

Igen, ő is sok önfejlesztő könyvet olvasott.💗💗💗

És még egy tőle:

„Ha valakinek az életét jobbá teszed, az egész világ jobb lesz ezáltal. Ha valaki vagy valami megváltozik, az egész világ is változik. A lényeg mindig az, hogy jobbá tegyük a világot, ha az nem jó a számunkra.”

Azt hiszem, ebben aztán tényleg minden benne van. Én nagyon örülök, hogy ő volt az anyukám. Édesapám pedig hasonló volt hozzá.

KÖSZÖNÖM 💝💖💗

Vágjatok bele! Sok sikert mindannyiótoknak! 

 

Május 1. margójára

 Most éppen május 1-jére esik anyák napja. Be kell vallanom, utálom az anyák napját.

Én magam is édesanya vagyok. Csakhogy ilyenkor elsősorban nem ez jut eszembe, hanem az, hogy nekem nem volt édesanyám.

Anyám halála után hosszú évekig kerestem valakikben az édesanyát, de sosem találtam. Mert egyszerűen pótolhatatlan a saját édesanya.

Minden alkalommal, amikor iskolában készültünk anyák napjára, majd megszakadt a szívem. Milyen jó, hogy tanulunk verseket, énekeket, de én kinek mondjam el? Kinek énekelek? Énekeltem talán a nagyanyámnak, de a nevelőanyámnak is. Mégsem ugyanaz. Mert ők nem az igaziak voltak. Mindig irigyeltem a gyerekeket, akiknek ott az anyukájuk. Értük jön az iskolába, van kinek mondani, hogy anya. A lányomat is irigylem, mert neki van anyukája. Tud hozzá fordulni, ha bármi baja van, elmondhatja a gondjait, kérhet segítséget, tanácsot, ötletet. Van, aki taníthatja az élet dolgaira, amiket még nem tud.

Néhány nap múlva lesz pontosan 35 éve, hogy meghalt az anyukám. Ha minden igaz, öngyilkos lett. Öt gyereket hagyott maga után. Öt kicsi gyereket. Talán a két legkisebb nem is emlékezett rá. De a nővérem és az öcsém igen. Én viszont egyáltalán nem emlékszem rá. Noha nyolc éves voltam. Úgy látszik, akkora fájdalom ért, hogy teljesen elzártam magamban. Mind a mai napig nem is tudom előhozni az emlékeimet.

A halála napjára, az akkori történésekre szinte kristálytisztán emlékszem. Mert akkor én mentem be a szobájába…

Az utána lévő sok-sok-sok évi fájdalom szintén jó ismerősöm. Úgy érzem, sosem múlik el igazán. Hogy én mennyi könnyet sírtam el? Talán egy kis tavacskát is megtöltene. Minden nap hiányzott. És tudjátok, hogy igazán mi volt az, ami hiányzott? Valahogy nem konkrétan az anyám, hiszen rá egyáltalán nem emlékszem. Nem. Maga az Anya, az hiányzott. Egy anya, akinek a gyermeke lehetek. Aki szeret. Akinek fontos vagyok. Akinek fontos, hogy jól legyek, boldog legyek, törődik velem és gondoskodik rólam.

Nagyon sok évig minden nap fájt a hiánya. Bármi történt is velem, fájt, hogy nincs ott. Nincs kitől tanácsot kérni, nincs kihez fordulni a bajban, nincs kinek megmutatni a gyerekemet, nincs kivel együtt örülni, nincs kitől tanulni az életet, a háztartást, a gyereknevelést.

Ez nyomta rá bélyegét az életemre, mindezek hiánya. Amiket sosem kaptam meg. Mennyi elmaradt ölelés, puszi, simogatás, nevetés, játék! Mennyi kedves szó, odaadás, vigasztalás! Akkora hiányok ezek, amiket soha nem lehet pótolni. Ezeket soha senki nem tudja pótolni. Ez az én legnagyobb bánatom.

Nem, már nem haragszom rá. Megbocsátottam réges-régen. És már oly sokszor elmondtam, hogy talán jobb is így, hogy nem ő nevelt fel. Halála után nagyon sok rosszat kaptam, de ha élt volna és mellette növünk fel, ki tudja? Talán nem is tudott volna minket jól felnevelni. Ez talány, nem is megyek bele, de amiket meséltek róla… Talán jobb, hogy így történt. Remélem, a lelke meglelte a békét. Csak remélem.

Ez életem legnagyobb fájdalma. Úgy látszik, még mindig nem vagyok túl rajta. Talán soha nem is leszek igazán. És mondom, nem is ő, inkább maga az Anya. Mindig is hiányzott az Anya. Soha nem kaptam igazi anyai szeretetet. Ez az, amit nem tudok feldolgozni, amin nem tudom túltenni magamat.

Sokan veszítettük el az édesanyánkat gyerekként. Ez borzalmas. Nem tudom, van-e olyan, aki ezt igazán jól fel tudta dolgozni. Én is élem az életemet, felneveltem a lányomat. Ha minden igaz, megtanultam szeretni is, szeretetet adni. Oly sok mindent egyedül kellett kiművelnem magamban és megtanulnom, mert nem volt példám, nem volt, aki megtanítson. Az Anyát pedig soha senki nem tudja pótolni. Mert a pót az nem az igazi. Ő egészen más, ahogy mi is más vagyunk neki.

Mindig is szerencsésnek tartottam azokat, akiket felnevelt az édesanyjuk. Akik már felnőttek, amikor meghalt az anyukájuk. Mert őket felnevelték, szerették, tanították, vigasztalták, ott voltak, amikor kellettek. Mennyire hálásak lehetnek, hogy életük sok évében ott volt az anyukájuk.

Azt azonban már el sem tudom képzelni, milyen lehet felnőttként elveszíteni egy anyukát. Aki ott volt, aki kísért, akire lehetett számítani. Mert ott volt, együtt voltak, család voltak. Ha így megy el valaki, akivel sok-sok emlék van és sok-sok szeretet… el sem tudom képzelni, hogy ez milyen fájdalom lehet. Elveszteni azt, akinek mi voltunk a legfontosabbak ebben az életben. Aki örült, hogy vagyunk neki. Azt hiszem, nekem is megszakadna a szívem.

De ezt nem ismerem.

Persze, az élet rendje, hogy a szülő menjen el előbb, de nem mindegy, hogy mikor és hogyan és miért.

Szeressétek hát az anyukátokat, ameddig csak lehet. Még ha nyűg is, de ő szült, felnevelt benneteket. Képességeihez mérten biztosan mindent megtett értetek.

Erős vagyok, sok mindent túléltem, sokszor felálltam a padlóról. De ez az egy dolog, ami miatt mind a mai napig fáj a lelkem és sosem gyógyul be, hogy nem volt édesanyám.

 

Ezt csak azért, mert az orgona az én kedvenc virágom.

 

Az első évforduló 🥰

Hihetetlen, de már éppen ma egy éve történt megint egy óriási változás az életemben.
Egy évvel ezelőtt, április 6-án, pontosan a húsvét utáni kedden, mikor reggel felkeltem, akkor talált meg hirtelen az a gondolat, hogy a testem nem kér többet húst. Egyszerűen csak azt mondta, hogy nem kell. Emlékszem, még vitába is szálltam vele, hogy hogy képzeli ezt! Persze, majd nem eszem többet húst, mi? Az ki van zárva. Akkor mit fogok enni? Lehet, hogy ezt már írtam. 😀

De tudjátok, ez úgy van, már sokadik tapasztalatból mondom, hogy ha a test mond valamit, akkor bizony hallgatni kell rá. Talán már erről is írtam korábban. Mert amikor a test mondja, nem az elménkkel gondoljuk, akkor az mindig úgy van jól. Mert akkor nem lesznek kellemetlen problémáink, tüneteink. Ha valaki már megtanult figyelni önmagára és a testére, akkor meg fogja tudni különböztetni a teste üzenetét a gondolataitól. Egészen más jellege van a kettőnek. Más érzet van utánuk. Máshogy jelentkeznek. Szóval, mivel a testemre hallgatva tettem le a húst, így nem is hiányzott egyáltalán. Nem kívántam utána már egyszer sem. Gondoltam rá, persze, de eszem ágában sem lett volna megkóstolni. Ráadásul mindenféle tünet nélkül hagytam el. Sóvárgás sem volt. Fokozatosan szinte felszabadult a testem szinte minden téren.
A rá következő egy-két hónapban a számomra utolsó állati termékeket is elhagytam, vagyis a túrót és a natúr joghurtot. Ezekből csak túrókrémet csináltam. A többit már sokkal korábban elhagytam. Egyáltalán nem kívántam egyiket sem.

Ma pedig már ezt tartom életem egyik legjobb történésének. Annyira, de annyira más így az élet! Ja, és amúgy nem vegán vagyok, hanem növényi étrendes. 99 %-ban. Ugyanis mézet eszem. Ez az egyik legegészségesebb táplálék a Földön, nem hiszem, hogy el kéne hagynom. Minden másban viszont növényi az étkezésem. És nem eszem semmiféle húspótlót, sajtpótlót. És nagyon jól érzem magamat a bőrömben. Szebb a bőröm, sokkal energikusabb vagyok, sokkal vidámabb, örömtelibb, könnyebben veszem a dolgokat, a testemet is sokkal könnyedebbnek érzem. Az utóbbi időben meg már rendszeresen edzek is, ami egyszerűen fantasztikus. El nem tudom nektek mondani, mennyire jó érzés. Bár, aki hasonlóan él, az tudja. 😊

Nem beszélek le és rá senkit semmiről, semmire. Mindenki úgy él, ahogy szeretne. Csak elmeséltem nektek a saját sztorimat. Már megint. 😇
Csak mondom, hogy nem lehet éhen halni, sőt! Ugye, annyit lehet enni növényekből, amennyit csak akarsz. És változatosan lehet őket elkészíteni. Még mindig az egyszerű ételek híve vagyok, de olyan finomakat lehet csinálni! 😍😍😍

Nagyon sok irodalom szól erről a táplálkozásról is. Ha valaki úgy érzi, jót tenne neki, olvasson utána. Vagy egyszerűen csak hallgasson a testére, mert a test sohasem hazudik. Mindig tudja, hogy mi a jó neki. 😊

Nekem korábban már voltak olyan időszakok az életemben, amikor húst nem, de más állati terméket fogyasztottam. Nagynéném bölcsen azt mondta, hogy a szervezetem már korábban készült erre az állapotra. És lehet, hogy igaza is van. 😊💗

Az a lényeg, hogy mindannyian vigyázzatok magatokra! 😘

Netes fotó.

Utazás

Tegnap bepótoltuk a szülinapi elmaradt utazásomat. A mostani úti célt a lányomék találták ki, így meglepi volt nekem. Mondjuk, abból kiindulva, hogy honnan indult a vonat, sejtettem, hogy valahová a Balaton környékére megyünk. 😊

Első állomásként Veszprém volt. Legutóbb talán 6-7 éve járhattam ott. Oda nem igazán akartam menni. Ott születtem, sokáig ott is éltem, nagyon sok rossz emlékem oda kötődik. Tartottam tőle, hogy most is esetleg felbukkan bennem valami rossz emlék vagy érzés. De amikor leszálltunk a vonatról... mit mondjak? Nem jelentett semmi többet, mint egy másik város, ahová elutaztam. Ismerős volt az egész, de mégis idegen. Se ismerősök, se rokonok. Minden rossz érzés el volt halványulva bennem. Semmi nem bukkant fel. Néztem, láttam emlékeim színhelyeit, de semmit nem jelentettek. És ennek nagyon örültem. Felhőtlenül élveztem az utazást. 💗💗💗

Miután jártunk anyám sírjánál is, kicsit még sétáltunk a belvárosban, majd buszra szálltunk és elmentünk Balatonfüredre. Ott is sétálgattunk a parton, fényképezgettünk, nevetgéltünk, egyszóval jól éreztük magunkat. Persze, már megint közfeltűnést okoztam azzal, hogy szoknyában voltam. Valóban, a nap folyamán egyetlen olyan nőt sem láttunk másikat, akin szoknya lett volna. Nem mondom, nem volt éppen meleg. Engem meg már ismertek, csak szoknyáim vannak. Nem vehetek fel olyat, amim nincs. 😀
A lányomék - ahogy sokan mások is - még fagyit is ettek Füreden. Nekem azért ennyire nem volt melegem. a Balaton partján kissé hűvös volt, ahogy fújt a szél is.
Amúgy nagyon sokan sétáltak a parton. Mindenki élvezte a napsütést, a jó időt. A Balaton is nagyon szép volt, tisztának látszott a vize. Az enyhe szél még hullámokat is vetett a vízen, ami a partot csapkodta. A kacsák és az az egy hattyú ott úszkáltak a part közelében, karnyújtásnyi távolságra.

Füredről viszont egyenesen hazajöttünk egy átszállással. Itthon a forró fürdő, ami nagyon jólesett. Őszintén szólva, én utána be is bújtam ágyikómba és jót aludtam reggelig.

Nagyon jó volt a tegnapi nap. Friss és sokkal tisztább levegő, lényegesen kevesebb ember, tiszta utcák, terek, helyek úgy általában. Rengeteg virágzó fát láttunk, úgyhogy tényleg remélem, itt a tavasz és ezek a virágok már nem fognak elfagyni.
Lényegében teljesen más volt visszamenni vidékre. Jó volt. A tömegközlekedésen sem hangoskodtak az emberek, minden sokkal lassabb és csendesebb volt. Nem véletlenül vágyom el én is vidékre. Teljesen más világ és sokkal jobb, mint ez a pesti. Ide visszajön az ember, piszok, zaj, tömeg. Ez a fővárosi világ el van durvulva. Amikor az emberek részegen, kezükben nagy pohár sörrel szállnak fel a vilire... Na de hagyjuk is az ilyet!

Örültem a tegnapi napnak. És hogy mennyi mindent láttam? Mindent ugyan nem fotóztam le, de néhány képet csináltam, megmutatom nektek. Vannak változások a városban, de van, ami még 20 év múltán is ugyanolyan.
Ezeken kívül persze a sok szántóföld, a házak, udvarok, patakok, kis kerti tavacskák, fácán a szántón, a hatalmas víz, ami néhol csak pár méterre volt a sínektől, lovak, alpaka, tehenek, kecskék, ahogy a vonat átszáguld kisebb településeken, az égbolt, mintha festmény lenne és a Balaton csücske, ami épp a tó végét jelentette. Érzésben? Szabadság, felhőtlenség, boldogság, gyönyörködés, igazából maga az élet. Amúgy ma reggel derült ki számomra, hogy tegnap volt a boldogság világnapja. Hát nem fantasztikus! De bizony. 😉

Szóval a tegnapi nap ilyen: 💖💗💜💛💚💙💝😁😀😂😇😍😍😍😘😘😘
Egyszóval: imádtam. A lányom mesélt valami sztorit, azon meg könnyesre nevettem magamat. 😂😂😂

Mutatom a képeket.

Köszönöm Z és L! 💓💓

 

 

 

 

 

 

   

Van kedvetek ünnepelni?

Ha igazán alaposan belegondolunk, akkor szerintem elég sok alkalmat lehet találni az ünneplésre.

Várjatok! Most elgondolkodtam. Mindig alkalmat kell keresnünk az ünneplésre? Miért? Miért nem lehet maga az élet egy folyamatos ünneplés? Ha mindig találnák valamit, ami miatt ünnepelhetnénk. Bármilyen apróságot. Akkor nem kéne mindig az ünnepnapra várni, hogy az olyan különlegesség tegye az életünket. Ünnepeljünk!

Nekem is van egy kifejezetten különleges ünnepelni valóm. Február 11. Ez a hozzá köthető dátum.

Sok év küzdelem, szó szerint küzdelem után tizennégy éve ezen a napon végre visszakaptam az én csodálatos lánykámat. Ha kíváncsiak vagytok az egész történetre, akkor tudom ajánlani a könyvemet elolvasásra. Csak szólj, ha kell egy példány!😉😍

Arról a napról nem akarok írni. A lényeg, hogy küzdelmes volt az a nap is, de a vége az lett, hogy a lányommal mehettem haza. Aki azóta felnőtt és gyönyörű és okos nő lett belőle. Önálló életet él és egyetemre jár. Boldog párkapcsolatban él. Nagyon sok barátja van. Nyitott a világra és nagyon segítőkész.

Olyan sok jót el tudnék róla mondani, de ez itt nem egy bemutató.😊

Csak azt akartam, hogy tudjátok, minden nehézségünk ellenére milyen csodálatos ember lett belőle és én mennyire szeretem őt és mennyire büszke vagyok rá. 💜💛💚💙💗💖💕💓💝💞💞💞😘😘😘

Tegnap tehát ünnepeltünk. Bejött hozzám a munkahelyemre, beszélgettünk, még a végén segített is, utána pedig közös vacsora, vásárlás, csajos program.😃

Életem, tudd, hogy nagyon szeretlek és örülök, hogy Te vagy a lányom!💗💗💗

Ez a kép tavaly készült rólunk. Megbeszéltük a találkozót és amikor megláttuk egymást, teljesen meg voltunk döbbenve, mennyire összeöltöztünk. 😀😀😍💞

Keressetek ünnepelni valókat az életetekben! Éljetek csodásan!

Ölelééés és puszi mindenkinek 😉😘😘😘💗

Egy könyv születése 🎀🥰

Talán sokaknak már nem is kell mondanom, hogy mennyire szeretek írni. Persze, ide a blogba már régen írtam és ritkán is teszem. Majd fogok többet is írni, de most másnak az írásával vagyok elfoglalva. Megint könyvet írok. 😊👑

Tényleg imádok írni. Ugyan még nem vagyok ismert író, nem jelent meg kiadónál könyvem, de attól még nagyon szeretek írni. Az első könyvem nem publikus, az csak annak van meg rajtam kívül, akiről írtam. 😊😇

A másodikat sokan ismerik. Azt adtam ki magánkiadásban – Lépcsőfok címmel. Imádás az a könyv. Múlt héten újra elolvastam. Tényleg jó lett. Szerintem. 😍😍😍

A harmadik könyvemet akkor írtam egy hónap alatt, amikor volt az a lezárás, hogy mindenki maradjon otthon. Március? Akkor született. Még nem lett kiadva. Romantikus sztori. Az életből is merítve. Jaj, de annyira tetszik az is! ❤🌷

És most dolgozom egy másikon is. Ez romantikus is, dráma is. Tavaly volt egy álmom. Abból kezdett kibontakozni. Bár nagyon lassan. Nem folyamatában írtam, hanem fejezeteket egy-egy történésről. Hát ha romantikus, akkor gondolhatjátok, hogy az első találkozásról, az első csókról és sok egyébről írtam fejezeteket. 🌸

Belekezdtem, aztán hónapokig nem írtam semmit hozzá. Majd tavaly ősszel újra neki fogtam. Október-november környékén talán. Először is összeraktam a fejezeteket. Begépeltem. Ja, hát nem meséltem, hogy a könyvet füzetekbe írom tollal? Na, úgy írom. Érdekes és izgalmas. 

Szóval, megvoltak a fejezetek. Aztán elkezdtem újra írni füzetbe. Nem időrendben haladtam, hanem csak írtam, ami éppen ihletben jött. És láss csodát! A történet elkezdte megváltoztatni önmagát. Annyira hihetetlen! Van egy alaptörténetem. Elkezdtem a fejezeteket írni. Begépeltem. Majd újrakezdtem, és ahogy írom, teljesen átalakul a történet. Nem én irányítok. Nem én irányítom, hogy merre is haladjon. Van úgy, hogy azt sem tudom, mi lesz három sorral lejjebb. Amikor így kézzel írok, teljesen elvarázsolódom és csak jönnek a betűk, a szavak, amik mondatokká állnak össze, párbeszéddé, történéssé. Tényleg hihetetlen, hogy ha annyira belemerülök, egy teljesen másik világba kerülök és csak jön a történet. Képes vagyok egy nap akár 10-12 oldalt is írni, igen, kézzel, tollal, füzetbe. 🧚‍♀️🧚‍♀️🧚‍♀️💜

Ami pedig a legjobb része, hogy néha annyira izgatott vagyok, hogy mi fog történni, hogy már azért írom, hogy megtudjam, mi lesz benne. Mert nem tudom. Olyan, mintha egy kész könyvet olvasnék elsőre. Nem tudom, mi lesz, hogy lesz, de olvasni kell, hogy megtudjam. Valahogy ehhez tudnám legjobban hasonlítani. Persze itt lassabb a tempó és nem is lehet belelapozni, hogy elolvassam a fejezet végét. Nem, nem! Itt írni kell, hogy kialakuljon, hogy megtudjam, mi lesz a vége. 🤔✍✍✍

Azt kell mondjam, hogy én egy kicsit meg vagyok döbbenve, hogy a könyv ennyire írja önmagát. Néha egyáltalán nem hagy beleszólást. Úgyhogy a történet olyan fordulatokat vett, amire nem gondoltam volna. Vagyis de, gondoltam, csak egészen máshogy írtam meg. Erre tessék, fogja magát és megváltozik. Egyáltalán nem bánom, mert nekem így is nagyon tetszik.

Olyan ez, mintha én csak egy eszköz lennék a könyvnek, hogy papírra vessem. Hogy megalkossam. Szerintem ez annyira izgalmas, annyira jó és fantasztikus és minden! 💖💖💖

Szeretem az írást. Ennek a könyvnek az írását is. Az összes többiét is szerettem. Mindegyik egy külön világ. Én pedig, amikor benne vagyok az írásban, másik világba kerülök. Így egyszerre vagyok több világban is. Van lehetőségem arra, hogy munka közben is írjak (de ezt ne áruljátok el senkinek! 🤫🤫😉😘 ), mégis képes vagyok arra, hogy ugráljak egyik világból a másikba. Nem nehéz. És mindig vissza tudok térni abba, amelyikben éppen szükségem van rá.

Aki alkot, biztosan átérzi és megérti a folyamatot. Ez olyan különleges! Semmiért sem cserélném el. Tudjátok, ugyanígy vagyok akkor is, amikor rajzolok. De az más. Azt mondjuk csak itthon csinálom, azzal máshol nem tudok foglalkozni. De egy füzetet és tollat bárhová magammal vihetek. Füzet egy van nálam, toll azonban legalább tíz. Toll és füzetmániás vagyok. Mert nem mindegy, hogy milyen lapra milyen tollal írok. Nem minden tollat fogad el a papír. Nem mindegyik tetszik neki. Meg kell találni minden laphoz a neki való tollat. 📖🖋🖊✒

Vettem nemrég egy papírboltban spirálfüzetet, tollat is. Amúgy is sok tollam van. De ebbe a füzetbe valahogy egyik toll sem akart szívesen írni. Nem is tudom, hány tollal próbálkoztam. Igaz, hogy sok oldalt teleírtam, mert nem volt másik füzetem. De tegnap! Tegnap elmentem egy másik papírboltba és olyan gyönyörűséges füzeteket vettem! Ebbe bármelyik tollam szívesen ír. És akkor ehhez is van egy aprócska sztori. Mikor vettem a füzeteket, pár tollat is vettem. Nem bírom megállni. Még a másik füzetbe írtam a történetet, gondoltam, csak befejezem a fejezetet. Azonban már azon járt az agyam, hogy az új füzetembe melyik tollal fogok írni. Nekem tényleg sok tollam van. Na jó, a kedvetekért megszámoltam: a tolltartómban, amit magammal cipelek, jelenleg tizennégy darab toll van, ezen kívül a táskámban még plusz kettő. Szóval, nem próbálgattam, hogy melyik tollal fogok bele írni, hanem csak egyetlen egy toll képe lebegett előttem, ő akart a füzetbe írni. És olyan szépen ír bele, hogy öröm nézni. 🤩😍

Ennyi volna az én kis történetem a legújabb könyvem születéséről. Nagyon, de nagyon várom már, hogy mikor lesz kész, mi lesz a történet vége. Az is lehet, hogy egyszer még nyomtatásban is megjelenik. Ki tudja? Bármi megtörténhet. 🤔😉🤭🤫🥰

 

Szeretni 🥰😍💗

Mesélnem kell nektek! 😁

Tudom, már régen írtam, kivéve azt a történetet a különjáratos villamosomról. Talán valakinek hiányoznak is az írásaim.

Ez most csak egy rövidke szösszenet lesz ismét. Az emberi szeretetről és odafigyelésről. Mert ez a legfontosabb a világon. A szeretet. Erre már rájöttem egy jó ideje. De más tudni és más átélni, gyakorolni és megtapasztalni, átadni másoknak bármilyen formában. Igyekszem én is úgy élni az életemet, hogy minél többet tudjak adni belőle másoknak különbözőképpen. Ma is egy ilyen megélésről akarok mesélni nektek.

A belvárosban jártam, dolgom volt. Tudom, hogy valaki nagyon kíváncsi, de nem fogom elmesélni. Annyit elárulhatok, hogy testszobrásznál jártam. Utána beugrottam enni valamit valahová. Ez volt úgy délután egy óra tájékában. Nos, ekkor reggeliztem. Na, de ezek mellékes dolgok. 🤫🤗

Jövök haza, szállok le a metrópótlóról, hogy aztán metróra szálljak. Tartok lefelé a lépcsőn a metróhoz, mikor látom, hogy a lépcső aljánál egy már nem fiatal, kissé hajlott hátú néni áll, maga előtt a kerekesszéke. Az emberek meg csak úgy özönlenek le a lépcsőn, hogy elérjék a metrót. Mivel én ilyen vagyok, egyenesen a nénihez mentem és megkérdeztem, hogy segítsek-e felvinni a székét. Vártam volna, hogy esetleg még valaki odajön, hogy felajánlja a segítségét, de nagyjából mindenki csak a metróra sietett. Mintha nem jönne több. Persze a néni mondta, hogy egyedül nehéz lesz, de mondom, ha más nem segít, megpróbálom egyedül. Akkor egy fiatal hölgy jött oda, hogy segítene felhozni. Megköszöntem. A néni kapaszkodva, nehézkesen jött fel a lépcsőn. Mikor felértünk a székével, a hölgy rohant vissza a metróhoz. Kérdeztem a nénit, hogy merre megy. Mivel az aluljáróból csak lépcsőn lehetett kijutni, számomra nem volt kérdés, hogy ott is segítek neki. Egyedül nem boldogulna. Amúgy csak szólok, hogy ugyan nem elektromos kerekesszéke volt, de attól függetlenül volt rendesen súlya, talán megszenvedtem volna én is egyedül vele. Nem még egy vékonyka, menni is nehezen tudó néni. 🥵

Szóval, mentünk a másik lépcsőhöz. Ő a székét tolva, mert úgy könnyebben tudott menni. Nem akart beleülni. Talán nehezebb lett volna felállni belőle. Nem tudom. Mindenesetre lassan sétáltunk a kijárathoz. A metrópótlóhoz. Ember nem sok éppen, mert pont nem jött be metró, pont nem özönlöttek az emberek. Azonban a lépcsőn lefelé pont jött egy fiatalember. Őt megkértem, hogy segítsen. Ahogy felértünk, megköszöntem neki, ő még visszament azonban, hogy ott legyen a néninek, nehogy elessen a lépcsőn. A néni két kézzel kapaszkodott a korlátba. Gondolhatjátok, hogy mennyire nehezére esett minden egyes lépcsőn felmenni! Amikor felért, nagyon hálás volt, hogy segítettünk neki. Többször is megköszönte. Mi pedig minden jót kívántunk neki. 😇💖💖

A fiatalember megvárt. Mondtam neki, hogy én sem ismerem a nénit, csak segítettem neki. Én is hazafelé mennék a metróval. Azt mondta, akkor mehetünk együtt. A néni ment a buszhoz, mi pedig a metróhoz. 

Egy kicsit kifakadtam. Az emberekre. Hogy lehet, hogy ennyire érzéketlenek lettek? Látnak egy vékony kis nénit egy kerekesszékkel a lépcső alján és eszükbe sem jut, hogy esetleg segítségre van szüksége? Hová tűnt az emberi kedvesség? Hová tűnt a figyelmesség? Hová tűnt a szeretet? Hová tűnt az odaadás? Hová tűnt a segítő szándék? Mert ezek mind a szeretet egy-egy megnyilvánulási formái. Annyi, de annyi férfi jött lefelé azon a lépcsőn, amin én is először, mégsem állt meg egyik sem segíteni. Miért? Hová tűntek az igazi férfiak? Akik segítenek egy bajba jutott hölgyön? Miért rohannak ennyire az emberek, hogy már segíteni sem érnek rá? Elárulom, hogy a következő metróra én is fel tudtam szállni, ami szerintem max. öt perc múlva indult az előző után. Ennyi. Nincs öt percünk segíteni? 🤔🤔🤔😢😢😢

A fiatalember végighallgatott, egyet is értett és ő is mondott hasonlókat. Ő is sajnálta, hogy az emberekből szépen kiveszik a szeretet. De miért? Lassacskán azonban én is lehiggadtam. Bemutatkoztam. Ő is. Megkérdeztem, merre megy, hogy ő is munkából haza? Igen, és messzire megy, másfél órát vonatozik. Egy Szolnok melletti településen lakik. Minden nap megteszi az utat. A H.P. Kórházban dolgozik, csodamasinák (csak én kereszteltem el így magamban) operátoraként (kezeli a gépeket) és a betegekkel is foglalkozik. Elárulom, hogy Karcsinak hívják. Az esély, hogy újra találkozunk, nagyjából egyenlő a nullával. De ha valaki találkozik vele és ráismert, tudja, hogy egy jólelkű emberrel találkozott. Még külön megköszönte nekem, hogy segítettem a néninek. Remélem, Karcsit sokan szeretik és megbecsülik. Mert ő is megérdemli. 💚💚💚

Ez hát a rövid történetem mára.

Egyet kérek! Figyeljünk egymásra! Segítsünk, ahol tudunk! Ennek sosem kell nagy dolognak lennie. Egyszerűen csak hagyjuk, hogy a szeretet megnyilvánuljon belőlünk. Mert szerintem mindenki egy szeretetgombóc, csak nem mindenki hagyja, hogy ez elő is törjön belőle. Hagyjátok felbuzogni magatokban a szeretet kútját! Ennél nincs jobb, nincs fontosabb, nincs szebb. Aki csak egy valakinek csak egyszer is segít, az már egy egész világon segített. Mert mindenki megérdemli. Higgyétek el! Tegyetek így! Szeressetek! Szebb hely lesz a világ! Minden egyes apró szeretetteli cselekedettel sokkal szebb lesz a világ. És a lelkünk. És a szívünk. 🌸💗💖💜🌻🎀

Csak szeressetek! Mert a legnagyszerűbb, amit adhattok másnak, az a szeretet. És minden egyes apró cselekedet, amit másokért tesztek, az a szeretet kifejeződése. 👑🧚‍♀️💝💝💝

Legyetek áldottak!