Mit hozott a dilemma?

Mindjárt elmesélem, hogy mi volt a dilemma tárgya. De előbb még valami mást mesélek.

Mivel múlt hétvégén nem voltam túrázni, több okból kifolyólag is, erre a hétvégére mindenképpen terveztem egyet menni. Tervem a szombat volt. Ki is találtam, hova mennék el. De ahogy az már lenni szokott, a testem egészen mást akart. Biztos sokatoknak furcsa, hogy ezt írom, pedig így van. A testre és a belső hangra mindig hallgatni kell. Tehát a testem nem akart szombaton menni kirándulni. Péntek éjszaka sokat voltam fent, így inkább hagytam magam tovább aludni reggel. Akkor is némileg fáradtan keltem. Mivel ugrott a szombati kirándulás, ezért más dolgokat terveztem be, amiket jó lett volna megcsinálni. Nos, ezekből nem minden valósult meg. Délután pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek a sportboltba és mégis csak nézek magamnak egy túranacit. Jól olvastátok, nacit írtam!😁

Higgyétek el, elég sokat hezitáltam, hogy tényleg legyen-e naci, aztán, hogy melyik legyen. Végül bevittem hármat a fülkébe próbálni. Kettő között dilemmáztam. Nem szoktam ilyet csinálni, de szerintem vagy jó negyed órát biztosan bent voltam a fülkében. Kell nekem a naci? Tuti? És mi lesz a nőiességgel, ha nem szoknyában vagyok? A túrázáshoz nem lenne jobb a naci? Kényelmesebbnek tűnik. Egész jó anyaga van és akármit is csinálok benne, mindenhogy kényelmes.

Végül sikerült kigondolkodnom és megvettem azt, amelyik praktikusabb. Igaz, hogy vagy egy kilométer hosszú a szára, tehát valami szakival fel kell varratnom, de azon kívül tényleg jó választás volt. Vettem még mellé egy hihetetlenül jó pulcsit meg egy pólót. Ezek mind kifejezetten túrázáshoz vannak.

Ma reggel pedig nekiindultam a nagyvilágnak. Mégsem az az útvonal lett, amit szerettem volna. Valahogy egy kicsit ódzkodtam tőle, de nem tudom, hogy miért. Mindegy is. Úgy döntöttem, hogy oda megyek, ahol már egyszer jártam: a Dera-szurdokba és a Hosszú-hegyre. Még reggel háromnegyed hét előtt elindultam, és 8.38-kor voltam ott a szurdoknál. Ez amúgy egy Kéktúra útvonal, de ezt már biztosan írtam a múltkori cikkemben. Erről a kiindulópontról azonban vezet egy másik Kéktúra útvonal is, méghozzá Dobogókőre. Valahogy már reggel az volt bennem, hogy ha tűrhető időben visszaérek, akkor még felgyalogolok oda is. Mi az nekem, az a 4,5 km? Kismiska.

A Dera-szurdokban most nem a szurdokban, a patak mentén mentem, hanem felmentem a gerincre, a veszélyesnek jelölt útra. Van benne kihívás, az igaz, de szerencsére szerencsésen kiértem a végére és indulhattam neki a nagy erdőnek.

Most nem készítettem képeket. Igyekeztem inkább magamra fordítani a figyelmemet. Mély be- és kilégzésekkel mentem. Kicsit próbáltam elmélyülni, kikapcsolni az agyamat. Mondjuk az sikerült is. Az elmélyülés is valamennyire, amennyire meg tudtam engedni magamnak a menetelés közben és figyelve a természetet.

Jó kilépni a mindennapi világból, ki az emberek közül egy olyan helyre, ahol még térerő sincs. Nem számít az idő.

Mondtam már, hogy mennyire csodás bent az erdőben? Minden útszakaszon más és más illata van az erdőnek. Olyan semmihez sem fogható illata. Ezért is igyekeztem minél mélyebbeket lélegezni, hogy minden sejtemet és az egész lényemet átjárja az a finom levegő, az erdő illata, energiája, a csend és az a különleges érzés, amit az erődben érzek. Tudjátok, már írtam, hogy olyan, mintha egyszerűen hazaérkeznék. Nem számoltam, hogy hány fát érintettem, simogattam meg vagy öleltem át. Mennyinek a gyökerére ültem le kicsit pihenni. A fák! A fák a legkülönlegesebb élőlények a földön. Képzeljétek el, hogy milyen régóta élnek a földön ezek a példányok és mennyi mindent láthattak, átéltek! Azt is képzeljétek el, hogy mivel egy helyben állnak, mennyi energiájuk lehet, milyen szorosan össze vannak kapcsolódva Földanyával. Öleltél már meg fát? Vagy tetted csak úgy rá a kezedet? Próbáld ki! Ha csak a tenyeremet teszem rá, rögtön érzem a fából áradó meleget. Annyira finom érzés! Tudom ajánlani. És továbbra se felejtsük el, hogy mennyi finom oxigént termelnek nekünk. Mi is lenne velünk nélkülük???

Egész jó időt mentem, mert jó négy óra múlva visszaérkeztem a kiindulási pontra. Ott leültem és megengedtem magamnak egy hosszabb pihenőt, úgy negyed órásat. Amúgy rövideket szoktam csak pihenni. Nem kell több. Most volt még egy hosszabb pihenőm, amikor a Hosszú-hegy egyik kilátópontján megpihentem és ettem egy szendvicset.

Mivel még nem volt egy óra, úgy döntöttem, hogy a pihenő után nekivágok én annak az útnak, fel Dobogókőre. Muszáj felmennem, mert reggel óta hív oda valami. Így hát nekivágtam. Aztán nem sokkal később már azt mondtam magamnak, hogy nem vagyok normális, hogy még egy ilyen fárasztó útnak nekivágtam. Nem fáradtam még el eléggé a hegyre felfelé menet, most kell még egy másik is? Ez az út kicsit átvezetett a településen, aztán be az erdőbe. De olyan meredek volt és olyan köves, hogy elég nehéz volt rajta menni. Ezek a köves utak a nehezebbek számomra, pláne, ha még meredeken fölfelé vezetnek is. Útközben itt is találkoztam emberekkel, és valamiért mindenki csak lefelé jött. Nem is értem, hogy miért? Tényleg, miért? Fölfele senki nem akar menni? Nem gond, én ügyes vagyok, erős és meg tudom csinálni. Mi tagadás, sűrűbben megálltam egy-egy perces pihenőkre, de csak kaptattam fölfelé. Mivel ez az erdei út olyan szakaszon vitt fel, ami közel volt az autóúthoz, így itt már nem volt meg az a csend. Folyton lehetett hallani az autókat meg a motorokat, de semmi gond, haladtam fölfelé. Azt hiszem, életem végéig szerencsés leszek innentől fogva, mert nagyon sok lócitromba beleléptem. Na, ezek nem frissek voltak, hanem már régiek, és gondolom, mindenki szanaszét vitte a cipőjével, így teljességgel lehetetlen volt, hogy az ember ne lépjen bele, mert mindent beterített az úton. Ilyen ez.😁

Kaptatok, pihenek, kaptatok, nézem az utat a lábam alatt, majd egyszer megálltam és felnéztem. És akkor megláttam ŐT. Abban a pillanatban tudtam, hogy Ő hívott fel ide a hegyre, hogy most miatta mászom meg ezt az utat. Hangosan mondtam is neki:

- Szóval te hívtál ide!

Rengeteg fa van az erdőben, különböző korúak, de Ő valahogy mindegyiktől idősebbnek tűnt. Ott állt pont az út kellős közepén a vastag törzsével, látszódó vastag, mohával fedett gyökereivel és én tudtam, hogy miatta vagyok itt. Leültem hát az egyik mohos gyökerére és már megint elkapott az az érzés, a megrendültség, a csodálat, az áhítat. Mélyről feljövő érzések voltak ezek, amik még könnyet is csaltak a szemembe. A hihetetlenségről és a csodálkozásról már ne is beszéljünk, hiszen reggel óta éreztem, hogy valami hív ide, és most megtudtam, hogy mi, vagyis ki volt az. Ő. Ez a hatalmas, gyönyörű fa, amelyik ott áll egyenesen, mintha a többiek az ő gondjaira lennének bízva, őrködik felettük. Ő a mindentudó itt. A kép alapján nem tűnik olyannak, ahogy leírtam, de valóban az volt.

Ahogy ültem rajta, egyik kezemet a törzsére tettem és belőle is éreztem áradni az a meleg energiát. Nyugodtan nézzetek bolondnak, egyáltalán nem zavar, hiszen csak leírom, ami bennem volt akkor, amit éreztem. 💗💗💗

Talán tíz percig ülhettem ott. Nem tovább. Nem is tudom, hogy miért nem tovább. Aztán elbúcsúztam tőle és elindultam felfelé, hogy megtegyem a még hátralévő utat. Ezután már egy másfajta nyugalom érzete költözött belém.

Még azért jó rész volt az útból, de végül szerencsésen felértem. Ott aztán jó sok ember volt. Ma amúgy is sokszor találkoztam emberekkel a túrám során, de itt a nagy parkoló, autók, motorok meg az emberek. Megnéztem, mikor indul a busz, majd leültem oda a kis parkban egy padra pihenni. A padokon Sri Chinmoy idézetek voltak. Elég nagy volt itt fent a nyüzsgés. Ez a Dobogókő hegytető. Visszaértem hát a „civilizációba” Nem hiányzott.

A hazafelé vezető úton csak pihentem. Eléggé elfáradtam. Reggel mondjuk 8.38-tól egészen 14 37-ig túráztam. Kiszámolhatjátok mennyi is ez. Több, mint 23 km, több, mint 34 000 lépés. De minden pillanatát élveztem és szerettem, még akkor is, ha fárasztó volt. Mert igazából nem úgy fárasztó, hogy alig van erőm továbbmenni. Van erőm, mert valami hív, valami hajt. Persze, el lehet fáradni elég rendesen a végére. És valahogy mégsem az hajt az út során, hogy mikor érek már a végére. Nem. Csak az hajt, hogy menni és menni tovább.

A naci, a pulcsi és a póló meg nagyon jó választás volt. Innen is csókoltatom az összes olyan emberkét, aki kitalálta a túraöltözeteket. A naci annyira kényelmes volt, hogy akármit is csináltam, olyan, mintha nem is lett volna rajtam, mert nem akadályozott egyetlen mozdulatban sem. A pulcsi meg melegen tartott, közben azért szellőzött. Néha fújt a szél és elég hűvös volt, néha még fáztam is. Az erdő azért lényegesen hűvösebb, mint a város. Annak is örülök, hogy még régről megvolt a túracipőm, mert tényleg nagyon jó az is. Szóval, mindenkinek nagyon, de nagyon köszönöm. 💖💖💖

Ennyi volt mára az élménybeszámoló.😊

A naciról meg csak annyit, hogy túléltem benne a napot. Úgy bő 9 és fél éve vagyok szoknyás és nem mentem ki emberek közé azóta nadrágban. Teljesen más érzés a kettő. A nadrágban éreztem, hogy kicsit felerősödnek másfajta energiák is bennem. Amúgy valahogy lazább is voltam. Egészében véve jó érzés volt, de ez nem jelenti azt, hogy a hétköznapokban is fogok viselni nadrágot. Azt azért mégsem.

Jó pihenést mindannyiunknak! 😘😘😘

Szurdok és hegy

Azt hiszem, már várjátok az újabb úti beszámolót. Igaz? 😉 Meghoztam.

Mára is volt több úti célom, de aztán az egyik nagyon hívott, úgyhogy oda mentem. Ez a Dera-szurdok és a Hosszú-hegy körtúra. Pilisszentkeresztig mentem busszal és oda is érkeztem vissza, ahonnan elindultam.

Nagyon korán keltem, mert korán akartam indulni. Ugyanis azt olvastam a helyről, hogy a szurdok az egy kedvelt kirándulóhely családoknak, én pedig úgy akartam odaérkezni, hogy lehetőleg még csend legyen. Valahogy ezeken a túrákon nagyon szeretem a csendet, ami körülvesz. Ezért akartam még így élvezni a túrát a szurdokban. Ó, egyszer el kell oda mennetek!
6.40-kor indultam itthonról és nagyjából háromnegyed 9 előtt ott voltam. Egy pár is leszállt ott velem, mentek Kéktúrázni. Velük indultam el, mert kissé bizonytalan voltam, hogy merre is kell menni. Aztán mondtam, hogy nyugodtan menjenek, ha gyorsabban mennek. Ők bele is lendültek és pikk-pakk már nem is voltak sehol. Én meg nekivágtam a szurdoknak. Kissé vadregényesnek tűnik azokkal a hatalmas sziklákkal meg a buja növényzettel. Jó néhány kis fahídon kell átmenni a patak felett. Van olyan rész, ahol a patak medrében kell menni, ami éppen száraz. Nem is ez a lényeg, majd mutatok képeket. Hanem az egésznek a hangulata. Minden gyönyörű, amit a természet alkot, mindegyik túrát élveztem, ahová mentem, de ez a szurdok valamiért különösen megfogott. Valami még gyönyörűségesebbnek találtam. Valami különlegeset éreztem. Teljesen elkápráztatott.

Sajnos, nem volt olyan hosszú, vagyis jóval kevesebb, mint egy óra alatt kiértem belőle. De tudjátok, mi a jó még? Hogy megint Kéktúrázó voltam nem csak a szurdokban, hanem utána is még jó pár kilométeren. Találkoztam a szurdokban is emberekkel meg utána is néha-néha. Még motorosokkal is az erdőben. Jól fel is verték a port.
Mikor sok km múlva letértem a Kéktúráról, akkor mentem fel a Hosszú-hegyre, ami valóban hosszú volt. Itt már csak elvétve találkoztam emberekkel a túrám végéig. Csodálatos kilátást élvezhettem valahonnan a hegyről. Azt pontosan nem merném állítani, hogy nem tévedtem el és mindig a kijelölt úton mentem, mert nem tudom pontosan. Valamit nem találtam meg, aminek az utamba kellett volna kerülnie, ebből gondolom, hogy nem mindig az úton mentem. De amúgy nagyjából a túraútvonalon haladtam. Mindegy is, a lényeg, hogy nagyjából 19 km-t mentem (ha a kijelölt úton megyek, az kevesebb lett volna).
Aztán meg a végén, mikor kiértem a buszmegállóhoz, kiderült, hogy úgy 9 perce mehetett el a busz. Azon morfondíroztam, hogy most várjak 50 percet, mire jön a következő? Olvassak? Pihenjek? Végül úgy 20 perc ücsörgés után úgy döntöttem, hogy inkább elindulok a forgalmas főúton, hogy legalább a következő buszmegállóig elsétáljak. Nos, ami a busznak két perc menetidő onnan, az nekem jó 28 perc volna gyorsabb tempóban. Mikor megérkeztem a buszmegállóba, ebbe a következőbe, még három percem volt, hogy megérkezzen a busz. Inkább sétáltam, mint ücsörögtem volna ötven percet. Közel 21 km-t mentem így összesen. Háááát! Nem mondom, el is fáradtam rendesen, de annyira megérte elmenni! Annyira csodálatos a természet! Annyira jó az a nyugalom, az a finom levegő. A szurdokban olyan tiszta volt. Ráadásul még a bokrokon ott volt a reggeli harmat, még csupa nedvesség volt minden. A levegőre is azt mondtam, hogy szinte harapni lehet. Később persze, hogy kisütött a nap, érezni lehetett az erdőben is a szárazságot. De legalább árnyékban voltam nagyrészt, így jólesett a hűvösebb levegő, néha a fújdogáló szellő.

Hihetetlenül jó élmény ez a túrázás. Ahogy írtam is, szeretek egyedül menni. El lehet engedni a gondolatokat és a hétköznapi gondokat. Mert ilyenkor én nem azokkal foglalkozom, hogy mi van a hétköznapokban, hanem megpróbálom élvezni a túrát. Sokszor nem tudok mást nézni, csak a lábam alatt a talajt, hogy jó helyre lépjek. Ez fontos, főleg, ha köves, sziklás a talaj vagy éppen valami keskeny úton megy az ember, aminek egyik oldala a mélyedésre néz. Állattal most sem találkoztam, de azért gondolkodóba ejtett egy ürülék. Egy nagy halom fekete az vajon melyik állaté lehet? Mert, hogy nem lóé, az biztos. Akkor egy kicsit ezen elgondolkodtam, még azt is merném állítani, hogy egy kis ijedtség lett úrrá rajtam, de aztán megnyugtattam magamat, hogy nappal, ilyen melegben, akármilyen állat is az, aki ott hagyta, biztosan nem fog támadni. Meg talán el vannak bújva, hiszen ilyenkor azért járnak arra emberek. Talán az állatok is tartanak az embertől. Meg még arra is gondoltam, hogy az állatok, ha ragadozók, akkor inkább egymást eszik. Ezek voltam az én nyugtató gondolataim, aztán arra jutottam, azért nem árt utánanézni, hogy ezekben az erdőkben milyen állatok is lakhatnak.
De egészében véve nem félek egyedül menni. Van benne valami megnyugtató. Jó kilépni a "civilizációból" egy teljesen másik világban, ahol néha még a térerő sem jár. És igazán nehéz visszatérni a városba. Már a tömegközlekedés is sok ilyenkor.
Na, erre van egy olyan sztorim mára! Ahogy mentem, az metró, vili, hév, busz. A buszon olyan hangzavar volt, amilyen még a metróban sem. Idősebb emberek utaztak és egy percig nem voltak csendben. Az a sejtésem, hogy a visszafele jövő buszon is ők utazhattak, mert kicsit ismerősek voltak. Na, a lényeg a visszafelé út. Nem volt nálam kisebb pénz, csak egy ötezres. Gondoltam, délután már csak fel tudja váltani a sofőr. Hát nem tette, nem is akarta. Még le is cseszett, hogy miért utazok buszon nagy pénzzel. Várjatok! Közben az ajtót nem csukta be, nem akart indulni. Mondom, akkor majd felváltom Pomázon és odaadom. De az nem jó, mert jöhet közben ellenőr. Hát akkor adjon vissza, mert tud. Azt nem csinált semmit, csak ült, mint egy faszent. Gina pedig hozta a formáját. Az utasok felé fordultam és jó hangosan megkérdeztem, hogy valaki fel tudna-e váltani pénzt, mert a sofőr nem tud visszaadni és addig nem is akar indulni. A nagy többség rendes volt, mert elkezdtek keresgélni. Egy néni még azt is mondta, hogy adnak kölcsön és majd felváltom a pénzemet és visszaadom. Végül egy hölgy fel tudta váltani a pénzemet és elindulhattunk. Én meg természetesen még egyszer megköszöntem a hölgynek és még egyszer jó hangosan mondtam: Köszönöm mindenkinek. 😁 Kaland az élet és néha nem is ott találjuk, ahol gondolnánk. 😂😂😂

Mindegy is. Szerencsésen és épségben, egészségben, de jól elfáradva négy óra körül értem haza. Ami azt jelenti, hogy több, mint 9 órát voltam oda és ebből 6 órát biztosan gyalogoltam.

Ha kimegyek a természetben, mintha egy másik világba csöppennék. Ahogy korábbi cikkben is írtam, mintha hazaérkeznék. Egészen különös varázsa van. Ott valahogy semmi sem fontos, ami itt a városi létben annak tűnik. Ott kint megszűnnek a számolós kényszereim, amik azonnal visszatérnek, ahogy visszatérek a városba. Ott kint nem számít, hogy akár olyan helyen is vagyok, ahol nincs térerő. Egészen más gondolatok ébrednek bennem. Szoktam emberekre is gondolni közben. Például Irénke nénire, akinek mondtam is a telefonban most este, hogy gondoltam rá a túrán, így olyan volt, mintha kicsit ő is ott lett volna velem. 💗💗💗 Eszembe jutnak mások is, de listát nem írok róluk. 😊
Tulajdonképpen nem is értem magamat, hogy eddig miért nem mentem ki soha így kirándulni. Miből maradtam ki? 😲😱 Oké, tudom, hogy ez most ért be, most hallottam meg a belső hangot, most volt nagyon erőteljes. Kicsit sajnálom, hogy korábban nem mentem, de nem fogom magam emiatt emészteni. Ha most jött el az ideje, akkor most jött el. A lényeg, hogy mentem és megyek.
Még most is itt érzem az orromban az erdő illatát. 😊😍
Megmutitom, milyen csodás volt a szurdok.
Persze velem indul a sor. 😁😊 Igen, szoknyában vagyok, alatta pedig fitnesznaci van. A hosszú zokni is kellett meg volt rajtam pulcsi, mert azért, mikor kiértem, még kissé hűvös volt a szurdokban a sziklák között.
De nézzétek a többi képet! Hát nem csodálatos, gyönyörű az egész? Csináltam panorámaképet a hegytetőről, jó magasan voltam fent. 💖 Csudaklassz volt az egész. 😍😍😍

Ha tehetitek, menjetek ki, menjetek túrázni! De nagyon fontos, hogy legalább egy jó túracipőtök legyen hozzá, mert ezekhez az utakhoz az nagyon fontos.

Pusszantás 😘😘😘

A Börzsönyben

Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy milyen változás történt velem. Sok év tapasztalata után is meg tudok lepődni, nem is értem, miért. Egy kicsi sejtésem van róla, hogy miért lep meg ennyire egy változás. Talán azért, mert mindig olyan óriási ez a változás, olyan sorsot formáló, olyan megváltoztató. Soha nem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap. Mit holnap? A következő pillanat. Mert ez ilyen. Én már csak úgy számolom, hogy bármelyik pillanatban történhet valami olyan velem, hogy annak hatalmas ereje és jelentősége lesz.

Tudom, már írtam, hogy hirtelen túrázó lettem. Látjátok? Ez is ilyen volt. Ahogy már írtam. Egyszer csak szombat délután, csak úgy a semmiből érkezett. Másnap már úton voltam. Azóta meg csak azt várom, mikor tudok kimenni valahová. Higgyétek el, annyira meg vagyok ezen döbbenve, hogy nehezen térek magamhoz belőle. Hiszen életem nagy részében alig sportoltam, alig mozogtam. Ha csináltam is, nem tartott sokáig. Nem bírtam. A hosszú távú gyaloglást sem, pláne nem a városban. Erre tessék! Egyszer csak hirtelen túrázó leszek, aki órákon keresztül csak megy és megy és közben alig pihen meg. Mindenféle edzettség és rutin nélkül. Hogy? Még csodálkoztok, hogy meg vagyok lepődve?

Már a hét elején tudtam, hogy most hétvégén is túrázni fogok menni. Kedden már annyira be voltam zsongva, hogy nehezen tudtam kivárni a hétvégét. Pénteken és hétfőn (vagyis ma) szabin voltam és erre a négy napra terveztem két túrát is. Hogy hova fogok menni, azt akkor még nem tudtam. Úgy gondoltam, szombaton lesz egy rövidebb, mert délután úgyis körmöshöz kell menni. Aztán képzeljétek el, az ötlött az okos buksimba, hogy csak írjon a körmösöm, hogy már pénteken tud fogadni. Már két napja ezt erősítettem magamban, hogy pénteken megyek a körmöshöz. Csütörtökön reggel kaptam az üzenetet, hogy mehetnék pénteken. Szuper! Úgy lett, ahogy akartam. Így a szombat egészében szabad. Ki is találtam, hogy most máshová megyek kirándulni, ez lett a pilisi kirándulás. Még egy rövidet is terveztem, de végül nem rövid lett. Ez lett a mai, vagyis a börzsönyi kirándulás.

Korán terveztem indulni. ötkor keltem, hétkor indultam itthonról a tömegközlekedés összehangolása miatt. De nem teljesen jött össze. Nyugatiból Kismarosra vonatoztam, onnan busszal terveztem a Királyrétre menni. De a busz, ami éppen akkor jött, csak a szokolyai községházáig ment. A másik busz jó egy óra múlva jött volna csak. Így fogtam magamat és gyalog indultam Szokolyáról a Királyrétre. Mentem mezőn, földúton, aszfaltúton és a kisvasúti sínek mentén értem végül oda. Királyréten pedig kezdődött a túra. Azt írta, ez egy könnyű kis túra. És igazából az volt, nem voltak benne megerőltető hegymenetek.

Ez a Börzsöny volt. A Királyrét-Kisinóc-Kóspallag körtúrára mentem. Hétfő reggel lévén, nem is találkoztam senkivel, aki túrázott volna. Úgy három óra múlva találkoztam egy túrázó bácsival, de ez volt minden. Amíg vissza nem értem, senkivel sem találkoztam. És nem is bántam. Jó volt teljesen egyedül lenni a nagy erdőben. Állatokkal sem találkoztam, csak hallottam őket, ahogy neszeztek, mozdultak, felrepültek. Persze egy csapat bogár jó hosszú ideig velem volt, ahogy a másik túrán is, csak nem tudom, hogy miért.
Ez az erdő egészen más volt, mint a pilisi. A hangulata, az érzések benne, a levegő, valahogy minden olyan más volt. Hiába erdő mind a kettő, teljesen mások voltak és nem csak azért, mert más fák voltak. Könnyedén mentem az útvonalon. Az első pihenőt, amit három órás gyaloglás után tettem, azon a mohos farönkön élveztem, ami a fa előtt volt. Ez van az egyik fotón. Hihetetlen utak voltak itt is. Széles szekérútnak hívják, de óriási keréknyomok vájatában kellett menni, amikben néhol pocsolya is volt. Itt is átkeltem több kis gázlón, próbálva egyensúlyozni a vékony kis faágakon, amik az átkelést segítették.
Egy rövid szakaszon az utam a kéktúra útvonalán ment. Annyira átéreztem annak a szellemiségét! Olyan jó volt! Tervben van véve amúgy a kéktúra is. Szóval, alig három kilométernyi távon máris kéktúrázó voltam. Hihetetlenül jó érzés volt. Meg egyáltalán az is, hogy ott mentem le és föl, néha volt azért egy kis meredek, teljesen egyedül, körülvett a csend. Az erdőkben tapasztalható csend, amiben csak a természet ad hangokat. De nincs körülöttem senki, nem hallom a városi zajokat. Felüdülés volt. Szárnyalás. Egy másik világ. Nehéz is volt utána hazaindulni. Az erdei kisvasúttal jöttem. Kismaroson pedig vonatra szálltam. Szerencsém volt, hogy egy olyan kis részben tudtam helyet találni, ahol csend volt. Mikor pedig leszálltam a pályaudvaron, bele a sűrűjébe, nem volt olyan jó. Visszavágytam máris az erdőbe. Oda, ahol a végtelen zöldön kívül nincs más. Még térerőm sem volt jó sokáig és nem is bántam. Nem mintha nagyon kerestek volna, de még ez is felüdülés volt, hogy olyan helyen vagyok, ahol nincs térerő. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán segítséget sem tudnék hívni, ha történne velem valami, de aztán már jött is a gondolat, hogy ugyan, mi történhetne velem? Nincs mitől félni és Nyuszimfülesem tudja, hogy hol vagyok. Na igen, vele azért beszéltem. 😍 De egyáltalán nem aggódtam, hogy bármi baj történhetne velem.

Hogyhogy pont a túrázás talált meg? Egy kicsit ezt is sejteni vélem. Mindig is vonzott a természet, a fák, de valahogy mindig lusta voltam kimenni. Meg egyedül nem is akartam. Úgy tűnik, a lelkem már nem bírta tovább és ezt hozta ki belőlem. És ahogy az lenni szokott, amikor a belső hang üzen, természetesen úgy túrázom, olyan lendülettel, fáradhatatlansággal, mintha mindig is ezt csináltam volna. Jó, azért elfáradok egy hosszú túra után, de szerintem ez nem baj. Most is, mikor már a kiindulási hely felé tartottam, úgy közel egy órányira lehettem tőle, valahogy sokkal nagyon lendülettel és sebességgel haladtam, mint korábban. Élveztem a tájat, a csendet, mégis úgy vitt előre a lábam, mintha akkor kezdtem volna frissen a túrát. Nem számított, mennyi idő van, mennyi kilométer van hátra vagy van mögöttem. Csak az számított, hogy mehetek. Én, aki addig szinte meg sem mozdultam. És ami a furcsa, hogy pihenőt is csak 3-4-et tartottam, azokat is csak öt percekre. Nem többre. Nem kívántam többet. Ahogy éhes sem nagyon voltam. Nem tudom, miért. Ez van.
A leírás szerint Kóspallagon van közkút, amiből lehetne vizet tölteni, de mikor odaértem, szomorúan tapasztaltam, hogy a kútnak hiányzik a karja. Ez ott van a templommal szemben. A templom mellett ott van a paplak, becsöngettem, hogy esetleg megkérdezzem a papbácsit, hogy feltöltené-e a kulacsomat, de senki nem nyitott ajtót. Még jó, hogy két flakon vizet vittem magammal. Az fontos. A víz a legfontosabb, abból mindig kell elegendő.

Megint csináltam képeket, meg is mutatom őket. A mai túrám több, mint 20 km lett, így jött össze. Nem nagyon tévedtem el, most sikerült majdnem végig az úton maradnom. Majdnem, de nem teljesen. Szóval, hogy Szokolyáról is gyalog mentem a Királyrétre, az még hozzáadódik a túrához meg a kitérések, és így már érthető is ez a táv. Időben 5 óra volt összesen maga a gyaloglás. Az oda és visszaút plusz sok idő, azt nem számolom bele. De ennek is imádtam minden pillanatát. 💗💗💗
Hogy mikor megyek legközelebb és hova, azt még nem tudom. Ha valaki egy ilyen hosszabb túrára csatlakozna, jöjjön nyugodtan! Kilépni a mindennapokból és élvezni valami egészen mást, mint például a csend és a nyugalom. Eszméletlen jó! 😍😍😍

Rólam most nincs fotó. De mint láthatjátok, elég változatos volt a túra.
Egyet még el kell mesélnem nektek. Látjátok a kereszteket? Az ott a kóspallagi kálvária. Gyönyörű helyen van fent, onnan készítettem azt a csodás panorámaképet. Amikor ott leültem egy padra egy fa árnyékában, valami úgy megérintett. Nem a keresztek, hanem az, hogy ott lehet fent és láthatom a gyönyörű tájat, hogy ilyen csodában lehet részem, hogy én ott lehetek éppen fent és beláthatok mindent. Hogy milyen gyönyörű és csodálatos a természet és milyen végtelen. Akkor ott kicsordult a könnyem. Megérintett és meghatódtam. 😌😇
A sötét képen az a hold meg egy csillag. Ilyen korán keltem.
Fenséges volt a látvány, az érzés, az élmény mindenhol egész nap. 💖💖💖
Őszintén hálás vagyok a belső hangnak és, hogy ezáltal részese lehetek mindannak, amit a túrázások alkalmával látok és tapasztalok. 😍