Túrázni mentem

Kereken tizenöt hónapja nem voltam túrázni. Tizenöt! Hihetetlenül hosszú idő ez ahhoz, hogy ne csinálhassuk azt, amit szeretünk. De itt befejeztem. Nekem ebből elegem volt.

Egyik ismerős is elment egy hosszú távú túrára, másik is elutazott hétvégére, ez itt járt, az ott járt. Na nem! Irigyeltem mindegyiküktől, hogy mehetnek szabadon, engem meg gúzsba köt ez a kórság. Úgyhogy befejeztem, hogy arra várjak, lesz ez jobb is vagy teljesen elmúlik (nem, azzal nem értek egyet, hogy ez gyógyíthatatlan az orvosok szerint). Ez a kis irigység arra sarkallt, hogy fogjam magam és végre elmenjek én is túrázni.

Csütörtökön elhatároztam, szombaton pedig elmentem. Egész jól vagyok mostanában, nincsenek olyan fájdalmaim, amik akadályoznának a mozgásban. Jól döntöttem, hogy nekivágok a túrázásnak.

Elmentem a sportboltba és beszereztem túrabotot. Immáron ők lettek az én új legjobb barátaim. Nagyon jó döntés volt, mert igazán megkönnyítették az utamat. 😍💗

Igazából első alkalomra csak ide a budai hegyekbe gondoltam elmenni. Kinéztem egy túrát pénteken este, azt terveztem végigmenni. Úgy nagyjából 3,5 órásra írta a túrát, gondoltam, akkor nekem az úgy 4,5-5 óra lesz. Valahol 11 és 12 km közöttire írta. Elsőre tökéletes lesz. Meglátjuk, bírom-e és mennyire. Lesznek-e fájdalmaim meg ilyenek.

Nos, ez a túra úgy 6,5 órára sikeredet és 16 km-nyire. Ennyi idő alatt máskor távolabbi túrákat szoktam megjárni. Pedig azon az útvonalon mentem, amit leírtak. Igaz, hogy volt némi kitérő, megnéztem ezt meg azt, felmentem minden útba eső kilátóba. Többször is pihentem, hogy ne terheljem túl magamat már rögtön az első alkalommal. Csudaklassz kirándulás volt! Még meglepetéseket is tartogatott. Ugyanis egyszer találtam egy kétezrest, utána nem sokkal meg egy tőr alakú – szerintem – levélbontót. Vagy akármi is az, de annak is lehet használni. Így lett a túrából kincstaláló túra. 😃😇

Jó volt végre kimenni az erdőbe, az otthonba. Végre fák között lehettem. Csend volt és nyugalom. Bár nem mindig volt teljes a csend, hiszen mégis csak a város közelében túráztam. Meg találkoztam másokkal is, de ezek általában jó találkozások. Mert szinte mindenkivel van köszönés egymásnak, esetleg egymásra mosolygás vagy valami kedves megjegyzés. Mennyire mások azok az emberek, akik kimennek a természetbe! Bizony, receptre írnám fel, vagy inkább kötelezővé tenném a természetjárást. Térerőm is végig volt. De nem bántam. Tudni akartam, mennyire bírom. És már tervezem is a következő utat úgy nagyjából másfél hét múlvára. Ahogy sikerül. Ha túl nagy meleg lesz, akkor máskor megyek. De jó időnek kell lennie, mert már most nagyon mehetnékem van. Már most nekivágnék annak az útnak is. Már tudom azt is, hogy hova fogok menni.

A túra minden percét nagyon élveztem. Imádtam! Az igaz, hogy elég sokat kellett felfelé menni, de nem olyan magasra és az új barátaim nagyon is sokat segítettek. Sokkal könnyebb volt velük a felfelé menet, szinte szárnyaltam. De most komolyan! Arra azért nem számítottam, hogy olyan veszettül sok lépcső lesz az úton. Ennyit azért nem írtak. Meg ugyebár a kilátókba is jó néhány lépcső vezet felfelé. És képzeljétek el, egyszer sem számoltam a lépcsőket és ez nálam nagyon-nagyon nagy dolog. Büszke is vagyok magamra. 😊

Szerettem volna, ha tudok valamennyit mezítláb is menni, de sajnos, annyira köves volt szinte mindenhol az út, hogy maradt rajtam a cipő. Cserébe ma végigjöttem a Népliget egy részén mezítláb. Muszáj volt.

Jut eszembe, volt ugyan néhány olyan hely, ahol kevésbé volt kavicsos, köves az út, de ott meg nem jutott eszembe levenni a cipőmet.

Az egyetlen veszély amúgy az a sok bringás volt, akik akkora lendülettel jöttek a hegyi utakon, hogy egészen ijesztőek voltak.

Nem gondoltam volna, hogy olyan sokáig fog tartani az út, de nem baj. Igazából egyszer sem jött elő komolyabb fájdalom. A kislábujjam fájt egy darabig, de aztán megigazítottam a zoknimat és hamarosan elmúlt a fájdalom. Mára lett némi izomláz a vádlimban meg egy kevéske a combomban, de egyáltalán nem vészes. Szóval csak arra akarok kilyukadni, hogy semmi olyan testrészem nem fájt sem a túra alatt, sem utána, sem mára, amelyik a kórságtól amúgy szokott fájni. És én ennek annyira, de annyira nagyon örülök. Úgyhogy megvan az abszolút lelkesedésem a következő túrához.

Innen is köszönöm azoknak, akik elhúztak a napokban, hogy elmondták, hogy mennek és én lehettem kicsit irigy rájuk. Mert ez volt a végső lökés ahhoz, hogy én is kimenjek.

Az útra egyébként csak gyümölcsöt vittem. Nos, mivel nem írtam ide semmit már pár hónapja, talán nem is tudjátok, hogy komolyan belefogtam a gyógyulásomba. Anthony William könyvei alapján. Igen, idáig is vegán voltam, de az ő írásai alapján még néhány élelmiszert kivontam az életemből. Meg más egyebet is, például mindenféle feldolgozott élelmiszert (néha elcsábulok valami vegán nasira, de már az is ritka). Kenyérfélét (mindenmenteset) is csak havonta egyszer vagy kétszer eszem. Nem is hiányzik. Ami maradt, az a natúr gyümölcs és zöldség. A zöldséget meg is szoktam párolni, főzni, sőt, leginkább főzök belőlük valami egyszerűt, levest vagy ragut. Ezt naturban vagy párolt burgonyával, néha elcsábulok és rizst főzök hozzá. Inni csakis vizet, citromos-mézes vizet és tiszta gyógynövényteát iszom meg persze reggelente pluszban a zellerlevet. Kiiktattam mindenféle zsírt, olajat az étrendemből. Ennek az az oka, hogy segítek a májamnak. Akit érdekel, hogy is van ez, annak nagyon tudom ajánlani a fentebb említett A. W. Gyógyító médium könyveit. Rengeteg hasznos információ van bennük. 💚😍

Nos, igazából csak arra akartam kilyukadni, hogy a túrára csak gyümölcsöt vittem, odavoltam jó sokat, mert ugyebár reggel 5 után indultam el és úgy fél három körül értem haza. Ezalatt csak a gyümölcs volt. És teljesen elég volt. Hiszen a gyümölcsben lévő cukor az, amire az izmoknak és az agynak is szüksége van. Amit vittem: 2 banán, 16 datolya, 2 körte, egy kis ételdoboznyi mézdinnye. Hiszen tesztelni akartam azt is, hogy ha csak gyümölccsel vágok neki a túrának, akkor vajon az elég lesz, nem leszek túl éhes, bírni fogom vele? És minden jól alakult. Úgyhogy egyáltalán nem kell megijedni attól, hogy az ember nem is tudja, mit vigyen a túrára. A megszokott szendvicseken túl meg ilyen egészséges élelmiszerekkel táplálhatjuk magunkat. Sose voltam annyira éhes, hogy azt kívántam volna, bárcsak lenne nálam legalább valami rágcsa. Ha jött az éhség, ettem valamelyik gyümölcsből. Valóban annyira sokat adott, hogy elég volt megint jó darabig.

A későbbiekben még fogok írni, hogyan is alakul az egészségem, mi az, amit megteszek érte. Mert úgy gondolom, hogy nincs fontosabb az egészségnél. Szinte mindenki tisztában van vele, hogy egészség nélkül mennyire küzdelmes az élet. Én a magam életében pont ezen akarok változtatni, ezen változtatok folyamatosan. Hiszek abban, hogy meggyógyulhatok, hogy más is meggyógyulhat. 💝

Hogy maradjunk a lényegnél, amiért nekiálltam ennek a cikknek, hogy csodálatos volt a túra, a túrázás. Lesz, ami lesz, ezt bizony többet nem adom fel. Csak eddig visszatartott a fájdalom, amit sokszor gyaloglás közben éreztem. Mert az én egészségemhez ez is hozzájárul. A testi és a lelki egészségemhez is egyaránt. Tényleg mindenkinek tudom ajánlani, hogy menjen ki minél többet ne csak úgy a természetbe, hanem valami erdőbe. Nincs ahhoz fogható élmény, érzés, mint ami ott várja, ott éri az embert. Annyira jó volt nekem is újra ott lenni. Mesés. Varázslatos. Az egyik legjobb dolog a világon. 😍💖

 

Borsóka

 Még három óra sem volt szerdán hajnalban, amikor valami furcsa neszezésre ébredtem. Figyeltem és hallgatóztam. Mi lehet ez a nesz? Valahonnan innen jön a szobából? Igen, határozottan innen jön. És egészen közelről. Hirtelen valami elröpült az arcom előtt és a párnám mellett landolt. Mivel nincs sötétítőm, annyira nem volt sötét a szobában. Felültem az ágyamban és azt láttam, hogy egy denevér a kiterjesztett szárnyaival ott pihen a párnám mellett. Aztán elrepült. Nem ijedtem meg és nem is akartam bántani. Kénytelen voltam villanyt kapcsolni, hogy megkeressem és kitessékeljem a lakásból.

Először is azon gondolkodtam, hogy vajon mikor is röpülhetett be a lakásba? Ugyanis az ablakok hétvégén voltak nyitva még éjszaka is, de azóta csukva vannak. Lehet, hogy már a hétvége óta itt van a lakásban? Miért nem hallottam eddig? Az is eszembe jutott, hogy vajon akkor már biztosan nagyon éhes lehet, ha napok óta itt van a lakásban. De tényleg, miért nem hallottam korábban? Lehet, hogy másik helyiségben volt? Nem tudom. Ezekre a kérdésekre nem tudom a választ.

Ahogy felkeltem, felkapcsoltam a villanyt és körülnéztem a szobában. Megláttam, ahogy a szekrény tetején lévő hatalmas kék szatyor szélén fekszik. Látom, ahogy a kis karmos mancsaival kapaszkodik. Elneveztem Borsókának. Borsóka, a denevér. Elkezdtem beszélni hozzá. Borsóka, meg kell, hogy fogjalak, mert neked nem jó itt bent. Ki kell rakjalak az éjszakába, az a te világod. Meg ilyenek.

Úgy voltam vele, hogy csak nem megy el, így addig kimegyek a mosdóba és utána megfogom és kirakom. Csakhogy ez nem így alakult. Mire visszajöttem, eltűnt. Ennek azért nem örültem annyira. Ahogy annak sem, hogy ilyen korán megébredtem, mert még lett volna jó egy órám az ébresztőig. Így visszafeküdtem az ágyamba és próbáltam még aludni. Közben meg abban reménykedtem, hogy a kis denevér is elbújt valahová és nem fog zavarni még ebben a kis szunyókálásban. Sikerült még valamennyit aludnom.

Reggel aztán, mivel nem találtam sehol, nem tehettem mást, mint úgy mentem munkába, hogy valahol egy denevér bújik meg a lakásomban. Beszéltem a munkatársakkal, hogy vajon hogyan lehetne elkapni, de igazán senki nem tudta megmondani. A neten is utánanéztem a dolognak. Találtam is némi hasznos információt. Többek között azt, hogy milyen denevérkével van dolgom. Ő bizony egy közönséges barna denevér. Egész nap az járt a fejemben, hogy ha hazamegyek, bizony muszáj lesz megkeresni, mert ez így sem neki, sem nekem nem lesz jó. Mégsem lakhatunk egy fedél alatt! Szép is lenne, ha egyszer csak itt mindenfelé guanókat találnék. Meg aztán nem is tudnám mivel etetni, hiszen, ahogy olvastam, rovarokat eszik. Nem is keveset. Nekem meg olyanom nincsen.

A lényeg, hogy ha hazaérek, ki kell nyissam az ablakot teljesen, hogy esetleg ki tudjon repülni. Na de persze hűvös van, este még hűvösebb lesz. Meddig várjak, hogy biztosan tudjam, hogy kirepült? Mert mi van, ha nem látom kirepülni? Honnan tudom biztosan, hogy már nincs a lakásban? Mert az okosok azt írják, hogy nyisd ki az ablakot, menj ki a szobából, zárd be az ajtót magad után és majd kirepül.

Én meg már el voltam készülve arra, hogy ha hazaérek, akkor forgathatom fel az egész szobát, minden zugát, minden dobozt, hogy megtaláljam Borsókát.

Mert bizony aggódtam érte. Nem akartam, hogy a lakásban legyen bármi baja vagy netán itt pusztuljon el. Sokan azt hiszik, hogy mert nem tartok, nem tartanék állatot és nem simogatom meg őket, akkor már nem is szeretem őket. Pedig de, szeretem az állatokat. Csak valahogy nem tartanék. Mert baromi nagy felelősség. És én ekkora felelősséget nem akarok vállalni. Nem lehetsz szabad egy állat mellett. Mindig etetni kell, de mikor és mennyit? Tisztán kell tartani a helyét meg az állatot is. Ha kell, orvoshoz kell vinni. Szóval, olyan sok minden van egy állat körül, hogy én ezt nem akarom bevállalni. Ahhoz meg, hogy egy állatot megsimogassak, nekem idő kell. El kell töltenem vele egy kis időt ehhez. Ezektől eltekintve azonban az állatok nagyon is kedvelnek engem. Akárhová megyek például, ahol macska van, az biztos, hogy a közelemben köt ki. Van, ahol ismeretlenül is az ölembe ült első találkozásnál. A másik a lábamnál, a harmadik mögöttem. A lényeg, hogy mindig ott vannak körülöttem.

Úton hazafelé már elterveztem mindent. Első lesz, hogy kinyitom az ablakot. Aztán a szoba egyik sarkától elkezdve átkutatok mindent. Mivel nekem rengeteg a növényem, még azt sem tartottam kizártnak, hogy valamelyikben megbújt.

Amikor aztán hazaértem, az volt az első dolgom, hogy kitártam az ablakot a szobában. És nem fogjátok elhinni, hogy ez a csöppke Borsóka hol is volt. Mert én azt hittem, hogy elbújik a szekrény alá vagy valamelyik üres dobozomba, vagy tényleg a növények közé. De nem. Tudjátok, hol találtam rá? Még csak keresnem sem kellett. Ez egy dupla ablak. Ahogy kinyitottam mind a két ablakot, mind a két szárnyát, lenézek a párkányra és ott látom Borsókát összekucorodva és szundikálva. Bizony, a két ablak közötti párkányon az ablak pereme alatt aludt. (Ne az ablakot nézd! Nagyon régi és nem a sajátom.)

Azt írták, hogy pár percig érdemes finoman simogatni, hogy magához térjen és utána majd csak elrepül. De én akárhogy szólongattam, simogattam gyengéden egy papírzsepivel, ez a csöppség sehogy sem akart megébredni. Olyan volt, mint egy szunyókáló kisgyerek. Néha ugyan megmoccant, de talán csak, mert nem tetszett neki, hogy nem hagyják aludni. Néha még a kis pofácskáját is kinyitotta, mintha nyöszörögne, hogy hagyjál már békén. Láttam a picike, hegyes fogacskáit. Milyen érdekes ilyen közelről látni egy olyan kis lényt, amit úgy az ember általában nem szokott látni. Nos, nem igazán akart megébredni. Nem is csodálom. Még csak délután volt, világos, amikor ők még nagyban alszanak. Így megfogtam a zsepivel, beletettem egy lyukas cipős dobozba és kivittem magammal a konyhába. Amíg főzök, ott lesz velem. Ahogy besötétedik, kiengedem.

A sötétedés csak lassan jött. Borsóka meg néha mocorgott a dobozban, hallottam Aztán meg is néztem. Néha helyet változtatott a dobozban, de amúgy ugyanúgy aludt tovább.

Kész voltam a főzéssel, de még mindig nem volt elég sötét. Tettem-vettem. Vártam a sötétedést, ami lassacskán, de mégis csak bekövetkezett. A doboz fedelét levettem, a dobozt az ablakba tettem és vártam, hogy esetleg Borsóka magához tér és végre elrepül. Persze beszéltem hozzá. Miért is ne? Mégis csak egy élőlény. Meg persze próbáltam felébreszteni is, de ha valaki nagyon nem akar, mert még nincs itt az ideje, akkor bizony nem lehet felébreszteni.

Így marad még mindig a várakozás. Figyeltem, ahogy lassacskán magához tér a csipetke denevér. Már elkezdett jobban mocorogni. Majd azt látom, hogy valóban meg is ébred. Kicsit megdöntöttem a dobozt, hogy esetleg könnyebben kitaláljon. Aztán volt egy pillanat, mintha egészen hirtelen tért volna magához. Kinyitotta a szárnyait, kinyújtóztatta a lábait és a doboz belső oldalán elkezdett felmászni. Nem nagy doboz, sokat nem kellett másznia. Ahogy felért, a másik oldalán ki is lépett a párkányra. De valahogy még mindig kapaszkodott a dobozba. Talán kicsit bizonytalan volt. Talán kicsit gyenge volt. Nem tudom. De még percekig ott lógott a doboz oldalán, elülső mancsaival a párkányon támaszkodva. Egyszer aztán csak kitárta a szárnyait és már el is repült, ki a nagyvilágba. Pontosan 20 óra 33 perckor.

Érdekes kis élmény volt ezzel a picike lénnyel. Nem nagy sztori, de nekem valahogy mégis az. Hisz nem minden nap találkozik az ember a lakásban egy denevérrel. Már bő öt éve itt lakom, és ez az első alkalom. És tudjátok, én valahogy tudom, hogy az állatok megértik, amit mond nekik az ember. Nem csak a kutyák meg a macskák, hanem szerintem minden állat. Én még a betévedő bogarakkal is szoktam beszélgetni. Szoktam nekik mondani, hogy nem jó helyen vannak, hogy még egy kicsit erre vagy arra kell menniük, hogy kitaláljanak és valóban mindig pillanatok alatt kitalálnak így. Én hiszek benne, hogy megértik. Mert van az a bizonyos közös nyelv, amit a világon minden egyes teremtmény megért, és ez a szeretet nyelve. Hiszen jó szándékkal voltam irányába, nem akartam bántani és csak az vezérelt, hogy neki jó legyen és tudjon tovább élni. Ezért is hiszem, hogy megértik, amit mondunk nekik.

Bárcsak az emberek is mindig megértenék ezt a nyelvet!

No, de elköszöntem Borsókától és örültem, hogy végre szabad lehet és élheti tovább az életét. Örülök, hogy nem olyan helyre bújt el, ahol keresni kellett volna.

Azt hiszem, muszáj lesz valami szúnyogháló féleséget raknom az ablakba, hogy ne történjen még egyszer ilyen.

Egy korszak lezárult

 Ma egy utolsó munkanapom volt. Őszintén szólva, vártam már ezt a napot. El is búcsúztam többektől. De amikor hazafelé indultam, némi szomorúságot éreztem. Igen, ennek a munkának vége és egy másik lesz helyette. De most vége egy megszokott dolognak, ezentúl máshová kell bejárni dolgozni. Mert bár voltak nehéz pillanatok, azért jókat is tudok mondani. Volt sok nevetés, hülyéskedés is a komoly munka mellett. Voltak bizalmas beszélgetések, amik nálam is maradnak. Mert amit egyszer rám bíztak, azt nem adom tovább. Rengeteg embert és sorsot ismertem meg, nagyon sokukkal beszélgettem el komolyabban is kicsit, amennyire az adott rövid idő alatt lehetett. Sok sikerélmény is volt. Sokat tanultam több téren is. Nem csak szakmailag, hanem emberileg, belsőleg is. Nagyon sok ajándékot is kaptunk a vásárlóktól. Szóval, tényleg azt mondhatom, hogy egész jó volt itt dolgozni. A munkatársnőm nagyon sajnálta, hogy eljövök, ő nem is akart elengedni, de meg kellett tennem saját magamért.

Akik ismernek, olvasnak, tudják, hogy szeretem a változásokat. Változtatnom kellett. Nagyon-nagyon el vagyok fáradva. Talán sokan mások is el vannak fáradva, de én csak az enyémről tudok írni. Igyekezzen mindenki megoldani a sajátját, én is azt teszem. Mert ez így egyáltalán nem jó. Nekem ez már sok volt fizikailag.

Minden nap eléggé elfáradtam és ezt már nagyon nem szeretem. Biztos, hogy köze van ennek a nyavalyámhoz is. Na igen. Nektek talán még nem mondtam el. Voltam április elején az orvosnál, egy többedik orvosnál az ORFI-ban. Azt mondják, Bechterew-kórom van. Aki akar, olvasson utána, nagyon hosszú lenne erről most írnom. Rengeteg infó van fent róla a neten. Annyi talán jó az egészben, hogy a nőket talán nem érinti olyan súlyosan, mint a férfiakat. Igyekszem mindent megtenni a gyógyulásomért, akármennyire is mondják, hogy gyógyíthatatlan. Továbbra is azt gondolom, hogy meggyógyulhatok belőle. Igen, talán ez a kórság nagyon is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire fáradékony vagyok. Mivel gyulladás van a szervezetemben most már hosszú-hosszú ideje. Talán, de csak talán már nem annyira, legalábbis bízom benne. Ugyanis a legutóbbi vérképem nem lett olyan rossz. És persze a lehetőségeimhez képest és a rendelkezésemre álló eszközökkel próbálom gyógyítani magamat. Rendszeresen tornázom, mivel ez nagyon fontos a mobilitás megőrzéséhez. Vitaminokat és étrend-kiegészítőket szedek a gyulladás és ezáltal a fájdalom csökkentésére, mivel gyógyszert nem szedhetek. Ezen kívül próbálok a lehető legpozitívabb lenni és maradni. És még imádkozom is (Dr. Joseph Murphy tanításai szerint). Egészségesen étkezem, ami azt jelenti, hogy nem fogyasztok feldolgozott élelmiszert, magamnak főzök, nem eszek konzervet, nem iszom üdítőt, alkoholt, nem eszem gyorséttermi ételeket. Igyekszem a tőlem telhető mértékben tisztán étkezni. Sok folyadékot fogyasztok víz vagy tea formájában. Kávét csak cikóriát iszom növényi tejjel. Néha nekem is becsúszik egy kis édesség, nasi. Néha nekem is kell. De amúgy nagyon szeretem, amiket főzök, a sok finom zöldséglevest vagy egyéb zöldséges ételeket. A gyümölcs most egy kicsit háttérbe szorult nálam, mert úgy tűnik, okoz némi problémát a belsőmben. No, de ez is kivizsgálásra vár. Jelenleg saját magam által állok tesztelés alatt és sajnos beigazolódni látszik a gyanú a tapasztalatok alapján.

Szóval, leginkább az egészségügyi helyzetem miatt kellett egy másik munka. Egy könnyebb. Kevésbé megterhelő. Most erre van szükségem, úgy érzem. Gyógyulnom is kell és nehezebb fizikai munka mellett az nem tűnik olyan könnyűnek.

Azt, hogy hova megyek dolgozni, még nem árulom el. Majd kicsit később.

Ez a lehetőség pontosan a szülinapom után egy nappal talált meg. Nem én kerestem, hanem rám talált. Nem is véletlenül, ugyanis azokban nem hiszek, mert véletlenek nincsenek.

Talán most többet nem is írok. Késő van nekem, fáradt is vagyok. De majd igyekszem többet írni.

Vigyázzatok magatokra és Legyetek Boldogok!

Az isteni kenyér

Ez a gyönyörűség a Nyugati pályaudvaron van: 

Muszáj veletek megosztanom a mai napi élményeimet. Tiszta öröm volt mindegyik.

Néhány nappal ezelőtt a közösségi oldal feldobott egy cikket. A kenyerekről volt szó. Miután azt elolvastam, úgy voltam vele, hogy nekem mindenképpen fel kell keresnem azt a helyet, ahol ilyen kenyereket árusítanak. Azt már talán a legtöbben tudjátok, hogy növényi étrenden élek és már jó ideje - jó egy éve - gluténmentesen is táplálkozom. Mondhatom, nagy áldás, hogy lehet így is étkezni. Ennek jótékony hatásait hamar észre lehet venni a testünkön.
Szóval, olvasom a cikket, amelyik a gyógyító kenyerekről szól. Írja, hogy minden teljesen gluténmentes, minden teljesen növényi, semmi állati nincs bennük és ami még nagyon jó, hogy semmi adalékanyag sem. Tényleg muszáj elmennem.

Ma éppen itt volt az ideje, hogy elmenjek. Hétköznap sajnos úgy vannak nyitva, hogy esélytelen eljutni munkaidő után. De az jó, hogy legalább szombaton nyitva vannak. Így hát ma felkerekedtem. Igaz, hogy találkozóm lett volna az öcsémmel, ami megint meghiúsult, de sebaj. Felpattantam a metróra és meg sem álltam majdnem a végállomásig. A Széll Kálmán téren kellett leszállni. Amúgy a Retek u. 22-ben vannak és a nevük ez: Gyógyító kenyerek. Minden infót megadok róluk, mert szerintem nagyon is érdemes felkeresni a helyet. Ugyan nem olcsó, de amit ott tapasztaltam, kóstoltam és kaptam, az megéri az árát.

Bementem. Nem nagy a hely és nagyon tiszta. Még egészen újak és remélem, hogy hosszú-hosszú ideig élvezhetjük majd a finomságaikat. Nagyon kedvesen fogadtak. Először jártam ott. Így aztán többféle kenyérből és csigából is kaptam kóstolót. Azt kell mondjam, hogy már az első falat is valami mennyei érzéssel töltött el. Az hagyján, hogy növényi az egész, de még gluténmentes is. A gluténmentesek meg nem szoktak annyira finomak lenni vagy nem puhák, vagy valami biztosan van velük, ami csökkenti az élvezeti értéküket. De ezek a kenyerek és csigák valami isteniek voltak! Mind puha és ízletes. Én már az első kóstolótól el voltam ájulva. És mindent megkóstoltattak velem, ami oda volt készítve kóstolónak: ciroklisztből készült kenyér, fehér és barna kölesből készült kenyér, kakaós csiga datolyával édesítve, aszalt paradicsomos csiga... Hú, hát én teljesen oda voltam meg vissza, hogy végre valaki csinál olyan vegán és gluténmentes dolgokat, amik ennyire finomak, ennyire puhák és a legkisebb falat is óriási élvezet az összes ízlelőbimbómnak.
Mondanom sem kell, hogy én tuti törzsvásárlójuk leszek. Még akkor is, ha csak havonta egyszer vagy kétszer veszek náluk kenyeret. Mert amúgy is eléggé leszoktam a kenyérről, de egyébként én is kenyérimádó voltam mindig is. Lehet, hogy most jobban visszaszokom, de majd meglátjuk.

A végén az lett, hogy vettem egy ciroklisztes kenyeret és egy kiflit, hogy azt majd megeszem út közben, vettem egy aszalt paradicsomos csigát is. És képzeljétek el! Kaptam ajándékba egy frissen kisült szilvás háromszöget! 💝💝💝 Várnom kellett pár percet míg kisül, de minden másodperc várakozás megérte. Hát az valami isteni finom lett. Minden falat aranyat ér! Teljesen el voltam ájulva, vagyis inkább meghatódva ettől a kedvességtől. 

Természetesen, mikor megkaptam a szilvásomat, nagyon megköszöntem, nagyon hálás voltam és azt kívántam nekik, hogy legyen áldás a vállalkozásukon és rajtuk is. Nagyon meghatott ez a kedvesség. Juj, ritkán kap az ember pékségben sütőből éppen abban a pillanatban kijött sütikét. 💗💗💗

Alig vártam már, hogy hazaérjek, de előtte még körmöshöz mentem. Megint csodaszépek lettek a körmeim, de ez már csak természetes. 💖💖💖 Nagyon szépen köszönöm. 😘😘😘 Most kivételesen megmutatom. 😌

Itthon aztán megsütöttem a cukkinit, mert ahhoz nagyon jó a friss kenyér, és zöldségekkel megkörítve megettem az új kenyérkémmel és a maradék kiflimmel. Bocsi, hogy nem fotóztam le őket, de képtelenség lett volna, hiszen a csigába már ott beleharaptam az üzletben, a szilvás elfogyott a vonat felé menet. A képen ott a kenyérkéből néhány szelet a finom uzsonnaebédem mellé. Mondanom sem kell, hogy az egész így isteni lett. Nagyon-nagyon köszönöm egyáltalán azt, hogy a cikket feldobta az oldal. Köszönöm a kedvességet, amivel fogadtak. Köszönöm az ajándékot. És külön nagyon köszönöm, hogy a hölgynek ilyen csodafinom dolgok pattantak ki a fejéből és alkotja meg a kezeivel. 💗💗💗

Aki tenni akar valamit az egészségéért, az ne felejtse el:

Gyógyító kenyerek pékség, Retek u. 22. A Fény utcai piaccal átellenben van.

Ez egy olyan reklám, amiről ők nem is tudnak, én viszont mindenképpen írni akartam róla. Hiszen tudjátok, ami jó, azt tovább kell adni. Remélem, tényleg sokáig élvezhetjük a termékeiket.

Innentől én búcsút intek a bolti gluténmentes kenyereknek. Igaz, hogy nagyon ritkán vettem, de ehhez a gyógyító kenyérhez fel sem érhet a bolti. Akinek egy kicsit is fontos az egészsége, kóstolja meg a kenyereiket! Aranyat ér minden falat!

Ez pedig az uzsonnaebédem lett:

Mondanom sem kell, hogy tökéletes volt minden ízében. 😋💖

Napkelte

 

 Nincs is csodálatosabb látvány, mint a napkelte. Engem annyira elvarázsolt, elvarázsol folyamatosan, hogy azt érzem, muszáj megörökítenem a pillanatot. Ezért is születtek ezek a fotók. Egyszerűen kihagyhatatlan. Örülök neki, hogy korán kelek és mindig láthatom ezt a csodát. Persze télen elég sokat kell várni, mire felkel. Van, hogy a munkába indulás pillanataiban fotózom le, mert annyira varázslatos színekben pompázik az ég. Kihagyhatatlan.

Most, hogy már sokkal korábban kel a nap, könnyebb a dolgom. Nem kell vele kapkodni. Közben azt is érdekes figyelni, hogy a Föld forgásával hová esik éppen a Nap felkelése.

Ilyenkor annak is különösen örülök, hogy ilyen magasan lakom. Hiszen mit is láthatnék ebből a csodából egy földszinten, igaz?

Mi is a varázslat a napkeltében? Először is a csodálatos színek, amivel megfestik az eget, a felhőket és amivel ő maga is ragyog. Ahogy a felkelni készülő nap narancssárgába, rózsaszínbe vonja az eget, a felhőket, a repülők csíkjait. Tiszta égbolton meg rétegekben látni a színeket: a kék többféle árnyalatát a narancssárga átmeneteivel. Azután pedig az, hogy mindezt láthatom is és gyönyörködhetek benne, tölthetem vele a lelkemet. Majd a tudat, hogy egy újabb napnak nézhetek elébe. Hogy milyen lesz, az pedig csak rajtam múlik. Tényleg rajtam. Később megírom, hogy miért is van ez így.

Szóval, lehetőségem van egy újabb fantasztikus napot megélni, ami ugyebár sokaknak már nem adatik meg. Itt az elhunytakra gondolok. Sokaknak azért nem adatik meg meglátni ezt a csodát, mert mondjuk nem látnak a szemükkel. Ők érezhetik. Persze vannak olyanok is, akik ugyan látnak a két szemükkel, de mégsem látják a napkeltét, mert vagy olyan helyen élnek, ahol nem láthatják, vagy ők saját magukat zárták lelki börtönükbe, amiből szinte alig látnak ki.

Én hálás vagyok, hogy reggelente megélhetem ezt a csodát. Hiszen minden nap lehet egy új remény, egy új lehetőség. Minden nap megadatik ezzel, hogy változzunk, változtassunk. Minden nap megvan az esély, hogy valami apró vagy jelentős történik az életünkben. Újabb csodák történhetnek velük vagy tehetünk csodát másokkal. Újabb nap arra, hogy többet szeressünk, többet öleljünk, hogy többet adjunk magunkból másoknak. És hogy mi is többet kaphassunk. Lehetőség arra, hogy tanuljunk valamit, fejlődjünk. Hogy a barátainkkal, szeretteinkkel töltsük az időt. Megint egy egész nap arra, hogy nevessünk, bátorítsunk, hogy kedvesek legyünk.

Újabb nap arra, hogy távolabb legyünk attól, ami már nem szolgál minket és közelebb vihet ahhoz, amit szeretnénk. Újabb esély arra, hogy megtaláljuk a módját a gyógyulásunknak, akár testi, akár lelki problémáról van szó.

Én is folyamatosan keresem, kutatom, mégis hogyan lehetne megszüntetni a nyavalyámat (szándékosan nem akarok betegséget írni), mert igencsak megkeseríti a napjaimat. Még akkor is hiszem, hogy van rá valami megoldás, ha az orvosok azt mondják, hogy gyógyíthatatlan. Ezt nem akarom elhinni. Ezzel a gondolattal nem akarok egyetérteni. Szóval, én is keresek, kutatok és addig is mindent megteszek, hogy jól legyek. Így tehát minden egyes nap valahogy előre visz. Fejlesztem a testemet, az erőnlétemet. Sokat olvasok és most nyelvet is tanulok, hiszen még hosszúra tervezném az időt, ami a Földön adatik. Meditálok minden áldott reggel, hogy közelebb vigyen a gyógyuláshoz.

Éppen ezért minden egyes napkelte emlékeztető arra, hogy az élet lehet szép minden nehézségünk ellenére is. Hiszen rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle.

Emlékeztet, hogy a sok fájdalom, nehézség, kudarc, veszteség után én még mindig itt vagyok, még mindig tehetek valamit. Még varázsolhatok. Lehetek boszorkány – persze jó értelemben. Igaz, G? Merthogy tegnap is megkaptam, hogy boszi vagyok. Jó boszi.

Hogy miért is rajtunk múlik, hogy milyen lesz a napunk? Azért, mert a mi hozzáállásunk kell ahhoz, hogy olyan legyen, amilyennek szeretnénk. Mert nem számít, hogy ki hogyan viszonyul, viselkedik, beszél velünk, az csakis rajtunk múlik, hogy mi hogyan reagálunk ezekre. Ha belemegyünk a játszmáikba, akkor ne csodálkozzunk, hogy a napunk is el van cseszve és a végén teljesen kimerültek vagyunk. Akkor mondhatjuk, hogy mennyire rossz napunk volt. De megéri ez? Nem hiszem. Érdemes nyugodtan hozzáállnunk bármihez is. Ha belül nyugodt vagyok, akkor a külső világban sem találnak meg feltétlenül azok, akik ártanának nekem. Vagy ha ilyen jön is, akkor sem fog tudni kihozni minket a béketűrésből, a nyugalomból. Tehát csakis rajtam múlik, hogy milyenné teszem, milyenné hagyom alakulni a napomat.

Tény és való, nekem is vannak olyan napjaim, olyan rossz napjaim, amikor hagyom, hogy a gondolataim egészen rossz felé vigyenek. Néha én is elkeseredem ezen a nyavalyámon, néha kilátástalannak látom a helyzetet. De olyankor vagy beszélek valakivel, vagy olvasok valamit, vagy meditálok és akkor máris más színben látom az egészet.

És a másik az, hogy nem is adhatom fel. Mert látszólag ugyan egyedül vagyok, de mégis vannak olyanok, akiknek fájna és hiányoznék, ha nem lennék. Szóval, már miattuk sem tehetem meg, hogy feladjam. Nem hagyhatom, hogy miattam legyenek szomorúak. Értitek, ugye?

Meg aztán, mindig is éreztem, hogy nekem még sok dolgom van ebben a világban. Azokat még be kell teljesítenem. Még akkor is, ha nem konkrétan tudom, hogy mik ezek a dolgok. Lehet, hogy valami apróság csak a mindennapokban, de az is lehet, hogy a sok apróság mellett van még valami nagyobb dolog is, amiért itt vagyok. És tudom, hogy van ilyen, csak még nem találtam rá. Vagy csak úgy érzem, hogy nem találtam rá?

Néhány napja beszélgettem egy kedves ismerősömmel. Szóba került, hogy mennyire sehol nem érzem magamat igazán oda valónak, vagyis kívülállónak érzem magamat. Aztán valahogy másnap már az a gondolat tolult az elmémbe, hogy miért is vagyok itt? Ez a kérdés sokszor felbukkan bennem. Bizony, amikor engem is elővesz a kétségbeesés, a szomorúság az állapotom miatt, akkor legtöbbször felteszem ezt a kérdést. De ilyenkor tényleg mindig kell valami vagy valaki, aki visszarángat és nem hagyja, hogy eluralkodjanak rajtam az ilyen érzések és gondolatok. Legtöbbször ez a valaki természetesen én magam vagyok.

Tehát gondoljatok arra, hogy mennyi embernek nem adatik meg, hogy megéljenek egy újabb napot. Ez adjon erőt ahhoz, hogy új lendülettel, lelkesedéssel tudjátok megélni az előttetek állót. Még akkor is, ha előre láthatólag nehéznek tűnik. Szedjétek elő lelketek mélyéről azt a béke érzését, amivel könnyebben tudtok haladni a nap során. Amióta meditálok, és mint tudjátok, ez nem régóta van, azóta nyugodtabbnak, csendesebbnek érzem magamat. A gyógyulásom kulcsa is lehet a meditáció.

Ha tehetitek, álljatok meg egy pillanatra a reggeli rohanásban és csodáljátok meg a napkeltét! Gondoljatok arra egy pillanatra, hogy mennyi jó dolog is történhet veletek ezen a napon. Hogy mennyi minden után még mindig itt vagytok és láthatjátok ezt a csodát. Jusson eszetekbe, hogy mindig van miért itt lenni, élni.

Este pedig, lefekvéskor, jusson eszetekbe ez az idézet:

„A holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba!”

A jókívánságaim Nektek: Legyetek boldogok! Legyetek áldottak! 😘💗
És ha csak fotón is, de gyönyörködjetek benne: