Miért nem akarunk szeretni?

Tele van ez a világ egyedülálló emberekkel. Tele van magányos emberekkel. A nők panaszkodnak a férfiakra, a férfiak panaszkodnak a nőkre. Miért van ez? De mindkét oldalt megértem.

Úgy tűnik, hogy hiába is akarnak az emberek párt maguknak, mégiscsak félnek kapcsolatba kezdeni valakivel. Ennek az egyik legfőbb oka az, hogy a korábbi kapcsolataik alapján ítélik meg a következő potenciális partnert. Ez egy óriási hiba minden szempontból. Ugyanis minden ember más. Éppen ezért nem mondhatjuk azt, hogy a következő lehetséges partnerünk olyan lesz, mint a korábbi. Senkit nem ítélhetünk meg egy másik ember alapján, pláne nem úgy, hogy a két illetőnek semmi köze egymáshoz. Úgy sem ítélhetjük meg a lehetséges partnerünket, hogy még csak meg sem ismertük. Ezzel valójában csak saját magunkat csapjuk be. Hazudunk önmagunknak. Azzal csak áltatjuk magunkat, hogy a másik talán olyan, mint az előző, mert így könnyebben elhallgattathatjuk a bensőnket. De ezzel mi magunk is egy hamis állapotba kerülünk. Ezzel csak nyugtatni próbáljuk magunkat, hogy miért is nem akarunk együtt lenni azzal a valakivel.

Vannak olyanok is, akik azért nem akarnak kapcsolatba kezdeni, mert számukra mindennél előbbre való a munka. Vajon a munkánk át tud ölelni minket? Vajon a munkánk tud nekünk készíteni egy finom ételt? Vajon a munkánk meghallgat minket? Vajon a munkánk szeret minket? Vajon a munkánk kielégít és boldoggá tesz minket? Vajon a munkánkkal lehetnek közös élményeink, nevethetünk együtt?

És mivel a munka áll az első helyen, ezért még időt szakítani is nehezen tudnak egy másik személyre.

Én nem hiszem, hogy a munka pótolni tudna egy emberi kapcsolatot. A munkánkkal mégsem bújhatunk ágyba, nem mondhatjuk el neki, ha valami éppen bánt minket. Nem oszthatjuk meg vele magunkat, ahogy egy társsal megtehetjük.

A következő típus, aki azért nem akar mégsem kapcsolatot kezdeni, mert megszokta az egyedüllétet. És belőlük rengeteg van. Találkoztam jó néhánnyal.

Sokan szeretnek egyedül lenni, mert így nem kell elviselniük egy másik embert.

De akkor mi van, ha régóta egyedül vagyunk? Abba már nem is lehet beengedni mást? Félünk, hogy megváltozunk vagy megváltoznak a dolgok körülöttünk? Netán meg kell osztani magunkat még egy plusz emberrel? Vagy az a másik belép a magánszféránkba? És akkor mi van? Hát nem attól szép az élet, hogy kapcsolatokat alakíthatunk ki? Minden kapcsolat értékes, mert mindegyikből lehet tanulni is. Mindegyik hozzánk tesz valamit. Tapasztalatokat szerzünk.

Én is évek óta egyedül vagyok. A tavalyi röpke öt hónapig tartó viszonyom nem igazán nevezhető társkapcsolatnak vagy párkapcsolatnak. Érdekes kapcsolat volt, de pont az volt a szépsége, hogy véget ért.

Akkor is azt mondom, hogy hosszú távon nem olyan jó egyedül lenni. Meg lehet szokni, ezért bele is lehet ragadni.

Az a lényeg, hogy ez az egész halmaz mind csak egy kifogás. És vannak olyanok, akik mindegyik kifogást egyszerre használják.

Kitalálunk mindent, mert egyszerűen félünk. Mitől? Hogy a másik megismer? Jó leszek a másiknak? Ő jó lesz nekem? Meg fogjuk érteni egymást? Mi lesz az anyagiakkal? Hol lakjunk? El tudjuk fogadni egymást? Képesek vagyunk együtt is élni, ha arra kerül a sor? Mit kell feladjak miatta? Mit kell elviselnem tőle? Vajon milyen az ágyban? Mi lesz, ha elmúlik a kezdeti fellángolás? Mennyire borul fel miatta az életem? Miről kell lemondanom?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelegét vagyunk képesek feltenni magunkban, ahelyett, hogy csak egyszerűen megengednénk magunknak, hogy valaki belépjen az életünkbe és lesz, ami lesz.

Ja, hogy attól félünk, hogy összetörik a szívünk? Mi van akkor? Össze tudjuk ragasztani. Mert ilyenek vagyunk. Mind túlélők vagyunk. Vannak olyan szerencsések, akiknek még nem törték össze a szívét, de szerintem többen vagyunk olyanok, akiknek már összetörték. Talán nem is egyszer. Az Én szívem is ilyen. Mégis itt vagyunk. Mert nem adtuk fel. Viszont, ha nem is ismerkedünk, nem kapcsolódunk, akkor aztán várhatjuk, hogy az a bizonyos nagy Ő belépjen az életünkbe.

De még sorolhatnék kifogásokat. Miért gyártunk kifogásokat a szeretet ellen?

Én azt mondom, érdemes lenne megpróbálni. Igazán megengedhetnénk magunknak, hogy belépjen valaki az életünkbe. Jó lenne megtapasztalni, mit adhatunk és kaphatunk egy másik személlyel való kapcsolódásunkban.

Persze előfordulhat az is, hogy valaki egyszerűen csak lusta. Lusta arra, hogy időt, energiát, fejlődést áldozzon egy kapcsolatra. Csak legyen valaki, ne kelljen még tenni is a személyért vagy magáért a kapcsolatért. Ha már tenni kell érte, ugyancsak hagyják az egészet és továbbra is az egyedüllét mellett döntenek. Ott önmagukon kívül nem kell tenni másért semmit. Jól hallottam, hogy valaki önzőséget említett? Szerintem nem tévedett.

Pedig az egyik legjobb dolog az életben, ha szerethetünk és van, aki szeret bennünket. Mert szeretni jó. Szeretetet kapni jó.

Mégis, miért a szeretet az utolsó a fontossági sorrendünkben?

Amikor egyszer majd véget ér az életünk, vajon hogy fogunk elmenni? Milyen jó lenne, ha azt mondhatnánk, hogy szerettünk, igazán szerettünk és szeretve voltunk!

Vagy van, aki ilyen érzésekre vágyik? De jó, végigdolgoztam az életemet és csak a munkám van nekem. Leéltem egyedül az életemet, az utolsó időkben is egyedül vagyok. Milyen jó nekem!

Netán úgy akarunk elmenni, hogy azokra a dolgokra gondolunk, amiket nem tettünk meg? Nem hívtuk randira, nem mentünk hozzá, elutasítottuk, megbántottuk… stb.

Miért hagyjuk, hogy a saját hülyeségeink, a saját gondolataink megakadályozzanak abban, hogy esetleg boldogok lehessünk?

Talán nem fogunk igazán egymáshoz passzolni. Talán úgy véljük, hiba volt összejönni. Talán nem leszünk sokáig együtt. Talán csalódás lesz a másik.

Talán… Talán… Talán…

De ki tudja előre, hogy mi lesz? Szerintem senki.

Mindez azonban nem számít. Az egyetlen, ami valóban számít, az a szeretet. Amit adunk (adhatunk), és amit kapunk (kaphatunk). Csak ez.

Éppen ezért el kell engednünk az összes kifogásunkat, ami a boldogságunk ellen szól.

Egy kis kitérő: van, hogy a társadalmi, családi vagy személyes elvárások miatt nem jön létre egy kapcsolat. Ezek is csak kifogások.

(Néhány nappal ezelőtt tanúja voltam egy beszélgetésnek, miszerint igenis rombolja a kapcsolatot a nagy társadalmi különbség. Mert például vegyünk egy orvost és egy takarítónőt. Úgy tűnik, elég nagy a társadalmi különbség közöttük, ezért aztán soha nem lehetnek igazán boldogok.)

Újabb kérdések: Fontosabb az, hogy mit gondolnak mások rólunk, mint a saját boldogságunk?

Ki fog élni az általunk szeretett személlyel: mi magunk vagy rajtunk kívül még mindenki más is?

Miért elvárások szerint élünk és ítélünk? Miért kell elvárni?

Nos, a példáim: az exem szégyellt engem, mert nem volt semmilyen „komoly” végzettségem. Itt a felsőfokú végzettségre gondolok. A sima érettségi és az élettapasztalat nem számít. Ugyan kilenc évig voltunk együtt, mégis, csak hosszú évek után derült ki, hogy így gondolkodik felőlem. A kérdésem, hogy akkor miért is volt velem, ha ilyen ítéletet hozott rólam és ilyen elvárásai voltak irányomba?

Volt egy szeretőm az elmúlt években. Lehetett volna több is, de neki nem fértem bele a társadalmi keretrendszerébe: idősebb vagyok, gyerekem van, nincs diplomám stb.

Íme, az elvárások és az ítéletek.

Érdemes lenne mindenkinek körülnéznie magában, hogy milyen kifogást használ arra, miért is nem épít ki párkapcsolatot senkivel.

Az életet élni kell és élvezni, nem végigküzdeni.

Szép az élet, csak vegyük észre!

Mindezt persze, akinek nem inge, ne vegye magára! :)