Amikor valaki megihlet

Ma hajnalban újra életre kelt bennem az elveszett költői Énem. :)

Ahogy forgolódtam az ágyamban, máris jöttek a szavak, aztán a mondatok. Jött a késztetés, hogy mindezt papírra kell vetnem. És vers formájában! Ezen magam is igencsak meglepődtem, hiszen évek óta nem írtam verset.

Mikor még tini voltam, diák, nekem is volt egy szerelmem. Hozzá nagyon sok verset írtam, bár soha nem küldtem el neki, nem is tudott róluk. Akkor inkább úgy írom, hogy róla, az iránta érzett érzéseimről, amiket ő váltott ki belőlem. De persze nem történt köztünk semmi.

Aztán évekig nem írtam semmit. Majd hébe-hóba született egy-egy vers. És ahogy elnéztem a verses füzetemet, az utolsó dátum benne már nyolc évvel ezelőtti. Ilyen régen nem írtam verset.

Mielőtt az önszeretésről szóló könyvembe fogtam, már egy másik könyv is formálódott a kezeim alatt. Volt egy férfi, aki szintén megihletett. Egy jó háromszáz oldalas könyvet írtam. Szintén nem hozzá, hanem róla, az iránta érzett érzéseimről, a vele megélt dolgokról. Nem olvasta. De azt a könyvet is imádom. Nem publikus.

Ezt a könyvet egészen addig írtam, amíg valamilyen kapcsolatban voltunk. Évekig íródott.

Közben már elkezdett formálódni bennem az önszeretésről szóló könyvem is. Ez is évekig érlelődött bennem. Ha jól emlékszem, akkor az első sorokat, fejezeteket már három évvel ezelőtt el kezdtem írni. Bár azokból nem sok minden került bele az igazi könyvbe. Ha azt vesszük, akkor nagyjából háromnegyed év alatt született meg ez a könyv. Aztán a javítások alatt még azért csak írtam bele néhány dolgot. De most már kész van. Jelenleg a nyomdában.

Éppen ezért is meglepő számomra, hogy ma hajnalban verselhetnékem támadt. Nyolc éve nem írtam verset. De azt kell mondjam, hogy ez megint valakinek a hatására történt bennem. Van valaki, akire sokat gondolok. Tetszik. És csak így a semmiből máris elkezdett születni bennem egy vers. A nap folyamán újabb és újabb sorok bukkantak fel bennem. Úgyhogy ma, ilyen sok év elteltével, két újabb vers született belőlem.

Jó hosszú bevezetőt írtam. Én már csak ilyen vagyok. Sokat beszélek, írok. De Én nem bánom.

Nos, igazából csak arra akartam kitérni, hogy milyen érdekes, hogy mások, más emberek vagy esetleg dolgok, történések miket válthatnak ki belőlünk. Alapvetően csak magamról írhatok, mert magamat ismerem. Nem tudhatom, hogy másból mit vált ki egy-egy személy vagy bármi más.

Úgy látszik, hogy belőlem mindig az írást váltják ki.

Mondhatnám, hogy ezek leginkább férfiak. A verseket és a könyvet valóban férfiak hatására írtam. De volt olyan is, hogy nő váltott ki belőlem egy jó hosszú írást, ami leginkább sértettségemből és dühömből fakadt. Abban nem volt semmi művészi.

Jobban örülök, ha az, amit leírok, számomra kedves érzésekből fakad.

Milyen érdekes, hogy mások ilyen hatással vannak rám.

Érdekes, hogy valaki vagy valami milyen hatással lehet a kreativitásunkra. Most arról nem akarok írni, amikor konkrétan az életünkre van valaki hatással, mert az megint más és olyan bonyolult, sokszor érthetetlen téma.

Ha megnézzük a nagy művészeket, költőket, írókat, festőket, szobrászokat, akkor látható, hogy belőlük is egy-egy múzsa váltotta ki a műveiket. Fölösleges lenne neveket sorolnom, hiszen talán nincs is olyan alkotó, művész, akinek ne lett volna múzsája, akit ne ihletett meg volna valaki. Persze, többségében férfiakat ismerünk, akik szerelmükhöz írtak verseket, megfestették őket vagy bármilyen módon megörökítették létezésüket az utókor számára. És ezek mind-mind erős érzelmekből fakadnak. Miért van az, hogy ha bármilyen érzésünk van, azt azonnal meg is tudjuk örökíteni? Tényleg nagyon érdekes, ahogy működik az ember. Akarunk valami maradandót azzal a személlyel kapcsolatban. Akkor is, ha soha nem érintkeztünk. De olyan hatással volt ránk, hogy belealkottuk őt valamilyen művünkbe. Teljesen mindegy, hogy milyen apróság vagy hatalmas dolog volt az, de az akkor is a mi lelkünk, amint az iránt a személy iránt telt csordultig érzelemmel.

Egészen a mai napig nem is töprengtem ezeken a dolgokon.

Amikor kész lettem a mai második versemmel, visszaolvastam a korábbiakat is. Régen írtam őket, de felsejlett előttem azok arca, akikről írtam azokat. Akkor esett le a tantusz: mindegyikben megihletett valaki. Ezt olyan fantasztikus dolognak tartom. Mióta világ a világ és az ember alkot, mennyi mindent másért, másnak, másról készít el. Milyen csodálatosak vagyunk mi emberek, hogy ennyire bele tudjuk vinni az érzéseinket, az érzelmeinket, lelkünk tükröződését egy-egy alkotásunkba.

Én ugyan csak aprókat alkotok, de akkor is szenzációsnak érzem ezt a dolgot. Mert az is milyen jó, hogy van valaki, aki így meg tud minket ihletni. Amikor túlcsordul a lelkünk a másikkal és valami igazán óriási dolog születik a kezeink alatt. (Én most nem vagyok ugyan túlcsordulva, mert csak tetszik valaki és elég kevés az esély arra, hogy valaha is lesz valami a dologból. Sajnos. Nem miattam.)

Ma megérintett valami különleges.

És a mai naptól kezdve már Én is máshogy nézem azokat a nagyszerű alkotásokat. Mert ma értettem meg, hogy ez milyen hatalmas csoda. Eddig csak elfogadtam, hogy van a művészet bármilyen formája, hogy a költők miként szerettek, a festők néha milyen őrült mód alkottak, az építészek sem aprózták el. Ma egy másik megvilágításba került számomra az érzelmek ilyen kifejezése. Már nem csak látom, elfogadom, hanem be is engedem magamba mindezt. Most már meg tud születni bennem a csodálat ezek iránt a művek iránt.

Hát nem csodálatos az élet? Azzal, hogy érezhetünk, szerethetünk, alkothatunk?

Kit miben ihletett meg valaki?