Anyák napjára

Tegnap volt pontosan 31 éve, hogy meghalt az anyukám. Nem tudott megbirkózni az élet kihívásaival, ezért – Én így tudom – saját maga vetett véget az életének. Öt kisgyereket hagyott maga után.

Amikor valaki elveszíti az édesanyját, akkor mást köszönt fel anyák napján. Így voltam ezzel Én is. Gondolom, felköszöntöttem a nagyanyámat is, de erről nincs emlékem.

Később a nevelőszülő-keresztanyámat köszöntöttem fel pár évig ezen a napon.

Aztán már senkit sem. Nem volt kit felköszönteni.

Huszonhét évig gyászoltam és sírtam az anyám után. Négy évvel ezelőtt, pontosan azon a gyásznapon azonban valaki segített feloldani ezt a gyászomat. Egy férfi volt az. Azóta nem sírok az anyám után, sőt, még gyertyát sem gyújtok ezen a napon. Lehet, hogy az anyám volt, de csak nyolc évig vett részt úgy, ahogy az életemben. Olyan régóta nincs velem, hogy szinte úgy érzem, soha nem is létezett. Csak a képzeletemben él, hogy egyszer nekem is volt anyukám. Azzal, hogy már nem sírok utána, nem gyújtok gyertyát, úgy érzem, szabadon engedtem őt. Azóta Én is megkönnyebbültem.

Aztán Én is anya lettem. Először 21 és fél éve, másodszor több, mint 17 éve.

A fiamat három éves kora óta az apja neveli, és immár hat éve nem láttam őt. Mikor még tartottuk a kapcsolatot, mindössze egyszer köszöntött fel anyák napján.

Szomorú, hogy vele nincs kapcsolatom, de így alakult. Próbálkoztam ezzel, de ha nem kíváncsi rám és a testvérére a fiam, azt nem lehet erőltetni. Így feladtam.

Talán sokan megkérdeznék, hogy tehet ilyet egy anya? Úgy, hogy elfogadjuk a másik döntését, miszerint mi nem számítunk neki annyira, mint az a családja az apai részről. Nekem is és a lányomnak is fájdalmas volt ezt elfogadni. De mit tehetünk? Csak abban bízhatunk, hogy egyszer érdekelni fogjuk és talán kíváncsi lesz a mi történetünkre is.

Nincs hibáztatás, csak tapasztalás.

A lányom minden évben felköszönt. Mikor még általános iskolába járt, gondolom ez sokaknak ismerős, mindig volt anyák napi műsor.

Ma már egy szál virág, puszi és ölelés az ajándékom. De ennél sokkal többet is kapok, ami felbecsülhetetlen. Amikor a lányom ezt mondja:

„Örülök, hogy Te vagy az anyám.”

Azt hiszem, ez mindent elmond.

Nagyon sokat változott a jó irányba a kapcsolatunk. Persze ez köszönhető annak, hogy mind a ketten nagyon sokat változtunk. Egész jó kis beszélgetéseket szoktunk folytatni az élet dolgairól. Kis bölcs lélek a Drágám. Nagyon büszke vagyok rá.

Nem mindig voltam jó anyja a lányomnak, mielőtt megváltoztam volna. Rengeteg vitánk volt, aminek sokszor sírás volt a vége mindkét részről. Sajnálom, hogy akkor olyan voltam, de akkor még önmagamat sem szerettem igazán, így olyan jó anyja sem tudtam lenni a lányomnak.

Másrészről azonban azt mondom, elég jó anyja voltam és vagyok. Azt adtam, amit tudtam. Minden tőlem telhetőt megtettem. Nem ítélem el magam. Sok dolgot tapasztaltunk.

Valaha mindenkinek volt édesanyja. Sokaknak még ma is van.

Örülök annak, mikor azt látom, hogy valaki jóban van az édesanyjával és ilyenkor igazán ünnep a mai nap. Csodálatos dolog, ha összetart a család, ha valóban szeretik egymást a családtagok.

Sokan azonban haragszanak a saját szüleikre. Őket is megértem, hiszen Én is hosszú-hosszú évekig haragudtam az anyámra, hogy elhagyott. Aztán minden más nőrokonomra is, hogy nem voltam fontos nekik.

Több olyan sorsot ismerek, ahol az anyák eldobták, elhagyták a gyereküket, mert más életre vágytak vagy a gyerek nem fért bele az életükbe. Az állami gondozásból is sok ilyet ismertem. Ma is ismerek olyanokat, akiket elhagyott az anyjuk. Vagy olyanok, akik a válás során az apjukhoz kerültek.

Tudom, hogy sokakban mérhetetlen harag van emiatt. Tudom, hogy sokan ezt képtelenek szinte feldolgozni, mert úgy érzik, nem szereti őket senki, hogy ők nem szerethetők. Sokan bele is süllyednek ebbe az anyátlanság érzésébe. Fájdalmas.

De akkor sem szabad hagynunk, hogy ezek az érzések felülkerekedjenek rajtunk. Nem szabad, hogy ez megmérgezze az életünket. És valóban nem tehetünk mást, mint elfogadjuk az anyánk akkori döntését. Valamiért így döntött. Nem tudhatjuk, hogy igazából akkor mi játszódott le benne. Nem tudhatjuk, miért döntött úgy, ahogy. Fogadjuk el, hogy nem az anyánkkal nőhettünk fel. Ezt megváltoztatni már nem tudjuk, akkor sem, ha még mindig haragszunk rá. El kell engedni ezt a haragot, mert az csak minket mérgez.

Sajnálatos, amikor az anyát megfosztják a gyermekétől és a gyermeket az anyjától.

De Én hiszek abban, hogy semmi sincs véletlenül. Csak ezzel a felfogással lehet ezt könnyebben megérteni és talán elfogadni.

Nagyon sokan vannak haragban az édesanyjukkal. Biztos mindenki tud magának erre magyarázatot adni. Talán sokan jogosnak érzik ezt a haragot, de azt mondom, érdemes a szívünk mélyére nézni.

Számtalan sors és eset van, de akkor is azt mondom, hogy van egy anyukánk, aki a világra hozott. Van egy saját életünk, amit mi élünk és csak rajtunk múlik, hogy azt milyen minőségben éljük. Siránkozva, mérgelődve vagy éppen ellenkezőleg.

Akik haragszanak a szüleikre vagy nincsenek jóban velük, azt mondom, próbálják megnézni ezt a dolgot más szemszögből is, ne csak a saját sértettségükből. Hiszen nem tudhatunk mindent a szüleinkről. Érdemes volna átgondolni, hogy akkor az volt a legtöbb, amit a szülőnk tudott tenni. Átgondolni azt is, hogy talán a szülőnek sem volt egyszerű, talán az ő szülei is hasonlóak voltak, hasonlóan bántak vele. Talán. Az is lehet, hogy a szülők önmagukat sem szeretik.

Azt hiszem, teljesen mindegy, hogy mi volt a múltban. Csak rajtunk múlik, hogy még mindig abban akarunk élni és azt siratni, vagy inkább a megbocsátás és elfogadás mellett döntünk. Ez csak nekünk lesz jó, hogy ne a haragot tápláljuk magunkban.

Akármilyen rosszat tett is az anyánk vagy az apánk, akkor is azt mondom, hogy a saját érdekünkben próbálkozzunk meg azzal a megbocsátással. Tudom, hogy ez az egyik legnehezebb dolog. De a megbocsátással csak magunkat szabadítjuk fel. Azt kell hozzá megérteni, hogy a szülő erre volt képes.

Ha megbocsátunk, ki tudunk lépni az áldozatszerepünkből, a sértettségünkből, a haragunkból, és ez, szerintem, mindennél fontosabb. Mert mindig annak kell lennie a legfontosabbnak saját magunk részére, hogy nekünk legyen jó.

A megbocsátáshoz nem kell találkozni, nem kell jóban is lenni, csak egyszerűen el kell engedni.

Amíg nem bocsátunk meg, addig marni fogja a lelkünket, a testünket minden negatív érzésünk, és ebben csak mi veszthetünk. Nem jó úgy végigélni egy életet, hogy harag van bennünk a szüleink miatt. Ez már nem az ő életük, hanem a miénk. Minek az ő bűneik miatt nekünk szenvedni?
(Nem, nem könnyen mondom ezeket, hiszen elég sok mindent megéltem szülők, nagyszülők és nevelőszülők mellett.)

Nagyon nehéz röviden írni ezekről a dolgokról, mert annyi, de annyi minden van még itt. A legfontosabb azonban tényleg az, hogy tanuljuk meg szeretni önmagunkat és akkor már nem is fog olyan fájdalmas lenni mindaz, ami történt velünk.

Aki nem tud megbirkózni a fájdalmával, kérjen segítséget! Jól jöhet.

A legfontosabb, hogy szeressük önmagunkat, mert csak így tudunk másokat is igazán szeretni. Ami nekünk meg nem jó, azt el kell engedni.

Ha nem is tud mindenki boldog anyák napját kívánni, akkor is legalább köszönje meg az anyjának – még ha csak gondolatban is – hogy a világra hozta, hiszen most itt lehet és élheti az életét. Mert az élet egy csodás és fantasztikus dolog, annyi szépség van benne, annyi öröm és siker.

Önmagunk szeretésével még jobban kitágul a világ, színesebbé válik, még több szépséget és csodát találhatunk benne.
Mi magunk is mindannyian csodák vagyunk. Az élet meg szép és érdemes élni és játszani benne.

Nagyon-nagyon sokára fogtam fel azt, hogy nekem sokkal jobb volt a szüleim nélkül felnőni. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne velem, ha a vér szerinti családomban növök fel, és sose lett jó vége. Lehet, hogy éppen nem volt leányálom az intézetben és a nevelőszülőknék, de azt mondom, még mindig jobb, mint a saját családomban.

Sokára, de eljutottam eddig a felismerésig. Innentől már sokkal könnyebben ment annak az elfogadása, hogy nem kellettem senkinek. A bántásokat lényegesen később bocsátottam meg, de ahhoz az kellett, hogy fejlődjek önmagam szeretésében és így elengedjem a múltamat. Mert nem hagyhatom, hogy az határozzon meg.

Akármilyen nehéz is, akkor sem lehetetlen mindaz, amiről írtam.