Önszeretés

Kezdjük egy kérdéssel! Ki az az egyetlen személy, aki a születésünk pillanatától egészen a halálunk pillanatáig velünk van? A válasz: Saját magunk.

Felmerült egy beszélgetés során, hogy valaki csak akkor szeretheti önmagát, ha minden rendben van az életében.

Egyáltalán mit jelent az, hogy minden rendben van az életünkben? Talán azt, hogy van párkapcsolatunk? Munkánk? Pénzünk? Egyensúlyban vagyunk? Nincsenek gondjaink? Semmi?

Ha mondjuk ezek jelentik azt, hogy minden rendben, akkor nálam nincs minden rendben. Ennek ellenére szeretem magam.

De az önszeretés nem ilyen, nem így működik. Pont az volna a lényeg, hogy ne a külső körülményektől, történésektől, személyektől, mások véleményétől tegyük függővé az önszeretést. Mert az önszeretésünk csakis és kizárólag rajtunk múlik. Nem hagyhatjuk, hogy befolyásoljanak a különböző külső hatások.

Nem attól fogjuk jobban szeretni magunkat, mert sok pénzünk van. Nem attól, hogy párkapcsolatban élünk. Nem attól, hogy van-e állásunk, vannak-e gyerekeink, van-e hobbink vagy elfoglaltságunk, hogy mindig csinálunk valamit. Nem attól, hogy mennyire vagyunk hasznosak a társadalom számára.

Az önszeretés teljesen egyedi, sajátos. Belőlünk fakad. Nem a külső dolgok határozzák meg. Ezért nem is szabad, hogy elítéljük, becsméreljük önmagunkat.

Nézzük a szívünket! A szívünk feltétel nélkül dolgozik értünk minden nap. Nem fogja azt mondani, hogy most csúnyán néztél valakire, ezért valameddig nem fog dobogni. Nem az határozza meg, hogy dobogjon-e, hogy mi történik a külvilágban. Feltételek nélkül, ítélkezés nélkül dolgozik értünk nap mint nap.

Nekünk meg kell tanulnunk csak magunk miatt szeretni önmagunkat. Hiszen mindannyian csodák vagyunk. Az élet csodái.

Mindenki arra vágyik, hogy szeressék. De ezt előbb önmagunkkal kell megtenni. Előbb nekünk kell magunkat szeretni. Hogy szeressen minket valaki, ha az önutálat sugárzik rólunk? Hát az úgy elég nehezen fog menni.

Önmagunk szeretése sokkal többet tud adni, mint egy kívülről jövő szeretet. Mert ebben sokkal több dolog van, mint amit másoktól kaphatunk. A másoktól kapott szeretet gyakran nem feltétel nélküli, valamihez kötött. Ha a mások szeretetére támaszkodunk, lehet, hogy sokat csalódunk. Azért, mert akkor elvárunk másoktól. De elvárni nem lehet a szeretetet, sem azt, ami vele járhat.

Már maga az önszeretés is egy csoda. Amikor magunkra más szemmel tudunk nézni, annyi minden megváltozhat bennünk és körülöttünk. Ha észrevesszük saját nagyszerűségünket, akkor nagyon sokat adhatunk saját magunknak.

Talán úgy gondoljuk, hogy nagyon sok hibát vétettünk az életünkben, és már ezért sem tudjuk igazán szeretni önmagunkat. De ha azt a sok-sok dolgot nem hibának fogjuk fel, hanem egyfajta tapasztalásnak, akkor minden egészen más megvilágításba kerül. Így talán könnyebb megbocsátani magunknak a múltban elkövetett „hibáinkért”, és könnyebb elengedni a bűntudatot is. Mert nem érdemes marcangolni magunkat olyasmiért, ami már megtörtént és amin már nem változtathatunk.

Az önszeretésünk egyik fontos eleme az önmagunknak való megbocsátás. Már ha valakinek van önmagának megbocsátani valója. Mert tudom, hogy nagyon sokan vannak, ismerek ilyeneket, akik valamilyen dolgokért képtelenek megbocsátani önmaguknak. Pedig azok a dolgok már megtörténtek, elmúltak, most egészen más van. Túl kell ezeken lépni, hogy szerethessük önmagunkat.

Óriási dolog az önszeretés. Persze nem keverjük össze az egoizmussal, mert az egészen más dolog. (a könyvben részletesen kifejetem ezt a két témát)

Miért nem önzés szeretni önmagunkat?

Elsősorban azért, mert a mi életünk a miénk, nekünk kell élni azt és így boldognak lenni. Mert elsősorban a saját életünkkel kell foglalkozni. Tehát az a fontos, hogy mi magunk, a mi életünk legyen „rendben”.

Aztán azért nem önzőség szeretni magunkat, mert ez a legalapvetőbb dolog önmagunkkal kapcsolatban. Ez lenne az első és természetes érzésünk önmagunk felé, csak sajnos, szinte senkit nem így tanítottak. Milyen gyakran hallottuk gyerekkorunkban azt, hogy figyelj oda a másikra, légy tekintettel, szeresd a testvéred, próbálj meg beilleszkedni? Hagyták valakinek, hogy igazán önmaga legyen? Mondták valakinek, hogy önmagát is szeresse, becsülje meg és tisztelje? Kétlem. Én még ilyet soha senkitől nem hallottam.

Sajnos, pont ezért is van az, hogy gyakrabban foglalkozunk másokkal, mint önmagunkkal. Aztán próbálunk különféle eszközökkel visszatalálni önmagunkhoz, amikor felmerül ez az igényünk.

Ha elsősorban önmagunkat szeretnénk, akkor hatalmas szabadságérzés lenne bennünk. Mert nem kötne meg az a sok kívülről érkező történés, vélemény, ítélet stb.

Sokkal könnyebben is kezelnénk a mindennapokban esetlegesen felmerülő nehézségeket.

Ha szeretjük magunkat, az sugárzik rólunk. Ez kihat a környezetünkre és így olyan, mintha a körülöttünk élők is változnának. Talán így is van, talán ők is változnak, de elsősorban a mi látásmódunk változik önmagunk szeretésével.

Nekem például nagyon sokat javult a kapcsolatom a lányommal. Én változtam, máshogy néztem és láttam őt, ezért máshogy is viszonyultam hozzá. Ő változott is, és talán változást okozott benne az is, ahogy Én fordultam felé. Amolyan oda-vissza dolog ez.

A legtöbbet is így tehetjük a világért és másokért, hogy szeretjük önmagunkat. Mert ha eddig eljutunk, akkor megtanuljuk a megengedést is magunknak és másoknak is. Ez pedig azt is jelenti, hogy megengedjük a másiknak, hogy élje a saját életét és nem szólunk bele. Meghagyjuk neki a döntés és választás szabadságát, hogy úgy éljen, ahogyan ő szeretne. Mert nincs jogunk beleszólni a másik életébe. Vajon mi szeretjük, ha mások beleszólnak a mi életünkbe?

Ehhez tartozik az is, hogy nem akarunk mindenáron segíteni a másiknak. Pláne nem akkor, ha ő nem is akarja igazán. Mert segíteni csak annak lehet, aki kéri és igazán akarja is.

Tartsuk tiszteletben a másikat!

Ez viszont csak akkor fog menni, ha önmagunkat is tiszteljük és becsüljük.

Önmagunk szeretéséből sokkal többet profitálhatunk, mintha megpróbálnánk csak kifelé szeretni. Csak úgy tudunk másokat is őszintén szeretni, ha önmagunkat szeretjük. Amíg magunkat nem szeretjük, addig a mások felé érzett „szeretet” sem lehet igazán őszinte.

Amíg önmagunkat nem szeretjük, hanem azt kívülről várjuk, az egyfajta önzés.

„Szeressetek már, az a dolgotok!”
Nos, nem az a dolguk. Mindenkinek az a dolga, hogy önmagát szeresse. Akkor, ha szeretjük önmagunkat, megértjük ezt. Így nem elvárjuk a szeretetet, hanem befogadjuk, ha a másik adja.

Néhány mondat az egoizmusról, hogy azért ne keverjük össze az önszeretéssel:

Az egoista emberek sokszor hatalmas önbizalom-hiánnyal küzdenek, alacsony az önértékelésük, talán nem is hisznek őszintén önmagukban, ezért ezzel próbálják ezt palástolni. Eldicsekednek a dolgaikkal, mert kell nekik, hogy valaki megdicsérje, értékelje őket. Az ilyen ember könnyen észrevehető a viselkedéséből.

De nem szabad elítélnünk őt sem emiatt. Nem tudhatjuk, mi rejlik a viselkedése mögött.