Ki vagyok Én???

Ezt a cikket most csak az olvassa el, aki el tudja fogadni, hogy bizony néha én is elveszhetek, elsüllyedhetek magamban. Hogy nekem is lehetnek igenis nagyon rossz napjaim. Mert most ilyenek vannak.

Azoknak eszébe se jusson tovább olvasni, aki csak kárörvendeni akar! Ítélkezni könnyebb, mint megismerni a másikat.

Elvesztem. Néhány napja kezdődött. Én, a vidám és mosolygós nő. Aki mindenkivel kedves, mindenkihez van néhány kedves szava. Akire mondhatnám, hogy szeretik az emberek. Aztán történt valami. Pénteken, mikor jöttem haza a piacról. Tudjátok, én árusítom ott a tojást. Eladtam, amit tudtam, segítettem az összepakolásban. Egész nap vidám voltam és jókedvű. Majd elindultam haza. Egyedül. Megint egyedül maradtam. Addig van bármi is, amíg ott vagyok, amíg emberek között vagyok. De utána nem kíváncsi rám senki. Megvettem a kis ebédkémet, hazajöttem és már megint egyedül ettem. Ez az, ami miatt megint elsüllyedtem magamban. Néha bizony tényleg rám tör ez az egyedüllét. Nagyon. És az a baj, hogy amikor ilyen van, akkor egyre nagyobb súllyal tör rám. Egyre nehezebb kimászni belőle. Sokszor képzelek ide magam mellé valakit, csak hogy legyen kivel beszélgetni. Ez nagyon gáz.

Most délután megint egy mélypontra jutottam. Talán nem a legmélye, de lehet, hogy ezzel az írással, hogy kiírom magamból, elkezdődik a felfele. Tehát a mélypont az pont az volt, amikor már megint megkérdőjeleztem, hogy mi a fenének vagyok is én itt? Kicsordult a könnyem és tényleg abban a pillanatban megszólalt a telefon. A nővérem hívott. Abszolút megértette, hogy mi van velem és beszélgettünk egy jót. Most én siránkoztam neki. Ez a fehér holló esete.

Napok óta forgolódik bennem a kérdés: ki vagyok Én?

Tényleg az az emberke vagyok, aki általában mindig mosolyog, mindenkivel kedves, aki mindenkinek tud mondani néhány kedves szót? Aki akkor is pozitív próbál maradni, ha legszívesebben ordítana és egy folyót sírna? Mert most ez van. Nem, nem képmutatás. Mert amikor emberekkel vagyok, tényleg azt érzem, hogy jó mosolyogni, jó kedvesnek lenni. Akkor van a baj, amikor egyedül maradok.

Ki vagyok Én? Őszintén szólva, most éppen halvány fogalmam sincs róla.

Vannak megélt énjeim, szerepeim. Voltak is jó sokan. Ott volt a felhőtlen gyerekkorától megfosztott ártatlan gyermeki én, akinek túl hamar fel kellett nőnie.

Ott volt a túl korán anyává vált tapasztalatlan, naiv én. Ott volt a fiatal felnőtt én, akit sorra csak a kudarcok, sikertelen élethelyzetek érnek. Ott volt bennem a segítő én, aki mégis másoknak akar segíteni, de nem megy úgy, ha önmagán nem tud. Kudarc. Egyedül maradás. Minden egyes élethelyzetben ott volt a totális egyedüllét. A kapcsolatokban is, hiszen volt, hogy a túlélésért küzdöttem, volt, hogy pár mellett is teljesen egyedül maradtam. Ott volt az az anyai énem is, aki mindkét gyerekét elvesztette, mert nincstelen és családtalan és otthontalan voltam. (Most nem állok le magyarázkodni, aki mélyebben kíváncsi a dolgokra, olvassa el a könyvem!) Ott a tanácstalan, elveszett én, aki próbál gyereket nevelni, hogy semmi minta, semmi példa. Megint csak kudarc és kudarc. Egymás hegyén-hátán. Ott én, aki mindennek ellenére fejlődött, jól haladt önmagában. Aki könyvet is írt. Egy fantasztikusat. Azóta is imádom.

És akkor most ott van az a szerep, amikor heti néhány napban egy takarítónő bőrébe bújok. Heti egy nap eladó vagyok. Ezeken túl írónő vagyok. Néhanapján anyaszerepbe bújok. Nem, ez már nem állandó szerep, mióta a gyerekem nem velem él és csak ritkán van rám szüksége anyaként. Ez ilyen. Nem baj, csak néha. Hisz ő is felnő és a saját életét kell élnie. Néha fáj. Nagyon is.

Ezek az énjeim. Mindenféle. Mert még van jó pár. De akkor is a kérdés, hogy ki vagyok Én? Nem tudom.

Most is itt állok. Jó, éppen ülök. Egyedül. Nincs gyerek, nincs pár. Nincs igazi otthon. Tudjátok, számolom. Anyám halála óta, ami idestova 33 éve történt, ez a 29. otthonom. Na jó, a hely, ahol pillanatnyilag lakom. Még soha sehol nem tudtam igazán otthon érezni magam. Néha azt hittem, hogy mégis van otthonom, de aztán mégsem. Persze, legalább van hol lakni, jobb a semminél, mondja a nővérem. Ez így igaz. De én nem arra vágyom, hogy éppen csak jobb legyen, hanem legyen igenis jó. És néha, mikor így elsüllyedek magamban, akkor legszívesebben feladnám. Az egészet. Úgy mindent. Mert ilyenkor nem találok értelmet. Mert egyedül. Ami már sok, túl sok. Egy-két néhány hónapos kapcsolatkát leszámítva majdnem hét éve egyedül vagyok. Mióta a lányom is a párjával él, vagyis egy éve, még inkább egyedüllét van.

Igen, hiányzik az a valaki, akivel megbeszélhetném a napi történéseket, akihez oda lehetne bújni, át lehetne ölelni. Aki csak rám mosolyog és máris szebb a világ. Amikor érzem, hogy akármi is van vagy történik, megoldjuk, mert nem kell egyedül csinálni. Amikor szavak sem kellenek, hogy tudjam, valaki mégis fogja a kezem.

De mindez csak vágy. Egy álom. És tudjátok, ezért is írok könyvet. Megírom benne a vágyaimat. Mert mi mást is írhatna az ember? Nem lehet mindig csak önsegítő könyveket írni. Ugye? Kell valami más is. Bár annak örülhetnék, hogy kiderült, képes vagyok másfajta könyvet is írni. Mert az elmúlt csúfos időszakban bizony összehoztam egy közel kétszáz oldalas romantikus regényt. Az a néhány olvasóm azt mondta, hogy nagyon jó lett. Siker. Győzelem. Igen, lehetne győzelem is önmagam felett, hogy mire vagyok képes. Egyedül ünnepelt győzelem. Aztán itt a következő könyvem. Kicsit szerelmes, kicsit dráma, kicsit én. A főszereplő is egyedül.

Nem szeretem, mikor így elsüllyedek magamban. Azt hittem, egy-két nap alatt kimászok belőle. De most nem megy.

Kaptam egy mondatot egy számomra kedves ismerőstől: „Vigyázz magadra erősen!”
Néha azt hiszem, hogy ez az ember belém lát. Sokkal mélyebben, mint gondolnám. Most is, mintha előre érezte volna, hogy muszáj erősnek lennem. De most valahogy kifogytam az ötletekből, hogy miből is merítsek erőt.

Süllyedés, ötlettelenség, kicsi kilátástalanság, elegem vanság. Keresés, kutatás, hogy mi is az én életem értelme. Feladás, mert nem találom. Elkeseredettség, mert nem találom. Düh, mert nem találom.

Ki vagyok? Mi vagyok? Hol vagyok? Miért vagyok? Hol a válasz? Ki válaszol? Elég! Elég? Sok a kérdés, válasz sehol. Meg kell keresnem, meg kell találnom. Magamban. Egyedül. Már megint egyedül.

Feladjam? Vár még valami jó? Meg tudom magamnak teremteni? Össze kell szedjem magam, tudom. Mindjárt. Hisz tudnom kell, mi lesz a vége. Hogy mennyire vagyok ügyes, hogy olyan életet teremtsek magamnak, amilyet igazán szeretnék. Szedd össze magad, bébi! Hisz annyi mindenben vagyok jó! Olyan messzire jutottam! Olyan sok mindent már megtettem. Menni, menni előre. Bár ne egyedül kéne!

Ilyenkor nehéz abbahagyni az írást, mert ilyenkor jön, hogy kezdem emelni magam. Kihúzni magam a gödörből. Ez a mentőkötél. Egyre feljebb és feljebb jutok. Egyedül. Mert egyedül is hatalmas dolgokra vagyok képes. Igen! Én! Mert jó vagyok, mert fantasztikus vagyok! Hajrá! Előre! Felfele.

De kell még egy kis idő. Csak egy kicsi, amíg hagyom, hogy a könnyek szántsák arcomat, mert már fáj a mászás. Folynak, fájnak. De már nincs sok hátra. Könnyekkel is megcsinálom. Mert Én Én vagyok és meg tudom csinálni! Mindig.