A panaszkodás

Minden napnak megvan a maga kihívása, de persze nem kell küzdelemnek felfogni. Úgy vagyok vele, hogy bármi is történik, de tényleg bármi, igyekszem pozitívan hozzáállni. Így sokkal jobb az élet. Éppen ezért is akarok most írni a panaszkodásról, arról a dologról, ami oly sokak életét igazából megkeseríti.

Már maga a panaszkodás is elég energiaigényes, néha fárasztó dolog. Persze csak egy ideig, hiszen maga a panaszkodó éppen azáltal jut plusz energiához, hogy kiadta magából a panaszait. Mire ennek a végére ér, ő sokkal jobban lesz, mivel ezáltal energiát nyert, azonban az, aki hallgatta őt, az lényegesen rosszabbul fogja magát érezni, hiszen energiát veszített. Tehát a panaszkodás az egyben energiarablás is. Úgy is mondhatnám, hogy a panaszkodás egyfajta méreg. Amikor panaszkodunk, akkor a saját testünket, lelkünket és elménket mérgezzük. Ugyanígy a másikét is.

Sokan nagyon szeretnek panaszkodni akár még a legapróbb dolgokra is. Ezáltal energiát nyerni remélnek. Még akkor is így van, ha ez általában nem tudatos folyamat náluk. Mert a legtöbb esetben tényleg tudattalan.
A legtöbben úgy is vagyunk vele, hogy hagyjuk, hogy a másik kipanaszkodja magát nekünk, mondván, hogy legalább megkönnyebbül azzal, hogy kiadta magából. Még azt is látjuk, hogy jobban lesz tőle. Az persze közben eszünkbe sem jut, hogy mi meg éppen attól lettünk fáradtabbak vagy rosszabbul, hogy meghallgattuk ezt a panaszkodást. Hiszen a panaszkodás tele van negatív energiával, így hát ne csodálkozzunk azon, hogy milyen rosszul vagyunk egy panaszáradat meghallgatását követően.

A panaszkodásról is le lehet és le is kell szokni a saját magunk és mások jólléte érdekében is. Panaszkodással ugyanis még egy fikarcnyit sem jutott előbbre a világ.
A panaszkodásról való leszokáshoz elengedhetetlen a tudatosság. Meg kell tanulnunk odafigyelni arra, ha éppen megint panaszkodnánk akár csak egy apró dologra is. Hogy mondjuk valaki miatt éppen nem fértünk el a villamos ajtajánál. Csak annyit mondanék, hogy inkább udvariasan szólni kell, mint hogy rögtön kifakadni. Ennyire egyszerű volna a dolog.
Ehhez a tudatossághoz szükség van önmagunk szeretetére és tiszteletére is. Ezáltal már tudatába kerülhetünk panaszkodós személyiségvonásunknak. Ha pedig erre ráeszméltünk, akkor már a másik iránti tiszteletből is abba kell hagyjuk a panaszkodást. Ha a másiknak, akivel beszélgetünk, aki hallgat minket, nem akarunk rosszat, akkor feltétlenül oda kell rá figyelnünk, oda kell arra figyelnünk, hogy ne zúdítsuk rá a panaszainkat.
Őszintén szólva a panaszkodás amúgy egy nagyon önző dolog. Néha, nagyon ritkán én is szoktam még panaszkodni, de előtte megkérdezem az illetőt, hogy panaszkodhatok-e neki egy sort. Mert néha nekem is jólesik kiadni magamból, ha valami nagyon nyomja a belsőmet. Ismétlem, hogy csak néha. Nem minden nap és nem minden apróságot. Azonban ezt is úgy teszem, hogy minél hamarabb a végére érjek és lehetőleg nem fancsali képpel és haragos hanggal adjam elő. Hogy a másiknak ne ártsak azzal, hogy éppen ő az, aki meghallgat engem.
Ugyanis a panaszkodással minden csak rosszabb lesz. Még a kedvünk is, hiszen már eleve hagytuk, hogy valami elvegye a kedvünket. Valami apróságon felhúztuk magunkat és már jöhet is a panaszkodást. Csodálkozunk azon, hogy nem halad semerre az életünk, hogy nem lesz jobb? Hát le kell szokni a panaszkodásról, hogy jobb irányt vehessen az életünk.

A mindennapok kihívásaiban ott van a panaszok meghallgatása is. Egészen apró dolgokban, néha nagyobbakban. Ilyenkor mindig az a fontos, hogy ugyan meghallgatjuk a másikat, de ennél jobban ne menjünk bele! Ne kezdjünk el sajnálkozni rajta! Ne kezdjük el, hogy egyetértünk vele és mi is elkezdjük szidni azt, akiről beszél. Semlegesnek kell maradnunk, mert csak így őrizhetjük meg az energiánkat.
Amúgy, ha valaki túl sokat panaszkodik, akkor le is lehet őt állítani. Meg kell neki mondani, hogy nem akarjuk hallgatni a panaszait. Igen, valakinek állandó panaszkodásból áll az élete, de nem vagyunk kötelesek hallgatni. Mindenkinek a saját döntése, hogy hogyan szeretné élni az életét. A panaszkodónak, hogy állandóan panaszkodva, a hallgatónak meg ezt hallgatva. Mire jó ez?
Tényleg rettenetes olyan ember közelében lenni, aki állandóan panaszkodik és nem látja még a halvány napsugarat sem az életében.

Csak mondom, hogy ha mi magunk egyre inkább az örömre, a pozitivitásra, a hálára hangoljuk magunkat, akkor egyre kevésbé fogunk ilyen panaszkodós embereket "bevonzani" a környezetünkbe. Elő fog fordulni, de talán sokkal jobban fogjuk kezelni a helyzetet.

Tudom, vannak rossz dolgok az életben. De minden csak megítélés kérdése. Nem kell mindenben a rosszat keresni. Nem kell minden apróságon felháborodni. Az élet sokkal több csodás és szépséget tartogat, amit könnyebben észreveszünk, ha leszokunk a panaszkodásról.
Kéne ilyen panaszkodásról leszokó csoportot indítani. Nem is rossz ötlet. 😁
Tudom, hogy mindenkinek más az élete, de az nem jelenti azt, hogy ha valakinek "rosszabb", akkor bármi többet vagy jobban elérhet a panaszkodással, vagy, hogy több engedélye lenne a panaszkodásra. Minek panaszkodni? Teljesen felesleges. Sőt, odáig merészkedem, hogy azt mondom, teljes mértékben értelmetlen. Panaszkodás helyett észre lehet venni az apró csodákat, szépségeket. Lehet helyette könyvet is olvasni vagy egy jó zeneszámot meghallgatni, ami megnyugtat, lecsillapít minket. Elgondolkodni azon, hogy mire is jó, hogy megint panaszkodtunk.
Azért, mert valakire vagy valamire panaszkodunk, attól tényleg csak nekünk lesz rosszabb. Akire panaszkodtunk, már rég nincs sehol, nem is érdekli a panaszunk, éli tovább az életét. Mi meg ott maradtunk abban a méregben, amit generáltunk magunknak a panaszkodással. Kérdem én, szükségünk van erre? Még több mérget adni magunknak?

És még valami! Minél többet panaszkodunk, annál több olyan körülményt, eseményt, embert vonzhatunk magunk köré, amik és akik még több panaszkodásra adnak okot. Szépen generálja egyik a másikat.

Kezdj el odafigyelni magadra! Figyeld meg, hogy mikor panaszkodsz! Lehet egy apró dolog is, a lényeg, hogy vedd észre! Ha észrevetted, akkor pedig abban a pillanatban meg is állíthatod. És tudod mit? Még azt is megteheted, hogy megköszönöd magadnak, hogy észrevetted ezt a pillanatot és megállítottad. Sőt, megteheted azt is, hogy megáldod a másik személyt. Ezt egyszerűen úgy is megteheted, hogy visszavonod tőle a negatív gondolatokat, amik megjelentek róla a fejedben. De akár meg is köszönheted neki is, hogy kihozott belőled egy panaszkodást, amire oda tudtál figyelni és meg tudtad állítani. Látod, mindenkitől tudunk valamit tanulni. 😉💖
Vedd észre azt is, hogy talán bár számodra nem annak tűnik egy apró negatív megjegyzés, az mégis elég gyakran már a panaszkodás kategóriájába tartozik.

Változtass úgy az életeden a jó irányba, hogy megszűnsz panaszkodónak lenni!
Hidd el, igazán megéri! 💗💗💗
Keressünk inkább olyan dolgokat, amik a legapróbb örömöt is kiváltják belőlünk és inkább ezt osszuk meg! Sokkal több hasznunk származik ebből minden tekintetben. 😍😍😍 Nevessetek jó sokat! Még többet és többet panasz helyett. 😘

Örömökre fel!!!  😃😃😃

Élménybeszámolóóóó

Nagyon szeretem azt a bizonyos belső hangot, tudjátok. Tegnap  megint kicsit erősebben szólt hozzám. Azzal noszogatott, hogy mindenképpen ki kell mennem valahová az erdőbe. Kint kell lennem a fák között.

Így hát fogtam magamat és elkezdtem kutatgatni a neten, hová is mehetnék ki ahová eleve nem hosszú az út. Végül nem más lett az úti cél, mint a Normafa. Ez volt a leghamarabb megközelíthető, maximum egy óra utazással. Bármi mást szerettem volna, sokkal többet kellett volna utazni. Én meg inkább az erődben akartam tölteni több időt, mint az utazással.
Már elmúlt reggel fél kilenc, mire sikerült elindulnom. A tömegközlekedésen rettenetesen sok ember volt. Gondolom, a nap ünnepi jellege miatt is. De nem gond. A lényeg, hogy amikor felértem végre a Normafához, ott végre csend volt és kevés ember. Ezért is akartam kimenni. A csendért. Semmi olyan szándék nem volt bennem, hogy majd most elmélkedni fogok bármin is. A tervem az volt, hogy majd kiterítem a pokrócomat egy fa árnyékába, előveszem a könyvet, amit magammal vittem és egy kicsit pihengetek és olvasgatok. Természetesen csak a túra után. Mert terveztem végigmenni az egyik túraútvonalon.
A zöld jelzésű utat választottam. Ezen akartam végigmenni. Ha jól emlékszem, néhány kilométer és valamivel több mint egy óra volt megadva az útra. Gondoltam, nekem jó lesz az is, ha mondjuk úgy két óra alatt kényelmesen végigjárom. Vittem kis elemózsiát magammal, ha netán megéheznék.

Egész jól haladtam a kijelölt úton. Közel és távol alig volt egy-egy ember, amit nem is bántam, mert valahogy most nagy szükségem volt erre a természet adta csendre. Meg a fákra. Arról már írtam, hogy szerintem a fák a legcsodálatosabb élőlények a földön. Számomra valami varázslatosak. És éppen ezért is nem értem, hogy miért csak olyan ritkán járok ki erdőbe. Persze, mert egyedül nem szeretek menni. De ezt is megváltoztattam magamban és úgy döntöttem, ha máshová nem is, de kirándulni mindenképpen megyek, akár egyedül is. És nagyon jól döntöttem.
Én, a kis tapasztalatlan túrázó csak mentem és mentem. Csináltam néhány fotót útközben, de nem vittem túlzásba. Egyszerűen csak lenni akartam. Élvezni a csendet és megmozgatni a tagjaimat a túrázásban.
Ezen a második képen nem látszik, de amúgy egész meredek út vezet le a facsoporthoz. Lementem kicsit hozzájuk, aztán vissza az útra.
Egyáltalán nem gondoltam semmiféle hétköznapi dologra. Nem rágódtam problémákon, nem merengtem miérteken, nem jött fel bennem semmiféle elégedetlenség. Csak élveztem a sétát. A csendet, amit csak a madarak csicsergése tarkított, néha egy fáról leeső levél halk földet érése vagy éppen a lábam alatt nyikorgó kavics. Valahogy nem szeretem ezeket a kiszórt apró kavicsokat egy sétaúton, de hát nincs mit tenni, ha egyszer csak az van.

Tervemben volt az is, hogy biztosan fogok mezítlábaskodni is, akár csak akkor, ha kiértem a túrából és lepihenek valahol. De aztán menet közben döntöttem úgy, hogy leveszem a cipőmet, zoknimat és úgy járom az útvonalat. Nem mondom, nem volt mindig a legjobb az út a mezítlábaskodáshoz, de olyan helyen kezdtem, ahol csak maga a föld volt. Később megint lett kicsit kavicsos, aztán elértem egy olyan szakaszhoz, ahol inkább nagyobb kövek voltak. És persze még aszfalton is mentem, mert átvitt rajta az útvonal.
Jó pár száz métert mentem mezítláb. Annyira jó volt! De aztán muszáj volt visszavenni a cipőt, mert azon a sok-sok nagy kövön sem volt annyira kényelmes menni.

És akkor még nem is meséltem, hogy még el is tévedtem. Egyszer valahol nem vehettem észre a zöld jelzést és így valahogy másik útra tévedtem. Még meg is kérdeztem valakit, hogy tudna-e segíteni, de az útvonalban nem tudom, csak annyit, hogy melyik úton jutok vissza a normafára. Így a zöld túraútvonalból most már piros lett. És olyan is volt az út. Meredek fölfelé, néha egész nagy kialakított lépcsőzettel. Már minél előbb vissza akartam érni a Normafához, hogy lepihenjek, megegyem a kis elemózsiámat, kicsit olvasgassak, aztán hazajöjjek.

Ugye, nagyon sokszor mondtam már nektek, hogy nem hiszek a véletlenekben. Ez ma sem volt másként. Nem volt véletlen, hogy a piros útra tévedtem. Itt valamiért több ember járt, még futók is meg biciklisek. Hát nem mondom, elég bátrak! Szerintem igen veszélyes ott lefelé tekerni, de az ő dolguk.
Nos, amiért nem volt véletlen az eltévedésem. Már közel járhattam az egyik kilátóhoz, mikor látok egy csapat idősebb hölgyet (jól tartották magukat, rendszeres túrázók voltak). Köszönök, visszaköszönnek. Nem mind. Kicsit odébb ült az egyikük. Valamiért olyan furcsán nézett és megkérdeztem, hogy jól van-e. Ő jól van, de az egyik társuk nincs. És mutatott a hátam mögé. Tisztára olyan volt, mint egy filmes jelenet. 😁 Akkor visszamentem és segítettem. Vizes ruha ide meg oda rá, felemelni a lábát, aztán hívtam a mentőt. A lényeg, hogy jó, hogy ott voltam éppen, mert úgy tűnt, nem igazán tudják, hogy mit kellene csinálni. Én sem vagyok szakképzett ápoló, sem valami nagy segítségnyújtó, mert még nem sok ilyennel találkoztam, de valahogy sikerült azt tenni, amit éppen kellett. Mentősök mondták, hogy mit csináljunk, de én azt már megtettem. Úgyhogy ezért mondom. Valahogy jött. Mindenesetre még megvártam velük a mentősöket, addig elfogyasztottam a kis ebédemet. Már elég éhes és fáradt is voltam. Csak arra vágytam, hogy felérve megtaláljam a buszmegállót és végre hazajöjjek.

A kilátó már közel volt, de mint kiderült, a buszmegállóhoz még jó sokat kell sétálni. Eléggé fáradt voltam már. Meleg is volt, túl párás is a levegő és vizem is kevés volt már. A kilátóhoz nem mentem fel, elég sokan voltak ott, úgyhogy egyenesen lefelé vettem az irányt a Normafához. Azt ugye már mondanom sem kell, hogy ez megint egy másik jelzésű útvonal volt.

Nem tudom, hogy pontosan mikor értem ki reggel, de szerintem fél tíz körül. Vissza pontosan tudom, hogy 14.05-kor indult a busz. Ez is jó sztori volt. Látom a megállót, látom ott az embereket, kicsit távolabb meg a buszokat. Átvágok az úttesten, felérek a járdára és hangosan mondom, hogy gyere busz. Amikor odaértem a buszmegállóba, pont az elejére, mivel első ajtós a felszállás, hát nem pont akkor ért oda a busz is? Szóval, jó volt a rendelésem. Menetrendet sosem nézek, úgyhogy ez nem is volt mérvadó. Tökéletes volt ez így.

Mondanom sem kell, hogy itthon egy jó kis zuhany után csak leültem, ettem valamit, de nem sokáig bírtam és muszáj volt lefeküdnöm.
És végre megjött az ihlet is ahhoz, hogy mit csináljak holnap munkahelyi ebédre a gombából, amit tegnap vettem. Végtelenül egyszerű a recept:
- gombát megmostam
- kevés kókuszolajon zöldbabot pirítottam
- hozzáadtam a gombát
- fűszereztem sóval, majorannával, kevés erős paprikával
- végül beletettem a zacskós tésztalevesből a tésztát.
Ennyi. És nagyon finom lett. 😋😍 Szeretem ezeket a hirtelen ötleteket és a gyorsan elkészíthető és finom ételeket. 💗

Ez az utolsó kép amúgy az első, amit fotóztam, amikor kiértem.

Ha bárkinek van kedve velem egy ilyen túrához, csak szóljon. Úgy tervezem, hogy talán jövő hétvégén is elmegyek egy ilyen túrára. És megpróbálok odafigyelni az útjelzőkre, nehogy "eltévedjek". Örülnék, ha bárki csatlakozna hozzám. Kicsit mezítlábaskodunk, élvezzük a csendet és nem csinálunk semmit. Elengedjük a hétköznapi gondokat és csak vagyunk. Na, mit szóltok hozzá? 😇😍

A mai nap legnagyobb ajándéka pedig már itthon ért. Ilyenkor szoktam beszélni telefonon az idős Irénke nénivel. Novemberben lesz 95 éves. Régen szomszédok voltunk, de ma már idősotthonban lakik (ezt azoknak mondom, akik még nem tudnák, ki ő). Így pedig sajnos már régóta nem találkoztunk. De hetente vagy kéthetente mindig beszélünk. Ma kicsit felemlegettük a régi szép időket, amikor találkoztunk szombatonként meg vasárnap elkísértem a templomba. Aki nem tudná, ő lelkész volt. Mindig imádkozik értem és szorít nekem, hogy jó életem legyen. Amiket pedig ma mondott, annyira nagyon megmelengette a szívemet! Azt mondta, hogy amit mondtam neki, azt ő nagyon köszöni, most megint valami nagyon jót mondtam és ő ezt be fogja vinni azokba a csoportos beszélgetésekbe, amik az otthonban vannak. És hogy mennyire szép lelki életet élek! És nagyon köszöni, hogy vagyok. Nagyon értékes és különleges vagyok. 💖💖💖💖💖💖💖💖
Én ilyen szépeket kaptam ma is tőle. Olyan jó, hogy valaki így kimondja, hogy jó, hogy vagyok! Ilyenkor még inkább érzem, átérzem, hogy jó is itt lenni és valakiknek mennyire jó, hogy vagyok. Hálás vagyok ezekért a szavakért és Irénke néni barátságáért és szeretetéért. 💝💝💝

És amiért ma még hálás vagyok:
- eleve a belső sugallatért, hogy ki kell menni kirándulni
- végig sima volt az utazás
- a jó időért
- a csendért
- még az eltévedésért is
- hogy segítettem és szükség volt a segítségemre
- a finom vacsoráért és holnapi ebédért
- és végül, hogy megírhattam nektek ezt a cikket. 😉😘

Szóval, ha van bárkinek is kedve egy pár órás túrához, mert sietni nem fogok, akkor az szóljon és egyeztetjük az időpontot!
Én is teljesen gyakorlatlan túrázó vagyok, de ez jó elindulási alap a Caminohoz. Talán egyszer végigmegyek rajta, mert valahogy az is hívogat. Hogy lesz-e belőle valami, az még nagyon a jövő zenéje.

Várom a jelentkezéseteket! Addig is pussssszantáááás! 😘😘😘

A megbocsátás

Ha nagyjából akkor olvastad a cikket, amikor megosztottam, akkor olvasd el újra, legalábbis a végét, mert pótoltam hozzá még valami nagyon fontosat! 

 

Ez valóban nem egy könnyű téma, de muszáj róla írnom, mert nagyon kikívánkozik.

Tegnap beszélgettem valakivel a megbocsátásról, aztán ahogy az lenni szokott, valami megmozdult és elindult bennem már a beszélgetés folyamán.
Nagyon sok gondolatom jött azóta, még éjszaka is és a mai nap folyamán is. Valahogy nagyjából csak most lett kész arra, hogy megírjam. Érdekes dolog ez. Ahogy elindul bennem, formálódik, feljönnek a dolgok, hogy hogyan írjak róla, mit vegyek bele, aztán közben szembejönnek mondatok filmből vagy könyvből. Igen, néztem ma filmet és olvastam is könyvet.

Szóval, lehet, hogy hosszú leszek, lehet, hogy kissé kusza, de igyekszem jól érthetően és megemészthetően megírni.
Ez megint egy teljesen szubjektív írás.

A megbocsátás egy félreértett fogalom. Szerintem. Talán úgy tudom a legjobban jellemezni a megbocsátást, hogy ez így csak a felszín. Főleg úgy, hogy látszólag ugyan megbocsátanak, de belül magukban továbbra is ott a harag. Ugye, sokan vannak úgy, hogy haragszanak valakire a viselkedése, a tettei vagy egyéb miatt. Jól a fejükhöz is tudják vágni, hogy nem bocsátanak meg.

Nagyon sokan ezt a haragot és a hozzá tartozó dühöt is táplálják magukban azzal, hogy erre gondolnak, erről beszélnek, vagyis ezt erősítik magukban. Hiszen, amire gondolunk sokat, amiről beszélünk sokat, az csak erősödik bennünk. Én is ismerek olyanokat, akik szeretik a sértettségeiket hangoztatni, de ők, amíg el nem kezdenek máshogy gondolkodni, sosem fognak ebből kikerülni. Ez a harag, düh szó szerint mérgezi őket. Nincsenek tisztában azzal a ténnyel, hogy az ő haragjuk és meg nem bocsátásuk nem a másiknak okoz kárt, hanem csak saját maguknak. Az évekig táplált harag megmutatkozik betegségekben, függőségekben is. Amivel nem a másikat bántjuk, hanem saját magunkat.

A megbocsátás tehát nem a másik miatt fontos, hanem csakis saját magunk miatt.

Azt mondják, akkor bocsátottál meg igazán valamit, ha már nem beszélsz róla, ha már nem is gondolsz rá. Én ezzel nem tudok teljesen egyetérteni. Én is bocsátottam már meg és mégis eszembe szokott néha jutni az illető, akivel kapcsolatos. Több ilyen is van, csak már nem beszélek róla negatív kijelentéssel, hanem igyekszem semleges maradni vagy egyáltalán nem is beszélni róla.

A megbocsátás ugyanis nem csak az, hogy kimondom, hogy megbocsátottam. Ez tényleg csak a felszín, a hegy csúcsa. A megbocsátáshoz egy belső út vezet. Persze vannak azok is, akik azt mondják, hogy a megbocsátás is csak egy döntés, de lássuk be, eddig a pontig eljutni valóban nagy tudatosság és a bennünk lakozó szeretet felszínre hozása és még nagyobb kifejezése lenne szükséges. Erre pedig még sokan nincsenek készen. Én is szeretném, ha ennyi mindenkinek elég volna, de nem az.

Kezdjük azzal, hogy mindenhez két ember kell. A „bántó” és a „bántalmazó”. A legegyszerűbb, ha most ezekkel a szavakkal fejezem ezt ki. Akkor is, ha szülő-gyermek kapcsolatról van szó. Én hiszek abban, hogy a lelkek azok, akik talán megegyeztek bizonyos körülményekben, hogy a megtörténtek által fejlődhessenek. Hiszen, szokták mondani, egy kisgyermek nem véletlenül születik abba a családba, amelyikbe. A lélekben meg általában mindenki hisz, hiszen a pszichológusok is az ember lelkét próbálják gyógyítani.

Tehát azt mondom, hogy nem lehet kizárni ezt a tényezőt, hogy egy adott negatív eseményhez bizony mind a két fél kellett. Az egyik, aki bántott, a másik, akit bántottak. Akkor is, ha gyerek az utóbbi. Sokan ezt a vonzás törvényével definiálnák, hiszen valamiért ezt a tapasztalatot vonzottuk be magunkhoz. És még ezzel is egyet tudok érteni. Mert ha visszatekintek az életemre és sok-sok negatív eseményére, akkor azt tudom mondani, hogy talán mind kellett ahhoz, hogy most itt lehessek és írhassak ezekről. Hogy ilyen emberré válhassak, amilyen most vagyok. Hogy a sok negatívat át tudjam fordítani valami pozitívba. Hogy el tudjak jutni önmagam szeretéséig. Hogy mindezt tovább tudjam adni. Hogy lehessek én is a példa.

Igen, azok az emberek, akik részesei voltak és részesei lesznek az életünknek, nem véletlenül vannak ott. Még ha nem is tudatosítjuk magunkban, de mindegyikük hatással van az életünkre kisebb vagy nagyobb mértékben. Minden történésnek is ugyanígy hatása van a későbbi életünkre, a személyiségünkre.

Most pedig lássuk, hogy mi minden vezethet el minket a hegycsúcsra, vagyis a megbocsátáshoz! Sorrendet nem állítok, az mindenkinek legyen személyes.

Itt vegyük először a tudatosságot! Ez nagyon kell hozzá. Ha picit is jobbítani szeretnénk az életünkön, akkor ez kihagyhatatlan. Úgyhogy ez legyen az első, ennek mindenképpen itt a helye. Mert csak, ha tudatosak vagyunk és tudatosan figyelünk magunkra, a gondolatainkra, akkor tudjuk megtenni a következő lépéseket.

Döntés. Ha már tudunk tudatosak lenni, akkor tudunk tudatosan döntést hozni. Például arról, hogy eljutunk a megbocsátásig. Ha az ember már kissé is tudatos, akkor tudja, hogy a döntésein múlik minden. Önmagunk érdekében és ezáltal mások érdekében is meg kell hoznunk a döntést a megbocsátásban is. Döntsünk mellette és meglátjuk, hogy a végére érve sok mindent más színben fogunk látni.

Megértés. Akár szülőnkről, akár ismerősről, barátról, testvérről vagy vadidegenről van szó, akire haragszunk és nem tudunk megbocsátani, akkor is mindegyikükre áll ez a kitétel. Meg kell értenünk, hogy a viselkedését mindig az okozza, hogy hogyan nevelkedett, hogyan szocializálódott, milyen volt a környezete. Meg kell értenünk, hogy a hozott mintái alapján viselkedett úgy, ahogy éppen viselkedett velünk szemben. De ne felejtsük el, hogy mi és éppen eszerint viselkedünk az adott szituációban. Mert mi is hozunk csomagot magunkkal. Tehát éppen ezért nem ítéljük el a másikat.

Az persze már egy egészen más kérdés, hogy valaki miért marad a múltja foglya és miért nem próbál változtatni az életén, önmagán vagy a körülményein. Ennek is számos oka lehet, nem megyek bele. Csak azt akarom mondani, hogy ha már valaki felnőtt, akkor csakis rajta áll, hogy mit kezd az életével, hogyan változtat rajta, hogyan éli azt és mit akar kihozni belőle. Nem kell megragadnunk a múlt beidegződésein.

Ha példát akarok erre hozni, akkor nagyon jó a felmenőim példája. Sokáig haragudtam rájuk, kire ezért, kire azért. De hosszú-hosszú évek után megértettem, hogy ők is csak azt tudták nekem adni, amit ők maguk is kaptak. Ha egy szeretetlen közegből jöttek, akkor nekem sem tudtak szeretetet adni, sem tanítani.

Ugyanígy említhetném volt párjaimat is, akik szintén nem tudták azt adni, amit ők maguk sem kaptak.

Mindegyik esetre igaz, hogy ha csak bántást kaptak, akkor maguk is csak azt tudták továbbadni.

Elfogadás. Ha már megvolt a megértés, akkor jöhet az elfogadás. Elfogadni, hogy ő olyan, amilyen, hogy csak abból tud meríteni, amit ő maga is kapott. Igen, az elfogadás és a megértés kicsit kéz a kézben jár. Ám az elfogadás már szintet lépett a megértéshez képest. Itt egyszerűen már elfogadom azt, hogy csak azt tudta adni, amit hozott és az ő döntése, hogy úgy is cselekszik, annak alapján. Elfogadni, hogy ő olyan, amilyen. Elfogadni, hogy ha nem akar változtatni az életén, önmagán, akkor hagyni kell. Egyszerűen csak elfogadni, hogy ő az, aki, és ezt minden ítélkezéstől mentesen mondom. Semmilyen jelzőt nem teszek hozzá. Mert nem ítélhetek meg senkit. Ahogy senki más sem ítélhet meg senkit. Alapvetően mind egy cipőben járunk, hiszen mind itt élünk ezen a csodás bolygón, csak éppen mindenki másképp éli az életét. És ez az, amit el kell fogadnunk, ezt a másképpent. Azt mondják, hogy az elfogadás tulajdonképpen a tiszta szeretet megnyilvánulása. A szeretetet is olyan általánosan használjuk, pedig van ennek is több formája. És még ha valakire nem is mondjuk azt konkrétan, hogy szeretjük, de azzal, hogy elfogadtuk őt olyannak, amilyen és elfogadtuk, hogy azt hozta magával, amit, ezzel tulajdonképpen egy magasabb fokú szeretetet fejeztünk ki irányába. Jó, mi? A bennünk lakozó fény, a tiszta szeretet képes erre, csak hagynunk kell felszínre jönni.

A megbocsátáshoz tartozik még egy olyan kitétel is, hogy felteszem magamnak a kérdést, hogy mennyire szeretem magamat? Hiszen, ha szeretem, akkor nem akarom magamat mérgezni haraggal, dühvel, viszálykodással, igaz? Ha szeretem magamat, akkor ezeket a negatív érzéseket szeretném elkerülni. Ezeket elkerülni pedig a megbocsátással lehet.

Nem kell túlagyalni az elfogadást, megértést, egyszerűen csak meg kell tenni. Ez a legegyszerűbb és a legegyszerűbbnél nincs jobb.

Biztosan hallottátok már a régi sztorit, ami a haragra nagyon is igaz: olyan, mintha egy izzó szenet fognék a kezemben azzal a szándékkal, hogy a másikat égeti meg, de csak nekem okoz fájdalmat és sebeket. Ilyen, ha nem bocsátunk meg.

Ha már sikerült a megbocsátás, akkor akár köszönetet is mondhatunk az illetőnek, akire addig haragudtunk. Komolyan mondom. Nem kell a szemébe mondani, elég csak hangosan kimondani magunknak. Vagy akár írhatunk is egy levelet neki címezve, amit hangosan felolvasunk magunknak, aztán akár meg is semmisíthetjük. Ugyanis bármi történt köztetek, az biztosan tanított téged valamire. És ha másért nem is, ezért a tanításért mondj neki köszönetet. Rá lehet jönni, hogy mit tanultál belőle.

Én konkrétan hálás vagyok az anyámnak, hogy gyerekkoromban meghalt, hálás a nagyszüleimnek, hogy intézetbe adtak, hálás mindenkinek, aki bántott. Mert így vélhetően jobb életem lehetett, mint ami velük lett volna. Mert általuk és a bántásaik által megerősödtem. Nem kívánom senkinek sem, hogy így erősödjön meg, de velem így történt. És nem csak őket okolom. Úgy vélem, hogy én ugyanúgy benne voltam a dologban, ha más nem, a lelkemmel. Talán akartam ezeket a tapasztalásokat, hogy így és itt legyek – ahogy erről már fentebb írtam. Hogy ez sületlenségnek hangzik? Tapasztalataim és véleményem alapján egyáltalán nem az.

Felelősség. A mi életünk a mi felelősségünk. Az, hogy hogyan élünk és mit adunk tovább az utánunk jövő generációnak vagy akár azoknak az embereknek, akik az életünk részei, az a mi felelősségünk. A megbocsátásban is ott a felelősség. Felelős vagyon önmagamért, így a bennem lévő érzésekért, gondolatokért is. Az én felelősségem, hogy ezekkel mit kezdek. Építek vagy rombolok velük.

Ezek azok a módozatok, ahogy el tudunk jutni a megbocsátásig. Az én véleményem szerint. De aztán mindenki úgy csinálja, ahogy akarja. A lényeg, hogy őszinte legyen a megbocsátás. Ez nem azt jelenti, hogy onnantól szuper kapcsolatunk lesz a másikkal. Nem kötelező bármilyen kapcsolatot is tartani az illetővel. Ahogy már mondtam, magunk miatt bocsássunk meg nekik. Még csak tudniuk sem kell erről. És persze sokakkal már lehetetlenség is volna beszélni.

Juj! Majdnem elfelejtettem még valami fontosat.

Mindeközben természetesen magunknak is meg kell bocsátanunk. Úgy lesz teljes a megbocsátás, ha ezt is megtesszük. A megbocsátást nem lehet magunkra kényszeríteni, hogy a másiknak megbocsátok, de közben emészt a bűntudat, haragszom magamra. Van három egyszerű kis mondat, amit bármikor a folyamat során ki lehet mondani, át lehet érezni:

- Megbocsátok magamnak, hogy valaha is szóval, tettel vagy gondolattal bántottam másokat.

- Megbocsátok magamnak, hogy hagytam, hogy mások valaha is szóval, tettel vagy gondolattal bántsanak engem.

- Megbocsátom magamnak, hogy valaha is szóval, tettel vagy gondolattal bántottam magamat.

Légy teljesen őszinte önmagadhoz és ne feltételezd magadról, hogy te szent vagy és soha senkit semmilyen formában nem bántottál még! Igen, az őszinteség is egy nagyon fontos momentum.

Akartam egy olyat is írni, hogy nem kell az illetőnek a tetteit megbocsátani, elég, ha neki magának vagy, ha úgy jobban tetszik, a lelkének megbocsátunk. Azonban rájöttem, ha végigmegyünk az elfogadás, megengedés, döntés, tudatosság és a többi lépésen, akkor igazából a tetteit is és neki is megbocsátottunk.

Higgyétek el, tudom, miről beszélek! Számtalan tapasztalatom mondatja velem mindezt. Nagyon sok és nagyon sokféle bántást kaptam, amit teljesen elfelejteni talán sosem fogok, de nem engedhetem meg magamnak, hogy ezek irányítsák az életemet

Nem mondom, hogy én mindenen túl vagyok és mindenkinek megbocsátottam már. Talán nem. Nem tudom. Azt az egyet azonban tudom, hogy nincs igazán harag a szívemben, nem haraggal fekszem le, és nem a haragomat nyekergem másoknak. Igazából ennyi év távlatából minek haragudjak bárkire is? Egyikükkel sincs kapcsolatom. Nem részei az életemnek. Az sem érdekel, hogy mi van velük. Ami számomra fontos, az a saját lelki békém. Az utam, amin járok. A saját boldogságom és boldogulásom. A saját életem.

Nem vagyok hivatásos segítő, de azt mondom, ha bármiben tudok neked segíteni, akkor bátran keress meg! Ezeken a folyamatokon már átmentem, többször is.

Sok sikert és erőt kívánok!

Utólagos pótlással:
Fogalmam sincs, hogy ezt miért hagytam ki, de ez szintén egy olyan lépés, ami kihagyhatatlan a megbocsátás folyamatában. Lehet, hogy amikor először írtam a cikket, valahogy a megértés jutott eszembe a megengedés helyett. Mindegy is most már. Álljon itt a megengedés!
A megengedéssel már benned van az elfogadás, a megértés és a többi, de ezzel egyszerűen megengeded mindenkinek, hogy azt tegyen, amit akar, úgy élje az életét, ahogyan akarja és olyan döntéseket hozzon, amilyeneket csak akar. Mondhatnád, hogy tőled aztán mindenki csinál, amit akar, de ha jobban belegondolsz, hányszor van az, hogy szólnál a másiknak, hogy az ne úgy csinálja, azt a munkát ne vállalja el, ahhoz az emberhez ne menjen hozzá? Hányszor? Ugye, hogy sokszor előfordul, hogy beleszólunk a másik életébe? Pedig semmi jogunk nincs hozzá, ahogy mi is háborgunk azon, hogy a másik beleszól a mi életünkbe. Mégis mi köze van hozzá? Hát ezt a kérdést éppen ő is felteheti és fel is teszi magában. Tehát, meg kell engedni mindenkinek, hogy a saját életét élje a saját döntéseivel. Ne akarjunk helyette dönteni, mert az nem a mi életünk! Mi csak a sajátunkért vagyunk teljes mértékben felelősek. Ezzel kell elszámolnunk.
Segíteni persze lehet a másiknak, de nem ráförmedve, hogy azt ne tegye meg és szidva, amikor rájön, hogy rosszul döntött. Finoman, inkább kérdéseket feltéve, hogy jól meggondolta-e, biztos, hogy jó lesz-e neki, így szeretné-e? Mert akárhogy is dönt, ha szeretjük, akkor mellette állunk a döntéseiben. Akárhogy is dönt. Hiszen az az ő élete és úgy kell élnie, ahogyan ő szeretné.
Ezt jelenti, kérem szépen, a megengedés. Nem nehéz dolog, csupán annyit kell tennünk, hogy nem szólunk bele a másik életébe és nem ítélkezünk felette. Ennyire gyszerű.

Na, pusszantás!

Örömök megosztása

 Szeretném veletek ismét megosztani néhány örömömet. Hiszen, ha az örömöt megosztjuk, az mindig megsokszorozódik és tovább adódik. Talán ezzel is tudunk mások arcára egy mosolyt csalni, így ők is tovább tudják adni a saját örömeiket, amivel megint mások arcára tudnak mosolyt csalni. És ez nagyon fontos! Higgyétek el! Az öröm mindig ragályos. 😊😁💗

Most csak néhány dolgot fogok elmesélni.

Kezdjük talán a tegnapi nappal, vagyis a péntekkel! Óriási ajándékot kaptam. Mutatom is fotón. Kedves ismerős hozott nekem egy zsák friss virágport. 😍😍😍 Azt mondta, ajándék az ajándékért. Én szerelmes vagyok a virágporba (az ismerősbe nem lehet, mert párja van, aki nem én vagyok 😉😀😁). Annyira, de annyira finom! Ráadásul ez még a nyersebbik változat, nem a szárított. Ilyet még sosem ettem. Tényleg fenséges! Ha tudtok, szerezzetek be magatoknak!

Kiraktam üvegekbe (4-be is sikerült) és most a hűtőben pihennek, miközben napközben többször is rájárok egy kiskanállal. 😉 Egy icipicikét függőséget okoz a jó értelemben. Vissza kell fogjam magam, hogy ne egy ültő helyemben egyek meg egy fél üveggel. 😂😂
Még egyszer nagyon, de nagyon köszönöm a nagylelkűségedet és a kedvességedet. 💗

Persze a találkozó előtt még volt egy történés már így kora reggel. Munkába menet (kivételesen még korábban mentem, hogy tudjak a fent említett illetővel találkozni) telefonáltam a rendőrségre. Ugyanis itt a környékünkön valaki egy rakás futárszolgálatos csomagot szórt szét kibontva. Bíztam benne, hogy tesznek valamit a rendőrök. Még a metrón utaztam, mikor visszahívtak néhány kérdésre.
Viszont délután, mikor jöttem haza a melóból, minden eltűnt. Így arra gondoltam, hogy tényleg a rendőrök intézkedtek az ügyben és mindent bevittek (ha mások túrják fel a kupacot, sok szemetet otthagytak volna).
Szóval, a jó hír, hogy talán rendeződik a dolog, és talán senki nem fog nagy kárt (bár jó lenne, ha semennyit) szenvedni. 💗
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ne menjetek el minden mellett csak úgy az utcán. Mert itt is sok ember kára látható, aminek, szerintem, senki sem örül.

Az utolsó örömhírem pedig a mai napon történt. A nagy zuhé után elugrottam vásárolni valami élelmiszert. Ötletem nem sok volt, de az sosem szokott. 😃
Az egyik négybetűs áruházban voltam. Mindig csak veszek némi zöldséget frissen, fagyasztva vagy konzervben, gyümölcsöt, tofut, növényi tejet. Ma valahogy azonban körülnéztem a kacatos részlegen. Én csak így hívom, mert ott aztán minden van. Amúgy sosem szoktam ott szétnézni, mert semmi nem érdekel onnan. És tudjátok, mit találtam? Én is alig hittem a szememnek. Egy csodaszép serpenyőt. Szerelem volt első látásra. 😍😍😍 Ezt is mutatom nektek.

Régen vettem már konyhai cuccot, most sem állt szándékomban, de amikor ezt megláttam, mondom, ilyen nincs, pont nekem volt ott. Ugyanis hozzá tartozó kirakott árcédulát sehol nem láttam, hasonlót sem sehol. És pont tökéletes volt a színe is. 💖💖💖 Tökéletesen passzol a körmömhöz is. 😅😅😄 Pont az a Barbie-rózsaszín, ahogy a körmösöm mondta, mikor megcsinálta. 💝

Sok-sok örömöt írhatnék még nektek, de még egy másik, komolyabb hangvételű cikket is akarok írni, ami szintén nagyon kikívánkozik. 💜

Osszátok meg ti is másokkal az örömeiteket, hogy még szebbé tegyük ezt a világot és egymás életét! Örömöt adni is áldásos! 😍😘

ÖRÖMRE FEL!!!

A szeretet fénye

Tudjátok, hogy ezt a vonalat képviselem, úgyhogy talán sok újat most sem fogok mondani, viszont mesélek egy kicsit.

Hétvégén egy amolyan tanfolyamon voltam. Hosszú évek óta nem voltam már semmilyen tanfolyamon. Megvan az oka, több oka is és a legkevésbé a pénz ez az ok. Nos, ez a tanfolyam, ahogy írtak róla, valamiért megfogott. Így hát elmentem.

Többek között azért, mert kíváncsi voltam, hogy mit tud tanítani a szeretetről. Mert felmerült bennem, hogy talán bennem van a hiba, amiért ennyire egyedül vagyok. Például. Talán nincs bennem elég szeretet? Vagy nem vagyok szerethető? Vagy mit csinálok rosszul? Talán nem vagyok elég jó? Tényleg annyira bezárkóztam volna magamba? Meg még volt egy pár kérdésem magamhoz, amikre választ reméltem találni.

De kezdjük egy kicsit távolabbról. Jó pár héttel ezelőtt kezdődött, hogy már megint felütötte fejét bennem a szenvedek az egyedüllétben érzése. Igazán nem szeretem ezt az érzést, de néha, sajnos, eluralkodik rajtam. Volt, hogy esténként sírva aludtam el. Persze erre rátett egy lapáttal az is, hogy az új munkahelyemen majdnem mindenkinek van párja és irigykedtem kicsit rájuk, amiért van kihez hazamenniük (de egyébként örülök neki, hogy van kit szeretniük és van, aki szereti őket). Én meg már megint hazajövök az üres lakásba és nincs kihez szólni.

Aztán úgy nagyjából két hete megint történt valami úgy egyik pillanatról a másikra. Nem konkrét történés volt, inkább csak amolyan gondolati és érzelmi történés. Valamiért hirtelen máshogy kezdtem érezni ezzel az egyedülléttel kapcsolatban. Valahogy olyan érzés jött, hogy nem is az számít, hogy egyedül vagyok-e vagy sem, hanem az, hogy mi van a szívemben. Vajon szeretet van a szívemben? Hála? És akkor olvastam egy könyvet. A lényege az volt, hogy akármilyen helyzetben is vagy, találd meg a belső békédet. Nem ilyen típusú könyv volt, hanem haldokló gyerekekről és felnőttekről írt. Mindegy, hogy melyikőjüknek hogyan alakult vagy nem alakult tovább, a lényeg az, hogy mind eljutottak a belső béke állapotába, amikor csak az számított, mennyi szeretetet tudnak adni.

Majd elővettem egy másik könyvet is, ami viszont kifejezetten a háláról szól. Mennyire tudod a hála érzését átérezni magadban. Mennyire tudod ezáltal szó szerint felemelni magadat (direkt nem rezgést írok, mert van, aki ezt még nem tudja befogadni). Az utóbbi még olvasás alatt van, hiszen lassan haladok vele, hogy jobban rögzüljön.

A két könyvnek köszönhetően jobban erősödött bennem, hogy valóban semmi mást nem kell tennem, mint a bennem lévő fényt, vagyis a szeretetet és a hálát erősíteni.

Ilyen érzésekkel és gondolatokkal vágtam bele ebbe a két napba. Jó kis társaság gyűlt össze és szerencsére vegyes volt, nagyjából fele-fele arányban nők és férfiak. Az elején az elméleti rész. Ahogy hallgattam az előadót, folyton csak bólogattam, hogy igaz, amit mond. Ugyanis szinte szóról szóra azt mondta el, amit én már megírtam az öt évvel ezelőtt megjelent könyvemben. Csak lestem, hogy végre van valaki, aki ugyanúgy gondolja, mint én. Így a megengedésről, elfogadásról, a hibákról meg még a tükör előtt végzett gyakorlatokról is, hogy hogyan is fogjunk neki önmagunk megszeretésének. Mert bizony a szeretet alapja az, ha először saját magunkat szeretjük és fogadjuk el.

A gyakorlatok nagy része is olyan volt, hogy legtöbbjükkel már korábban is találkoztam. De nem is ez a lényeges. Számomra a leglényegesebb és legjobb az egészben az volt, hogy az elmúlt több évben összesen nem kaptam annyi ölelést, szeretetet, érintést, mint ebben a két napban. Tényleg csak a szeretetről és annak kifejezéséről szólt ez az egész. És inkább gyakorlatokkal, mintsem szavakkal.

A résztvevők és az oktató nekem szóló visszajelzéseiből is építkeztem, töltekeztem és megerősítést nyertem. Ugyanis mégsem velem van a baj. Vagy inkább mondjuk úgy, nincs velem semmi baj. Valaki azt mondta, hogy csak úgy árad belőlem a szeretet és nagyon erősen érezni. Valaki más azt, hogy egy angyal vagyok valóban és nekem gyógyítanom kell. Más valaki, hogy nagyon jó csaj vagyok minden értelemben. Aztán több olyan kaptam, hogy nagyon jó az ölelésem és nagyon jó benne lenni. Meg, hogy nagyon finomak az energiáim. Nagyon finom az érintésem és segített nekik, feltöltötte őt. Volt, aki megjegyezte, nem is érti, miért vagyok egyedül. A végén volt még egy különleges „dicséret” a számomra, amit kaptam. Azt mondta az illető, valódi igazgyöngy vagyok.

Őszintén hálás voltam minden kedves szóért. Ezekből bizony rájöttem, hogy tényleg minden rendben van velem. Elég szeretet van bennem, hogy másokat szeressek. Hogy tudjak adni. Hogy valójában mégsem vagyok annyira bezárkózva magamba, hiszen ide is elmentem és együtt voltam sok különböző emberrel. Tényleg felemelő élmény volt az együtt levés és a bizonyosság megtalálása. Rájöttem arra is, hogy nem baj, hogy egyedül vagyok, egyszer szembe fog jönni az, aki elfogadja tőlem a szeretetet és képes is adni.

Sokan elcsépelt szónak gondolják a szeretetet. De ha megértjük, hogy mi is ez valójában, akkor máris nem lesz az. A tanfolyamon, az olvasott könyvekben és még sok helyen szembejön az, hogy a szeretet nem más, mint a lényünk lényege, a bennünk lévő fény, ami mindig ragyog. Nem energia, hanem fény. És ha ezt a belső fényünket ragyogtatjuk, akkor átéljük az igazi szeretetet.

Szerintem minden kérdésemre választ kaptam. Új ismerősökre is szert tettem és nem fogok kiakadni azon, hogy akár egyikükkel sem találkozom többet. Mert mindig minden úgy van jól, ahogy éppen van. Az utóbbi hetekben is kicsit szintet emelkedett bennem az elfogadás, ami a hétvégén még erősödött. Ahogy már évekkel ezelőtt a könyvemben is írtam, el kell fogadni, hogy a másik más, mint én és máshogy éli az életét, más döntéseket hoz, vagyis, hogy tanuljon a saját „hibáiból”. Ez az igazi szeretet. És ez csak úgy megy, ha először önmagunkat szeretjük és fogadjuk el. Máshogy nem megy.

Sokkal szebb az élet, ha inkább a szeretetet erősítjük magunkban, mint a félelmet. Mert a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a félelem. A gyűlölet is a félelemből ered. Ezt momentán nem én találtam ki, hanem mástól olvastam, de teljes mértékben egyetértek vele.

Két ember jutott ma eszembe, akiknek szeretnék itt üzenni. Azért így, mert nem tartjuk a kapcsolatot. Aztán vagy eljut hozzájuk az üzenet, vagy nem.

Az első G-nak szól. Vagy hat éve nem beszélünk. Valaha nagyon közel álltunk egymáshoz, igazán szerettük egymást és még egymás legjobb barátai is voltunk. Azonban ő nem merte vállalni a kapcsoltunkat. Igaz, hogy volt jó pár nehezítő körülmény a kapcsolatunkban. Ma valahogy megint rátaláltam a levelezésünkre, ami tele van mindenféle érzelemmel. Még most, sok év után is kicsit megérintette a szívemet. Nem, nem sírom vissza, egyáltalán nem. Sőt, szeretném megköszönni, hogy annak idején nem volt erőd és bátorságod felvállalni minket. Azt sajnálom, hogy inkább a hazugságot választottad és emiatt nem beszélsz már velem. De ez nem az én bajom. Azt kívánom, hogy legyél boldog a családoddal (akkoriban még nem volt senkije, csak közlöm, mielőtt bármi rosszra gondolnátok!).

Egyáltalán nem haragszom rád. Már nem is bánt a dolog. Azt választottad, amiről úgy gondoltad, hogy számodra a legjobb. És ez így van jól.

Ahogy rá gondoltam, rájöttem, hogy sokan bizony félnek a szeretettől. Hogy inkább belemennek vagy maradnak egy olyan kapcsolatban, ami talán nem a legjobb, de mégis van valaki mellettük. Nehezen tudják elképzelni, hogy talán lehet jobb is. Csak merni kell a szeretetet választani.

Sok embert ismertem, ismerek, akik az egyedülléttől való félelem miatt maradnak benne egy romboló kapcsolatban. Hinni kell és bízni, hogy van jobb is. De ez azzal kezdődik, hogy szeretjük önmagunkat.

A másik A-nak szól. Akivel szintén nem beszéltem már egy ideje. Nem akartam. Nehezen, de végül elfogadtam, hogy olyan vagy, amilyen. Hogy azt teszel az életeddel és magaddal, amit csak akarsz. Már nem értetlenkedem, hogy miért nem akarsz rajta változtatni. Ez a te döntésed és én elfogadom. Azt is elfogadom, hogy te oly sok mindenkire haragszol és nem tudsz megbékélni.

Azonban nem vagyok hajlandó hallgatni az örökös negatív megjegyzéseidet, kijelentéseidet, hogy kire mennyire haragszol. Nem kell hallgatnom, ez meg az én döntésem. Én másféle szemüvegen át nézem a világot, olyanon, ami nekem jó.

Nem haragszom rád sem, amiért a legutolsó beszélgetésünk alkalmával elküldtél melegebb éghajlatra.

Én megengedem neked, hogy úgy éld az életedet, ahogyan akarod és nem akarok rajtad semmit sem változtatni, te viszont engedd meg nekem, hogy ne legyek ennek részese. Köszönöm.

Érdekes dolgok ezek. Mostanában felvettem egy újabb „szemüveget”, ezen át próbálom látni a világot. Talán idő kell, hogy hozzászokjak, talán nem lesz mindig egyszerű, de szerintem menni fog. Erősítenünk kell magunkban a „szeretetizmunkat”. Hiszen, ahogy mondják, a szeretet a legnagyobb erő a világon.

Ne féljetek hát szeretni igazán, szívből! Találjátok meg azt, akit és amit szívből szerethettek! Hagyjátok, hogy a szívetekben lévő szeretet vezessen benneteket!

Amit még akartam mondani, hogy ne ódzkodjatok az öleléstől! Bátran öleljétek meg, akit szerettek, akár csak egy barát vagy ismerős az illető. Mindenki örülni fog neki (fogjuk rá, hogy mindenki!). Az ölelésnek csodája van és képes gyógyítani!💗

 

Az álmok világa

Az egyik, amit a legjobban szeretek az éjszakában, az az álmodás. Az álmok világa.

Számomra az mindig is különleges volt. Az, hogy álmodhatok, hogy láthatom az álmaimat és emlékezhetek rájuk, egyszerűen mesés.

Az okos emberek már megmondták, hogy mindenki álmodik, csak vannak, akik nem emlékszenek az álmaikra. Az emberi agy, az emberi lélek egyszerűen olyan, hogy nem tud nem álmodni. Azt is megmondták, hogy az álmok sokfélék lehetnek, úgy, mint jóslóálmok, valamilyen történés vagy csak a napunk feldolgozása, vágyak megélése meg még ki tudja mi. Engem, őszintén szólva, ez nem is nagyon érdekel. Régebben még néha foglalkoztam azzal, hogy megpróbáljam megfejteni az álmaimat, de rájöttem, hogy igazán sohasem fog menni. Úgyhogy már jó ideje nem akarom én őket megfejteni. Annyira összetett feladat lenne, hogy fölöslegesnek érzem, hogy a megfejtésükkel töltsek annyi időt. Tehát sosem néztem, hogy milyen életkorban, életszakaszban, milyen történések előtt vagy után milyen álmaim vannak.

Nem vagyok tudatos álmodó, sosem tanultam azt meg és egyelőre úgy érzem, hogy nem is szeretném. Nekem teljesen megfelel az, hogy jönnek az álmok úgy, ahogy akarnak. Mindenhogy imádom őket.

Az álmaim mindig annyifélék, ahány álmot látok. Vannak visszatérő motívumok vagy szimbólumok, tárgyak, de sosincs két egyforma álmom. Pedig én aztán éjszakánként legalább három álmot szoktam álmodni. Valamikor mindegyikre emlékszem, valamikor csak foszlányok vagy sejtelmes érzések maradnak meg, de van olyan is, hogy nem emlékszem rájuk, szerencsére. És persze van olyan is, amire nem szívesen emlékszem, mert olyan volt a történés vagy rettenetes érzés volt maga az egész álom.

Az álmok világa érdekes, furcsa, különleges és hihetetlen. Régebben naponta órákat töltöttem azzal, hogy minden éjszakai álmomat leírjam. Mivel éjszakánként több is volt, ezért volt, hogy egy fél napot csak a leírásukkal töltöttem. Azért is, mert nekem mindig színes és nagyon mozgalmas álmaim vannak. Mindig történik valami. Van, amelyikből én is úgy ébredek fel, hogy eltölt a félelem, de vannak olyanok is, amelyek hatalmas erővel töltenek fel. Néhány napja és múlt éjjel is volt egy-egy ilyen álmom.

Meséljek róluk? Szerintem nekem is volt mindenféle álmom. Például egyszer volt egy folytatásos álmom. Néhány éjszakán át álmodtam, és a következő mindig az előző éjjeli álom folytatása volt. Ez nagyon érdekes volt. Még ma is emlékszem erre az álomra, pedig legalább 25 éve volt.

Megesik néha, hogy történik velem valami az ébrenlét világában, akkor hirtelen úgy érzem, hogy déjà vu-m (dezsávüm) volt. Tudjátok, ezek azok a pillanatnyi élmények, amikor úgy érzem, hogy ez már egyszer megtörtént, hogy ilyen már volt. Nos, volt, hogy rájöttem, álomban történt meg. Érdekes, nem gondoljátok? Egy eseményt előre meglátni. Persze nem tudod, hogy meg fog történni, még akkor sem, mikor benne vagy, csak akkor, mikor úgy nagyon hirtelen jön az a déjà vu. Ez mindig olyan hihetetlen. Értitek! Olyan pillanat, amit előre láttál álmodban. Ááá! Valami fantasztikus.

Régebben anyukámat nagyon sokszor kerestem álmomban, de volt, hogy csak a sírját kerestem, azt találtam meg, volt, hogy kórházi ágyon láttam – így amúgy soha nem láttam a való életben. Volt olyan álmom, amiben élőnek, vidámnak és nagyon szépnek láttam. Az egyik ilyen álmom után nagyon sokáig az az érzés volt bennem, hogy mi van, ha mégsem halt meg, hanem valahol él? És hol keressem? Rátalálhatok valaha? És ha él, miért nem keres? Tudjátok, ezek milyen gyötrő kérdések? Rengeteg kételyt, kétségbeesést ébresztenek és nehéz tőlük szabadulni. (Csak halkan súgom meg, hogy szerintem ez pont azért jött, mert ugyan én találtam meg őt, mikor meghalt, de mikor jöttek az orvosok, akkor már nem láttuk őt többet, így nincs konkrét képem arról, hogy halottként viszik el.) Sok időbe telt, mire az ilyen álmokat már nem úgy vettem, hogy még mindig kétségeket ébresszenek bennem. Igazából a múlt éjjeli álmom volt az, ami után az a gondolat ugrott a fejembe, hogy álmodom ugyan róla, azt álmodom, hogy élő, ez mégsem pont azt jelenti, hanem azt, hogy a lelke rendben van, békében van és tele van szeretettel. Nagyon furcsa volt, hogy ilyen gondolatom támadt az álom után.

Egy kis lakásban lakott. Én munka vagy suli után mentem hozzá, mondtam, hogy sietek az anyukámhoz. Olyan egészen hétköznapi volt az egész történés. A legidősebb öcsémet láttam még álmomban. Remélem, hogy ő is jól van (nincs kapcsolatunk vagy 15 éve, nem tudom, hol van). Olyan harmonikus és szép álom volt, hogy inkább azt hiszem el, hogy mindenki rendben van legalább lelki szinten.

Volt már olyan álmom is, amit hívhatunk akár jósálomnak is. Legalábbis, ami történt benne, ha nem is minden részletében, de megtörtént a valóságnak nevezett világban is. Például, tudtam előre, hogy egy ismerősnek kislánya fog születni. Ez úgy két éve volt.

Azokat az álmokat kifejezetten utálom, amiben halottakat látok. Azokban félek, kicsit még az ébredés után is. Ugyanígy utálom azokat, amelyekben ki kell mennem a kétbetűsbe és ritkán találok normálisat.

A legutálatosabb pedig az, amikor valamilyen kütyüt próbálnék használni, legtöbbször telefont valamilyen formában, de soha nem működik. Vagy összevissza vannak a számok, vagy mást mutat, mint amit beütöttem, de mindig van valami és álomban a telefon nekem még soha nem működött.

Voltam már halott álmomban, amikor boncasztalon ébredtem.

Álmodtam mindenféle állattal: bálnával, delfinnel, oroszlánnal, kutyával, kígyóval, elefánttal, de még dinoszauruszokkal is. Meg még ki tudja, milyenekkel.

Nagyon sok álmomban szerepel kisgyermek, akár az enyém, akár másé. Valahogy mindig gondot kell viselnem rájuk.

Szoktam vízzel is álmodni. Jaj, az olyan jó, mikor benne vagyok valami mély vízben és simán tudok levegőt venni. Ez az egyik típusú álom, amit nagyon szeretek.

Az álmokban az a legjobb, hogy olyanok vannak ott, amiket a fizikai síkon nem tudsz néha még megmagyarázni sem. Az meg egyenesen lehetetlen, hogy megtörténjen. Van három olyan álmom, amelyekre a mai napig emlékszem és mindegyikben időutaztam. Az egyikben a 12. századba mentem vissza, ahol egy királynő öltöztetője voltam, a másikban a 16.-ba, ahol egy tudós, felfedező házában, szobájában jártam, az asztalán érdekes szerkezeteket láttam és egy ajtón át tudtam másik időbe menni. A harmadik a 20. században játszódott, de több időben. Az átjáró ebben az álomban is egyik időből a másikba ajtó vagy ablak volt. Itt a 20. század második felében voltam, kezdve talán a hatvanas években és valahogy mindig haladva egyre előrébb.

Régebben volt jó pár álmom, amiben férfi voltam. Úgyhogy egy kicsikét tudom, milyen férfinek lenni, de ezeknek igyekszem nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani, vagyis nem nagyon átérezni, hiszen jelenleg nő vagyok és nagyon szeretem ezt az állapotot.

Olyan helyeken járok és úgy, ami szintén nem lehetséges a fizikai világunkban.

Sokszor olyan erőteljes érzelmek vannak az álmaimban, amiket hozok magammal a valóságomba és hagyom, hogy elárasszanak. Ezek nagy erőt tudnak adni. Kitartást, hitet. Ezek valahogy a lelkemből hoznak fel dolgokat. Nem csak érzéseket, hanem olyan megvilágosodott pillanatokat is, amikben ráébredek valamire. Egyik éjjel egy férfivel volt olyan erős érzelmi kapcsolatom, ami még az ébredés után is biztosította bennem az érzést, hogy minden lehetséges, hogy nem vagyok egyedül és, hogy olyan hatalmas erő van kettőnkben, ami legyőzhetetlen, vagyis inkább, amivel bármit elérhetünk. Most is itt van ez az érzés. Olyan nagyon finom érzés. Ezek olyanok, amik jó időre el tudnak kísérni. Néha fel kell idézzem, ha éppen elkedvetlenednék, mert olyankor adnak még egy löketet, ami átsegít nehéz pillanatokon.

Volt már olyan is, hogy valaki elmesélte, hogy álmodott rólam. Aztán kölcsönösen megbeszéltük a dolgot és kiderült, hogy ugyanakkor álmodtunk egymásról.

Voltam már harcos, gyilkoltam is, de voltam áldozat is.

Szoktam utazni mindenfélével: hajóval, busszal, repülővel vagy autóval.

Álmodtam olyat is, amiben különleges képességeim vannak. Ezek is nagy kedvencek.

Bújtam már titkos helyekre, átmentem titkos ajtókon.

Voltam már fa is álmomban. Angyalokkal is álmodtam.

Tudjátok, mi az abszolút kedvencem? Ez a legeslegjobb álomtípus nekem. Amikor szabadon repülhetek. Imádom azokat az álmokat, amikben repülök. Én magam mindenféle segítség nélkül. Néha úgy, mint Superman, de nem mindig. Nem mindig sikerül magasra repülnöm. De volt már olyan is, hogy kirepültem a csillagok közé. Az annyira jó álom volt, olyan szép!

Ezeken kívül persze még számtalan típusú álmom volt, de mindről írni nagyon sok volna. Tudom, hogy néha a lélek így dolgoz fel valamit vagy éppen így próbálunk meg egy-egy élethelyzetben megoldani valamit. Vagy éppen jóvá tenni bármit is. Vagy elengedni. Vagy éppen rájönni valamire, megtanulni valamit. Nagyon jó ötleteim is születtek már álmomban. Néha ez csak egy egyszerű ételrecept. Néha megoldás egy éppen fennálló problémámra.

Szeretném azt mondani, hogy a lélek egyszerű, hiszen csak létezik és ragyog. De mindenképpen hozzá kell vennem az emberi tényezőt is, így pedig azt merném mondani, hogy a lélek igenis sokrétű. Olyan sok minden van benne, tapasztalások, tudások. Úgy képzelem el, hogy a lélekben olyan sok minden van, hogy ésszel sosem tudnánk felmérni, felfogni, megérteni azokat. Talán az álmok megmutatják a lelkünk mélységeit, rétegeit, tudását. Nem tudom, ezt csak gondolom, hiszem.

Eszem ágában sincs okoskodni az álmokról. Nekem is volt régebben többször is olyan élethelyzetem, amikor inkább igyekeztem minél többet aludni, hogy el tudjak menekülni az álmokba, mert az mégsem olyan, mint a fizikai valóság.

Azzal ma sem foglalkozom, hogy megpróbáljam őket megfejteni. Inkább csak hagyom, hogy legyenek. Az utóbbi időben inkább a jobbféle álmaim jönnek, amik erőt adnak és megmutatják, mégsem vagyok egyedül. Ezek azt is megmutatják, hogy milyen hatalmas erővel rendelkezem. Nincs olyan, ami legyűrhetne. Hogy az álmaimat soha nem szabad feladnom.

Néha azt szeretném, ha lenne a fejemben egy filmfelvevő készülék, hogy felvehessem azt a sok álmot, ami benne van. Mind egy kerek egész lenne, egy történet. Akár mindegyikből lehetne legalább egy rövidfilm. Nagyon szeretem őket. Rengeteg él még mind a mai napig a fejemben úgy is, hogy akár 20-25 évvel ezelőtt álmodtam. Érdekes dolog ez nagyon. Annyi minden történik velünk ennyi idő alatt, de bizonyos álmok úgy megmaradnak, mintha éppen most történnének.

Csak egy tipp, ha valaki akar emlékezni az álmaira, mert eddig nem nagyon emlékezett: azt mondják, hogy érdemes tollat vagy ceruzát és füzetet tenni az ágyunk mellé, hogy akár megébredve is legalább bizonyos szavakat leírhatunk az álmunkból, amikből esetleg újra emlékezhetünk rájuk. Érdemes kipróbálni, veszíteni nem veszíthetünk semmit.

Amúgy, csak mondom, hogy egy nemrég befejezett könyvemet egy álomból kiindulva írtam meg. Nagyon szeretem könyv lett, talán egyszer nyomtatásban is meg fog jelenni.

Az álmoknak mindenképpen nagy szerepük van az életünkben. Sokat tudnak segíteni is. Meg tudnak mutatni dolgokat.

Lehet, hogy az álmok szimbolikusan mutatnak meg akármit is, de abban biztos vagyok, hogy mindig tiszták és őszinték. Csak lehet, hogy éppen nem tudjuk pontosan, hogy mit mutatnak. Akinek van türelme hozzá, fejtegesse csak az álmait. Szerintem mindenki csak saját maga tudná igazán jól megfejteni azokat. Én nem is mennék velük senkihez, mert egy álom megfejtéséhez sok mindent figyelembe kellene venni, és saját magát mindenki csak saját maga láthatja, ismerheti igazán, ami segíthet az álomfejtésben. De ez hosszú sztori, ebbe most ne is menjünk bele!

Kívánok mindenkinek jó álmodást, csoda szép álmokat, fantasztikus ébredést!