Úti napló - 1. nap

Mint már arról meséltem, hihetetlen lehetőségem adódott egy egy hetes nyaralásra Tenerifén. Erről az utazásomról szeretnék nektek egy beszámolót írni. Mindenképpen muszáj megírnom, mert többen is várják az élménybeszámolómat, kíváncsiak, hol jártam és mit csináltam, milyen volt ott.

Mivel ott nem volt lehetőségem számítógép előtt írni, így mindent megírtam egy füzetben és most fogom nektek napokra lebontva megírni ezt a kalandot. Vagyis amit átéltem, az mind egy héttel korábban történt. Na jó, kilenc napja. De ki számolja?

Fogadjátok szeretettel, ahogy én is írtam nektek minden egyes nap. Igyekszem mindent megírni. Ha kérdésetek van, tudjátok, hol találtok!

Mondanám azt, hogy már a felhők felett járunk, csak éppen nincsenek felhők. Mindenesetre e sorokat már pár ezer méter magasban írom.

Tegnap este annyira izgatott voltam, hogy alig bírtam elaludni. Az izgatottság meg a most már két hónapja kínhó fájdalmaim felerősödtek és azok sem hagytak nyugodtan pihenni.

Reggel aztán elég korán keltem. Újra át kellett néznem a bőröndömet, még meglocsolni a növényeimet, zuhany, borotva, hajmosás, na meg a reggeli, mert ki tudja, mikor, hogyan fogok tudni enni. Bár néhány gyümölcsöt csomagoltam magamnak, de hosszú lesz az út. Úgy öt és fél óra.

Mindennel sikerült végeznem időben. Éppen hívni akartam a barátnőmet, hogy merre járnak, amikor pont ő hívott. Közel vannak, úgyhogy elindultak a házam elé. Barátnőm is jön az útra, őt hozza ismerőse kocsival, így engem is visznek a reptérre. Legalább nem kell tömegközlekedéssel mennem. Ez most nem is ment volna. Ráadásul még egy nehéz csomagot is hoznom kellett, ami az egyik csajszi bőröndjében fog utazni valakinek.

Pont leértem a ház elé, mikor barátnőmék is odaértek. Szerencsére. Így nem kellett sokat totyognom. Igen, egyelőre most csak totyogásra futja tőlem.

Sima volt az utunk a reptérre. Persze, mint rutintalan repülővel utazók, rögtön az információhoz mentünk, hogy mit hogyan kell értelmezni a beszállókártyán, mire kell figyelnünk, merre kell mennünk. Én utoljra 2006-ben repültem.

Vártuk a többieket. Hamarosan mindenki megérkezett. Hat nő. Bizony, mind nagyon vártuk ezt az utazást.

Én nagyon izgatott vagyok még most is. A reptéren, talán a meghatottságtól vagy a boldogságtól, esetleg a még mindig alig hiszem el érzéstől, de kicsordult a könnyem. Hihetetlen, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy részt vehetek ezen a kalandon. Hogy csak a repjegyet kellett fizetnem.

És milyen kedvesek a barátok, ismerősök, akik aggódnak értem, hogy jó utat kívánnak és, hogy vigyázzak magamra, érezzem nagyon jól magamat. Úgy lesz, megígérem!

Sikeresen átmentünk a biztonsági ellenőrzésen, bent vettem magamnak vizet. Aztán kicsit várakoztunk. Már le kellett ülnöm, hogy egy kicsit enyhítsem a fájdalmakat.

Amint kiírták, hogy melyik kapu felé vegyük az irányt, megint felkerekedtünk. Ott bent még egy kis várakozás. Aztán becsekkoltunk megint és újra várakoztunk.

Még tankolták a gépet. Nagyjából negyed órát vártunk még, hogy végre kimehessünk a géphez és felszállhassunk rá. Nekünk a hátsó felébe szól a jegyünk. Nehezen, de sikerült felkászálódnom a lépcsőn bőröndöstül.

Egy fél órás késéssel ugyan, de elindultunk. És most itt ülök, csináltam egy rakás fotót és videót, most pedig e sorokat írom. Most már valóban a felhők felett vagyunk. Ha lehet, akkor a szó minden értelmében.

Jó volt érezni, ahogy gyorsul a gép, majd a levegőbe emelkedik. Nagyon furcsa érzés volt, de imádni való. A gép persze tele van.

Olyan boldog vagyok! Annyira, de annyira nagyon köszönöm, hogy utazhatok, hogy ott lehetek. Most élvezem az utazást. És jövök majd a beszámolókkal.

Bizony, nem egyszerre születik ez az írás sem, hanem kisebb megszakításokkal. Elvégre az út is hosszú.

Fentről milyen más a világ. Olyan békésnek látszik minden innen. Nem látszanak az emberi sorsok. Csak a váltakozó táj látszik.

Horvátország, Zágráb felé vettük az irányt. Nem szállunk le, csak arra kerülünk. Onnan Olaszország, majd Afrika, Marokkó, a Gibraltári-szoros, utána pedig csak a végtelen nagy kékség, maga az Óceán.

Innen csak az látszik, ahogy földrészeket, félszigeteket és szigeteket hagyunk el sorban, ahogy körbeöleli őket a tenger. Innen fentről is látszik, ahogy egymásba olvadnak a különböző kékek. A szárazföld partjainál a világos és türkiz kékek, majd a sötétebb, ahogy távolabb ér a parttól. A tenger és az ég találkozásánál pedig megint másmilyen kékek látszanak. Furcsa játéka ez a fénynek.

A repülés maga kellemesen telik. Az ülésem kicsit kemény, de kényelmes. Itt a hátsó részen van a gépnek egy állandó motorzaja.

Aludni nem tudok. Egyszerűen elbűvöl az alattunk elterülő táj megannyi szépsége. Számtalan hegyet is látok, folyókat, tavakat. Egymás után készítem a fényképeket. Hiszen meg kell mindent örökíteni, mert ezt és így még nem láttam a világból. A földszínek ezer árnyalata mutatja magát. Minden földrészen más és más. Innen fentről pedig a habos felhők is oly csábítónak, puha paplannak tűnnek, hogy az embernek kedve volna belehuppanni.

Nem tudom, hol járunk. Talán már a Pireneusi-félszigeteknél, talán Afrika északi részénél. De ahogy kinézek az ablakon, csodálattal és áhítattal tölt el a látvány. Figyelem a folyók kanyargását, látom, ahogy némelyik gyönyörű türkiz színű tóba fut bele. A földről ezeket nem láthatjuk így.

Fénykép talán nem adja vissza úgy a színeket, de innen fentről varázslatosak.

Néha elkap minket egy-egy aprócska légörvény, de pillanatok alatt kikeveredünk belőle.

Itt fönn, a magasban, a Föld végtelenségét nézve mindenféle gondolat felbukkan a fejemben. Drasztikusan nagyon kiléptem a komfortzónámból. Egy pillanat volt eldönteni, hogy élek az utazás lehetőségével. Nem számít, hogy ott mi van, mi vár rám vagy mi lesz. Kaland az élet és én most is éltem a felkínált lehetőséggel. Vagy mondjam inkább úgy, hogy micsoda kalandot teremtettem magamnak?

Úgy látszik, jó vagyok a nagy dolgok megteremtésében.

Öt óra után nem sokkal berepültünk a végtelen kékség, az Atlanti-óceán fölé. Látni a hajók húzta fehér csíkokat a nagy vízen. Kicsit ijesztő a tudat, hogy nincs más alattunk, csak a hatalmas és mély víz.

Még néhány óra az érkezésig.

Olyan, mintha egy helyben állna a gép a víz felett. Annyira mozdulatlannak látszik alattunk a víz.

Új perspektívák nyílnak az ember előtt.

Itt fönt nincs idő, nincs időérzék. Mintha egy teljesen más dimenzióban lennénk. Hol van az ember élete, amit hátrahagyott? Nem számít. Nincs már, az nincs most.

Ki vagyok én? Mekkorák a határaim? Mire vagyok képes? Mi vár még rám? Hová tartok? Van-e végcél? Már most azt érzem, hogy túlléptem eddigi önmagamon. Nem számít semmit, én valami nagy dolog felé tartok. Hogy ez mi lesz, valamikor csak kiderül.

Olyan csalóka a térérzékelés ilyen magasból. Mintha a hatalmas óceán egészen közel lenne alattunk, pedig jó pár km választ el tőle. A víztükör hullámosnak, mégis mozdulatlannak látszik innen fentről.

Háromnegyed hétkor megkezdtük az ereszkedést. Negyed nyolckor sikeresen földet értünk.

Újra összeverődött a lánycsapat.

Nagy nehezen lebicegtem a repülőről. Barátnőm hozta le a bőröndömet. Beérve a terminálba pedig egy másik csajszi húzta nekem. Alig bírtam menni. Sírni tudtam volna a fájdalomtól, de sokkal nagyobb volt az örömöm. A reptérről kiérve megpillantottam a pálmafákat.

Egy házaspár már várt minket, akik elhoztak a szállásra. Mindenki próbált valahogy segíteni nekem. Na, ennyit a fájdalmakról!

Rövid autózás után értünk a szállásra. Az út mentén mindenhol vagy hatalmasra nőtt, vagy hatalmasra bokrosodott kaktuszok vannak. Szeretem a kaktuszokat. A forgalom nem nagy, nincs olyan nagy zaj. A levegő tiszta és hűvösebb itt az óceán mellett. Már kimondani is milyen jó érzés, hogy óceán.

Ideérve aztán végre megismerkedtünk Mosolykával és a többiekkel. Nagyon jó csapat verődött össze, nagyon jó energiák vannak.

Csodálatos helyen vagyunk. Az épület mögött kisebb helyek vagy inkább nagyobb dombok, előttünk pedig az óceán végtelenje.

Az épület, a szállás nagy és tágas, nagyon tiszta. Négyen vagyunk egy szobában. Az egyetlen, ami nagyon fontos, hogy a vécépapírt nem szabad a vécébe dobni, hanem egy kukába. Eljött az ideje, hogy megtanuljam használni a bidét.

Itt Tenerifén nincs olyan szennyvíztisztító hálózat. Mivel vulkanikus az egész sziget, vagyis tiszta köves, ezért a vízcsöveket nem tudják a felszín alá beásni, hanem mindenhol ott futnak a felszín felett az utak mentén. Rengeteg ilyen csővezeték van mindenhol.

Finom, könnyű, vegán vacsorát ettünk. Utána meg is volt az első foglalkozás. Már most nagyon sok élménnyel, szeretettel gazdagodtunk mindannyian. Este még a barátnőm energiakezelést végzett rajtam, amiért szintén nagyon hálás vagyok, nagyon sokat segített. Jól tudtam aludni az éjjel, nem voltak nagy fájdalmaim.

Ennek a hétnek a neve, amiért összejöttünk, ha még nem mondtam volna:

Imádom hét 💗

Első nyaralás - újabb hihetetlen sztori

Itt vagyok!

Tudom, úgy érzitek, megint eltűntem. De nem, mert itt vagyok. Nyavalyogni nem akartam, és ihletem sem volt az íráshoz ebből kifolyólag. Az utóbbi másfél hónapban olyan fájdalmaim voltak, sajnos még vannak is, amik megkeserítették elég rendesen az életemet. De elmentem csontkovácshoz meg masszőrhöz és most már egész jól vagyok. Néha ugyan még nehezen járok, cipelni, emelni nem tudok, de lassan most már teljesen helyre jön. Szóval, ennyi a nyavalygós rész. 😁

Az öcsémmel meg majdnem minden vasárnap találkozom azóta is. Van miről beszélnünk. Hisz mindkettőnkkel elég sok minden történt, mióta nem találkoztunk. Végre én is úgy érzem, hogy van családom. Eddig csak a lányom volt, de most már tesóm is van, aki szeret és örül nekem, akinek fontos vagyok. Úgyhogy kölcsönös az örömködés és a sztorizás. 💗💗

Most azonban szintén mesélni akarok nektek egy újabb szinte hihetetlen történetet. 😉😍

Néhány héttel ezelőtt kérdezi a munkatársam, hogy én mikor megyek szabira. Mondom, majd kiveszem úgy, hogy egy-két napokat a héten. Miért nem megyek el egy hétre? Minek? Menjek el valahova nyaralni. Miből és kivel? Aztán az úgy volt, hogy egy-két nap múlva úgy mentem be melózni, hogy szóltam a munkatársamnak, hogy én ekkortól elmegyek egy hét szabira. Még a munkahelyi naptárba is beírtam. Tervem persze nem volt, csak annyi, hogy akkor majd csinálok itthon egy nagy pakolást, válogatást, mi egyebet.

A héten kedden meglátogatott a melóhelyen egy barátnőm, aki egyébként vidéken lakik, de most feljött a városba, mert dolga volt. Megemlítette, hogy megy nyaralni, ami neki nyaralás és munka is egyben. Valaki egy nőknek szóló hetet tart. Van olyan lehetőség is, hogy két hölgyet kiválasztanak, aki díjtalanul vehet részt ezen a héten. Ja, hogy hol? Hát Tenerifén! Barátnőm mondta, hogy esetleg írjak a szervezőnek, hátha én leszek az egyik, akit kiválasztanak. Akkor csak a repjegyet kellene fizetnem.

Én lelkesen írtam is egy rövid levelet. Nem panaszkodtam, csak nagy vonalakban leírtam néhány dolgot. Másnap megkaptam a választ. Kitaláltátok? Igen! Én vagyok az egyik a kettő közül, aki díjmentesen részt vehet ezen a nyaraláson! Éljen! Életemben nem voltam még nyaralni, legalábbis felnőtt életemben, pláne nem külföldön. És most! Hát teljesen meghatódtam. A plusz még ebben az, hogy az egyik hölgy résztvevő felajánlott valamennyi hozzájárulást a repjegyemhez. Fogalmam sincs, hogy ki ő. Pedig esküszöm, hogy nem panaszkodtam és nem könyörögtem a levélben. Egyszerű voltam és lényegre törő. Persze a repjegyre kölcsön kellett kérnem, mert hirtelen ennyi pénzt nem tudtam volna kicsengetni, de ebben egy másik nagyon kedves ismerősöm segített. Innentől pedig neki fogom havi részletekben törleszteni. Ezt a nyaralást nem lehetett volna most kihagyni. Nagyon-nagyon köszönöm. 💝💝💝

Kitaláljátok, hogy mikor lesz a nyaralás? Pontosan! Abban az időpontban, amire hetekkel ezelőtt szabit vettem ki. Hát nem fantasztikus, hogy minden összepasszol? Imádom az ilyet. 😇

Mikor megkaptam a választ a levelemre, aznap feladtam egy skandináv lottót, amit amúgy sosem szoktam és vettem egy sorsjegyet. Tudom, kitaláltátok. Igen, mindkettővel nyertem, bár csak egy nagyon kicsi összeget. Mindegyiken a minimális nyereményt. De akkor is nyertem. 😍

Szóval, megvan a repjegyem és hamarosan indulok életem első nyaralására. Annyira örülök neki. Már megint olyan hihetetlenül szinkronban volt minden. Csodának gondoljuk az ilyet, pedig simán lehetne ez a megszokott az életünkben.

Amikor jött ez a lehetőség, akkor éppen pár napja volt az, hogy megint belekezdtem a könyvbe a háláról. És gyakorlom is azóta is. Minden este leírok jó sok dolgot, amiért hálás vagyok. 30-40-50 dolgot. Ami csak eszembe jut. Amikor ez a nyaralós sztori megtörtént, akkor aztán nagyon benne voltam a sűrűjében a hálának. Minden apróságért adjunk hálát! Legyünk ebben az állapotban és meglátjuk, akkor valódi csodák történnek. És látjátok? Megint mennyi pillanat és történés vezetett el idáig. 😮

Azokra még csak véletlenül sem szabad hallgatni, akik a kételyeiket szórják ránk. És ha történik veled valami? Akkor történik. Kaland az élet. Akkor éppen annak kellett történnie. És ha nem gyógyulsz meg? Akkor is megyek. A tenger jó lesz biztosan. Meg a hely és minden más is.

Ahogy a csontkovácsom mondta: univerzumidő. Azóta imádom ezt a szót. Mert az univerzum pontosan berendezi, ami rezonál velünk. Amire rá vagyunk hangolódva.

Mert ezzel a csontkováccsal sem találkozom, ha korábban megyek el egy másikhoz. Ha nem kezd el fájni a hátam. Ha akkor szombaton nem mesélek a kínomról a körmösnek, akkor ő sem adja meg az elérhetőségét ennek a csontkovácsnak. Akinél azóta már háromszor jártam röpke két hét alatt, de hát olyan fájdalmaim voltak, hogy vissza kellett mennem. A második alkalomért nem kellett fizetnem, mert egy héten belül mentem vissza hozzá, vagyis garanciában. A harmadik alkalomért szintén nem kért pénzt, azt mondta, ez ajándék. Valaki hozzá is beesett csak úgy, többet is fizetett, így nekem ez most ajándék kezelés. Ja, csak hogy tudjátok, ez most szerdán volt, amikor az összes többi jó dolog, amiket fentebb írtam. 😊

Szóval, az univerzumidő. Micsoda szuper fogalom ez. Ez az idő pontosan hozzád igazodva működik. Ha hálás vagy és pozitív, sokkal gyorsabban eljönnek a vágyott dolgok. Vagyis az univerzum neked dolgozik. Ellenkező esetben nem történnek meg a vágyott dolgok. Akkor is neked dolgozik az univerzum, csak éppen a másik oldalról. Jó, oké, most nem megyek ebbe bele. Csak meg akartam veletek osztani az újabb hihetetlennek tűnő sztorimat. Higgyétek el, én is ugyanúgy elképedtem most is. Nem kéne, igaz? Hiszen ezzel a hozzáállással tényleg tudnak teljesülni a vágyak és az álmok.

Most csak ennyit akartam megosztani veletek. Majd mesélek a nyaralásról és mindenről is vele kapcsolatban. Már most imádom. Nagyon várom, hogy végre utazzak. Repülővel. 2006-ben utaztam először és eddig utoljára repülővel. Azóta sem és már olyan nagyon várom. Ablak mellett fogok ülni. 😁😍

Na, most megyek, mert még meg kell írni a mai hálaadásokat, aztán még van néhány dolgom a holnapi meló előtt. Kedden délután gondoljatok rám, hogy a masszőr az utolsó fájdalmas részeimet is el tudja tüntetni. A két héttel ezelőtti kezelése sokat segített abban, hogy elmúljon a hátfájásom. Szuper keze van a pasinak. 💚

Drágáim! Vigyázzatok magatokra! És legyetek mindenért hálásak. Tényleg el sem tudom mondani, hogy mennyire fontos és jó dolog ez. Nem szabad elfeledkeznem róla! 😉

Hálás vagyok, hogy elolvastatok megint. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki velem örül. Ígérem, gondolatban mindannyiótokat elviszem oda a tengerpartra. Az élet szép! Köszönöm 💖💖💖

 

Hihetetlen történet

Most egy olyan történetet fogok nektek elmesélni, amihez a látszólagos véletlenek egész sora vezetett el. Mondanom sem kell, hogy nagyon szeretem a váratlan dolgokat, persze csak akkor, ha azok jók. Én is meglepődtem ezen a történésen, de annyira már nem voltam hitetlenkedő, hiszen én úgy hiszem, hogy bármikor bármi megtörténhet.

Ez egy családi történet. Tudjátok, van egy nővérem és három öcsém. A nővéremmel és a második öcsémmel úgy kb. jó tíz éve vagy még több is, hogy találkoztam. A legkisebb öcsémmel is legalább hat-hét vagy még több éve. Amúgy ő már nem is él. A legidősebb öcsémmel nagyjából tizennyolc éve találkoztam utoljára. Őt egyébként többször is próbáltam megtalálni, mert mindig ő volt a kedvenc tesóm és érdekelt volna, hogy mi van vele. Most nem fogom ecsetelni, hogy milyen sorsa volt, mi történt vele, mert nem is ez a lényeg. A könyvemben elolvashatjátok a részleteket. Próbáltam ismerősök által rendőri segítséget is kérni a megtalálására, de nem jártam sikerrel, mert nem segítenek. A közösségi oldalon is keresgéltem, sikertelenül. Mindegy is, egy idő után feladtam a kutakodást utána. Ha az élet is úgy hozza, biztosan fogunk még találkozni.

A mai napom is úgy indult, mint egy olyan szombat, amikor ezt-azt el kell intézni. Délelőttre beterveztem a vásárlásokat élelmiszerboltban, bioboltban a vitamint, meg egy kis asztalkát a növényeimnek a sárga-kék bútoráruházban. Fél tizenkettőre pedig időpontom volt a körmöshöz. Hozzá is amúgy délre kellett volna mennem, de tegnap írt, hogy mehetnék előbb is.

Összeszedtem tehát magamat és felvettem egy csinos kis rucit. Úgy voltam vele, hogy nem kell különleges alkalom ahhoz, hogy kiöltözzünk. Lehet akár minden nap is különleges. Ugye?

Elintéztem élelmiszer-vásárlást, hazajöttem, reggeliztem, elmentem a vitaminomért, aztán a bútorboltba és mondom, még pont időbe odaérek a körmöshöz. Még korábban is érkeztem.

Meglett a csecsebecse szép körmöcském, mind a tíz. Volt egy jó beszélgetés. Már köszönésben vagyok, mikor kérdezem, hogy nincs-e véletlenül egy jó varrónő ismerőse. Nincs, neki varróbácsija van és nagyon jó és szépen dolgozik. És hol van? Itt a közelben. Oké, akkor elmegyek, megnézem, hogy ki van-e írva a nyitvatartás. Elköszönök, elsétálok, megnézem, kiírás semmi. Jó, akkor most már épp ideje hazamenni enni valamit meg összelegózni a kis asztalkát, amit vettem.

Felszállok a villamosra az utolsó ajtónál, mert nekem az esik a zebrához közel, mikor leszállok. Felszállok és szinte abban a pillanatban észre is vettem valakit. Nézem, mondom, tuti, hogy az, akire gondolok. Elfordul, nem tudom jobban megnézni. Látom, hogy jelez, talán leszáll, de akkor én is. Aztán mégis odébb állt az ajtótól. Tuti, hogy neki kell lennie. Én a hátsó ajtónál álltam, ő eggyel odébb ajtónál. Ha már arrébb állt, akkor én odamegyek hozzá. Esetleg tévedek és mégsem ő az, de legalább megkérdeztem. Épp megáll a vili, mikor odaértem hozzá. Megérintettem a vállát, mire megfordult. Kérdezem, te vagy….? Igen, én. Én pedig a nővéred vagyok. Leszállunk?

Azt a döbbenetet, ami kiült az arcára! Mondom, én is meglepődtem, de nem voltam annyira meglepett, mert, mint mondtam, bármikor bármi megtörténhet. Leszálltunk és megöleltük egymást. A tizennyolc éve nem látott öcsém volt az. A második. A kedvenc tesóm. Nem bírta elhinni, hogy összefutottunk. Most mit mondjak? Az az öcsém, akit hiába próbáltam megtalálni, éppen ott állt előttem a villamoson. Persze a vilin egyszer rám nézett, hirtelen azt hittem, hogy fel is ismer, de nem ismert fel.

Leszálltunk és elsétáltunk a következő megállóig, majd újra vilire szálltunk. Hát kifogyhatatlanok voltunk a szavakból.

Nem fogom leírni, hogy milyen volt, annyit azonban elmondhatok, hogy nem éppen a legjobb állapotban van. Nem tudok neki túl sokat nyújtani, azonban bármikor tudok vele beszélgetni, lelki támogatást nyújtani. Tudok neki adni egy jó nagy löket pozitivitást és csak nagyon tudom remélni, hogy össze tudja szedni magát és egy jobb életet tud magának teremteni. Itt leszek neki. Ha már ilyen hosszú idő után és ilyen módon hozott össze újra az élet, talán jobb lenne nem elveszíteni egymást újra. El is meséltem neki, hogy a látszólagos véletlenek milyen sora vezetett a mostani találkozáshoz. Mert ha a körmösöm nem ír, ha nem megyek el a varróbácsi felé, akkor bizony vagy később megyek arra, vagy egy korábbi villamosra szállok fel.

Öcsém kérdezte, hogy miért csak most találkoztunk, hiszen rengetegszer ment el villamossal arra, amerre lakom. Mondtam, hogy talán azért, mert most érett meg mindkettőnk lelke a találkozásra.

Tudjátok, szoktak lenni megérzéseim, érzékeléseim. Ahogy ott ültünk az egyik gyorskajálda teraszán, éreztem, hogy rég halott anyukánk szelleme is ott van velünk és mosolyog. Ebben az a pláne, hogy múlt vasárnap olyan erősen éreztem őt a közelemben a lakásban, ahogy nem igazán szoktam.

Nagyon, de nagyon remélem, hogy legalább ennek a testvéremnek tudok érdemben úgy segíteni, hogy jobbá váljon az élete. Nem azért, hogy dicsőségem legyen belőle, hanem érezzem, hogy legalább egy valakinek tudtam segíteni. Ez nekem is felemelő lenne. Az meg igazán nagy kudarcom volna, ha nem sikerülne. Valahogy eszembe jutott, hogy anyu nagyon örülne ennek. És ha sikerülne, akkor annak nagyon nagy hatása lenne energetikai szinten visszafelé és előre is. Ezt éreztem. Ez a bizonyosságom.

Órákig beszélgettünk a teraszon, majd egy kicsit feljöttünk hozzám is. Adtam neki is egy példányt a könyvemből.

Ott a teraszon olyan sok mindent mondtam neki, de csak felemelő, pozitív dolgokat, hogy legyen miből merítenie. Egyszer sem bántottam egy fél szóval sem.

Jó sokszor elmondta, hogy el sem hiszi, hogy találkoztunk, hogy csak úgy észrevettem a villamoson. Nekem az a hihetetlen, hogy elsőre kiszúrtam és rögtön tudtam, hogy ő az. Pedig eltelt tizennyolc év. 18!

És még egy csavar: elmondta, hogy éppen egy filmet nézett, de már sokszor látta, tudja, mi a vége, így úgy döntött, hogy inkább elmegy csavarogni. És vilire szállt...

De, ahogy már mondtam máskor is, nincsenek véletlenek. Mindennek megvan a helye és ideje. És minden okkal történik akkor, amikor éppen történik. És látjátok? Egyszerű hétköznapi szombatra készültem a fejemben, dologintézős napra. De a lelkem mégis ünnepibe, csinosba öltöztetett, mert már érezte, hogy valami történni fog. Na, számomra ezek az igazán fantasztikus dolgok. És, hogy megtoldjam még egy kis spirituális dologgal az egészet. Olvasok egy könyvet az angyalokkal való kapcsolatba lépésről. Eljutottam odáig, hogy beismertem, egyedül a fizikai síkon már tovább nem boldogulok, kell valami másfajta segítség. Ez van. A lényeg, hogy a körmeimet az arkangyalokhoz tartozó színekkel festtettem ki. A fehér, a rózsaszín, a kék, a zöld, a lila, a rubin mind egy-egy arkangyal színe. Innentől pedig lehetetlen azt mondanom, hogy nincs semmi a látható fizikai világon túl. Van. És nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Én legalábbis innentől már nem fogom. Mondom, alig pár napja jutottam arra, hogy a fizikai síkon tovább nem boldogulok egyedül. Tegnap vettem egy könyvet az angyalokról. Ma meg ilyen dolgok történnek.

De persze mindenki azt hisz, amit akar. Nekem ez a mai nap egy bizonyíték.

Hálás vagyok minden mozzanatért, minden pillanatért, minden gondolatért, ami a mai nap eseményeihez vezetett. Őszintén? Azért ez hihetetlen. Higgyétek el, még én is próbálom megemészteni. Nem semmi, az biztos. Meglepődve annyira nem vagyok, de azért rakosgatom össze, hogy mennyi minden vezetett a mai találkozóig. Vagyis már összeraktam, csak még újra és újra végiggondolom.

Hálás vagyok és nagyon, de nagyon köszönöm. 💗💗💗

Most többet nem tudok írni. Majd legközelebb, mert még sok mindent meg akarok veletek osztani.

Pusszantááás

Tisztítókúra

Négy héttel ezelőtt belevágtam egy tisztítókúrába. Anthony William könyve nyomán. Azt kell mondjam, hogy megérte és fantasztikus volt. De folytatom a kúrát.

Mindenkinek figyelmébe ajánlom az ő könyveit, Gyógyító Médium a sorozat címe.

Most sem akarok senkit sem „megtéríteni”, sem meggyőzni bármiről is. Mindenki azt csinál, amit akar. Tovább ezek megint csak személyes tapasztalatok, amik tovább segítenek az utamon.

El sem tudjuk képzelni, hogy mi játszódik le a testünkben, mert egyszerűen nem látunk bele. Igazából fogalmunk sincs, hogy működik a testünk, mi tesz jót neki, mi nem. Mitől betegszünk meg, mitől gyógyulunk meg. Orvosi, tudományos körökből származó információkban sincs egyetértés, hogy mi jó és mi nem. Én csupán azért kezdtem bele a könyvei olvasásába, hogy jobbá tegyem az egészségemet és elkerüljem az esetleges jövőbeni betegségeket. Már az én korosztályom is rengeteg nyavalyával küzd. Múlt héten temették egy kedves ismerősömet, aki csupán néhány évvel volt idősebb nálam, mégis krónikus betegsége volt és nem épült fel belőle. De elég csak kilépnünk az ajtón, hogy meglássuk, milyen sok ember van, aki valamilyen nyavalyával küzd.

Azt hisszük, hogy mivel szinte megvehetünk, ezért szinte mindent meg is veszünk, amit aztán megeszünk, megiszunk. Eszünkbe sem jut, hogy az esetleg káros a szervezetünkre. Ahogy egy bölcs ember mondta: az íz, ami csábít, de a tudatosnak kell lennünk arra, hogy az mit tesz a szervezetünkkel. Sokan bele sem gondolnak abba, hogy az étel, az ital az, ami megbetegíti őket. Erről én itt nem írok többet, olvasson mindenki utána, akit érdekel a saját egészsége.

Pontosan azért vágtam bele a tisztítókúrába, hogy segítsek a testemnek jobban lenni, jobban élni, jobbá válni. Őszintén szólva, hihetetlenül kemény volt ez a négy hét. Eddig. Ugyanis csak zöldséget és gyümölcsöt ettem.

Igen, éppen tegnap volt három éve, hogy vegán lettem. Azon a reggelen úgy keltem, hogy a szervezetem megmondta, nem kell neki több hús. Így lettem vegán. Tehát ez a része a kúrának nem volt nehéz, ugyanis minden állati terméket el kell hagyni a kúra során. Amit még el kell hagyni: alkohol, amit szintén évek óta nem iszom. Mindenféle üdítőital, ezeket sem fogyasztom évek óta. Glutén, amit éppen a kúra előtt néhány héttel kezdtem rendszeresen elhagyni. Kukorica: ezt bár nagyon szeretem, de a kúra kedvéért nincs több. Szója: szoktam tofus ételeket készíteni, de most ezt is letettem. Ecet: amint megtudtam, hogy az ecet mit okoz a szervezetben, azonnal abbahagytam a kedvenc almaecetes-mézes víz ivását. Azóta sem vittem be a szervezetembe semmiféle olyat, amiben ecet lett volna. Ezen kívül az erjesztett ételeket is kerülni kell. El kell hagyni mindenféle olajat, olajos magot. A kúra kedvéért szintén elhagytam, bár szeretem a magokat. Koffein: ezt sem volt nehéz betartanom, mivel december óta nem kávézom. Gabonafélékből csak a köles és a gluténmentes zab maradhat. Kerülni kell mindent, amiben tartósítószer, ízfokozó, aromák és hasonlók vannak.

Tehát igazából marad a tiszta, feldolgozatlan zöldség és gyümölcs. A legtöbbjét persze ennek is nyers formájában elfogyasztva, de én a zöldségeket inkább párolva fogyasztottam. Ami a négy hét alatti ételeimet illeti: zöld levelesekből és gyümölcsökből smoothie, gyümölcssaláta, héjában párolt burgonya, édesburgonya egyéb párolt zöldségekkel, gyümölcsök, zöldségek natúran. Natúr fűszereket lehet használni és fűszerkeveréket, amiben nincs só.

Amiről igazából nekem le kellett mondanom, az csak a só és a kókuszolaj és olajos magok voltak.

Gondolom, sokakban felmerül a kérdés, hogy ilyen étrenddel hogyan lehet egyáltalán élni, túlélni, bármit is csinálni? Nos, el kell mondjam, hogy sokkal jobban éreztem magamat ez idő alatt. Az energiaszintem nőtt, kevésbé voltam fáradékony. Az erőm sem csökkent, sőt, egész jól mentek a napi edzések és a húsvéti hosszú hétvégén pénteken egy 17 km-es, vasárnap egy 30 km-es túrát toltam le a két szép lábamon. Szóval egészében véve csak a jó irányba változott minden. Erő, energia, erőnlét, kitartás mind. Elkezdtek szépen leolvadni a kilók is. Megszűnt a felfújódás.

Az ételekkel is az a helyzet, hogy néhány nap alatt annyira hozzá lehet szokni a natúr ízekhez, hogy aztán az ember már azon kapja magát, hogy mennyire ízletes minden akár nyersen, akár párolva. A héjában párolt burgonya valami fenséges. Ehhez ettem még párolt gombát, póréhagymát, fokhagymát, brokkolit, karfiolt, kelbimbót. Csak az ember fantáziája szabhat határt itt is. És egyáltalán nem hiányzott hozzá a só, annyira finomak voltak a párolt zöldségek együtt. Ráadásul annyit eszik az ember, amennyi belé fér. Nem mindig csak azért, mert éhes, hanem mert annyira ízlenek az ételek, hogy egyszerűen muszáj őket enni, annyira etetik magukat. És itt ezekről a párolt zöldségekről beszélek. Hozzájuk egy kis paradicsom, hegyes erős például. Néha főztem egy kis lecsót gombával vagy zöldséglevest.

Mindenképpen kihangsúlyozom, hogy én sem egy itthon, számítógép előtt ülős, napi néhány órás meló mellett csináltam és csinálom. Napi 9 órát dolgozom, utána edzésre megyek heti négy napot, hétvégén pedig a hosszú túrák vannak. Ahogy ezt elmondtam tegnap egy pasinak, aki azzal jött, hogy ő napi 12 órát dolgozik és az ő egyik ismerőse ezt a kúrát csak egy hétig bírta. Miután elmeséltem a fent említetteket, rögtön elnézést kért a feltételezésért. Semmi gond.

Én úgy vélem, hogy kellő elszántság és kitartás kell egy ilyen kúra elkezdéséhez is. Kell, hogy legyen egy célunk vele, vagyis legalább egy cél, amiért belekezdünk. Menet közben meg érzékelni fogjuk, hogy mennyi jótékony hatása van.

Sokan el sem tudják képzelni, hogy az betegíti meg őket, amit elfogyasztanak. De csak körül kell nézni a világban, hogy mennyi a beteg ember: elhízás, vérnyomás problémák, bőrbetegségek és még számtalan egyéb. Persze még plusz betegítő tényező maga a környezet, a sok, levegőben lévő szennyezőanyag stb. Közben itt van a kezünk ügyében a legegyszerűbb dolog, amivel tehetünk az egészségünkért: az étkezésünk. Ha azon változtatnák, nagyon sokat tehetnénk a testünkért, az egészségünkért. Nagyon-nagyon tudom nektek ajánlani a fent említett könyveket. És mielőtt elvetnétek vagy csak legyintenétek rá, érdemes lenne a saját bőrötökben is kipróbálni, milyen áldásos hatásai vannak egy-egy ilyen kúrának. Igen, mert én az egyik kúrát kezdtem el a sokból. Mert úgy gondoltam, hogy ez az, amit biztosan tartani tudok. Mert ebben csupán el kell hagyni a problémás élelmiszereket és csak zöldséget, gyümölcsöt enni. És persze meginni reggel a jó fél liter zellerlevet, ami szintén nagyon finom, csak mondom.

Nekem könnyű volt ebbe belevágnom, mert a problémás élelmiszerek nagy része már egyáltalán nem szerepel az életemben, csupán néhány volt, amiről le kellett mondani. De könnyű szívvel megtettem, mert tudtam, hogy mit akarok, mit akarok elérni.

Ennek a négy hétnek az utolsó napjaiban jött egy kis nyavalya. Minden tisztítókúránál előfordulhat, hogy előjön vagy megerősödik valamilyen betegség. Nálam a manduláim duzzadtak meg és fájtak. Szárazságérzetűek voltak, így köhögök is kicsit. De amúgy se lázam, se takonykórom, se egyéb fájdalmam nincs.

Mivel úgy érzem, hogy jót tenne, ha tovább folytatnám a kúrát, ezért folytatom is. Talán némi engedményt már teszek bele magamnak. Néha egy kis só az ételbe vagy egy kevés kókuszolaj bele fog férni. Azonban továbbra is kerülöm a tartósítószeres ételeket, ecetes dolgokat, glutént. A párolás is marad.

Ezen a hétvégén viszont megengedtem magamnak egy kis kilengést. Ha már bírtam négy hétig, akkor ennyi nem árt. Ettem egy vegán hamburgert, egy vegán sütit tegnap, ma pedig csináltam itthon vegán, gluténmentes palacsintát, amibe került egy fél kanálnyi kókuszolaj.

Főzni amúgy lehet olaj nélkül, ez nem új keletű dolog.

Nagyon sokat tehetünk önmagunkért, ha elkezdünk odafigyelni arra, hogy mit eszünk meg, mit viszünk be a szervezetünkbe. A testünk meg fogja hálálni a gondoskodást. És én azt mondom, hogy inkább itt kezdjük az étkezésnél az egészségünk megóvását, mint eljussunk odáig, hogy napi szinten gyógyszert/gyógyszereket kell szedni, mert attól reméljük, hogy jobban leszünk. Én nem vagyok gyógyszerpárti. Nem hiszek abban, hogy a krónikus betegségeken segítenek a gyógyszerek. Ami csak tünetet kezel, az számomra sem jó megoldás. A probléma okát, gyökerét kellene kezelni, az volna az igazi. Ha viszont nem tudjuk azt az okot, akkor tényleg érdemes a legkézenfekvőbb dologgal kezdeni, vagyis az étkezésünkkel. Szerintem. Ezt biztosan tudjuk kontrollálni és gyorsan ki is tudjuk tapasztalni, hogy mi tesz jót vagy rosszat. Mindezen sorokat írom úgy, hogy csak a személyes tapasztalataim vannak, orvosi és egyéb szakirányú végzettségem nincs. Éppen ezért csak jó szándékúan és tiszta szívből tudom mindenkinek ajánlani, hogy próbáljon ki egy ilyen zöldség és gyümölcs kúrát a problémás élelmiszerek elhagyásával. Olvassátok el az ajánlott könyveket, merítsetek belőle és tapasztaljátok meg áldásos hatásait! Ha azt hiszitek, hogy nektek nincs mit kitisztítanotok magatokból, a könyvet olvasva meg fogtok döbbenni. De azért megijedni nem kell! Mindenkinek csak a lehető legjobbakat kívánhatom!

Egészségre fel! Kellene egy ilyen kihívás. Ki mit hajlandó megtenni az egészségéért, miről mondana le? Kíváncsi lennék.

De most már nem szaporítom tovább a szót, vigyázzatok magatokra és tényleg az egészség képe lebegjen a szemetek előtt. Mert ez a legfontosabb. 

 

Egy évtized

Két nappal ezelőtt volt a szülinapom. Mint azt már bizonyára sokan tudjátok, nagy jelentőséget tulajdonítok a szülinapoknak. Ugyanis ilyenkor mindig történik valami. Akár előtte, akár utána vagy éppen akkor, de mindig történik valami. Akármi. Lehet ez kisebb vagy nagyobb, csak észre kell venni.

Ráadásul ez most még egy kicsit különlegesebb szülinap is. Azért, mert pontosan egy évtizeddel ezelőtt indultak el bennem azok a változások, amik a mostani énemhez vezettek. Persze, lehet mondani, hogy az egész eddigi életünk vezetett el idáig, de én azt a tíz évvel ezelőtti szülinapot tartom annak az egyik legmeghatározóbb időpontnak az életemben. Jó, előtte már bizonyos idővel elkezdődtek és történtek bizonyos dolgok, de mindez akkor is a szülinapomhoz köthető. Amúgy is, a szülinap mindig az igazi évfordulónk, ilyenkor ünnepelhetnénk az új évünk kezdetét is.

Aki olvasta a könyvemet vagy rendszeresen olvassa a bejegyzéseimet, nagyjából képben lehet arról, mi minden történik a szülinapjaimon. Nos, ezen a tíz évvel ezelőttin (napra pontosan nem tudom megmondani) lettem nadrágosból szoknyás. E szülinapom környékén kezdődtek olyan változások, amik engem is megleptek. Némelyik gyors volt és alig követhető, némelyik lassabb, elmélkedősebb. De a lényeg, hogy minden változást elkezdtem észre is venni. Mert ezekben ez a fontos, hogy észrevegyük őket.

Az elmúlt tíz évben olyan sok minden történt, hogy számon tartani sem tudom. Egyébként ez az egyik oka annak, hogy írok. Hogy megörökítsem a történéseket. Hogy fennmaradjon valami az utókornak. Hogy ne vesszen feledésbe az a sok minden.

Örülök neki, hogy írhatok és örülök annak is, hogy olyan sok dolgot megélhettem. Sokat tanultam belőlük, bölcsebb is lettem, valamivel többet is tudok. De még mindig van mit tanulnom, vannak megfejtésre váró kérdések. Számtalan dolgot még meg kell élnem, meg kell tennem.

A héten volt egy nap, amikor nagyon sokat gondoltam az anyukámra. Tudjátok, nem emlékszem rá, sem a hangjára, a kinézetére, a főztjére, úgy semmire. De egyik nap olyan volt többször is, mintha tisztán láttam volna őt. Nagyon érdekes volt, mert ilyen még így nem fordult elő. Mintha láttam volna a mosolyát is, láttam volna, ahogy bemegy a kórházba a születésem reggelén. Mintha valahogy érezni véltem volna őt sokkal jobban, mint szoktam.

Igen, hiába telt el nagyon-nagyon sok év a halála óta, valahogy úgy érzem, még mindig nem sikerült azon túljutnom, hogy nem volt anyukám. Ezen szerintem soha nem fogok túljutni. Sok mindent el tudtam fogadni vele kapcsolatban, meg tudtam bocsátani, meg tudtam érteni, de az, hogy nem volt anyukám, mindig marni fogja a lelkemet. Mindig lesz benne az a hiány.

De írjak inkább valami vidámabbról, igaz? Tulajdonképpen nem csak a szülinapom miatt akartam most írni. Igen, amúgy most is már volt történés. Nevezetesen az, hogy most hétfőn belekezdtem egy tisztítókúrába. Olvasom az Anthony William könyveit és ennek kapcsán vágtam bele egy ilyen kúrába. Belső hangomra hallgatva tettem. De amúgy ez csak egy löket volt arra, amit már jó ideje magam is kigondoltam, hogy tennem kellene.

Röviden a lényeg: az egyik fajta tisztítókúráját csinálom, amiről ír. Vannak olyan élelmiszerek, amiket ez idő alatt tilos fogyasztani. És pont itt jön a képbe a belső hangom, a testem üzenetei, ugyanis az évek során szépen minden szinte pillanatok alatt eltűnt az életemből, ami ezen a listán szerepel. Úgy mint állati termékek, alkohol, édesítőszerek, szénsavas üdítők. Az utóbbi egy-két hónapban erősen csökkentettem a szójaevést is és úgy egy hónapja elkezdtem a gluténos cuccokat is megszüntetni. Ami még maradt, az ecet, a zsírok (kókuszzsír, vegán vaj, olívaolaj, magok), illetve a só. Nos, könyvében írja, hogy ezeket is el kell hagyni, ha tisztítani akarunk.

Egy korábbi cikkemben írtam arról, hogy reggelente almaecetes-mézes-fűszeres meleg vizet iszom. Amint megtudtam, hogy az ecet az a bennünk élő kórokozókat még inkább segíti a szervezetünkben a túlélésre, abban a pillanatban letettem róla. Hétfővel kezdődően pedig a zsírok és a só is kikerült az étrendemből. Nos, ez egy tisztítókúra, így jó néhány hétig el fog tartani. De már most, az első hét végére elmondhatom, hogy még jobban érzem magamat. Számomra eleve nem kellett már olyan sok dologról lemondani, de ha az egészségemhez az kell, hogy ezeket is elhagyjam, hát megtettem. Korábban írtam a súlyos szembetegségemről is és arról, hogy azóta azon vagyok, hogy egészségesebbé tegyem a testemet és azon legyek, hogy hosszú, egészséges és fitt életet tudjak éléni. Hogy ne kelljen idős koromban betegségről betegségre szenvedni és orvosokhoz járni. Hiszek benne, hogy ez elkerülhető, ha odafigyelünk a testükre.

A tények így az első hét végére: könnyedebbség, jobb közérzet és hangulat, komolyan. Egyik este úgy feküdtem le, hogy az egész világot magamhoz öleltem volna, olyan jó kedvem volt. Mosolyogva aludtam el. És éreztem a belsőmben amolyan felszabadulást, féktelen örömöt. Annyira jó érzés volt! Lényegesen kevesebb puffadás és ami ezzel jár. És bár már amúgy is látszódik rajtam a fogyás is, elmondhatom, hogy ezzel ez még jobban beindul. Nem is bánom, mert azért még jó néhány kilótól én is szabadulnék, de már most azt érzem így hat nap után is, hogy tünedeznek el. Természetesen nem az elődleges a fogyás, ami miatt csinálom a kúrát, hanem az egészségem. Az „örök élet plusz két nap” a cél. 😉😍

A továbbiakban meg majd továbbra is figyelem magamat, hogy alakulok a kúra során.

Ennek a lényege a sok zöldség és gyümölcs nyersen vagy párolva, só nélkül, de akár fűszerezve, mindenféle olajos, zsíros dolog nélkül.

Nagyon-nagyon sok embernek szeretném ajánlani ezt a könyvet elolvasásra és a benne foglaltak megfogadására (Tisztulj és gyógyulj), de sajnos, az a tapasztalat, hogy az emberek egyszerűen utálják az olyan dolgokat, amikor akár egy kis dologról is le kell mondaniuk, amit szeretnek. Bele sem gondolnak, hogy az egészségükért kellene megtenni. Ez a baj. De tudjátok, ebbe most nem megyek bele. Az a lényeg, hogy én a saját egészségemért kezdtem el ezt, és fogok megtenni bármit, hogy meg is tartsam sok-sok éven át. Mert ha egészség van, minden van, ha egészség nincs, semmi sincs. És tényleg igaz, hogy ez a túl gyors, túl kényelmes világunk még inkább hozza a betegségeket. Olyan jó lenne, ha mindenki tudatosabb lenne az életével, a testével, az egészségével kapcsolatban. Ha le tudnának mondani az emberek arról, ami nem igazán szolgálja az egészségüket.

Tényleg túlságosan el van kényelmesedve a világ és benne az emberek.

De tudjátok mit? Részemről mindenki azt tesz a testével, amit akar. Én csak egy példa vagyok arra, hogy lehet máshogy is, lehet változtatni. Vannak még sokan mások is. 😃💖

Továbbra is tartom a minden napos reggeli hideg zuhanyt. Heti négy napot megyek edzőterembe. Hétvégén túra vagy edzés itthon. Minden nap lépcsőn megyek le és jövök fel a 8. emeletre. Reggel, éhgyomorra fél liter préselt zellerlé. Fél óra múlva citromos víz, néha mézzel. Párolt zöldségeket eszem, zöldség-gyümölcs smoothie-kat (saláta, spenót, rukkola vagy bármi zöld, alma, banán és pici gyömbér) iszom. Szedek néhány vitamint. Vizet, citromos vizet és teát iszom (ezt egy-egy teáskanál mézzel).

Meglátom, hogy mindez hova vezet, de azt már most el tudom mondani, hogy érzem a jótékony hatását. És egy valami nagyon biztos az életemben. Az, hogy most vagyok életem legjobb formájában. Soha nem sportoltam még rendszeres ezelőtt, de mióta csinálom, érzem, látom a változást a testemen. Van izomerőm, jobban bírom a terhelést. Nincsenek fájdalmaim semelyik testrészemben sem, aminek igazán örülök, mert régen hol a hátam fájt, hol a derekam, hol a fejem. Gyenge voltam, könnyen elfáradtam, nem bírtam sokat menni. Önbizalmam, magabiztosságom is több van.

Kíváncsi vagyok, mit hoz még ez a szülinap. Biztos vagyok, hogy még fognak történni dolgok. Ja, a héten voltam szemészorvosnál, mert észrevettem, hogy a bal szemem bizony most sokat romlott. Új olvasószemüveg kell, viszont azt mondta a dokibácsi, hogy távollátós nem kell a mindennapokban, csak ha esetleg vezetek. Egy jó hír. A távollátóst amúgy sem szoktam használni. Sajnos, olvasó az nagyon is kell, de rajta vagyok, hogy ahogy tudom, javítsam a szemem állapotát is. Bevezettem a napi szemtornát a javulás érdekében. Tudjátok, ez is csak egy pár perces dolog, amit érdemes csinálni. Tényleg csak ilyen apróságokból áll össze, hogy odafigyeljünk magunkra és megtegyük a tőlünk telhető legtöbbet önmagunkért, hogy egy minőségi életet élhessünk. Számomra nem az a minőségi, hogy bármit magamba tömök, csak meg megtehetem, hanem az, hogy olyannal táplálom magamat, ami segít a javuláson, a hosszú távú célokon. Pont olyan korban élünk, ahol megengedhetjük magunknak, hogy minden jó megtegyünk a saját érdekünkben, mégis inkább azt az oldalát éljük, amikor úgy érezzük, mindent megengedhetünk és miért ne tennénk?

Jó, most ezen nem filozofálgatok el. Csak mesélni akartam megint néhány dolgot, hátha valaki elgondolkodik rajtuk. Higgyétek el, semmi sem olyan fontos, mint az egészség. Én ugyebár erre a szembetegségem kapcsán jöttem rá. Muszáj megtenni a lehető legtöbben önmagunkért, mert csak így tehetünk másokért is. Kell szeressük magunkat annyira, hogy mindennél előbbre helyezzük az egészségünket és mindent megtegyünk érte, amit csak tudunk. Ezzel másokat is inspirálhatunk és a közvetlen környezetünknek is jót tehetünk. Mert én még nagyon sokáig itt akarok lenni. Még sok mindent meg kell tennem, meg kell élnem…

Vigyázzatok magatokra és mindenekelőtt tartsátok szem előtt az egészségeteket! Tegyetek meg érte mindent!

Hálás vagyok a megélt dolgokért, a felismerésekért, a tanult dolgokért, minden rossz és jó dologért, mindazért, ami történt ebben a tíz évben is. Jó dolog a változás, ezt is érdemes megszeretni.

Szeretem az életet, az életemet.

A szülinapom napját is szeretem, különleges nap: március 14. 💗💗💗

Megéri mozogni

Ma nagyon korán volt reggel. Még alig múlt fél négy, amikor megébredtem. Ahogy utazás, túrázás előtt nehezebben is alszom az éjjel, vagyis sokat forgolódom és megébredek, úgy ez nem volt másképp ezen az éjszakán sem. Így aztán mit volt, mit tenni, felkeltem. Összekészítettem a hátizsákomat, becsomagoltam a kajáimat, rendbe szedtem magamat, aztán nekivágtam a mai napnak. 

Feltettem ugyan a nagy kérdést, hogy volna-e kedve valakinek velem tartani ezen a hétvégén egy nem hegymászós túrára, de mivel egy jelentkező sem akadt, megint egyedül indultam útnak. A mai útiterv: Királyrét - Kisinóc - Kóspallag körtúra. Az elején egy kicsit menni kell emelkedőn, ki is melegedtem annak ellenére, hogy alig négy fok volt. Egy darabig megint rövidujjúban mentem. Később azonban vissza kellett vennem a pulcsimat, mert elég hűvös volt. Most nem másztam hegyeket, úgyhogy annyira nem volt melegem. A baj az, hogy végig rajtam volt a pulcsi és mégis fáztam. Nem tudom, miért. Pedig elég lendületesen mentem. Bár az igaz, hogy a szél is fújt és most nagyon sok volt a sík terep vagy az alig emelkedő, esetleg lefelé menet. Még egy enyhe fejfájással is küszködtem ma. Nem is bántam, mára nem terveztem hegymászást. Néha ilyen "lapos" túra is kell. Persze azért ez sem volt rövid. Ez is olyan 30 ezer lépésre és 25 km-re sikerült. Időben nagyjából öt óra volt. Szerencsére most nem kellett olyan veszélyes patakokon átkelnem, de azért ez az út is eléggé próbára tett. Ugyanis a nagykerekű járművekkel jól szétbarmolták az utakat. Sok helyen nem volt járható maga az út. Hatalmas pocsolyák voltak. Meg nagyon sok volt a sár is. Most is volt, hogy mocsárjáró voltam, de igyekeztem kerülőutakat keresni. Amúgy az egész túra jó volt. Csendes és nyugodt. Csak ne fáztam volna. Most valahogy még el is fáradtam a végére.

Elég jó tempót mentem. El is gondolkodtam ezen. Régebben elég lassú tempóban sétáltam, hamar el is fáradtam és még csak megközelítőleg sem tudtam volna ennyit menni egy huzamban. Most persze már egyáltalán nem esik nehezemre. De ugye van itt egy nagyon fontos tényező. Mégpedig az, hogy heti négy napot edzeni járok és minden nap gyalog megyek le és fel a lépcsőn a nyolcadik emeletemre. Vagyis azt akarom mondani, hogy milyen sokat számít, ha az ember edzésben van. Mennyivel könnyebb megtenni egy ilyen hosszú túrát az erdőben. Éreztem persze a lábaimban és a hátsómban a km-eket meg az emelkedőket, de ez jóleső érzés volt. Éreztem az izmaimat. Hálás is voltam nekik és hálás azért, hogy most már lényegesen edzettebbek, mint régen. Akár csak egy fél évvel ezelőtt is.

Nagyon sokan mondják, írják, hogy az egyik legfontosabb, amit az ember megtehet a saját egészsége érdekében, hogy sportol. Minden nap mozog, sportol valamit. Edzi és fejleszti a testét. Igazából teljesen egyet tudok ezzel érteni. Én is sokkal, de sokkal jobban érzem magamat, mióta sportolok. Ez valóban nem régóta van így az életemben. A rendszeres sport az még fél éve sincs jelen az életemben. Az edzőtermet is novemberben kezdtem, aztán december-januárban volt egy 5 hetes kihagyás, különböző okok miatt nem tudtam menni sajnos. Úgyhogy idén január 16-án kezdődött számomra a rendszeres sport. Heti négy nap edzőterem, hétvégén túra, ha jó az idő és rendben vagyok, ha pedig nincs túra, akkor itthoni edzés. Tényleg nagyon fontos és nagyon jó, hogy eddzük a testünket. Soha nem gondoltam volna.

Azt hiszem, én az eddigi életemben most vagyok a legjobb formámban. Persze lehetek még jobb formában, ha marad az edzések rendszeressége és fejlesztése, de az biztos, hogy még soha nem voltam ilyen jól így a bőrömben. Hogy igenis képes vagyok nagyon kevés pihenővel végigmenni egy ilyen hosszú túrán. Hogy egyáltalán képes vagyok 25 km-t menni, ráadásul erdőben, hegyeken, szóval terepen, nem egy sík úton. Mert ezekben a túrákban ráadásul van bőven kihívás is.

A mai is tele volt mindenféle kihívással. Kezdve ott, hogy állandóan kerülgetni kellett a pocsolyákat az úton, mocsarason átgázolni. Kisebb patakokon átkelni, átugrálni. Volt olyan rész is, ami a bátorságomat is próbára tette. Ebben a körtúrában van egy kifejezetten körtúra jelzés is, amint egy darabig haladni kell. Nos, én nem csak egy darabig haladtam rajta, hanem teljesen végigmentem. Szóval, körtúra volt a körtúrában. Nem is lett volna ezzel baj, de az első része az elég vizes terepen ment. Egyszer csak bokrok mögül megláttam egy tavat is, nádas is volt, úgyhogy megint kicsit befigyelt a félelem, a víztől való félelem. Gyorsan igyekeztem távolabb is kerülni a helytől. Plusz még ez a körtúra egy olyan út volt, ahol láthatólag jó ideje nem járt senki. Mármint túrázók. Mert azért erre is voltak keréknyomok. De a jelzések megkopva a fákon, az utat néha keresni kellett. Egyszer majdnem el is tévedtem, mert nem találtam sem a jelzést a fán és nem látszott az út sem. Kicsit ijesztő volt, de hát hogy fedezzünk fel bármit is, ha soha nem tévedünk el vagy nem lépünk le az ismert ösvényről?

Szóval, a lényeg, hogy végigmentem ezen a körtúrán, amit nem is igazán tudtam, hogy hol kezdődik és hova lyukad ki, úgyhogy egészen meglepődtem, mikor kiértem arra a helyre, ami a nagy körtúrám egyik része volt. Bosszankodtam is, hogy már megint itt vagyok és vajon mit nézhettem el, hogy nem azon az úton megyek, ami a nagy körtúrám útvonala. Vagyis igazából ez a kisebb körtúra a körtúrámban pusztán a "véletlen" művel. De igazából nem bántam, hogy végigmentem rajta. Ott aztán senkivel sem találkoztam. És ugyanaz az erdő, de mégis úgy tűnt, mintha ez egy kihaltabb része lenne. Nem volt, csak ugye tényleg olyan volt, mintha arra már rég nem járt volna gyalog ember.

Tényleg csak azt akartam megírni, hogy mennyire jót teszünk önmagunknak, ha valamit sportolunk napi rendszerességgel. Mennyivel másképp érezzük magunkat és tényleg micsoda dolgokra vagyunk képesek. Én sem gondoltam volna mondjuk még egy évvel ezelőtt sem, hogy én ilyen hosszú utakat fogok megtenni és hogy bírni fogom. És még élvezni is. Mert tényleg imádom, hogy mehetek az erdőbe. Már amikor a buszról meglátom a hegyeket, az erdőt, mindig elérzékenyülök. Nem tudom, miért. Mintha tényleg hazamennék. Nem tudom, honnan az érzés, nem is számít. Az a fontos, hogy mehessek. A belsőm mindig hajt kifelé. Az sem számít, hogy csak a Börzsöny van meg a Pilis egyelőre az életemben. Úgyis alig ismerek pár útvonalat. De amúgy szeretem is ezeket a helyeket, már mindegyiknél vannak kedvenc helyeim. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy melyik erdőben megyek, valóban az a fontos számomra, hogy mehessek az erdőben. 

Mindannyiótokat csak biztatni tudom, hogy mozogjatok valamit, ami nem a napi munka, rutin része, hanem valami más.

Most is hoztam, de csak néhány fotót.

 

 

 

Az út néhány km-en műúton vezet, le, vissza Királyrétre. Azonban, mikor az elágazáshoz értem, hogy forduljak Királyrétre, de a másik irányban Szokolya van, úgy döntöttem, hogy Szokolyára megyek vissza. Nagyobb esélyem van valami tömegközlekedést elkapni. De nehogy azt higgyétek, hogy így is volt. Végül ugyan Szokolyán fel tudtam szállni a kisvasútra, de az Királyrétről jött. De nem bántam meg, hogy ennyit mentem. Jólesett. Igaz, hogy kicsit elfáradtam, de mindig jó, hogy ki lehet szakadni a megszokottból, a városból. Jó kimenni a természetbe, néha megállni és hallgatni a madarak csiripelését. Persze az erdőben is találkozom néha emberekkel, de általában köszönünk egymásnak és jó utat kívánunk. Mégis, én nagyon szeretem az erdő csendjét, vagyis inkább az erdő zajait, a nyugalmat, ami ott van, azt egyszerűen nem lehet elmondani. Oda kell menni és érezni kell. Olyan megnyugtató. Még annak ellenére is, hogy néha rám tör valami kis félelem. De ez igazán eltörpül az erdő csodája mellett.

Hálás vagyok a belső hangomnak, amiért tavaly augusztusban nem hagyott békén és szó szerint kinoszogatott az erdőbe. Hálás, hogy októberben az edzőterem tulaját is megismerhettem. Hálás, hogy a napi edzésbe vettem a lépcsőzést is. Ez mind a belső hangomnak köszönhető, mert rá hallgatva tettem meg ezeket a dolgokat. Soha nem késő hallgatni rá és soha nem késő belekezdeni valami új, valami más mozgásba. Csak halkan súgom meg, hogy amióta az edzés, a túrázás az életem része, egészen máshogy is érzem magamat, vagyis sokkal jobban. Azt se feledjük el, hogy sokkal nagyobb szabadságot ad az embernek, ha jó kondiban van. De jó lenne, ha ti magatok tapasztalnátok meg a mozgás áldásos hatásait. Ugye, aki hajt az "örök élet plusz két napra"...  😉💗😊😘