Tanulság

Sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e ezeket a történéseket, de rájöttem, hogy meg kell írnom, mivel igencsak van tanulsága még számomra is. Pusztán azért nem akartam megírni, nehogy dicsekvésnek tűnjön. De ez, annak fényében, amit én is megtanultam, nem is számít. 💓

Tegnap. Nem volt különösebb dolgom, csak az, hogy elmenjek a havi szokásos vitaminbeszerző vásárlásomra. El is mentem. Hazafelé jövet kénytelen voltam beugrani az élelmiszerboltba is, mert kellett valami. A bolt bejárata előtt egy hajléktalan volt, tartotta a kis poharát némi alamizsnáért. Ez a hajléktalan kerekesszékben ült, mert nem volt lába. Egy sem. Vettem elő némi aprót, hogy neki adom. Így is tettem.

A kép csak illusztráció, mert nem akartam senki személyiségi jogait sérteni, hogy képet teszek fel róla.

Innentől kezdve már a történet tanulságos része következik. Ugyanis szóba elegyedtem azzal az emberrel. Egyszerűen csak feltettem a kérdést, hogy segíthetek-e neki valamiben. Ő megkérdezte, hogy mire gondolok. Hát mondom, kell-e valamit venni vagy szeretne-e valami ételt a boltból. Mivel éppen ő sem volt tiszta és kellemes illatú, tudható, hogy úgysem fog bemenni a boltba. Egyrészt talán szégyenből, másrészt valószínűleg a biztonsági őr már az ajtóból visszafordítani. Mert ilyen ez a mai ember. Ha valami nem tetszik neki, eltávolítja. Teljesen mindegy, hogy az az ember lehet, hogy aznap még nem is evett és csak némi élelmet szeretne. 🍞🍗

Aztán ez az ember elkezdett mesélni. Elvesztette a két lábát – nem firtattam, hogyan. Aztán a munkáját is – ezt sem firtattam. Most az egyik kórház közelében alszik. Valahol a Gyáli útnál (én arra nem vagyok ismerős). Közben kijött egy hölgy a boltból és egy szó nélkül egyszerűen csak az ölébe tett egy zacskót, amiben banán volt. Majd tovább ment. A férfi meg is jegyezte, hogy nem igazán szereti a banánt, és hogy elfogadnám-e tőle. Persze mondtam, hogy előbb bemegyek a boltba és veszek neki, amit szeretne. Kotorászta a pénzt, hogy a kereten belül vásároljak, de mondtam, hogy majd utána elszámolunk. Viccelődtünk is, hogy nem ám elszalad addig, amíg nem jövök ki a boltból. 🏃

Amit kért, egyszerű volt: pár darab zsemle, egy darab lecsókolbász és szeretne ebben a nagy melegben egy sört, persze a legolcsóbbat. Kérdeztem, mit szeret.

Nos, bementem, bevásároltam. 5 db zsemle, úgy kb. 30-35 dkg lecsókolbász és egy dobozos sör. Fizettem, majd kivittem neki. Számolná a pénzt, mondom, nem kifizetnie, cserébe akkor elviszem a banánt. Azt mondja, az úgy nem lehet, az nem csere. Ő a banánt szívesen adja. Megeszi, ha nagyon muszáj, de most egyáltalán nem akar banánt enni.

Még beszélgettünk. Kérte, ha legközelebb is arra járok és találkozunk, vigyek neki újságot vagy könyvet olvasni. 📚

Amúgy el van keseredve. 47 éves. Nem látja semmi értelmét az életnek. Persze próbáltam egy kicsit lelket önteni belé. Talán arra a napra sikerült is. Beszélgettünk még erről-arról. Mondta, hogy én voltam a 8., aki adott neki pénzt. Valóban rossz állapotban van egyébként. A sör azért kellett neki, mert egy kicsit bódit és nem kell gondolkodni. Persze próbáltam lebeszélni (de csak finoman) és kicsit mesélni neki, hogy bizony meg lehet találni minden napnak a jóságát és nem szabad feladnia. El nem tudom ugyan képzelni, hogy mennyire nehéz lehet neki, hiszen sem kerekesszékes, sem láb nélküli életet nem éltem még, de a többiről van némi személyes tapasztalatom. Csak annyit kértem tőle, hogy ne adja fel.

Cserébe kaptam banánt.

Szeretném azt mondani, hogy aki teheti, segítsen az ilyen embereken. Nem kötelező meg én sem adok mindenkinek, de akiről úgy érzem, azt látom, hogy az a kevés is, amit adok, neki az már sokat számít, akkor adok.

A sztori nagyjából ennyi volt. A tanulság viszont most jön és ez igazán fontos.

Sokszor úgy adunk a rászorulóknak, hogy veszünk valamit anélkül, hogy megkérdeznénk, mit szeretne vagy egyáltalán szereti-e azt, amit adnánk neki. Attól, mert csórók és hajléktalanok, nem jelenti azt, hogy mindennek örülniük kellene, csak mert kapták. Ők sem szerethetnek mindent. Ahogy az a hölgy is csak szinte ránézés nélkül az ölébe ejtette azt a banánt, anélkül, hogy egyáltalán megkérdezte volna, szereti-e a banánt. Kicsit felsőbbségesnek érezzük magunkat, mert adunk valamit egy rászorulónak. Pedig ennek nem kéne így lennie. Ha valaki adni akar nekik valamit, már ha nem pénzt, akkor érdemes volna megkérdezni, hogy mi az, amit szívesen megenne. Ez egy apró kedvesség a részünkről, aminek nagyon fog örülni. 💝

Ezek az emberek is úgy vágynak egy kis kedvességre, odafigyelésre, mint a falat kenyérre. Nem fog összedőlni a világ, ha beszélünk velük pár percet. Ennek az embernek is olyan hála volt a szemében és annyira örült nekem. 😍

Ebben a mai világban nagyon, de nagyon fontos, hogy mi magunk is emberek maradjunk és ahol csak lehet, segítsünk. Nem kötelező, nem is mindenkivel kell, nem is fog mindig menni. Néha úgy érezzük, hogy mi magunk is segítségre szorulunk. De ilyenkor csak gondoljunk bele, hogy van, akinek nálunk sokkal, de sokkal nehezebb valami vagy rosszabb az élete. Akinek nem jut minden nap főtt étel, aki nem tud minden nap megfürödni, akinek nincs senkije, akinek nincs fedél a feje fölött és ki van téve az időjárás viszontagságainak, akinek nincs ereje felemelkedni és még sorolhatnám. De mindenki tudja, hogy mi van a világban. Az én szívem is bizony összefacsarodik, mikor ilyeneket látok, de valóban nem lehet mindenkin segíteni. Jó volna bizony, ha legalább annyi meglenne az embereknek, hogy legyen hol álomra hajtaniuk a fejüket, és legyen meg a mindennapi betevőjük.

Szóval, ha segíteni akartok bárkinek, ne szégyelljétek és kérdezzétek meg tőle, hogy tudtok-e neki valamiben segíteni. Mert tényleg sokat számít, ha akár csak bemegyünk helyettük a boltba.

„Az mutatja meg, hogy milyenek vagyunk, hogy hogyan bánunk másokkal.”

Kívánok mindenkinek csupa jót az életben és kívánom, hogy legyen áldott, aki elolvassa ezt a bejegyzést (mindenki más is, de ez most külön nektek szól). 😇💖😘

Ölelés