Vannak napok

Vannak olyan napok az én életemben is, amikor egy kicsit elsüllyedek magamban. Ennek az állapotnak én sem örülök túlzottan, de nem mindig tudok olyan könnyedén felülemelkedni rajta. Ma például nem megy. 😔

Az egyik melóhelyemen ugyan szabadság van, de attól én még dolgozom máshol, mást. Ma is dolgoztam. Egy órát utaztam oda és vissza is. Sok embert láttam. Sok olyat, aki nem volt egyedül. Aki épp telefonált. Aki a gyerekével volt. Aki a párjával volt. Hallgattam beszélgetéseket. Igazából mindegyikben megláttam a szeretetet és ez jó volt. Kicsit ezért is süllyedtem el magamban. Mert tök jó, hogy szeretem magam, hogy örülök magamnak, hogy elégedett vagyok magammal, de így nagyon nehéz egyedül ezt csinálni. Nem örül nekem más és én sem tudok másnak örülni, mert nincs az a másik. Nem tudok senkit felhívni, hogy elmeséljek neki valami jót, valami szépet, vagy csak megkérdezzem, ugyan hogy van? És ennek ez a másik része. Vannak ismerőseim, barátaim. De valahogy senki nem ír rám, hogy én hogy vagyok. Mikor korábban ráírtam ismerősökre, hogy érdeklődjek hogylétük felől, még csak-csak megkérdezték ők is. Csak úgy meg senki nem ír rám, hogy is vagyok. Úgyhogy már én is leszoktam arról, hogy megkérdezzem, ők hogy vannak. Ha összefutunk, kölcsönösen megkérdezzük egymástól, de amúgy semmi. 💔

Milyen lett ez a világ? Mindenki csak a saját „hülyeségeivel”, dolgaival van elfoglalva? Miért nincs időnk, késztetésünk, kedvünk kommunikálni valamilyen formában másokkal? Tényleg közönybe süllyedtünk?😢😟

A másik része ennek, amikor ha írok is valakinek vagy felhívom, az illető vagy nem ír vissza, vagy nem veszi fel a telefont és még csak vissza sem hív.

Van, aki ígéri, hogy felhív, hogy ír, aztán valahogy csak elmarad.
Nem hinném, hogy olyan katasztrofális alak volnék, aki ne érdemelne meg egy választ, legyen az akár elutasító is. Senkire nem akaszkodom rá és a legkevésbé sem panaszkodom. Bántani sem akarok senkit, úgyhogy még az elutasítást is el tudom fogadni és nem haragszom meg érte. Tényleg. 😊💚

Vannak ilyen napok… Amikor a megválaszolatlanság is hatványozottan fáj. Ilyenkor azonban előfordul, hogy még egyszer ráírok az illetőre és érdeklődöm, hogy mi a baj, a probléma? Talán velem van baja? Aztán vagy jön válasz, vagy nem. De már nem számít. Az elküldött üzenet után én már feladom. Ha valakinek nem kell a törődésem, érdeklődésem, akkor megtartom magamnak.

Vannak ezek a napok. És rettentő nehezen szedem magam össze belőle. A sírás kerülget. Bárcsak tudnék sírni egy jó nagyot! Már csak azt várom, hogy este legyen, hogy bebújjak az ágyikóba, kialudjam a mai napot. Ilyenkor szeretek az álmok világába elutazni. Ott minden más. Holnap, mikor új nap virrad, már más lesz a helyzet. Mindig ez van. Másnap már megint más szemmel nézem a világot, az életet. 😍🌸

De most sem panaszkodom. Nem is akarom sajnáltatni magam. Azt végképp nem. Csak megírtam, hogy ilyen is van. Ettől még a szeretet bennem van és adok belőle annak, aki kéri. El is fogadom mástól is, aki adni szeretne. Kaptam ma is. Ahol dolgoztam. A házi néni csak nekem ebédre rántott cukkinit csinált. Nagyon jólesett ez a gondoskodás. Meg jókat is beszélgettünk, ami mindkettőnknek hasznunkra vált. Vagyis jólesett. Mit kaptam még ma? Dicséretet a ruhámra, ellátást a sebemre. Ugyanis munka közben kicsit megsérültem, bibis lett ujjacskám.
Hogy mit adtam? Figyelmet, a munkám alapos elvégzését, kedvességet, törődést. Szóval, adtam is, kaptam is. 💝

Most, hogy már kicsit kiírtam magamból mindezt, kezdek jobban lenni.

Köszönöm a figyelmet.

Ez most csak ilyen aprócska bejegyzést lett, mert nyavalyogni nem kell sokat. Ugye? 😉