18 év

Mostanában nem igazán volt kedvem, hogy bármit is írjak. Ihlet az lett volna. De most itt vagyok. 😍

Az emberi emlékezet! Mindenféle dátumot nyilvántart, emlékszik dolgokra, aztán vagy megünnepli, vagy elsiratja újra és újra minden évben azt a napot. Nekem is vannak ilyen emléknapjaim. Pontosan 18 éve is történt valami…

Íme, elérte felnőttkorúságát a budapesti életem. Ez is megértem. 18 éve egy keddi napon költöztem ide. Április 5-én. Mennyi minden történt azóta! Olyan sok mindent megéltem itt, aminek örülök is, meg nem is. Voltak nagyon jó dolgok, de voltak nagyon fájdalmasak is. Soha nem akartam ebbe a városba költözni és soha nem is tudtam megszeretni igazán. Részben bánom, hogy ideköltöztem, részben nem. Itt szereztem érettségit, jogosítványt, jártam tanfolyamokra, veszítettem el egy babát, lettek barátaim, majd léptek ki az életemből, itt tapasztaltam meg nagyon az emberi közönyt, de kaptam nagyon sok szeretetet is. De itt történt, hogy visszakaptam a lányomat. :) Ahogy itt történt az összes változásom is. Sok embernek lehetek hálás, hogy hozzátett valamit az életemhez, még olyanok is, akik látszólag inkább a negatívabb oldalt képviselték. Nekik is köszönhetek ezt-azt.

Igaz, hogy igazán különleges dolgokat is itt éltem át, itt kezdtem írni. Ezeket a tapasztalatokat azért nem cserélném el semmiért sem. Halkan súgom meg, hogy ezt csak utólag gondolom így, mert amikor átmentem egy-egy rossz tapasztaláson vagy élményen, akkor szívesen cseréltem volna valakivel.

Mindenesetre vágyom vissza vidékre. Egy kis házikóba, saját kertet művelni, zöldségeket nevelgetni és élvezni a tiszta levegőt. Mindegy, hogy hová, csak el innen. Na jó, majdnem mindegy. 😊

Két évvel ezelőtt, április 6-án történt, hogy a testem úgy kívánta, ne egyek többet húst. Azóta növényi étrendes vagyok, amit nem is bánok. Az egyetlen állati termék, amit fogyasztok, az a méz és a virágpor. Mert szerintem ezek tele vannak olyan jó cuccokkal, amik jót tesznek a szervezetnek és egyáltalán nem károsak. Talán annyira már ismertek, ha olvastok, hogy tudjátok, megtanultam a testemre hallgatni. Ami kell neki, azért mindig „szól” valamilyen formában és én hallagatok rá. A mézet pedig nagyon szereti. 😊💛💛💛

Egy évvel ezelőtt, napra pontosan nem tudom, hogy mikor, ütött ki rajtam, vagyis engem az alkohol. Előtte is csak évente néhány alkalommal ittam egy kevés alkoholt, de azóta semmi. Ez is egy olyan dolog, aminek tulajdonképpen nagyon örülök. Az alkohol is egy méreg a szervezetnek. Hiába is mondja bárki, hogy kis mennyiségben gyógyszer, én ezzel nem értek egyet. De mindenki csinál, amit akar, úgy mérgezi magát, ahogy akarja.😎

Ez a tavasz már csak ilyen. Igazán nagy dolgok tudnak ilyenkor történni. Tényleg, mintha minden megújulna. Nem csak a természet, hanem maga az ember is. Én legalábbis ezt tapasztalom hosszú évek óta. Nekem a szülinapom is ugye március közepén van, egészen közel a tavaszhoz. Ahogy már egyszer régen megírtam, ilyenkor mindig történik valami. A szülinap egy fordulópont, egy új év, talán egy új életszakasz kezdete. Még akkor is, ha túlságosan kirívó dolgok nem történnek. Mert idén is figyeltem, de olyan nagy dolog nem történt most a szülinapom környékén. Ezt a környéket úgy plusz-mínusz egy hónapban mérem. Igaz, addig még van néhány nap, hogy a szülinap utáni egy hónap is leteljen. Még bármi megtörténhet. 😊😉😍

Ráadásul ez a szülinapom egy dupla számos szülinap. Két szép számmal. :) Ahogy a lányomnak is idén dupla számos volt. Ezt azért megünnepeltük. Ilyen nem fordul elő minden évben. 😀 Én szeretem egy kicsit úgy képzelni, hogy ezek különleges számok, ezek is, és talán történni fog valami nagy dolog is.

Jaj, de kis buta vagyok! Most jut eszembe, hogy hiszen bő két héttel ezelőtt befejeztem egy könyvemet. Amit annyira szeretek! Ez is nagy dolog.

Meg végül is történtek kisebb-nagyobb dolgok. Egy-egy találkozás. Kaptam ajándékokat, persze nem feltétlenül a szülinapomon. Eltűntek emberek az életemből, amit szintén nem bánok. Nem én vesztettem többet. Gazdagodtam újabb növénykékkel. Nemrégiben ajándékoztam is el belőlük. 😊

Ja, és persze azt se felejtsem el, hogy két héttel ezelőtt egy nagytakarításba is belefogtam.

Párkapcsolati dolgokról továbbra sem tudok nektek beszámolni. Többen is megkérdezték, mi lehet az oka, hogy ilyen régóta egyedül vagyok? Mi lehet az oka, hogy egy ilyen szép nő egyedül van? Erre én mit mondjak? Passz. Nem tudom. Tapasztalatom szerint a virtuális térből kilépve elég nehezen lehet ismerkedni. De ebbe most ne menjünk bele! Most maradjunk az emlékezéseknél!

Sokszor elgondolkodom, hogy miért is tartunk számon egy csomó dolgot? Miért akarunk mindig emlékezni? Mert amikor emlékezünk, nagyon sokszor valami szomorú dologra emlékezünk. Én azt hiszem, igazán jó volna, ha nem tartanánk mindent észben. Könnyebb volna túllépni dolgokon. Ha nem emlékeznék folyton hol erre, hol arra. Így állandóan csak visszamászkálunk a múltba, elmerengünk, eltöprengünk, aztán lehet, hogy dühöngünk vagy sírunk. Miért kell ez nekünk? Fogalmam sincs. Hát nem tisztára bolondok vagyunk mi, emberek, hogy régmúlt dolgokon kesergünk, ahelyett, hogy előre néznék, oda, ahol az élet van?

De azért, hogy a jó dolgokat még szaporítsam, öt évvel ezelőtt született meg végleges formájában az első megjelent könyvem. Így március-április környékén befejeztem, lektorhoz került (vagy inkább korrektorhoz), elkészült a borító és nyomdába küldtem. :) Mekkora hatalmas dolog volt ez akkor nekem! Most is az. Mert egy könyvet megírni is nagy dolog, ha sikerül befejezni, az még nagyobb, ha még nyomdába is kerül, akkor az már óriási. Ennek a folytatása is már készülőben. 😊

Most semmi különöset nem akartam nektek írni, csak néhány dologról megemlékezni. Aztán megpróbálok valahogy túllépni azon, hogy állandóan emlékezgessek. Az élet nem a hátam mögött van, hanem előttem. Pláne, ha tanultam a múltból, akkor már semmi értelme visszanézegetni. A sírhatnékos dolgokra semmiképpen. A jó dolgokra azért lehet emlékezni. Mert a jó dolgok adnak egy kis löketet, egy kis plusz energiát, ami a sírós dolgokról nem mondható el. Azok inkább visznek energiát. No, ne filozofálgassak most ezeken, igaz? Lépek is tovább. Úgyis benne vagyok a tanulásban, úgyhogy megosztás után már fogom is kezembe a könyvet, amiből tanulok.😊

Vigyázzatok magatokra és csak a szépre emlékezzetek!😘💗

 

Ui.: az még kimaradt, hogy a hajamat is egy éve festtettem be utoljára. 😊 És nem is bánom. Az ok egyébként az volt, hogy a bőröm nem bírta tovább. De így is nagyon szeretem a hajamat. 💖 

Egy új könyv

Tudom, hogy már írtam az írásról. De most megint. 💖💖💖

Tudom, hogy néhányan már tudjátok, hogy sikerült befejeznem egy újabb könyvemet. Ez óriási dolog.
Még 2020-ban kezdtem el írni, de nagyon sok időt kihagytam. Egyszerűen nem volt hozzá ihletem. Ha meg nincs ihlet, akkor hiába is próbálkoznék, semmi jó nem születne belőle. Az nem az igazi. Az az igazi, amikor úgy érzi az ember, hogy most igen, jön valami belőle, azt leírja. Közben persze maga a történet is mindig változik. Ezek a változások meg egyenesen hozzák magukkal a több ihletet.

Megvolt egy alaptörténetem. Elkezdtem füzetbe írni. Párat teleírtam ezzel a történettel. 😀😍 A legjobb kézzel írni. Ilyenkor sokkal több minden fel tud jönni az emberből. A kézírással egy egészen másik világba lehet kerülni. Nincs idő, sem tér, nincs semmi más, csak maga a történet benned, körülötted, veled. Imádás! 💗💗💗
Aztán ugye voltak a szünetek, majd megint írtam. Eljutottam oda, hogy ideje lenne begépelni. Írtam és írtam. Tudjátok, imádok gépelni is. 😍 Ez is el tud vinni egy másik világba, de itt azért odafigyelek, hogy jól is írjam, amit írok. Mert én a kapkodósabb fajta vagyok, akinek a gondolatai előrébb vannak kicsit az ujjai sebességétől. Vagyis gyakran már azt a szót gépelem az előzővel összefűzve, ami a következő lett volna. Érdekes szavak születnek ilyenkor. Vissza kell fogni magamat, hogy az ujjaim és a gondolataim pontosan csak azon a szón legyenek, amit éppen le kell írni. Így olyan, mintha magamban felolvasnék egy könyvet, csak lassan. 💝

Szóval, a gépelés. Ó, nehogy azt higgyétek, hogy akkor előszedtem a füzeteket és már minden úgy is maradt! Előszedtem, elkezdtem gépelni, gépelek, gépelek. Egy ideig egész jól haladtam a füzetből. Aztán egyszer csak elkezdett a történet megváltozni. Elkezdte önmagát írni. Én meg csak lestem. Kénytelen voltam azt írni, amit maga a történet akart. Így esett, hogy sokszor egészen más lett egy fejezetben, mint amit terveztem. Nagyon sokszor még azt sem tudtam, hogy mi lesz a következő mondta. Ez ám az izgalmas! Aztán már úgy írtam, hogy én is épp olyan kíváncsian vártam a folytatást, mintha egy könyvet olvasnék és nem tudom, mi van benne. Ez a történet is alakult, formálódott szinte folyamatosan.
Néhány nappal ezelőtt írtam meg az utolsó fejezetet. Volt egy gondolatom, hogy legyen vége, de amikor írtam, még én sem tudtam, mi lesz a történet vége és mi lesz a szereplőkkel. Ezt már csak gépeltem, ez füzetben nem született meg. 💜💜💜
És milyen szép vége lett! 💗💗💗

Aztán természetesen az egészet újra elolvastam. Javítottam, ha kellett. Sorokat rendeztem. Valamit beleírtam még, valamit kivettem. Még mindig változott egy kicsit. Tegnap este a végére értem. Be kell valljam, elsírtam magamat. Nem szoktam könyvön sírni pedig sohasem. De tényleg olyan megható volt. 😢💖
És örülök, hogy ilyen lett a vége.

Nos, talán egyhamar nem fog megjelenni nyomtatásban, de még soha nem lehet tudni. 😉😀
A tényszerű adatok róla: 281 oldal, A5-ös méretben, 80 367 szó, 515 543 karakter. 💝💝💝

Az írás maga a csoda. Egy varázslat. Másik világ. Az egyik legjobb dolog a világon.
Gondolom, ahányan írunk, annyiféle véleményt alkotunk magáról az írásról. Én azt mondom, akinek kedve van hozzá, az írjon és ne foglalkozzon semmivel! Az kell, hogy a te írásod belőled szülessen meg.
Én is csak írtam. Semmiféle szabályt nem követtem. Nem is nagyon érdekelnek, hogy kell "jól" felépíteni egy könyvet. Csak írni kell és kész. Szerintem. Lehet, hogy így csak én és az ismerőseim olvassák, de nekem az is elég. 😍😍😍
Az sem számít, ha ez egyelőre az "asztalfiókban" marad. 💗 Már így is, úgy is megszületett és életre kelt. 💖

Aki szeret vagy szeretne írni, az söpörjön félre minden kifogást az útjából és tegye meg! Az biztos, hogy fantasztikus utazásban lesz része, akármi is legyen a története. Én ezt az élményt semmiért sem cserélném el. 💝💖💗😍 Ajándék számomra is, hogy írhatok.

Csak írjatok! 😊😘😘😘 És élvezzétek az utazás!
Kalandra fel!

Ezt pedig azért, mert a kedvenc virágom 💗💗💗💗💗💗💗💗💜💜💜💜💜 Ránézek és belélegzem az illatát. 😍😍😍😍😍😍

Nem unalmas...

Muszáj elmesélnem nektek ezt a mai napot, mert annyi minden és olyan történések voltak benne, hogyha talán nekem mesélik, nem biztos, hogy elhinném. Na jó, elhinném, de amúgy!😉😊

Kezdjük a tegnapnál. Egy nagyon kedves ismerősömnek meséltem két hangyagondolatnyi eseményt a tegnapi napomból. Egy könyvárus pasival egy jót viccelődtünk, egy másik pasi meg mást akart. Nem is lényeges. Az ismerősöm azt mondta, nem unalmas az életem. Azt válaszoltam, hogy ha elmegyek otthonról, akkor valóban nem. Amúgy itthon sem, mert tuti találok valamit, amit szívesen csinálok vagy egyszerűen nem csinálok semmit.😁

Szóval, az ismerősömnek és nekem is igazunk volt. Nem unalmas, főleg nem akkor, ha elmegyek itthonról.

A mai nap aztán végképp nem volt az. Találkozások tömkelege, dráma, ami még a szappanoperákat is lekörözi, ajándékok, bókok. Soroljam még?

Kezdem az elején. Elindultam és alig néhány méter után az utcán az egyik szomszédnőmbe botlok, aki elhalmoz kedves dicséretekkel a külsőmet illetően. Köszönöm.

Ma körmöshöz mentem. Imádom a szép körmeimet, de ti ezt már tudjátok.💗💗💗 A maiakat is köszönöm szépen. 😍 Tavaszi körmöcskék! 😊😍😍💗

Egyszer csak kaptam egy telefonhívást. Azt hittem, szívrohamot kapok. 😲😲 Hivatalból kaptam hívást és egy olyan személyhez volt köze, aki már több, mint tíz éve nem az életem része. Mindegy, volt egy kis kavarás, félreértés, mi egyéb. Mondja a hölgy, hogy még nyomoznak az ügyben és majd visszahív. Ne higgyétek, hogy valami bűnügy volt. Nem, csak pénzügy. Ami engem érintett rosszul. Hadd ne mondjam, hogy én olyan káromkodást engedtem meg magamnak, na nem a hölggyel szemben, csak miután letettem a telefont, hogy volt vagy három sor is. Szegény körmösömtől elnézést is kértem, de egyszerűen muszáj volt. Aztán mást sem tudtunk csinálni, mint kínunkban röhögni. Hogy a francba keveredik ő az én mostani életemhez, pláne pénzügyileg? Tisztázódott a helyzet elég hamar. Szerencsére.

Nem volt még fél tizenegy, de már olyan drámákat éltünk meg, hogy ezek mellett a szappanopera elbújhat. De ez csak egy pillanatra volt drámai. Aztán már nem is. Szerintem. 😄😄😄 Vicces volt és hirtelen katasztrofális.

Ezek után találkoztam egy másik kedves ismerőssel. Kaptam ajándékot! 💖💝 Egy üveg virágport. Arany virágport. Fenomenális! 💗💗💗 Azt hiszem, tudja, mit szeretek. 😋😊 Szerintem mondhatom, hogy örültünk a találkozásnak. Bár rövid volt, mégis sikerült kicsit beszélgetni. Olvasni a másik tekintetéből. Érdeklődés, kedvesség, mosolyok.

Mikor tőle eljöttem, épp egy másik fiatalember haladt el mellettem és meghallotta, ahogy magamban beszélek. Szoktam és szeretek is. Jól el tudok diskurálni magammal és egész jó végkifejlete szokott lenni. 😂😉Útvonalat gondolkodtam, hogy onnan hogy jutok máshova, ahová szeretnék. A fiatalember máris felém fordult és már mondta is a lehetőségeket. Annyira kedves volt! Megköszöntem és szép napot kívántam neki. Szeretem az ilyen spontán dolgokat. Meg ezeket a kedvességeket. Annyira jó!💚💛💙

Következő találkozás a vegán pékséges eladóval volt. Vele is annyira jókat szoktam elbeszélgetni. De tényleg. Ismerősök lettünk a közösségi oldalon.

A sorrend: hazajöttem, ettem, aztán megint nekiindultam. Ez ma egy ilyen nap volt. Elmentem egy kis vitaminszerzésre. Nem nagy titok, hogy az Örsön jártam, onnan pedig gyalog indultam haza. Azon a jó hosszú szakaszon, ahol alig járnak, a bicikliúton mentem. Ott sütött a nap. Közel s távol sehol senki, de egy biciklis rám szól, hogy ott a járda. Mondom, köszi! Mást nem zavartam, de őt igen. Aztán folytattam utamat a biciklisávon és nem jött senki, én pedig élveztem a napsütést az arcomon.😍😊

Megint egészen Kőbányáig sétáltam. Jaj, imádom ezeket a sétákat. Kitaláltam nagyjából a következő könyvem sztoriját meg egy-két szereplőjét. Beugrottam egy másik kisboltba apróságokat venni, és úgy voltam, hogy vilivel jövök haza onnan már.

Ismeritek a mondást, hogy: Semmi sincs véletlenül! 😮😅

Hadd ne mondjam, hogy szerintem ez az egyik legigazabb dolog a világon és mindig megállja a helyét. Pont alsónál terveztem vilire szállni. Erre pont ott volt egy nő. Rám néz, megszólít:

- Ne haragudj! De olyan ismerős vagy! Nem véletlenül a … gimnáziumba jártál?

- De! És te is ismerős voltál nekem.

Éljeeeen! Megoldottuk a rejtélyt. 15 évvel ezelőtt érettségiztünk felnőttként esti képzésen. Akkoriban nem igazán voltunk nagyon beszélő viszonyban, csak olyan osztálytársiban. Nem volt közös témánk. Persze, akkor én is más voltam. De ahogy elmesélte, ő is nagyon sokat változott. Most, 15 év után pedig úgy beszélgettünk, mint valami nagyon régi ismerősök. Kötetlenül, felszabadultan és mindenről tudtunk beszélgetni. Persze ő is jött a vilivel és ugyanott szálltunk le. És még jó darabig dumcsiztunk. 😀
Szeretem az ilyen találkozókat is. Tényleg annyira, de annyira jók! 💚

Én is megdicsértem őt, de ő aztán még inkább elhalmozott a külsőmet illető bókokkal. 💛💛

Tudjátok, igazán értékes, ha egy nő meg tud dicsérni egy másikat. Az ember érzi, tudja, hogy mikor igazi az a bók és ma mind igazi volt. Nem csak nőktől, férfiaktól is kaptam bókot, de tőlük csak a tekintetükkel. Minden bók egy ajándék és mindet nagyon köszönöm. Sokkal szebbé tettétek a napomat! 💝💝💝

Ki gondolta volna, hogy a mai napnak ennyire életem régmúltam szereplői lesznek a szereplői? A döbbenetem aztán akkora volt és még most is az. Szerintem teljesen hihetetlen. Őszintén szólva, imádtam ezt a napot! És még nincs vége! Most írom ezt, aztán jöhet egy kis olvasás.

Úgy, ahogy volt és van, imádom ezt a napot! 😍😍😍 Olyan különleges. Fantasztikuuuuus! 

Legyen minél több bolondos, örömteli, vidám, nevetős napotok! Meg nekem is! 😉😍 Annyira szép az élet! Annyira szeretem! 💗💗💗 

Titeket is! 😉😘😘😘😘

Nélkülöztem… de jó volt!

Tegnap reggel hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy egy teljes napra kikapcsolom az internetet. Az egyik legjobb döntés volt, amit meghoztam. 💖

Olyan nyugalom volt rajtam egész nap, amilyet már rég tapasztaltam. Nem voltam ideges, hogy vajon ki kereshet, miért kereshet. Nem nézegettem a telefonomat. Nem vártam üzenetet. Nem érdekelt a közösségi oldal sem. Egyáltalán nem hiányzott. Ezek helyett csak arra fordítottam figyelmet, ami nekem jó volt. Történetesen olvastam és írtam. Jobban mondva javítottam egyik könyvemet, amit ma folytatni fogok. Ma már elérhető leszek interneten is, de amúgy mindig elérhető vagyok telefonon.

Tegnap találkoztam egy barátnőmmel, akivel már hónapok óta nem láttuk egymást. Vele is telefonon értekeztünk, hogy ki hol van, hogy találjuk meg egymást a találkozó helyszínén.

Ez az internet egyszerre áldás és átok. Sok szempontból áldás, ezt mindenki tudja. Lehet tanulni, olvasni, mindenhez szinte egy pillanat alatt hozzáférni, megkapni. A jó oldalát nem is sorolom.

Azonban a másik oldal koránt sem áldásos. Gyakran utazom tömegközlekedéssel. Van olyan, hogy beszállok a metróba, körülnézek és azt látom, hogy kivétel nélkül mindenki a telefonját nyomkodja. Úgy nagyjából húsz ember. Kivétel nélkül mindenki. Amikor az utcán sétálok, most már nagyon gyakran látni úgy sétálni embereket, hogy fejük lehajtva és éppen valamit molyolnak a telefonon. Fel sem néznek. Meg sem látják a körülöttük lévő világot. Azokról nem is beszélve, akik a zebrán is így kelnek át.

Mi van ennyire fontos abban a telefonban, az internet világában, amiért hajlandók az emberek akár az életüket is kockáztatni? Mert ez egy kockázat. Nem is kicsi.

Talán azt hiszik, hogy az interneten egy másik világban lehetnek, de így az élet szépen elmegy mellettük. Sokan panaszkodnak, hogy egyedül vannak, de fogadni mernék, hogy sokan vannak egyedül az ilyen telefonnyomkodós emberek között is. Fel kellene nézni néha a telefonból és észrevenni a körülöttünk zajló világot.

Arról nem is beszélve, hogy minden ott van előttünk, nekünk egy pillanat alatt. Ismeri még egyáltalán valaki a várakozás izgalmát? Ma már türelmetlenek vagyunk, ha nem azonnal kapunk meg valamit, ha arra várni kell. Túlságosan felgyorsult a világ és mindent azonnal akarunk. Az internetről.

Ezen figyeljük mások életét. A leendő munkáltatók megnézik, milyen a profilod, ha van ilyen. Aztán döntenek. Hol van ma már a személyes találkozó varázsa? A beszélgetés, kérdezés-válaszolás? De ez minden másra is igaz. A randizásra is. Sokan arra már nem vesztegetnek időt, hogy személyesen találkozzanak valakivel. Ha nincs rögtön kép, akár intim, ha nem megfelelően válaszolsz, mert éppen kicsit fáradt vagy, akkor a másik már nem is pazarol rád több időt. Ennyi voltál számára. Pedig itt nem te vagy a hunyó, hanem a másik, így ítélkezik rólad. Közben semmit nem tud és nem is akar megtudni rólad. Nagyon-nagyon szomorú.

Függők lettünk. Rabok. Az internet, a kütyük rabjai. Ez borzalmas. Olyan világot élünk, ahol internet nélkül szinte már nem is lehet élni. Kivéve, akik kivonulnak ebből a civilizációnak nevezet káoszból. Milyen jól teszik! Vagy azok, akik találnak valami olyan elfoglaltságot maguknak, ami számukra sokkal hasznosabb, mint az interneten, a kütyükön lógni órák hosszat.

Azt hiszem, többször fogok ilyen internetmentes napokat tartani. Valóban nagyon jó hatása van. Mellékhatásai: nyugalom, béke, csend, alkotás, másfelé fordulás, kikapcsolódás.

Még akkor sem néztem meg a telefonomat, amikor a városban olyan útvonalon utaztam, amit nem ismertem. Inkább megkérdeztem valakit, hogy merre és mivel kell menni. Ilyen egyszerű az egész. Személyes kontaktust létesítettem. Lassacskán már ez a kifejezés is ritkaságszámba fog menni, annyira a kütyüinkre vagyunk hagyatkozva. Pedig egy kedves szó, egy rövidke párbeszéd az útba igazítás során igazán felemelő tud lenni. Szemkontaktus, emberi hang, tekintetek, mosolyok. Van valami, ami ennél csodálatosabb lenne? Mindezt nem adják meg a kütyük.

Többet nem írok erről. Ez csak az én személyes véleményem és tapasztalásom volt. Már megint.😊

Tegnap reggel 7 órától szüneteltettem az internetet. 24 órásra terveztem, és már most túl vagyok a 24 órán. Amint elkészültem ezzel a cikkel, akkor viszont bekapcsolom, hogy ezt megoszthassam veletek.

De amúgy azt hiszem, senkinek nem tűnt fel a hiányom az internet világából.😀

A rossz hír is csak ma ért el. De tudjátok mit! Nem én vagyok ebben sem a nagyobb vesztes. 😁

Vigyázzatok magatokra!

Ha nem lennék elérhető online felületeken, telefonon mindig az vagyok.

 

Segédvonalak

Valahogy mindig elkezdeni a legnehezebb egy cikket, egy bejegyzést, egy könyvet, vagyis magát az írást. Mindig ezzel vagyok bajban és ezért jön ide ilyen töltelékszöveg a kezdeti nehézségekről. 😀 Pedig nagyon szeretek írni és beszélni is. De ezt már úgyis tudjátok.😉

Induljunk hát ki a beszélgetésből! A legjobb mindig a személyes beszélgetés. Az az igazi. Amikor beszélgetek másokkal (magammal is szoktam 😁), annyi minden történik közben! Sokszor így születnek a megértéseim, a másfajta meglátásaim, több ihletet kapok, jobban elgondolkodok valamin. Ezért is imádom a beszélgetéseket.💗

Amikor kérdést kapok, kapunk, azonnal ott a késztetés az azonnali válaszadásra. De amikor azt mondják, hogy ezen gondolkozz el, akkor bizony el kell gondolkozni rajta. Ami nem is olyan rossz, mert így olyan apróságok is felbukkannak az adott témával, ami a hirtelen válasznál egyáltalán nem.

A legutóbbi ilyen „gondolkodj el” téma a segédvonalak volt. Igen, jól olvastad, segédvonalak.

Ez az újonnan felfedezett hobbimból jött. Közösségi oldalon megosztott képeimre nagyon sok dicséretet kaptam és jó pár kérdést is. Köztük, hogy használok-e segédvonalakat? A válaszom az volt, hogy nem. Szabad kézzel csinálom, a szememre hagyatkozva az arányokat illetően. Persze, hogy nem hajszálpontos, nem mértanilag formált, de így is nagyon szépek (az Alkotásaim oldalamon megnézhetitek őket). És az illető, akivel beszélgettem, rákérdezett a segédvonalakra. Nekem mit jelent a segédvonal? Onnan aztán elindultak a gondolatok. Persze csak szép lassacskán. Nem rontottak ajtóstul a házba. Meg finoman hálózták be az agytekervényeimet.

A segédvonalak az alkotások esetében arra kellenek, hogy minden egyes pontot a megfelelő helyre tegyünk, így adva meg a mandalának a teljes szabályosságot. Akkor nincsenek elcsúszások. Én azonban úgy gondoltam, hogy nem kellenek a segédvonalak és a képességeimre hagyatkozom.

Azonban az életben teljesen kikerülhetetlenek a segédvonalak. Fejtem, fejtem, egy pillanat. Csak ilyenkor oly sok gondolat cikázik a fejemben, hogy gondban vagyok, melyiket írjam le előbb.

Én azt hiszem, hogy minden egyes dolog, minden egyes személy, történés, akármi, egy-egy segédvonal az életünkben. Azt nem kell ecsetelnem, hogy a szüleink és a testvéreink miért, hiszen ők adottak, így vagy úgy befolyásolják az életünket, irányt adnak és hasonlók. Szóval, alapvetően a család lehet az egyik legerősebb és legmarkánsabb segédvonal. Már akinek van. Nekünk, akiknek nincs, azok is segédvonalnak számítanak, akik jelen voltak gyerekkorunkban és valamilyen módon hatottak ránk. Most részletekre nem térek ki. Lényeg, hogy hatással voltak ránk. Hogy ez minket később milyen emberré formált bármelyik esetben is, az akkor derül ki, amikor felelősséget kell vállalnunk a saját életünkért és ezzel boldogulnunk.

A gyerekkori segédvonalakat akár hívhatnám egy erős törzsnek is. Mert ezek nem csak egyszerű vonalak, hanem adott esetben olyan erős, markáns, vastag vonalak, amelyek akár egész életünkre is meghatározhatnak minket.

Közben segédvonal az iskola, a barátok, szerelmek, hobbik, könyvek. Igazából bármi, amihez közünk van. Mert minden, de minden hozzánk tesz valamit, elindít egy úton vagy irányt szab nekünk. Szinte minden pillanatunkban. Mert ilyen segédvonalak a gondolataink is, az érzéseink, a vágyaink. Tehát minden belső és külső dolog az életünkben. Azt mondom, hogy az egész életünket átszövik a segédvonalak. Ha belegondolok, jó kis gombolyag van erről a fejemben. Hálók, vonalak mindenfelé. Nem rossz ez. Sőt, nagyon is kell ahhoz, hogy boldoguljunk az életünkben.

Minden segédvonal visz valahová. Még akkor is, ha csak egy lépésnyire vagy maradjunk egy még kisebb egységnél, ha csak egy gondolatnyira is. Aztán rajtunk múlik, hogy továbbra is szükségét érezzük-e annak a segédvonalnak vagy inkább elhagyjuk és másikat választunk.

Remélem, értitek, amit írok.

Mondhatjuk azt is, hogy vannak jó és rossz segédvonalak. A jók természetesen azok, amelyek inspirálnak, előre visznek, támogatnak, segítenek minket. Mint például egy szerető család.

A rosszak meg akár lehetnének ezeknek az ellenkezői is. De minden rosszban van valami jó. Így azt kell mondjam, hogy a rossz, vagyis a rossznak tűnő segédvonalak akár lehetnek még sokkal jobbak is. Azonban csak abban az esetben, ha képesek vagyunk azt mondani, hogy nekem ez a segédvonal nem kell, inkább ezt hagyom és választok egy másikat.

Legyen egy példa: ahogy mondtam, minden és mindenki egyfajta segédvonal az életünkben. Most hozzunk mondjuk egy barátságot. Két ember, két különböző személyiség, mégis valamiért összebarátkoztak. Aztán nagyon hamar kiderül, hogy az egyik mindig csak panaszkodik, neki semmi sem jó, nem talál semmi örömöt az életben. A másik meg hallgatja, mert mégis csak jó ember a barátja. Csak az a baj, hogy minden beszélgetés után ez a másik valamiért olyan erőtlennek érzi magát, mintha kiszívtak volna belőle valamit. Nos, igen, az egyik, a panaszkodós ilyenkor az életet szívja el a másikból. Ha ennek a másiknak van annyi esze és felismeri, hogy az egyik milyen mérgezően hat a kapcsolatukra, akkor képes arra is, hogy kiszálljon ebből a barátságból, vagyis elvágja ezt a segédvonalat. Hogy ez a mérgező személy miért segédvonal? Mert megmutatta nekünk azt, hogy milyen emberekkel nem akarunk barátságot ápolni, hogy mire nincs szükségünk az életünkben. Ebből pedig következik az, hogy talán képesek leszünk meglátni, hogy mi az, amit akarunk.

Mikor ezeket írom, látom a vonalakat a fejemben. Egy vonal erre, egy másik arra, és folyamatosan ágaznak mindenfelé a vonalak. A fő törzs természetesen mi magunk vagyunk, belőlünk indul minden. Az összes segédvonal is belőlünk indul, mert kapcsolódunk valakihez vagy valamihez. Ezért tud lenni bármi és minden segédvonal az életünkben. Aztán azt is látom, hogy véget ér egy barátság, egy szerelem, akkor az a vonal egyszerűen félbe szakad, nem folytatódik tovább. Csak ott marad a semmibe meredve. Olyan ez az egész, mint egy fának az ágai.

Levelek nélküli fát már mindenki látott. Nos, én pont ilyennek tudom elképzelni a segédvonalakat. Egyikből jön a másik, aztán már nincs tovább. Igaz, hogy a fának letörhetnek az ágai, míg a segédvonalak valójában nem tűnnek el, hiszen örökre ott maradnak bennünk még akkor is, ha már nem emlékszünk rájuk.

A jó ebben a segédvonalas életünkben, hogy mi dönthetjük el, hogy melyik segédvonalra van vagy nincs szükségünk. Nyugodtan el lehet engedni azt, amelyik nem válik a javunkra. Ez ugyan már megint egy másik történet, de pár szóban erről csak annyit, hogy szeretnünk kell magunkat annyira, hogy elengedjük a számunkra ártó segédvonalakat. Nem félni kell attól, hogy mi lesz velünk nélkülük, hanem azt kell észrevenni, mennyi minden más is van egy romboló segédvonalon kívül.

Bizony, nem csak személyek, de helyek, gondolatok, érzések is lehetnek számunkra károsak, így azokat is el kell vágnunk. Az én életemben nem véletlenül van csak nagyon kevés ember körülöttem. Nagyon sokan, akik már nincsenek, nem mondom, hogy rossz segédvonalak voltak, mert az biztos, hogy mindegyik legalább ráébresztett valamire. De megvolt a maguk ideje és helye, tovább már nincs szükségem rájuk. Valamelyik nagyon csúnyán tűnt el az életemből, valamelyik csendesen, egy szó nélkül, de ezek egyikét sem bánom. Utólag is köszönöm, hogy valamit felismerhettem általuk.

Az ilyenek azért is nem baj, hogy már nem az életünk részei, mert legalább nem rombolnak tovább bennünket. Örüljünk neki, ha már nincsenek az életünkben. Szűrjük le a tanulságot és lépjünk tovább! Mondom, lehet ez tényleg bármi, ne csak emberekben gondolkodjunk! Vagyis meg kell tanulnunk az elengedést önmagunk szeretete által.

Meg lehet próbálni az életet segédvonalak nélkül élni, de az igazából nem is élet, ha csak ezt az egyszerű, hétköznapi életünket vesszük. Igazából, még ha mindent ki is próbálunk zárni az éltünkből, akkor is marad valami, ami a mi segédvonalunk, mint például az étel, a pénz, a lakhelyünk. Na igaz, vannak azért akkor is segédvonalak. Meg lehet próbálni nélkülük élni, de olyan egyszerűen nem létezik.

Azt akartam még mondani, hogy bizonyos dolgokban látszólag nem veszünk igénybe segédvonalat, mint ahogy én a pontozásnál. De hogy őszinte legyek, jobban belegondolva ebbe, igenis használtam segédvonalat. Mégpedig a korábbi tapasztalataimat például a geometriai rajzaimból, a jó érzékemet, a szemmértékemet, a figyelmemet, a türelmemet és ilyeneket. Szóval, az egész életünk segédvonalak millióiból áll. És ez jó, mert van mihez nyúlnunk, van mibe kapaszkodnunk bármikor.

Most, hogy végre jobban tisztáztam magamban is ezt a segédvonal témát, megint más szeletét láttam meg az életnek és megint láthatom máshogy is. Ez ebben a legjobb. A felfedezés! 😀💗

Azt, hogy milyen segédvonalat szeretnél az életedben, te határozhatod meg. A legjobb pedig mégis csak az, hogy minden segédvonal kihajthat, akár a fák ágain a levelek, a rügyek. Valami csodálatok dolog lehet belőlük.

Tán kissé keszekusza voltam, de valóban remélem, hogy azért érthető is. 

Még annyi mindent tudnék írni ide! 😊

💗😘 

A harag

Megint kaptam egy kérdést, ami a haragomra vonatkozott. Igaz, hogy már majd egy hete kérdezte valaki, de csak most jutottam el odáig, hogy írjak is róla. Egész héten más elfoglaltságom volt. Alkottam. Másik blogomon meg is nézhetitek némelyiket. Új szerelem.

Nos, a harag. Elég sokat gondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen mi is a harag? Honnan van? Vannak-e fokozatai? Hogy néz ki? Időkorlátos-e? Ilyen egyszerű kis gondolatkák jártak róla a fejemben.

Elmondom, amire én jutottam. Nem olvastam utána könyvekben, tanulmányokban, nem kérdeztem meg másokat, ezért ez is csupán az én saját véleményem és megélésem. Ahogy mindig.

A harag nem éppen a szövetségesünk. Vannak fokozatai, de az, amelyik tartós, hosszú távú, az bizony nagyon is romboló lehet a személyiségünkre nézve.

Vegyük az én példámat! Tudtok ezt-azt a gyerekkoromról, az életemről. A leghosszabb ideig a saját anyámra haragudtam, amiért képes volt meghalni olyan fiatalon és erre a csúnya világra hagyni engem, minket. Több, mint 27 évig tartott a haragom. Utána is csak szépen lassan engedett ez föl, amint oly sok dolgot megtanultam ahhoz, hogy el tudjam engedni a haragomat. Miket tanultam? Elfogadást, megértést, megbocsátást, megengedést, közben lecseréltem a belső szemüvegemet is és azon keresztül kezdtem el látni a dolgokat. Csak az tud segíteni, ha elővesszük magunkból a másfajta gondolkodást, ha megtanulunk beleérezni másokba, együttérezni. Ilyesmik. Nem akarok túl hosszú lenni, pedig ezt tudnám oldalakon át írni.

Ez tehát egy tartós haragom volt. Voltak mások is, akikre hosszú ideig haragudtam. Mert rosszat tettek velem, nekem valamilyen módon. Sokféle volt, ne kérdezzétek, ezeknek itt most nincs helye. A lényeg itt is az, hogy csupán belső formálódás és alakulás kellett ahhoz, hogy ezeket helyre tudjam tenni magamban és máshogy kezeljem, máshogy tekintsek vissza ezekre az emberekre és az akkori történésekre. Hosszú évek alatt eljutottam oda, hogy megértettem, hogy minden ilyen eset igazából elvitt máshová, és legtöbbször mindig valami jó, de legalább jobb alakult belőle. Nagy kár, hogy ezekre mindig csak utólag tudunk rájönni és nem éppen akkor gondolunk arra, hogy hátha ebből a negatív eseményből most valami még jobb fog jönni. Igen, éppen akkor képtelenek vagyunk erre gondolni, mert az agyunkat elborítja az a bizonyos vörös köd, a harag felhője és nem látunk meg semmi más, csak az akkor megtörtént számunkra katasztrófát.

Csupán idő, odafigyelés, tanulás, tudatosodás, elfogadás, megértés, együttérzés stb. kell hozzá, hogy ezt a hirtelen haragot ne hagyjuk eluralkodni magunkon. Talán nem könnyű, mert ugye mindenre azt mondjuk, hogy nem könnyű (pedig ezt már el kéne felejteni), de mindenesetre meg lehet tanulni és meg is kell. Fontos. Hiszen a hirtelen haragokból még csúnyább dolgok is történhetnek. 😭😭😭

A haragnak aztán vannak különböző fokozatai. Ilyen a düh, felindultság, mérgesség például. Most több nem jut eszembe. Csak azt akarom ezekkel példázni, hogy amikor úgy hirtelen kap el valami, az nem biztos, hogy harag, lehet, hogy valami más. Mert én úgy gondolom, hogy ha már harag, akkor az valami tartós, stabil dolog az életünkben. Haragszom valakire és az nem öt percig tart. Haragszom, mert akkor régen csinált vagy mondott valamit. Haragszom, mert becsapott. Haragszom, mert elárult. Haragudni olyan dolgokért szoktunk, amik olyan igazán jelentőségteljesek az életünkben. Nem? Szerintem igen. Legalábbis én úgy gondolom, hogy a harag az olyan, amivel olyan történt velünk, ami nagyobb hatással van az életünkre.

Aztán pedig azt mondom, hogy ezt a haragot át lehet alakítani, formálni, el lehet engedni, például a korábban már felsorolt dolgokkal. Kell a belső munka hozzá. Csúnyán hangzik ez a belső munka, de még nem találtam rá jobb kifejezést. Vagyis most nem tudok rá hirtelen mást mondani. De vannak még ilyen finomságok is, mint például bátorság, felismerés, belátás meg hasonlók, amik szintén segíthetnek abban, hogy a bennünk lévő haragot könnyebben feldolgozzuk és elengedjük. Mert igenis el kell engedni! Nincs mese! Amíg a haragot tápláljuk magunkban, az minket mérgez belülről. Talán észre sem vesszük, mert annyira átitatja szinte minden sejtünket a harag, hogy teljesen a személyiségünk részévé válik és már mindent ezen a szemüvegen keresztül látunk. Aki a haragot táplálja magában, az észre sem veszi, hogy mennyire szép is lehetne az élete. Én szerencsére kilábaltam abból, hogy hosszú távon haragot tápláljak. Igen, ez is olyan, mint egy betegség. Az egyik legcsúnyább. Ráadásul még ilyen társbetegségei is vannak, mint például az áldozatszerep. Hát persze! Aki haragszik, az sokat is panaszkodik, morog, ezzel pedig bele is rakta saját magát abba a bizonyos áldozatszerepbe. Tudom, mit beszélek, én is voltam benne. Jó sokáig. És tudjátok, őszintén hálás vagyok, hogy ezekből kilábaltam. Atyaég! Hogy ezek mennyire pusztító betegségek! Igen, nyugodt szívvel írom, hogy betegség, mert belülről rágja az embert, mint valami féreg. 😡😱

Ismerek olyanokat is, akik, nagyon sajnos, nem tudnak kilábalni a harag betegségéből. Nagyon nem. Sajnos, nem is látják meg az élet szépségeit. Pillanatokra észre tudják őket venni, de alapjáraton azon a zsémbes szemüvegen át nézik a világot. Mondanám, hogy sajnálom őket, de nem. Azért sem, mert próbálnék én segíteni, de van olyan személy, akinek akárhogy is segítene az ember, sehogy sem vevők rá. Még ha kézen állva körbefutnám a világot, akkor sem mozdulnának ki ebből az állapotból. Annyira beléjük van ivódva, hogy el sem tudnák nélküle képzelni az életüket.

Azt mondom, hogy valóban bátorság kell ahhoz, hogy az ember egyszer csak rájöjjön, van más módja is az életben levésnek. Nem kell, hogy a harag tartson életben. Mert a nagyon haragtartó embereknél ez már életforma. Ha valakiben van elég bátorság, hogy meglássa azt a más módot, az egyszerűen óriási. Fantasztikus!💫💫💫

Arra nem tudok tanácsot adni, hogy ezt a pillanatot hogyan lehet elérni. Mivel mindannyian mások vagyunk, ezért talán mindenkinél máshogy jön el. Akinél eljön. Lehet, hogy egy terápia, egy beszélgetés, egy olvasott vagy hallott dolog, egy tragédia, egy ünnepi pillanat, szerintem bármi előhozhatja.

Őszintén szólva tényleg minden azon múlik, hogy mennyire figyelünk oda magunkra, mennyire hallgatunk a belsőnkre, mennyire vágyunk arra, hogy valami más legyen velünk, az életünkben.

Nem emlékszem, nálam minden hogy kezdődött. Mert akkoriban még nagyon nem voltam még csak közeli kapcsolatban sem az olyan fogalmakkal, mint tudatosság, elengedés, elfogadás és hasonlók. Ez valahogy úgy belülről jött, lényem mélyéről. Az is biztos, hogy nem akarattal törekedtem arra, hogy ilyen legyek, mint amilyen most vagyok. Szerintem mindig is ilyen voltam, csak jól elrejtettem azok mögé a csúnya dolgok mögé, mint a harag például.

Amúgy a harag az pont az egyik olyan dolog, izé, akármi (nem tudom, már minek nevezzem), ami az egyik legutóbbi dolog, amivel némi változást értem el. Ezt úgy kell érteni, hogy az utóbbi egy-két év, amikor ez sokkal jobban átalakult bennem. Sajnos, pontos receptem nincs rá továbbra sem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem tart olyan sokáig a haragom. Aztán idővel feltettem magamban olyan kérdéseket is, hogy miért is haragszom? Igazából kire haragszom, arra, aki megbántott vagy inkább magamra? És miért? Felmerült az is, hogy miért is kéne dédelgetnem a haragomat? Mi értelme van? Hova vezet? Kell ez nekem? Jobb lesz nekem ettől?

Vannak válaszaim a kérdésekre, de azok az enyémek. Mindenkinek kellenek saját kérdések és ha odafigyel önmagára, akkor megjönnek bizony a válaszok is mindre. Ez benne a legjobb.😁

A legutóbbi haragom az utolsó munkahelyemmel volt. De az sem tartott sokáig. Meg igazából nem is olyan nagyon harag volt, hanem inkább értetlenség és némi düh. Meg felháborodás és egy kis sértődés. De az a mélyről jövő harag nem volt bennem, szerencsére. Csak ezek a kisebb változatok voltak. Ezek is néhány hét alatt elmúltak, átalakultak. Mert miért is kéne haragudom rájuk vagy a helyzetre? Teljesen mindegy, hogy mi történt, megtörtént. Sajnáltam, hogy így alakult, de aztán rájöttem, hogy valahol a lelkem mélyén akartam, hogy történjen valami. Ez is egy másik sztori, megérni egy misét. Ja, nem, néhány oldalt csupán. 😉 A lényeg, hogy hamar elillant az egész annak köszönhetően, amilyen vagyok. És én örülök, hogy ilyen vagyok, amilyen most.😇

Pár napja egyik barátnőm megjegyezte, hogy megint milyen sokat változtam valamiban. Igen, én is észrevettem. Ezek jó dolgok. A változás mindig jó. Mert egy nem igazán jó tulajdonságomban változtam meg. Ő ezt azért vette észre, mert vele szemben nagyon olyan voltam. És tényleg megváltozott ez bennem. 💝

Amit még a harag kapcsán el akartam mesélni: jó ideje már nem jönnek szembe velem sem olyan események, sem olyan személyek vagy szituációk, amik miatt haragot érezhetnék. Ez a volt munkahelyi is csak egy ritka példa az utóbbi időkben. Utóbbi idők? Nem tudom. Mondjuk egy év? Talán. Lehet, hogy csak fél, lehet, hogy több. Nem számolgatom az időt ebből a szempontból (sem). Akkor jobban, ha nem találkozom valakivel egy ideig, akivel pedig jó lenne. Visszatérve, már nem is a haragvós, dühös pillanatokat tartom számon, hanem inkább a jókat. Bizony, a pillanatokat is észre kell venni. A jókat. Nem a rossz pillanatokat számolgatni és számon tartani, hanem a jókat.

Ha néha jön valami, amitől hirtelen dühös leszek, az is hamar lecseng bennem. Utána pedig megnézem, hogy ez mi is volt, miért volt. Mert érdemes ezekre ránézni.

Ami még lényeges, hogy amint eltűnik belőlünk a harag, na jó, elég, ha csökken és fokozatosan csökken és egyre kevesebb, úgy változik meg körülöttünk minden. Az emberek, a környezetünk, akár a munkahelyünk. Emberek is jönnek-mennek. Vagy inkább mennek és jönnek. Ilyen ez. Aki még a haragvós énünkhöz kapcsolódott, az egyszerűen el fog tűnni az életükből. Ezt is tapasztalatból mondom. Mert már nem leszünk a haragszom erre meg arra játéknak a bábui. Kiszálltunk. Számunkra vége az a játék. Egy új kezdődik. Ez pedig hihetetlenül jó. Akkora hatalmas felszabadulást hoz, ha letesszük a haragot, hogy azt meg kell tapasztaljátok, hogy egyáltalán érzékeltetni tudjam, miről beszélek. Ezt szavakkal nem lehet olyan jól kifejezni.

A szeretet! A legfontosabb momentum. Magatokkal kezdjétek, akik még nem tettétek. Akik még a haragban éltek, vegyétek észre, hogy ti is csodálatosak vagytok, csak fel kell ezt fedeznetek magatokban és ezt kell tartóssá tennetek a harag helyett. Tele lesz csodákkal az életetek.😍😍😍

Hálás vagyok, hogy nincsenek olyan személyek az életemben, akikkel lehet játszani a haragvós és az áldozat vagyok, de rossz nekem játékot. Hálás vagyok a folyamatos fejlődésemért, amit én is és mások is észre vesznek. Hálás vagyok, hogy ha még nagyon kevés ismerősöm is van, de azok olyanok, akikkel sokkal jobb társasjátékot játszhatok. Mindegyiküktől lehet valamit tanulni. És nagyra tartom őket. Kit ezért, kit azért. Tényleg köszönöm, hogy a barátaim, ismerőseim vagytok. És köszönöm azt a szeretetteli ölelést, amit tőletek kapok, mikor találkozunk. Csak szeretettel lehet szebbé tenni a világot. 💗💗💗💗💗

Boldogság

Valaki a minap feltett nekem egy kérdést. Megvolt az oka, miért kérdezte, de az most mellékes. A kérdés: Mi a boldogság szerinted?

Ez is egy olyan kérdés, amire hirtelen nem is lehet felelni igazán. De ha meg is felelünk rá, akkor is felbukkanhatnak még olyan gondolatok bennünk, amiről úgy gondolnánk, hogy azt is hozzáadnánk a válaszlistához.

Valahol épp a napokban olvastam, hogy a boldogság nem egy tartós állapot, hanem pillanatok. Mindig csak pillanatok, esetleg ezek összessége.

Amúgy valóban felvetődik bennem is a kérdés: a boldogság valójában csak néhány pillanat volna? Vagy sok pillanat? Együtt vagy külön? Miért nem tartós vagy állandó állapot? És vajon lehet az, lehet állandó, de legalább tartós?

Amikor nekem fel lett téve a kérdés, igazából rá is vágtam, hogy tulajdonképpen boldog vagyok most is. Miért ne? Hiszen mi okom is lenne vagy lehetne arra, hogy ne legyek boldog?

És ha már boldogság, akkor azt vajon függővé tesszük-e rajtunk kívül álló dolgoktól, emberektől, körülményektől? Ha igen, akkor miért? Miért nem tudjuk azt megtenni, hogy egyszerűen csak úgy magunkban, magunktól képesek vagyunk megélni a boldogságot? Miért kell valami rajtunk kívül álló, ami miatt azt mondjuk, hogy igen, most boldog vagyok?

Ahogy megkaptam a kezdő kérdést, aztán elváltak útjaink, utána máris azon kezdtem gondolkodni, hogy tényleg, mi is a boldogság? Van-e olyan, hogy általános boldogság vagy ez teljesen egyénfüggő?

Azt hiszem, hogy a boldogság tényleg teljesen egyéni, ha egyéni és egyedi pillanatokból rakjuk össze, hiszen mindenkinek más az élete. Igen. A szerelem, a siker, a gyerekek, új otthon, új munkahely, jó orvosi leletek valóban növelhetik a boldogságunkat. Egy időre. Mert mindez csak átmeneti boldogság. Akkor is, ha mindegyik dolog hosszabb távra szól. A szerelem elmúlik, átalakulhat szeretetté, egy erős kötelékké, de akár szét is mehetünk. Amikor azonban a szerelmünkkel konfliktus van, akkor is boldognak érezzük magunkat? Azt érezzük? Ugye, hogy nem? Akkor minden más érzés van bennünk, csak éppen boldogság nincs.

A gyerekeinket is szeretjük, de amikor bizony bosszúságot okoznak nekünk, akkor megint nem boldogságot érzünk. Nagyrészt ezek mind a szülői elvárásainkból fakadnak, de ez itt most nem téma.

Aztán egy új otthon is csak addig boldogság, amíg beköltözünk. Utána már belakjuk a helyet, jönnek a gondok, bosszankodás a rend, a kevés hely vagy valami más miatt. Vagy egyszerűen csak megszokjuk, az lesz az otthonunk és már nem is tekintünk rá úgy, hogy az otthon, ahol élünk, az a boldogságunk forrása volt egykor.

Ilyen lehet egy új autó is.

Vagy az új munkahely. Aztán ebbe is beleszokunk és vagy végezzünk a munkánkat nap mint nap ugyanúgy, idővel belefásulva, esetleg munkatársra vagy főnökre neheztelve, vagy kilépünk más munkahelyet keresve, mert rájöttünk, hogy ez bizony nem az a hely, amire számítottunk. Pedig mennyire örültünk, amikor felvettek!

Ez a néhány dolog is csak azt példázza, hogy a külső dolgoktól tesszük függővé a boldogságunkat és nem tudjuk tartósan érezni azt. Elmúlik, majd el is felejtjük, milyen boldogok voltunk a kezdetekkor.

Olyan dolgokat már nem is teszek hozzá, hogy lehet betegség, pénzhiány, szeretethiány vagy bármilyen kudarcunk az oka annak, amiért nem érezzük a boldogságot.

Tényleg azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen boldog vagyok. Mert mi is a boldogság? Érzés? Állapot? Gondolatok? Tettek? Szavak? Bármelyik lehet, talán mind is egyszerre, talán egyik sem.

Most felteszek egy komoly kérdést. Miért is ne lehetnénk boldogok egyszerűen csak azért, mert vagyunk? Miért ne tehetnénk tartóssá? Mi lenne, ha ezt megtanulnánk? Mert igenis meg lehet tanulni a boldogságot is.

Nem szabad azzal jönni, hogy mi van a világban, mert ezzel nem segítünk sem magunknak, sem másoknak.

Most jöjjön egy varázsszó a boldogsághoz! Tudatosság. 😲😁

Nem, egyáltalán nem elcsépelt szó. Tudjátok, miért nem? Mert csak kevesen élnek vele. Mert az emberiség nagy része nem gyakorolja nap mint nap, így nem lehet elcsépelt. És bizony azért hangoztatják sok helyen, mert tényleg fontos, tényleg óriási változásokat hozhat. Akik ezt gyakorolják, tudják, hogy a boldogság igenis tartóssá tehető. Vagy akár állandóvá.

De ha valaki csak a külső körülményekre, vagyis a rajta kívül álló mindenre akarja alapozni a boldogságot, ám legyen! Akkor adok néhány támpontot, amiből máris ki lehet indulni. Eleve boldogságra adhat okot, hogy létezünk, van egy életünk, megélhetünk oly sok mindent. Láthatjuk a sok szépséget a világban. Sokaknak bizony ez nem adatik meg. Csak rajtunk múlik, mit és hogyan élünk meg (ez is egy másik téma, ezért ezt sem itt fejtem ki).

Drága jó megboldogult édesanyám mondta: Ne feledd, kislányom, a boldogságodért egyedül te vagy a felelős!

Azt kell mondjam, hogy igaza volt.💕

Továbbá azt is mondom, mindenki nézzen körül magában, maga körül és vegye észre a jó dolgokat az életében. Másnak talán nem adatik meg ennyi minden, de vannak olyanok is, akik kevéssel is tudnak boldogok lenni. Még ha csak pillanatokra is. Mert pici dolgokból is fel lehet építeni a boldogságot. A lényeg, hogy ezekből minél több legyen és bármikor fel tudjuk idézni őket és a hozzá kapcsolódó érzést, ezt pedig egyre hosszabb ideig megtartani. Ebből már tartósabb boldogság születhet.

Mondhatok még egy varázsszót? Naná! De talán már sejtitek, hogy mit akarok mondani, hisz valamennyire más ismertek. Önszeretet. Bizony, bizony, ezt is ki kell művelnünk magunkban ahhoz, hogy észrevegyük, mennyi minden hozzátehet ahhoz, hogy igazából boldognak érezhessük magunkat. Kesergéssel és önutálattal ez még senkinek sem sikerült.

Ilyen sok szövegelés után végre elmesélem az én boldogságomat. Talán tudjátok a sztorit a munkahelyemmel kapcsolatban, talán nem teljesen. A lényeg, hogy túlléptem rajta, mert elkezdtem inkább a hála szemüvegén keresztül tekinteni a dologra. Ebből jött, hogy jobb nekem is több szempontból is.

A könyvemben már írtam a háláról, de mindig tanulok én is valami újat vagy újra. Így újra rájöttem, hogy a hála sokkal több, mint egy szó, egy köszönöm. Tény és való, hogy sokan írnak a háláról, de amíg maga az ember egyénileg rá nem jön erre, addig olyan más az egész. Ugyanis valóban nem elég szavakkal kifejezni a hálát, hanem át is kell éreznünk magunkban, ha lehet, minél mélyebben. Így hát én is gyakorlom a hálát hangosan vagy magamban kimondott szavakkal és a hozzá tartozó érzés felerősítésével minden egyes nap többször is. Kell, hogy a hála az életünk szerves részét képezze. Szokássá kell tenni.

Azért is hálás vagyok, hogy itt ülhetek egy cukrászdában az emeleten egyedül, ettem egy finom vegán sütit, ittam hozzá egy kávét és most nyugiban írhatom ezeket a sorokat a füzetembe, hogy majd otthon begépelhessem. Tudom, mindig sokan csodálkoznak azon, hogy ilyen sokat írok kézzel, de én ezt egyszerűen imádom. Egészen más így írni, máshogy jönnek a gondolatok.

Szóval, a boldogságom. Napi szinten leülhetek meditálni, bár ez inkább a tudatosság gyakorlása és nagyon szeretem.💗💗💗

Szabad és független vagyok, amennyire csak tudok. Azt tehetem, amit csak akarok. Igen, én is örülnék, ha lenne egy igazi férfi az életemben, aki tényleg szeretne, de amíg nincs, addig egyedül kell az élet lehető legtöbb pillanatában megtalálnom a boldogságomat, és nem arra várni, hogy majd jön valaki, aki boldoggá tesz. Ha jön valaki, a boldogságomba lépjen bele. Adhat hozzá, de nem tőle fogom függővé tenni a saját boldogságomat.

Nálam is vannak külső dolgok, amik hozzátesznek a boldogságomhoz, mint amilyen például ma az, hogy a cukrászdából hazasétáltam. Öt kilométeres volt az út, könnyű, ráérős léptekkel másfél óra. Nézelődtem, mondogattam magamban a mantrámat, elgondolkodtam dolgokon, eszembe jutott még valami ehhez a bejegyzéshez, azt még leírtam útközben. A lényeg, hogy én is egy tartósabb állapottá varázsoljam magamban a boldogság érzését. Ebben sokat segít a hála, a tudatosság gyakorlása, ami által pedig az öröm, nyugodtság, elégedettség és más pozitív dolgok érzéseit erősíthetem magamban. Ezeket pedig már hívhatom boldogságnak, ezekből pedig már inkább jó dolgok, élmények, érzések fakadnak. Ezért is kell erre törekedni.

Nem mondom, hogy nyomjuk el magunkban a negatív érzéseket, de ha tudatosan törekszünk a megelégedettség, öröm, hála, boldogság érzéseire magunkban, akkor kevesebb vagy rövid ideig lesz jelen bennünk a negatív érzés bármelyike is. Ha valakinek úgy van kedve, bizony élje csak meg a negatív érzéseit is!😡😉😘

Csak mondom, hogy azok az érzések, amikről írtam, könnyebben el tudják hozni számunkra a megelégedettséget, akár az egészséget is. Tényleg csak az kell, hogy kezdjünk el odafigyelni magunkra, az érzéseinkre.

Sokat segíthet a jó érzések felélesztésében és megtartásában a testmozgás, a sok nevetés, viccelődés. Nevessetek tehát jó sokat! Magatokon is! 😉😂
Idővel pedig észre fogjátok venni magatokon azokat a jó érzéseket, még a testtartásotok is megváltozhat.

Természetesen minden, amit itt leírtam, teljes mértékben szubjektív, belőlem fakad. Talán mások máshogy gondolják, de nekem az nem számít, mivel én így élem meg és nekem ez így jó. 💖

Ezen felül pedig még én is csak tanuló vagyok ezen a téren is, sokat kell még nekem is gyakorolnom, úgyhogy minden szavam önmagamnak is szól, ahogy mindig.

Kicsit hosszú lett ez az írásom, de kikívánkozott belőlem.😊😍

Azonban mindenkinek azt kívánom, hogy legyen nagyon, de nagyon boldog! Találja meg a boldogságot magában és szórja szét a világban! Mert bizony, ha boldogok vagyunk és ezt meg is osztjuk másokkal, akkor nagyon sokat adunk hozzá, hogy szebb legyen a világ. 💝💝💝