Kedves szavak

 Néhány nappal ezelőtt írtam egy bejegyzést az új frizurámról. Most pedig ide fogom másolni, hogy milyen kedves dicséreteket kaptam vadidegen emberektől. Néhány jött ismerőstől is. Bizony, nekem is jólesik a dicséret. 💗💗💗 Köszönöm szépen mindenkinek! 😘😘😘
A közösségi oldalon lévő csoportokból vannak ezek. Úgy másolom, ahogy ők írták.

"Nagyon jól áll az új frizurád! Helyesen döntöttél!

Bátor döntés volt, de megérte.

A legfontosabb, hogy sugárzik Rólad, hogy szereted a hajad! És meg is hálálja

Nagyon jól áll, nagyon cukii vagy

Nagyon szép lett, remek döntés volt ez a frizura! Én is a festékmentes lenövesztés fázisában vagyok, nagyon kemény, irigyellek, hogy már az út végén vagy, én csak a 2. hónapnál tartok. Én is hasonló frizurát tervezek, ha már kellő hosszúságú az "ezüstkevercsem" , szóval nagyon köszönöm, hogy megosztottad a fotód , erőt adtál a folytatáshoz. Szuper lett!

 

Nagyon jól áll, bátor és bájos vagy!

 

Nagyon baba! Mármint a hajad és az arcod is!

Szuper vagy!

 

Nagyon jó lett!

 

Olyan őszinte, vidám, álcamentes arc néz a fotókról, amit sok emberen nem érzek mostanságés a hajad is szép 

 

Tényleg cuki a hajad, és a pofid is!

Hosszú haj párti vagyok, de esküszöm, hogy a rövid neked sokkal jobban áll! Tisztább, frissebb a külsőd vele! Olyan letisztultabb és nyitottabb lett tőle a megjelenésed. Szerintem minimum 5-10 év minusz!

 

Sokkal fiatalosabb így, nagyon jól áll!

Igaza van a lányodnak, nagyon helyes vagy ezzel a hajjal!

Tényleg nagyon cuki vagy röviddel. Nekem is tetszik.

 

Aranyos lett!

Kis bájos lettél vele. Szuper jó!

Jaj, de aranyooos! Szuperjó lett szerintem.

Mindenképp kedves arcod van,de az új séró nagyon ütős. Az a szín!

Nagyon jó a rövidebb, jó kis nyári frizurád lett!

 

Bájos, üde: TELITALÁLAT

Nagyon csini így is, sőt!!! Gratulálok, kemény menet, de megérte!!

 

Nagyon csinos vagy és nagyon jól áll az ősz haj,fiatalos

A Lányodnak igaza van!

Cuki!

Szuper jól áll nagyon ez a rövidebb haj! Én is pont ezt csináltam pár hete. Isteni, hogy 5 perc egy hajmosás! és alig van már festett rész.

 

Szuper lett 

 

Szia jó a frizurád,jól nézel ki!

 

Szuper  

 

Csini lettél 

 

Így is csinibaba vagy!

Nagyon jó döntés volt! Csini vagy! Ragyogsz!

Nagyon szép lett és fiatalos,

Megfiatalodtál...
 

,szerintem ez a hossz nagyon illik a kedves ,mosolygós arcodhoz.Szerintem is a havonta szemöldök sötétre festése még szuperebbé tenné,de már így is egy bájos- vagány csaj néz ránk!Jó egyveleg!

És tényleg cuki ahogy a lányod mondta annyira kedves , szép arcod van és tõkéletes ez a frizura hozzád"

A dicséret, mint mindenki másnak, nekem is nagyon jólesik. Erre szükség van, mert ez is az, ami megtoldja az ember önbizalmát, ami egy kicsit megint előbbre visz.

Az összes közül az a kedvencem, aki megköszönte, hogy megosztottam, ezzel erőt adtam neki. Az ilyenekért éri meg. Minden, amit leírok, megosztok, pontosan ezért éri meg. Ha már csak egy embernek is a hasznára vált, akkor már megérte.

Sokkal szebbé válik a világ, ha kedves szavakat mondunk. Ez mindenkinek megmelengeti a szívét és a lelkét, és utána ők is ezt adják tovább. Így terjed tovább a kedvesség és a szeretet.

Mikor úgy tűnik, hogy hiábavaló fáradtság a kedvesség, ti akkor se adjátok fel! Bármilyen módon fejezzétek ki a bennetek lévő szeretetet, kedvességet, jószívűséget. Lehet ez egy kedves szó, egy emoji, egy szívecske az üzenetre, egy mosoly, egy dicséret, egy érintés, egy ölelés, hogy meghallgatsz valakit, hogy segítesz, hogy odafigyelsz. Számtalan módja van ennek. És higgyétek el, megéri, mert a ti fényetek ettől még jobban fog ragyogni és ez észrevehető. Ezzel pedig az egész világ sokkal jobbá válik. Ez benne a legjobb. 💖💖💖
Minden kedvességet én is itt őrzök a szívemben és igyekszem én is továbbadni másoknak.

 

Május 5.

Egyet kérnék tőletek, mielőtt belefogtok az olvasásba. Egy pillanatig se érezzetek sajnálatot irántam, nem ezért írom ezt. Ez most már csak egy megemlékezés. A történteket már régen elfogadtam és az áldozatszerepből is kiléptem, úgyhogy tényleg kérlek, ne sajnáljátok ezt az egészet. Ez most már nem egy sirám. Köszönöm 💗

Ez a dátum, ez a nap életem egyik legmeghatározóbb napja volt 1987-ben. Egy szerdai nap volt akkor. Ezen a napon halt meg az anyukám.
Igen, fájdalmas volt és igen, hosszú évekig sírtam utána és gyászoltam és dühös voltam. De mindez ma már a múlté. Meg tudtam neki bocsátani, mert eljutottam oda, hogy megértettem, hogy akárhogy is történt, mindez az ő döntése volt és nekem el kell ezt fogadnom. Mást úgysem tehetek.
Van olyan gyász, amit soha nem tudunk igazán teljesen feldolgozni. Csak együtt tudunk vele élni és a lehető legjobbat kihozni az életünkből. Nekem ez az a gyász.

Ma már rég nem sírok utána. Gyertyát sem gyújtok. Együtt élek a tudattal és az érzéssel, hogy anya nélkül nőttem fel. Az a néhány év, amit velem töltött, sajnos, teljesen a feledés homályába veszett az elmémben. Egyáltalán nem emlékszem rá.
Mégis, nagyon sokáig őt hiányoltam. Őt, az anyukámat. Aztán ez valahogy szépen átformálódott egy másfajta érzéssé. Idővel már nem kifejezetten őt hiányoltam, hanem az érzést, azt, hogy van egy anyukám. Nem is tudtam őt hiányolni, hiszen nem is emlékszem rá, sem az illatára, sem a hangjára, sem arra, miként hívott engem, sem a főztjére vagy bármi másra. Persze, egy nyolc éves gyereknek azért már vannak emlékei, de úgy látszik, annyira mélyen érintett engem ez a dolog, hogy az agyam mindent elzárt a tudatom elől nagyon mélyre. Képtelen vagyok a felszínre hozni, de talán már nem is akarom.
Szóval, az az érzés volt bennem, hogy nekem anyuka nem jutott. Nem jutott, aki gondoskodik, aki szeret, aki betakar, aki megsimogat, aki mesét olvas. Minden változásom és minden fejlődésem ellenére ez az érzés, vagyis inkább ez a hiány kíséri végig az életemet. Ez már soha nem fog megváltozni, hiszen ezt nem lehet pótolni semmivel sem. Csak azt érzem, hogy valamiből nagyon kimaradtam. Hogy ez a hiány érzés oly sok mindentől megfosztott. Mert hiába kerestem az anyát másban, sosem találtam meg.

Egészen kilenc évvel ezelőttig gyászoltam és sírtam utána még mindig, legfőképpen ezen a napon. Azon a kilenc évvel ezelőtti napon azonban történt velem valami, ami valamennyire segített abban, hogy ezt a napot ne a gyász napjának éljem meg. Azóta fokozatosan sikerült megtanulnom néhány dolgot, amiket fentebb is írtam. Az elfogadást például. Elfogadni, hogy ennyi adatott vele, hogy ez az ő döntése volt, akár tudatosan, akár tudat alatt, hogy nem az én dolgom volt őt megmenteni. Megtanulni és megérteni, hogy mindaz, amit kaptunk tőle, a legtöbb volt, amit ki tudott hozni magából. Én ugyan nem emlékszem rá, de a testvéreim és a nagynéném is mesélt róla. Elfogadni és megérteni, hogy csak azt tudta adni, amit ő maga is kapott, amit hozott magával. Megbocsátani, hogy itt hagyott, hogy kiszolgáltatott más embereknek. Sok-sok évbe telt azt is felfognom, megértenem és elfogadnom, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt. Igen, nekem is voltak Mi lett volna, ha...? jellegű kérdéseim, de ezek oly feleslegesek voltak mindig is. Mégis néha belegondoltam, hogy mi lett volna, ha másként alakulnak a dolgok, és ő nem hal meg olyan fiatalon?
Még több időbe telt, hogy végre hálát is tudjak érezni, hogy egyáltalán a világra hozott. Hogy ezt a nevet adta nekem. Nagyon szeretem a nevemet. 💖

Talán nem volt egy mintaanya. De világra hozott öt gyermeket. Azért ez tiszteletre méltó mindenképpen. A lehetőségeihez mérten megtett értünk mindent, ahogy mesélték nekem. Ráadásul egyedül. Mert hiába kereste az igaz szerelmet, a hozzá illő párt, sohasem találta meg a boldogságot. Ha megtalálta volna, talán minden másképpen alakul. De ez van. Ezt kell elfogadni.

Néha megnézem azt a kettő darab fotót, ami van róla. Az egyik még a születésem előtti, a másik akkor készülhetett, amikor nagyjából fél éves lehettem. Bizony. Nincs több képem róla. Látom az arcát, nézem a szép fiatal nőt. Ő az anyukám. De mégsem érzem azt a kapcsot, azt az érzést, hogy valóban ő az. Csak egy fiatal, szép arcú nő néz rám a képekről. Oly távoli az egész. Egy kicsi érzés még itt van bennem, hogy valaha ő volt az anyukám, de egyébként egy idegen nő néz vissza a képekről. Ki ő? Ha emlékeznék rá, talán nem lenne ennyire idegen. Akkor tudnám mihez kötni őt. Így már csak egy arc, amire azt mondom, valaha ő volt az. Ma már csak egy álomkép.

Tulajdonképpen őt kellene sajnálni (bár ezt a kifejezést annyira nem szeretem, mert nagyon negatív töltetű). Sajnálni azért, hogy bár neki volt anyukája, mégsem szerették igazán. Hogy volt öt gyermeke, de nem láthatta őket felnőni. Hogy nem tudhatta, mi lesz a sorsuk. Sajnálni azért, hogy sosem tudott igazán boldog lenni. Biztos voltak boldog időszakai. Talán örült a gyerekei születésének is. Sajnálni, hogy olyan kevés idő jutott neki ezen a földön. 27 év. De talán neki így volt jó. Talán így megnyugodott a lelke, hogy kilépett a földi szenvedésekből.

Oly sok év eltelt már. Nem bántom őt. Egy picike hely mindig lesz számára a szívemben, hiszen mégis ő volt az édesanyám. Amúgy nem hasonlítok rá egy cseppet sem. Szerintem.

Tudjátok, mikor néha olyan nagyon régi történelmi helyen járok, egészen furcsa érzések vannak bennem. Szinte látni vélem az egykoron élt embereket. Vajon milyenek voltak? Mit csináltak? Hogyan éltek? Milyen ruhájuk volt? Valaha éppen ott lépkedtek, ahol most én.
Anyukámról is felmerülnek a kérdések. Ki volt ő igazából? Miket érzett? Milyen gondolatai voltak? Mi foglalkoztatta? Mi bántotta? Minek örült? Volt-e valami hobbija, kedvenc elfoglaltsága? Azt tudom, hogy a vörös rózsa volt a kedvence. 😇
Látjátok! Az utóbbi időben jött elő bennem az is, hogy ilyen kérdések felmerüljenek bennem róla. Érdekes ez nagyon. De azt tudom, hogy már nem fogok eltöprengeni ezeken a kérdéseken, hiszen választ úgysem kapok rájuk. Nem visszafelé akarok nézni már.

Aki még megteheti, az ölelje át az édesanyját és köszönje meg neki az életet. Ha ezt megteszitek, akkor mi, anyátlanok (én legalábbis) is egy kicsit a magunkénak érezzük ezt a gesztust.

Ez a nap ráadásul még az apám születésnapja is, akit soha nem ismertem, és aki szintén nincs már az élők sorában.

Vigyázzatok magatokra! 😘

Egy aprócska változás

Valóban csak egy aprócska változásról, jobban mondva változtatásról van szó. Fodrásznál jártam és levágattam a hajamat. Talán viccesnek tűnhet, hogy miért is írok ilyen apróságról, de mindjárt elmesélem.

Én már úgy nagyjából 15 éves koromban elkezdtem őszülni. Hívjuk így, bár nem igazán szeretem ezt a szót. Nem volt feltűnő, mégis ott voltak azok a fehér hajszálak. Időközben annyira nem is figyelgettem a fehér szálakat, mégis eljött az ideje, hogy befestessem a hajamat. Ha jól emlékszem, az első hajfestésem 33 éves koromban történt. Ez a fehér haj miatt történt. Egyszer korábban volt már egy festésem, hogy kipróbáljak valami más színt is. Pocsék is lett, úgyhogy azt nem is számítom. Az lenőtt és le is vágattam.

Tavaly áprilisban voltam utoljára a fodrásznál hajfestésre. Nagyjából tíz évig festtette a hajamat. Azért csak nagyjából, mert voltak időszakok, hónapok, amikor nem volt befestve. Volt olyan is, hogy itthon hennát kentem rá.
Szóval, tavaly április. Miért is hagytam abba a hajfestést? Elsősorban azért, mert már nem bírta a fejem. Folyton viszketett festés után. Pedig csak növényi hajfestéket használtam, jó drágát, de így sem tetszett a fejbőrömnek. Persze van, aki azt mondta, hogy ezt a vakarózást csak kibírom, hogy ne legyen fehér a hajam, de én nem bírtam ki. Sokszor éjszaka is arra ébredtem, hogy álmomban vakarom a fejemet. Egyáltalán nem volt jó, úgyhogy végül úgy döntöttem, elég a festésből.
A másik oka az volt, hogy nem akartam már festetni. Kíváncsi voltam, hogy milyen lenne, ha a természetes színében látnám. Nos, kapóra is jött az allergia, így könnyebb volt nem festetni.

Ahogy telt az idő és nődögélt a hajam, egyre jobban tetszett. Egyáltalán nem bántam meg, hogy nem festtettem be többet. Elég gyorsan nőtt a hajam. Persze volt, akinek nem tetszett, de hát ez az én hajam, nekem kell elsősorban tetszenie. A nagy többségnek amúgy tetszett és azt mondták, jól is áll.

Januárban volt egy hajvágásom, hogy a már elég hosszúra nőtt hajamat kicsit megkurtítsuk és szép ápolt legyen a vége.
A múlt héten pedig már megint beütött nálam valami. Egyáltalán nem az zavart, hogy két színű a hajam, hanem az, hogy már egyáltalán nem éreztem magaménak a festett részt, azt a színt. Ma volt a napja, hogy fodrászhoz mentem. Az eredménnyel pedig teljesen elégedett vagyok. 💗💗💗
Igaz, hogy szeretem a hosszú hajamat, de most így röviden is jó lett. Majd visszanő. 😃

Őszintén szólva, valahogy óriási megkönnyebbülés volt az, hogy már nem festetem. Most pedig az, hogy végre a festett résztől is megszabadultam. Tényleg van ennek egy felszabadító ereje. Nem a másoknak megfelelés hajtja az embert, hogy márpedig be kell festeni, mert kinek is tetszenél fehér hajjal? Hát akinek nem tetszem, annak innen is üzenem, hogy lehet másfelé is nézni, nem én vagyok az egyetlen látnivaló a világon. 😁😘
Nem a hajszín teszi az embert. Aki pedig ezt az öregséggel köti össze, az bolond. Már bocsi. De tényleg. A haj elveszíti a pigmentjeit és ez bármelyik korban bekövetkezhet. Amúgy rajtam sem igazán látszik az éveim száma. 😊💖
Aki pedig a hajszíne alapján ítéli meg a másikat, az is bolond. Egy hajszín nem fogja elárulni, hogy milyen az az ember belülről, milyen értékei vannak, mit tud és milyen is ő valójában.

Felszabadulás, megkönnyebbülés, elengedés, átváltozás, könnyebbség, elfogadás, megérkezés, öröm, békesség. Talán leginkább ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni ezt az állapotot.
Valóban örülök, hogy egyrészt nem kell foglalkoznom az örökös hajfestéssel, mert igazán nagy stressz, hogy állandóan azt figyeli az ember, hogy tűnnek elő a fehér részek, hiszen mit szólnak hozzá mások. De ma már ez nem érdekel. Nem az számít, ki mit szól a hajam színéhez, hanem az, én hogyan érzem magamat vele. Én pedig úgy érzem, hogy igazán önmagam vagyok és nincs is ennél nagyobb öröm. 💗💗💗

Szeretem a hosszú hajamat, mindig is szerettem. Most egy darabig rövid lesz, de így is szeretem. 😍
A lányom azt mondta rá, hogy cuki. 😃 Ám legyen!

Mutatok néhány képet. Egy előtte (tegnapi) és a többi utána (mai) fotót:

Ilyen lettem és egyáltalán nem bánom. A színe is tetszik. 😍 Igaz, talán hátul még egy kicsit mintha maradt volna benne szín, de az már egyáltalán nem zavaró.

Csak mindenkit biztatni tudok arra, hogy fogadja el önmagát. Ne kételkedjen önmagában és ne mások véleménye alapján formálja saját magát. Hiszen nem másoknak kell élnie a mi bőrünkben, a mi érzéseinkkel és megéléseinkkel. Akkor kritizáljon bennünket bárki is, ha ugyanazt éli meg és ugyanúgy, ahogy mi. Ha pedig nem, akkor nem is szabad senkire sem hallgatni. Itt most ugyan csak egy haj nemfestéséről volt szó, de ez érvényes egész önmagunkra. Mindenkinek meg kell hagyni és meg kell engedni, hogy úgy élje az életét, ahogyan ő szeretné. Nekünk pedig meg kell tanulni nem mások véleménye alapján megítélni önmagunkat. Mert csak ez ad igazi szabadságot önmagunkban. 💗

Szeressétek Önmagatokat! Ez a legfontosabb. A többi csak utána jön.... 😊😍😘😘😘

Az ígéret

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akinek megígérték, hogy…

A lány csak várt és várt, hogy ez az ígéret beteljesüljön, de hiába várt, mert soha nem történt meg. 😢

Én magam számtalan olyan helyzetet tudnék elmesélni, amiben ígéretet kaptam valamire, de az soha nem teljesült be. Most is van néhány függő ígéretem, amit kaptam. Mégis azt érzem hetek óta, hogy erről bizony írnom kell.

Jelen írásban is csak a személyes tapasztalataimat, gondolataimat írom bele. 😊😇

Az emberek úgy általában könnyedén tesznek ígéreteket. Közben bele sem gondolnak abba, hogy az valóban ígéret, mert csak úgy mondtak valamit. A másik meg örül annak a valaminek, várja, hogy bekövetkezzen, hogy megtörténjen. Aki az ígéretet tette, már nem is foglalkozik vele.

Bizonyára régebben én is tettem olyan ígéreteket, amiket aztán nem tartottam be. Volt, amelyiket nem akartam bizonyos okokból. Volt, amit elfelejtettem. Talán már nem sokat számít, de azért kiküldöm az éterbe a bocsánatkérésemet azok felé, akiknek nem teljesítettem, amit megígértem. 💖

Aztán, ahogy múlik az idő, általában elhallgat bennünk az a kis hang, amelyik figyelmeztet, hogy nem tartottuk be az ígéretünket. Elhallgat, mert azt hisszük, ha eltelt bizonyos idő, akkor már nem számít az az ígéret. Azóta oly sok minden megváltozott, hogy már nem is számít, hogy valamikor valakinek megígértünk valamit.

Igen, bizonyos esetekben lehet, hogy nem számít. Csakhogy az egyenlet két személyes. Mert van, aki tette az ígéretet, és van, aki kapta. És lehet, hogy az ígérettevő már el is felejtette, amit ígért, de az, akinek tették az ígéretet még abban a várakozásban él sokáig, hogy a neki tett ígéret valamikor valóra is válik. Képesek vagyunk nagyon sokáig várni arra az ígéretre. Mert reményt ad. Mert amikor kaptuk az ígéretet, akkor kicsit különlegesnek éreztük magunkat, hogy valaki nekünk tett egy ilyen ígéretet. És egyáltalán nem számít, hogy az csak egy aprócska vagy valami életet megváltoztató dolog. Azt hisszük, hogy a másik is gondol erre az ígéretre és csak várjuk és várjuk, hogy mikor jön el a pillanat. De az a pillanat már csak a képzeletünkben létezik. Képesek vagyunk tényleg nagyon hosszú ideig várni, akár évekig is, mert ilyen az ember. Vár, reménykedik, bízik. Végül a sok-sok várakozás nem hozza el a várt beteljesülést, így marad a lemondás, a csalódás és bizony némi keserűség. Amikor már egyre több és több ígéret marad megvalósulatlanul, kezdjük felszínesen venni az ígéreteket.

Én legalábbis egy idő után kezdtem felszínesnek venni. Úgy gondoltam, hogy oké, tegyél csak ígéretet, de majd akkor bízom benne, ha meg is történik. Mert többször volt, hogy ugyanazon személytől kaptam ígéreteket, de mivel cselekvés végül nem volt mögötte, már nem hittem el, hogy amit ígér, az valaha be is fog teljesedni. Itt most tekintsünk el attól, hogy azért nem valósult meg, mert már nem is bíztam benne, már nem hittem, hogy valaha meg is valósul. Hiszen sokáig hiszünk benne, hogy mégis megtörténik. Sokáig, ahogy írtam, évekig képesek vagyunk várni. De egy idő után az ígéret már csak egy elszállt szó marad.

Az egyik, ami lehet, hogy nem hangzik ígéretnek, de amúgy mégis az: Majd később elmondom.

És akkor csak vársz és vársz, hogy amikor találkozol az illetővel, el is mondja azt a valamit. De aztán hopp! Mégsem mondja el. Ő már nem tartja fontosnak, téged meg furdal a kíváncsiság, mert mégis tudni szeretnéd, hogy mi történt akkor, amikor a majd később elmondom ígéretet tette. Csak biztos akarsz lenni benne, hogy mégsem miattad mondta le a találkozót például.

A másik kedvencem: később hívlak.

És megint csak telik az idő. Eltelik egy óra, kettő, három, egy fél nap, egy, kettő, egy hét. Valamikor néhány hónap.

Aztán csak megtörténik a hívás, de akkor már némileg keserű szájízzel veszed fel a telefont. Mert te vártál, de a másik bele sem gondolt abba, hogy te esetleg aggódsz, hogy mennyire várod, hogy visszahívjon. Mert lehet, hogy valami fontosat akartál te is megosztani vele, de a másiknak éppen nem volt ideje. Később meg már kedved sincs elmesélni azt a fontos dolgot, mert ha a másiknak nem voltál fontos pár perces beszélgetés erejéig, akkor neki az sem lesz fontos, amit mondani akartál.

Néha persze azért esne jól beszélgetni, mert veszettül magad alatt vagy, de nem tudod közölni a másikkal, mert éppen nem jó neki, de majd visszahív, amire aztán várhatsz.

Nehogy félreértsetek, egyáltalán nem sértettségből írok most. Már lehiggadtam jó ideje, hogy ezt így meg tudjam írni. :)

Kaptam ígéretet, hogy majd elviszlek a tengerpartra, de a sok éves kapcsolat alatt soha nem történt meg.

Volt, aki feleségül akart venni és tőlem akart gyerekeket, de amikor oda került volna a sor, hogy komoly kapcsolat, valahogy mintha ezt az egészet elfelejtette volna.

Volt, aki életmódot váltani akart segíteni jó néhány évvel ezelőtt, de ő meg valahogy eltűnt, nem lehetett elérni és aztán mindig csak kifogásokat keresett.

A kifogáskeresés is egy szép kis téma.

De volt egy rakat találkozásra, beszélgetésre ígéret, ami soha nem történt meg. Találkozzunk, igyunk egy kávét és beszélgessünk! Két kezem is kevés volna megszámolni, hogy mennyi nem jött létre.

A hozok vagy viszek neked, segítek, megnézem, megmutatom, megcsinálom, elolvasom, adok belőle, melletted leszek ígéretekből meg aztán annyit kaptam, hogy tele lett a padlás, amit aztán ki kellett rámolnom, hogy valami sokkal jobb dolgoknak csináljak helyet.

Mert igen, egy idő után már minden ígéretet úgy kezeltem, hogy jó volt hallani, de erről ennyit is. Megvalósulásának esélye megint egyenlő a nullával. Most már ugyan kevésbé hagy nyomot bennem egy ilyen ígéret meg nem valósulása, de régebben sokkal jobban a szívemre vettem. Igenis rosszul esett, fájt, hogy csak nekem fontos az az ígéret, a másiknak egyáltalán nem. Ilyenkor tényleg azt hittem, hogy egy kicsit fontosabb vagyok, hogy egy ilyen ígéret egy kis szeretetmorzsa, hogy részem lehet valami jóban egy számomra kedves emberrel. Azt hittem, más is örülne nekem, örülne, hogy egy kis időt eltölthetünk együtt egy beszélgetés során akár telefonban, akár egy kávé mellett. Szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy mégsem számítok annyira.

Ma már egy ígéretet sem tudok komolyan venni, amíg meg nem valósul.

Nekem is időbe telt, hogy elfogadjam, a másik olyan, amilyen. Próbálok nem megsértődni, nem magamra venni, ha valaki nem tartja meg felém az ígéretét. Az róla szól és nem rólam. Aki már kicsit is jártas önmaga megismerésében, azt tudja, sejti, hogy miről beszélek.

Már sok-sok éve egy nagyon rohanó világban élünk és elfelejtjük, hogy vannak apró kis dolgok, amik szebbé teszik az életünket vagy mi szebbé tehetjük másét. Ezért is kell nagyon odafigyelnünk arra, hogy amit mondunk, azt később be is tudjuk-e tartani. Mert inkább százszor gondoljuk át, hogy mit mondunk a másiknak, minthogy aztán ne legyen belőle semmi. Értem én, hogy mindenkinek millió dolga van, meg a munka, meg a család, meg az ez meg az. De kérdem, tényleg ennyire nincs sokaknak ideje arra, hogy csak egy rövid időt szakítson, párdon, szenteljen, szánjon az életéből egy másik emberre? Nem mindegy, hogy muszájból szakítasz időt vagy szentelsz valakinek figyelmet. Ez utóbbi sokkal nagyobb kincs. Tényleg minden más fontosabb, mint az emberi kapcsolatok? Tudjátok, hogy mennyi szeretet van akár csak egy rövid találkozóban is? Emberi szeretet. Olyan sokat lehet ilyenkor adni és kapni is. Még tanulni is lehet belőle.

Tényleg jól gondoljátok át, hogy kinek mit ígértek. Mert azt sosem lehet tudni, hogy a másikban milyen érzéseket kelt egy ígéret. Inkább ne mondjatok semmit, ha biztosak vagytok benne, hogy sosem fogjátok tudni megtartani a szavatokat.

„Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.” Szól a mondás, ugyebár. És igen! Amíg meg nem valósul, addig csak szép szavak, amelyek elszállnak. De ha egy ígéretet megtartasz, akkor biztos lehetsz benne, hogy a másik (na jó, én biztosan) úgy fog rád nézni, hogy micsoda fantasztikus ember vagy, aki képes betartani az ígéretét. Erősíti a bizalmat.

Én általában bízom az emberekben, annak ellenére is, hogy már milliószor bizonyították, hogy mégsem kellene. Mindenkinek elsőre adok esélyt, aztán talán másodjára is, de utána már én sem tudok bízni. Mégis volt, akinek túl sok esélyt adtam, de annyiszor is fáztam rá. Ez az én hibám volt.
Bizony, a bizalom törékeny dolog. Az ígéret betartásával például lehet erősíteni.

Az is fontos lehet, hogy ha mi teszünk egy ígéretet, azt soha ne kössük feltételekhez. Mert akkor az már nem szívből jövő ígéret lesz, hanem egy üzlet inkább. Ha valamit nem tudsz szívből, szeretetből megtenni, akkor jobb, ha nem is mondasz semmit. Igen, a szeretetet tartom a legfontosabbnak. Talán azért is, mert nekem mindig is oly kevés jutott és bizony most sem bővelkedem benne. Ezért is örülök mindig, ha találkozom valakivel, beszélgetünk, hülyéskedünk, nevetünk, sétálunk egy jót. Nekem ezek igenis fontos dolgok. Olyan szeretetteliek. Ahol megmutatkozhatnak belső emberi értékeink. A szívünkből adunk valamit és ez a legszebb dolog.

Jó ideje igyekszem odafigyelni arra, hogy kinek mit mondok. Próbálok nem tenni olyan ígéretet, amit aztán nem tartok be. Mert ettől én is rosszul érzem magamat. Még most is eszembe jut több olyan ígéretem, amit én nem tartottam be. Még ma is azt érzem ezektől, hogy bizony akkor becsaptam valakit. Nem akkor és nem szándékosan, amikor tettem az ígéretet, hanem akkor, amikor nem tartottam be.

Ne tegyetek hát felelőtlenül ígéretet! Legyetek tudatosak a beszédetekre és csak olyat mondjatok, amit be is tudtok tartani. Ha pedig nem, akkor legyetek őszinték a másikkal, ne kifogásokat keressetek és tudjatok őszintén bocsánatot kérni! Ezek nagy dolgok, higgyétek el! A másik nagyon is fogja értékelni, ha így tesztek. Ekkor van esély arra, hogy legközelebb is ad majd egy esélyt, hogy be tudd tartani az ígéretedet.

Még egy tapasztalat. Az emberek a számunkra nem igazán fontos vagy idegen embereknek tett ígéreteiket általában nem tartják meg sohasem. Szintén rengeteg példám volna erre is. Csak azért nem írom le ezeket, mert akkor csak visszamennék egy negatív lelki állapotba és csak a sérelmeimet ismételgetném, amit nem szeretnék. Túlléptem már ezeken.

De tudjátok, az ilyen számunkra nem fontos emberek felé is meg kell tartanunk, amit ígértünk. Ez csak a mi becsületünk. Ha tudjuk, hogy úgysem fogjuk betartani, ne tegyünk ígéretet!

Álljon itt most idézet Wass Alberttől, aki nagyon jól megfogalmazta a dolgot:

„Wass Albert: Nagyapám tanítása

Idefigyelj – mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!

Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.
Idefigyelj – mondta.
Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted? - Értem – hebegtem megrendülve. - Dehogyis érted – csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed.

Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát.

Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted? Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek – akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.

A megbízható embert még ellensége is tiszteli – mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni.
A többi szemét, amit elfú a szél…”

Még egy tőle:

„Az ember szava nem szél, ami jön és elmegy. (...) Amit az ember mond, az úgy is kell legyen. Nem csuda ez, hanem becsület.”

Kilépve az időből

Most megint valami olyanról fogok írni, ami szokatlannak tűnhet a mai világban, ebben a városi létben.

Nem olyan régen kezdtem azt csinálni, hogy néha egy egész napra, vagyis 24 órára lekapcsolom magamat az internetről. Jobban mondva, rá sem csatlakozom az internetre. Mivel nekem csak mobilnetem van és másra nincs lehetőségem ebben a lakásban, ezért ezt könnyen meg tudom tenni. Egyszerűen csak kikapcsolom. Ez igazából ad egy nagy fokú szabadságot és nyugodtságot.

Ezen a hétvégén azonban mást találtam ki. Szombaton este 20.00-kor kikapcsoltam a telefonomat és vissza se kapcsoltam ma, azaz hétfő reggelig. Közel 36 órán keresztül egyáltalán nem voltam elérhető. A számítógépemet sem kapcsoltam be. És ami még különlegesebbé teszi ezt az időt, az az, hogy az idő sem létezett számomra. Egyáltalán nem tudtam, hogy mikor mennyi idő van. Mikor keltem? Mikor feküdtem? Fogalmam sincs és őszintén szólva nem is akartam tudni. Szóval teljesen kiléptem az idő alapú világból erre a másfél napra. Rádiót sem kapcsoltam, nehogy véletlenül meghalljam, hogy bemondják a pontos időt.
😀

Tudjátok, tényleg hihetetlenül jó volt ez az idő. Olvastam, meditáltam, főztem. Közben az idővel egyáltalán nem foglalkoztam, egyáltalán nem érdekelt. Nem éreztem frusztrációt, hogy mennyi az idő, mit kellene csinálnom még, mire van időm. Teljes szabadságomban voltam. 💗
Hiszen állandóan időhöz vagyunk kötve. Azt nézzük, mennyi az idő, vajon miről maradunk le, mire kell még időt szakítanunk, minek kell még beleférnie a napi időkeretünkbe. Jó kis stressz, az biztos.

Ez után a nap után bátran mondhatom, hogy igazán megérte kilépni az időtlenségbe egy teljes napra. Azt hiszem, nem ez volt az utolsó alkalom, máskor is meg fogom tenni. És meleg szívvel tudom ajánlani mindenkinek, hogy legalább egy napra tegye meg.

Állandóan rohanunk, mindig van valami dolgunk és mindig időzavarban, időhiányban vagyunk. Kérdezhetnétek, hogy ugyan mit is képzelek én, hiszen a világ csak így működik, hogy figyeljük az időt, igaz? Persze. Működjön így. De egy-egy napra, akár fél napra is érdemes lenne kilépni belőle, hogy megtapasztaljuk a másik felét is. Mindenkinek a saját érdeke és a saját döntése, hogy szán-e magára egy kis időt vagy időtlenséget. 😉😊💖

Majd idővel beszámolok arról is, milyen hatással van az életemre hosszú távon egy-egy ilyen nap. Most még korai lenne írni erről egy nap után. 😃

Egész nap egyáltalán nem frusztrált, hogy nem tudom, mennyi az idő. Jujjj, de jó volt! 😍
Az egyetlen, ami idegesített, az a fújó szél volt. Idefent a nyolcadikon számomra kissé ijesztő hallgatni. Most persze nem volt olyan veszett, mint nem is olyan régen, mert az valóban elég félelmetes volt.

Á, meg is van! A lakást ezentúl időtlenségi kapszulának fogom hívni. Zseniális vagyok! 😁
Mert hiszen az idő is csak azért létezik, mert megfigyeljük. Nem? Szerintetek? Ez jó gondolat, kicsit jobban is elgondolkodom és kigondolkodok valamit róla.

Oké, befejeztem. 😀

Vigyázzatok magatokra! 😘

18 év

Mostanában nem igazán volt kedvem, hogy bármit is írjak. Ihlet az lett volna. De most itt vagyok. 😍

Az emberi emlékezet! Mindenféle dátumot nyilvántart, emlékszik dolgokra, aztán vagy megünnepli, vagy elsiratja újra és újra minden évben azt a napot. Nekem is vannak ilyen emléknapjaim. Pontosan 18 éve is történt valami…

Íme, elérte felnőttkorúságát a budapesti életem. Ez is megértem. 18 éve egy keddi napon költöztem ide. Április 5-én. Mennyi minden történt azóta! Olyan sok mindent megéltem itt, aminek örülök is, meg nem is. Voltak nagyon jó dolgok, de voltak nagyon fájdalmasak is. Soha nem akartam ebbe a városba költözni és soha nem is tudtam megszeretni igazán. Részben bánom, hogy ideköltöztem, részben nem. Itt szereztem érettségit, jogosítványt, jártam tanfolyamokra, veszítettem el egy babát, lettek barátaim, majd léptek ki az életemből, itt tapasztaltam meg nagyon az emberi közönyt, de kaptam nagyon sok szeretetet is. De itt történt, hogy visszakaptam a lányomat. :) Ahogy itt történt az összes változásom is. Sok embernek lehetek hálás, hogy hozzátett valamit az életemhez, még olyanok is, akik látszólag inkább a negatívabb oldalt képviselték. Nekik is köszönhetek ezt-azt.

Igaz, hogy igazán különleges dolgokat is itt éltem át, itt kezdtem írni. Ezeket a tapasztalatokat azért nem cserélném el semmiért sem. Halkan súgom meg, hogy ezt csak utólag gondolom így, mert amikor átmentem egy-egy rossz tapasztaláson vagy élményen, akkor szívesen cseréltem volna valakivel.

Mindenesetre vágyom vissza vidékre. Egy kis házikóba, saját kertet művelni, zöldségeket nevelgetni és élvezni a tiszta levegőt. Mindegy, hogy hová, csak el innen. Na jó, majdnem mindegy. 😊

Két évvel ezelőtt, április 6-án történt, hogy a testem úgy kívánta, ne egyek többet húst. Azóta növényi étrendes vagyok, amit nem is bánok. Az egyetlen állati termék, amit fogyasztok, az a méz és a virágpor. Mert szerintem ezek tele vannak olyan jó cuccokkal, amik jót tesznek a szervezetnek és egyáltalán nem károsak. Talán annyira már ismertek, ha olvastok, hogy tudjátok, megtanultam a testemre hallgatni. Ami kell neki, azért mindig „szól” valamilyen formában és én hallagatok rá. A mézet pedig nagyon szereti. 😊💛💛💛

Egy évvel ezelőtt, napra pontosan nem tudom, hogy mikor, ütött ki rajtam, vagyis engem az alkohol. Előtte is csak évente néhány alkalommal ittam egy kevés alkoholt, de azóta semmi. Ez is egy olyan dolog, aminek tulajdonképpen nagyon örülök. Az alkohol is egy méreg a szervezetnek. Hiába is mondja bárki, hogy kis mennyiségben gyógyszer, én ezzel nem értek egyet. De mindenki csinál, amit akar, úgy mérgezi magát, ahogy akarja.😎

Ez a tavasz már csak ilyen. Igazán nagy dolgok tudnak ilyenkor történni. Tényleg, mintha minden megújulna. Nem csak a természet, hanem maga az ember is. Én legalábbis ezt tapasztalom hosszú évek óta. Nekem a szülinapom is ugye március közepén van, egészen közel a tavaszhoz. Ahogy már egyszer régen megírtam, ilyenkor mindig történik valami. A szülinap egy fordulópont, egy új év, talán egy új életszakasz kezdete. Még akkor is, ha túlságosan kirívó dolgok nem történnek. Mert idén is figyeltem, de olyan nagy dolog nem történt most a szülinapom környékén. Ezt a környéket úgy plusz-mínusz egy hónapban mérem. Igaz, addig még van néhány nap, hogy a szülinap utáni egy hónap is leteljen. Még bármi megtörténhet. 😊😉😍

Ráadásul ez a szülinapom egy dupla számos szülinap. Két szép számmal. :) Ahogy a lányomnak is idén dupla számos volt. Ezt azért megünnepeltük. Ilyen nem fordul elő minden évben. 😀 Én szeretem egy kicsit úgy képzelni, hogy ezek különleges számok, ezek is, és talán történni fog valami nagy dolog is.

Jaj, de kis buta vagyok! Most jut eszembe, hogy hiszen bő két héttel ezelőtt befejeztem egy könyvemet. Amit annyira szeretek! Ez is nagy dolog.

Meg végül is történtek kisebb-nagyobb dolgok. Egy-egy találkozás. Kaptam ajándékokat, persze nem feltétlenül a szülinapomon. Eltűntek emberek az életemből, amit szintén nem bánok. Nem én vesztettem többet. Gazdagodtam újabb növénykékkel. Nemrégiben ajándékoztam is el belőlük. 😊

Ja, és persze azt se felejtsem el, hogy két héttel ezelőtt egy nagytakarításba is belefogtam.

Párkapcsolati dolgokról továbbra sem tudok nektek beszámolni. Többen is megkérdezték, mi lehet az oka, hogy ilyen régóta egyedül vagyok? Mi lehet az oka, hogy egy ilyen szép nő egyedül van? Erre én mit mondjak? Passz. Nem tudom. Tapasztalatom szerint a virtuális térből kilépve elég nehezen lehet ismerkedni. De ebbe most ne menjünk bele! Most maradjunk az emlékezéseknél!

Sokszor elgondolkodom, hogy miért is tartunk számon egy csomó dolgot? Miért akarunk mindig emlékezni? Mert amikor emlékezünk, nagyon sokszor valami szomorú dologra emlékezünk. Én azt hiszem, igazán jó volna, ha nem tartanánk mindent észben. Könnyebb volna túllépni dolgokon. Ha nem emlékeznék folyton hol erre, hol arra. Így állandóan csak visszamászkálunk a múltba, elmerengünk, eltöprengünk, aztán lehet, hogy dühöngünk vagy sírunk. Miért kell ez nekünk? Fogalmam sincs. Hát nem tisztára bolondok vagyunk mi, emberek, hogy régmúlt dolgokon kesergünk, ahelyett, hogy előre néznék, oda, ahol az élet van?

De azért, hogy a jó dolgokat még szaporítsam, öt évvel ezelőtt született meg végleges formájában az első megjelent könyvem. Így március-április környékén befejeztem, lektorhoz került (vagy inkább korrektorhoz), elkészült a borító és nyomdába küldtem. :) Mekkora hatalmas dolog volt ez akkor nekem! Most is az. Mert egy könyvet megírni is nagy dolog, ha sikerül befejezni, az még nagyobb, ha még nyomdába is kerül, akkor az már óriási. Ennek a folytatása is már készülőben. 😊

Most semmi különöset nem akartam nektek írni, csak néhány dologról megemlékezni. Aztán megpróbálok valahogy túllépni azon, hogy állandóan emlékezgessek. Az élet nem a hátam mögött van, hanem előttem. Pláne, ha tanultam a múltból, akkor már semmi értelme visszanézegetni. A sírhatnékos dolgokra semmiképpen. A jó dolgokra azért lehet emlékezni. Mert a jó dolgok adnak egy kis löketet, egy kis plusz energiát, ami a sírós dolgokról nem mondható el. Azok inkább visznek energiát. No, ne filozofálgassak most ezeken, igaz? Lépek is tovább. Úgyis benne vagyok a tanulásban, úgyhogy megosztás után már fogom is kezembe a könyvet, amiből tanulok.😊

Vigyázzatok magatokra és csak a szépre emlékezzetek!😘💗

 

Ui.: az még kimaradt, hogy a hajamat is egy éve festtettem be utoljára. 😊 És nem is bánom. Az ok egyébként az volt, hogy a bőröm nem bírta tovább. De így is nagyon szeretem a hajamat. 💖