Ez a dátum, ez a nap életem egyik legmeghatározóbb napja volt 1987-ben. Egy szerdai nap volt akkor. Ezen a napon halt meg az anyukám.
Igen, fájdalmas volt és igen, hosszú évekig sírtam utána és gyászoltam és dühös voltam. De mindez ma már a múlté. Meg tudtam neki bocsátani, mert eljutottam oda, hogy megértettem, hogy akárhogy is történt, mindez az ő döntése volt és nekem el kell ezt fogadnom. Mást úgysem tehetek.
Van olyan gyász, amit soha nem tudunk igazán teljesen feldolgozni. Csak együtt tudunk vele élni és a lehető legjobbat kihozni az életünkből. Nekem ez az a gyász.
Ma már rég nem sírok utána. Gyertyát sem gyújtok. Együtt élek a tudattal és az érzéssel, hogy anya nélkül nőttem fel. Az a néhány év, amit velem töltött, sajnos, teljesen a feledés homályába veszett az elmémben. Egyáltalán nem emlékszem rá.
Mégis, nagyon sokáig őt hiányoltam. Őt, az anyukámat. Aztán ez valahogy szépen átformálódott egy másfajta érzéssé. Idővel már nem kifejezetten őt hiányoltam, hanem az érzést, azt, hogy van egy anyukám. Nem is tudtam őt hiányolni, hiszen nem is emlékszem rá, sem az illatára, sem a hangjára, sem arra, miként hívott engem, sem a főztjére vagy bármi másra. Persze, egy nyolc éves gyereknek azért már vannak emlékei, de úgy látszik, annyira mélyen érintett engem ez a dolog, hogy az agyam mindent elzárt a tudatom elől nagyon mélyre. Képtelen vagyok a felszínre hozni, de talán már nem is akarom.
Szóval, az az érzés volt bennem, hogy nekem anyuka nem jutott. Nem jutott, aki gondoskodik, aki szeret, aki betakar, aki megsimogat, aki mesét olvas. Minden változásom és minden fejlődésem ellenére ez az érzés, vagyis inkább ez a hiány kíséri végig az életemet. Ez már soha nem fog megváltozni, hiszen ezt nem lehet pótolni semmivel sem. Csak azt érzem, hogy valamiből nagyon kimaradtam. Hogy ez a hiány érzés oly sok mindentől megfosztott. Mert hiába kerestem az anyát másban, sosem találtam meg.
Egészen kilenc évvel ezelőttig gyászoltam és sírtam utána még mindig, legfőképpen ezen a napon. Azon a kilenc évvel ezelőtti napon azonban történt velem valami, ami valamennyire segített abban, hogy ezt a napot ne a gyász napjának éljem meg. Azóta fokozatosan sikerült megtanulnom néhány dolgot, amiket fentebb is írtam. Az elfogadást például. Elfogadni, hogy ennyi adatott vele, hogy ez az ő döntése volt, akár tudatosan, akár tudat alatt, hogy nem az én dolgom volt őt megmenteni. Megtanulni és megérteni, hogy mindaz, amit kaptunk tőle, a legtöbb volt, amit ki tudott hozni magából. Én ugyan nem emlékszem rá, de a testvéreim és a nagynéném is mesélt róla. Elfogadni és megérteni, hogy csak azt tudta adni, amit ő maga is kapott, amit hozott magával. Megbocsátani, hogy itt hagyott, hogy kiszolgáltatott más embereknek. Sok-sok évbe telt azt is felfognom, megértenem és elfogadnom, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt. Igen, nekem is voltak Mi lett volna, ha...? jellegű kérdéseim, de ezek oly feleslegesek voltak mindig is. Mégis néha belegondoltam, hogy mi lett volna, ha másként alakulnak a dolgok, és ő nem hal meg olyan fiatalon?
Még több időbe telt, hogy végre hálát is tudjak érezni, hogy egyáltalán a világra hozott. Hogy ezt a nevet adta nekem. Nagyon szeretem a nevemet. 💖
Talán nem volt egy mintaanya. De világra hozott öt gyermeket. Azért ez tiszteletre méltó mindenképpen. A lehetőségeihez mérten megtett értünk mindent, ahogy mesélték nekem. Ráadásul egyedül. Mert hiába kereste az igaz szerelmet, a hozzá illő párt, sohasem találta meg a boldogságot. Ha megtalálta volna, talán minden másképpen alakul. De ez van. Ezt kell elfogadni.
Néha megnézem azt a kettő darab fotót, ami van róla. Az egyik még a születésem előtti, a másik akkor készülhetett, amikor nagyjából fél éves lehettem. Bizony. Nincs több képem róla. Látom az arcát, nézem a szép fiatal nőt. Ő az anyukám. De mégsem érzem azt a kapcsot, azt az érzést, hogy valóban ő az. Csak egy fiatal, szép arcú nő néz rám a képekről. Oly távoli az egész. Egy kicsi érzés még itt van bennem, hogy valaha ő volt az anyukám, de egyébként egy idegen nő néz vissza a képekről. Ki ő? Ha emlékeznék rá, talán nem lenne ennyire idegen. Akkor tudnám mihez kötni őt. Így már csak egy arc, amire azt mondom, valaha ő volt az. Ma már csak egy álomkép.
Tulajdonképpen őt kellene sajnálni (bár ezt a kifejezést annyira nem szeretem, mert nagyon negatív töltetű). Sajnálni azért, hogy bár neki volt anyukája, mégsem szerették igazán. Hogy volt öt gyermeke, de nem láthatta őket felnőni. Hogy nem tudhatta, mi lesz a sorsuk. Sajnálni azért, hogy sosem tudott igazán boldog lenni. Biztos voltak boldog időszakai. Talán örült a gyerekei születésének is. Sajnálni, hogy olyan kevés idő jutott neki ezen a földön. 27 év. De talán neki így volt jó. Talán így megnyugodott a lelke, hogy kilépett a földi szenvedésekből.
Tudjátok, mikor néha olyan nagyon régi történelmi helyen járok, egészen furcsa érzések vannak bennem. Szinte látni vélem az egykoron élt embereket. Vajon milyenek voltak? Mit csináltak? Hogyan éltek? Milyen ruhájuk volt? Valaha éppen ott lépkedtek, ahol most én.
Anyukámról is felmerülnek a kérdések. Ki volt ő igazából? Miket érzett? Milyen gondolatai voltak? Mi foglalkoztatta? Mi bántotta? Minek örült? Volt-e valami hobbija, kedvenc elfoglaltsága? Azt tudom, hogy a vörös rózsa volt a kedvence. 😇
Látjátok! Az utóbbi időben jött elő bennem az is, hogy ilyen kérdések felmerüljenek bennem róla. Érdekes ez nagyon. De azt tudom, hogy már nem fogok eltöprengeni ezeken a kérdéseken, hiszen választ úgysem kapok rájuk. Nem visszafelé akarok nézni már.
Aki még megteheti, az ölelje át az édesanyját és köszönje meg neki az életet. Ha ezt megteszitek, akkor mi, anyátlanok (én legalábbis) is egy kicsit a magunkénak érezzük ezt a gesztust.
Ez a nap ráadásul még az apám születésnapja is, akit soha nem ismertem, és aki szintén nincs már az élők sorában.
Vigyázzatok magatokra! 😘
2 megjegyzés:
Köszönöm!
Szívesen :)
Megjegyzés küldése