Rendőrt hívtam

Gyorsan szólok, hogy ne ijedjetek meg! Semmi gond nem történt.

Most pedig mesélek.... 😁
Nem szoktam egy nap két bejegyzést is írni, de úgy érzem, ezt most muszáj.
Egyszerű kis életem ma igazán fordulatos volt. Magam is meglepődtem rajta. És ismételten leszögezném, hogy a véletlenekben egyáltalán nem hiszek. Szerintem egyik ismerősöm isteni rendnek vagy rendezésnek nevezné. 😃

Ma annyira jó idő volt, hogy úgy éreztem, ki kell mozdulnom, valahová el kell mennem. Egy belvárosi helyen szobanövényvásár volt. Oda ellátogattam, de őszintén szólva, nagy csalódás volt az egész. Egészen pici helyen csak néhány árus. Gyönyörűek voltak a növények és persze áruk is volt rendesen. Úgy öt perc alatt körbejártam. De haza nem akartam jönni. Hova is menjek? Ott voltam a Blahán a vilimegállóban. Hogy ne a várost járjam, ne a betonon sétáljak, úgy döntöttem, kimegyek a Margitszigetre és ott sétálok egyet. Átsétálok a másik hídig.

A vili csak a Jászai térig ment, onnan séta be a szigetre. Megnéztem a szökőkutat. Rengeteg ember ment a hídon, még több volt a szigeten. Hihetetlenül sokan voltak. Sétálok a szigeten, ott is szinte minden zöld felületen sokan piknikeztek, pihentek, játszottak, táncoltak vagy csak napoztak. Elmentem a kis állatkert mellett, haladtam tovább. A sok ember a nagyobb területen jobban eloszlott.
Megyek tovább, ott vannak a romok. Általában előtte szoktam elmenni az úton. Most meg valamiért nem hagyott nyugodni az érzés, hogy a hátulja felé kellene mennem, arra sétáljak. Arra úgysem szoktam.
És akkor történt. Felismertem valakit.

Néhány nappal ezelőtt megosztottam egy bejegyzést egy eltűnt személyről. Álmomban sem gondoltam, hogy éppen itt és éppen én fogok ráakadni. Először nem is figyeltem, és nem is egyedül volt. Lassan sétáltam. Aztán megelőztek. Nem tudom, honnan jött az érzés, hogy nézzem meg jobban az illetőt. Hirtelen ismerősnek tűnt. Gyorsan elővettem a telefont, megnéztem a közösségi oldalon a bejegyzést, hívtam a megadott számot. Beszéltem az illető édesanyjával, ő mondta, hogy inkább a rendőrséget hívjam, mert ő nem tud eljönni oda. Szóval, felcsörögtem a rendőrséget, beszéltem valakivel, ügyeleteshez kapcsoltak, ott is beszéltem valakivel, aki mondta, hogy küldi a járőrt. Nem telt bele sok idő, még tíz perc sem volt, már ott is voltak. Velük is beszéltem. Megmutattam, hol van az illető. Rám már nem volt szükség, így sétáltam tovább.
Nem telt bele sok idő, az idős hölgy, az édesanya, hívott, hogy megköszönje újra és újra, mert a fia már úton is van haza. Viszik a rendőrök. Igaz, hogy felnőtt emberről van szó, de nem teljesen egészséges, ezért nagy volt az aggodalom.

Tudjátok, miért osztottam meg veletek ezt a történetet? Mert egyszerre voltam megrendült és meghatott. És hogy megint csak bebizonyosodott, hogy nincsenek véletlenek és igenis hallgatni kell arra a belső hangra.
Amúgy egészen addig, amíg ki nem derült, hogy aztán hazakerült, aggódtam is, hogy tényleg ő volt az, tényleg jó személyre hívtam a rendőröket? Vajon nem tévedtem? Az úgy elég gáz lett volna, ha kiderül, hogy milyen vaksi vagyok. 😁 De szerencsére minden jól alakult.
Mindeddig a pillanatig is még mindig csodálkozom, hogy tényleg az volt az érzés, hogy oda menjek ki. Nagyon ritkán szoktam a szigetre menni, úgy évente egyszer-kétszer csak. Túl sok ott az ember. Hogy lehetett, hogy ma mégis arra vitt a belső hang? Miért a romok hátulja felé mentem? Pontosan emlékszem, hogy ott álltam az elágazásnál - amúgy az illető és aki vele volt, pont mögöttem voltak - és azon filóztam, jobbra vagy balra menjek. És jobbra mentem. És hogy lehetett, hogy pont egy eltűnt személy van előttem? Komolyan, még mindig le vagyok döbbenve. Még soha ilyesmiben nem volt részem. Én már voltam eltűnt személy, mikor gyerekkoromban kétszer is meglógtam az intézetből. 😁 De az más volt.

Érdekes. Most is csak azt tudom mondani, hogy ez az egész nagyon érdekes. Volt időm rajta bőven gondolkodni, mert kisétáltam az Árpád hídig, de nem szálltam vilire, mentem tovább. A Göncz Árpád városközpontnál szálltam vilire egészen a Puskás stadionig. Onnan megint gyalog egészen hazáig. Átsétáltam a Népligeten. Na, ez igazán csendes volt, annyira jó volt! Hallgattam a madarak csicsergését és csak távolról hallatszottak az autók. Ellenben amúgy a szigeten hihetetlen nagy zaj volt.
A lépésszámláló szerint közel 17000 lépést tettem meg. Mindegy is, a lényeg, hogy órákon át sétáltam. Rendesen el is fáradtam és mire hazaértem, a virgácsaim is fájtak.

Szóval, sokat gondolkodtam közben. Egy picikét még szuperhősnek is érzem magamat. 😊 Egy egészen kicsit csak. És pont az a tény tesz azzá, hogy a belső hang azt súgta, hogy arra kell mennem.

Az már csak hab a tortán, hogy rengeteg elismerő tekintetet kaptam a külsőmet illetően, valaki még szavakban is kifejezte, de közben bocsánatot kért, nehogy tolakodónak véljem. Olyannal is találkoztam, aki útba igazítást kért. Érdekes, hogy utóbbi típussal elég gyakran találkozom.

Az egészet nem dicsekvésből írtam le, hanem inkább megdöbbenésből. Bár ez nem egy súlyosabb eset volt, mégis jelentőségteljes volt. Igazán örülök, hogy egy ilyenben segíthettem.
Hogy az milyen különleges, hogy pont jó helyen lenni, pont jó időben! Azt hinné az ember, hogy ilyen csak a filmekben van.

Azt hiszem, most már nem szaporítom tovább a szót. Még kicsit elmélázom néhány dolgon.

Vigyázzatok magatokra és egymásra is! 😘😘😘

Ajtónyitás

Egy nagyon egyszerű és kedves gesztus, ha valaki kinyitja előttünk az ajtót. Én nagyon szeretem, amikor valaki ilyen udvarias, mert általában egy mosoly is jár hozzá. Adok és kapok. Jó érzés, hogy még sokakból nem veszett ki ez az alapvető udvariassági gesztus. Tessék csak elfogadni!

Nos, azonban most egy másfajta ajtónyitásról akarok írni. Kérdezhetnétek, hogy de hát hogyan lehet máshogy is ajtót nyitni? Erre azt válaszolom, hogy sokféleképpen.

(Ezt a képet a netről szedtem.)

Néhány hónappal ezelőtt egy reggel arra ébredtem, hogy valami újat alkotnék. Erről olvashattok az Alkotásaim link alatt a hobbijaimról szóló oldalamon. Nagyon örültem neki, hogy ez felbukkant és egyszerűen imádtam. Azonnal bele is vetettem magamat. Úgy voltam vele, hogy tart ameddig tart ez az új szerelem. Még nem telt el egy hét, mikor több ilyen alkotással foglalkozó közösségi csoportban is megosztottam a munkáimat. El voltak képedve, hogy néhány nap után, ráadásul szabad kézzel micsoda alkotásaim vannak. Nagyon jólesett a dicséret, azóta is a zsebemben hordom őket.😍😍😍

A technika a pontozás volt egyszerű poháralátétekre. Minden lényeges infót megírtam. Aztán a dicséretek mellé jöttek a kérdések, hogy hol veszem az alátétet, mivel zárom le a munkát, ilyesmi. Voltak üzenetváltások, de a vásárlásban nem tudtam segíteni a külföldieknek túl sokat. Csak megírtam az üzlet típusát, ahol vásároltam.

Ez az új szerelemhobbi nagyjából másfél hónapig tartott nálam. Ahogy jött, úgy el is múlt. Egyszerűen már nem jött ihlet, késztetés, semmi arra, hogy csináljam. Így abba is hagytam. Jobban mondva, nem csináltam több ilyet. Amiket csináltam, azokból nagyon sokat elajándékoztam. Valahogy sikerült mindenkinek azt adni, amit éreztem, hogy az kell neki. Ezeket az ilyen jellegű belső megérzéseket meg mindennél jobban szeretem. 💖 Ez egyszerűen fantasztikus.

A csoportokban meg egyre-másra kezdtem azt látni, hogy beindultak az alátétekre készített pontozások is. Mert volt, aki kavicsra pontozott, volt, aki jóval nagyobb vászonra, falapra, asztalra, akármire, de valahogy az alátét nem volt ott. Ezután meg ez egyre inkább beindult. Bevallom, nem görgettem vissza, hogy korábban mik voltak a csoportban, csak azt láttam, hogy most sok a kérdés-válasz és egyre több alátétes mandala születik. Ez jó érzés volt. 

A sárga a legutolsó, amit készítettem és még senki nem látta, a fekete alapon kék meg az egyik kedvencem . 😊😍

 

 

 

 

 

 

 

 

Aztán teltek a napok, a hetek. Egyre inkább azt éreztem, hogy azért kellett nekiállnom a pontozásnak, hogy egy újabb lehetőséget mutassak meg másoknak. Az alátét lehetőségét. Nem számít, hogy ez fellengzősnek vagy milyennek hangzik, bennem annyira erős volt ez az érzés, hogy szinte kiáltott. Azért kellett csinálni, hogy bevigyem az alátéteket is a lehetőségek közé. Talán már csinálta más is korábban, de igazán csak ezután sokasodott meg.

Na, ezt hívom én egy ajtónyitásnak. Mert ez is az. Kinyitni egy ajtót másoknak, akik eddig ezt nem tudták. Egyáltalán nem számít, hogy egy vagy több ember megy be azon az ajtón, a lényeg számomra az, hogy van legalább egy olyan ember, akinek tudtam egy ajtót nyitni.

El sem tudom mondani, hogy mennyire hihetetlenül felemelő érzés volt ez már megint. Ja, amúgy még most is tart az érzés. 💗 Én pedig azóta sem alkottam. De nem bánom. Valahogy már az elején éreztem, hogy ez nem lesz hosszú távú szerelem, csak akkor még nem tudtam, hogy mi a célja. Amikor rájöttem, hát az tényleg felemelő volt. Annyira, de annyira szeretem az ilyeneket! 💗💝💖

Aztán gondolkodtam. Nem egy ilyen eset volt már az életemben. Bizony sokszor előfordult, hogy valakinek én nyitottam ki egy ajtót, amin besétált és az valami egészen mást hozott neki. Sokszor előfordult az is, hogy valaki nem akart belépni az ajtón. Ilyen is van. De hát mások döntéseiért nem mi vagyunk a felelősek.

Az is sokszor előfordult, hogy nekem nyitottak ajtó mások. Egy ajtó egy másik világra. Még az elutasításokban is meg lehet találni az ajtót, ami egy másik világra nyílik. 😊

Gondolkodom, gondolkodom, tudom, hogy sok ilyen volt, mikor valakinek én nyitottam ajtót, de most nem igazán jut eszembe túl sok ilyen. Mindig csak utólag esik le. Persze, miért is lenne ez másként?

Volt, aki a hatásomra kezdett bele az önismeretbe; aki egy rövid magyarázatommal egyszerre több ajtón is be tudott lépni; akit az itteni írásaim inspirálnak valamire; aki a hatásomra keresett jobb munkát magának; aki az étkezésében kezdett változtatni; aki kibékült a barátnőjével, ráadásul nagyobb vállalkozásba fogott (a lehetőségeihez képest nagyobb); aki a könyvemből merített nagyon sokat. Ez utóbbi különösen megtisztelő számomra, mert valaki azáltal, hogy elolvasta a könyvemet, tudott segíteni valaki másnak egy súlyos élethelyzetbeli dologban. Így kicsit magaménak is éreztem a dolgot, mert úgy éreztem, hogy ha nem is közvetlenül, de én is segítettem, hogy az a valaki a jó úton induljon el. Ezek annyira fantasztikus dolgok! Annyira jó, mikor tehetünk valami jót másokért! Szerintem ez az egyik legeslegeslegjobb dolog a világon.

Mindig azt vallom, hogy ha csak két szóval vagy egy mondattal valakinek szebbé, jobbá tettük az életét, már megérte, már akkor egy egész világot tettünk jobbá. Mert mindenki egy külön világ, egy egész világ. És ha valaki ezt a jót továbbviszi, továbbadja, akkor még több világ válik egyre jobbá.

Mindenkinek helye, szerepe van a világban. Mindenki tesz valamit, amivel hatással van mások életére. Mindenkitől lehet valamit tanulni.

Csodálatos az élet, csak észre kell benne venni, hogy számunkra mi az a csoda. Néha ezt egy mosolyban, egy kedves gesztusban, a csendben találjuk meg. Igazából bármiben megtalálható, csak nyitott szemmel kell járnunk, hogy ezt észrevegyük.

Bármennyire nem a legjobb állapot, még az egyedüllétnek is megvannak a maga csodái. Mert megismerhetem a saját képességeimet, erőmet, hogy egyedül is meg tudok birkózni a nehézségekkel. Van valaki, aki azt mondta, mindig rak egy-egy piros pontot a nevem mellé, mert látja, hogy bizonyos akadályokat milyen könnyedén veszek, hogy nem roppanok bele, hogy nem hagyom el magamat. Ez igazán jólesett.

Én magam nem vagyok hajlandó az élet árnyékos oldalát nézni és azon nyekeregni, hogy mi minden rossz van a világban vagy a saját életemben. Nem a külső dolgokat nézem és nem mást hibáztatok azért, ha velem, nálam van néha egy kis gubanc.

Én inkább a csodákban hiszek, abban, hogy mi magunk igenis hatással vagyunk az életünkre.

Éppen egy héttel ezelőtt, szombaton reggel (úgy látszik, az utóbbi időben szombaton reggelenként jön 😁), megint jött egy ihlet. Egy hetet vártam vele, hogy mi lesz, de még tartja magát, úgyhogy ma belevetem magamat. Ez az írás. Valamit meg kell írnom, mert nem hagy nyugton. Amint alakul vele valami, megírom nektek.

A végére csak azt üzenem mindenkinek, hogy tudjátok, higgyétek, hogy ti is legalább egy embernek vagytok az, aki egy új ajtót kinyit neki, aki egy másik világot mutat neki, aki hatással van rá valamilyen módon. A lényeg mindig csak az, hogy ez egy jó dolog legyen, soha ne legyetek más kárára! Aki szereti önmagát, az nem is lenne képes ártani másoknak. Igazam van vagy nem tévedtem? 😉😊 Szeressétek hát magatokat, mert csak így tudtok igazán másokat is szeretni!💕💕💕

Kedves szavak

 Néhány nappal ezelőtt írtam egy bejegyzést az új frizurámról. Most pedig ide fogom másolni, hogy milyen kedves dicséreteket kaptam vadidegen emberektől. Néhány jött ismerőstől is. Bizony, nekem is jólesik a dicséret. 💗💗💗 Köszönöm szépen mindenkinek! 😘😘😘
A közösségi oldalon lévő csoportokból vannak ezek. Úgy másolom, ahogy ők írták.

"Nagyon jól áll az új frizurád! Helyesen döntöttél!

Bátor döntés volt, de megérte.

A legfontosabb, hogy sugárzik Rólad, hogy szereted a hajad! És meg is hálálja

Nagyon jól áll, nagyon cukii vagy

Nagyon szép lett, remek döntés volt ez a frizura! Én is a festékmentes lenövesztés fázisában vagyok, nagyon kemény, irigyellek, hogy már az út végén vagy, én csak a 2. hónapnál tartok. Én is hasonló frizurát tervezek, ha már kellő hosszúságú az "ezüstkevercsem" , szóval nagyon köszönöm, hogy megosztottad a fotód , erőt adtál a folytatáshoz. Szuper lett!

 

Nagyon jól áll, bátor és bájos vagy!

 

Nagyon baba! Mármint a hajad és az arcod is!

Szuper vagy!

 

Nagyon jó lett!

 

Olyan őszinte, vidám, álcamentes arc néz a fotókról, amit sok emberen nem érzek mostanságés a hajad is szép 

 

Tényleg cuki a hajad, és a pofid is!

Hosszú haj párti vagyok, de esküszöm, hogy a rövid neked sokkal jobban áll! Tisztább, frissebb a külsőd vele! Olyan letisztultabb és nyitottabb lett tőle a megjelenésed. Szerintem minimum 5-10 év minusz!

 

Sokkal fiatalosabb így, nagyon jól áll!

Igaza van a lányodnak, nagyon helyes vagy ezzel a hajjal!

Tényleg nagyon cuki vagy röviddel. Nekem is tetszik.

 

Aranyos lett!

Kis bájos lettél vele. Szuper jó!

Jaj, de aranyooos! Szuperjó lett szerintem.

Mindenképp kedves arcod van,de az új séró nagyon ütős. Az a szín!

Nagyon jó a rövidebb, jó kis nyári frizurád lett!

 

Bájos, üde: TELITALÁLAT

Nagyon csini így is, sőt!!! Gratulálok, kemény menet, de megérte!!

 

Nagyon csinos vagy és nagyon jól áll az ősz haj,fiatalos

A Lányodnak igaza van!

Cuki!

Szuper jól áll nagyon ez a rövidebb haj! Én is pont ezt csináltam pár hete. Isteni, hogy 5 perc egy hajmosás! és alig van már festett rész.

 

Szuper lett 

 

Szia jó a frizurád,jól nézel ki!

 

Szuper  

 

Csini lettél 

 

Így is csinibaba vagy!

Nagyon jó döntés volt! Csini vagy! Ragyogsz!

Nagyon szép lett és fiatalos,

Megfiatalodtál...
 

,szerintem ez a hossz nagyon illik a kedves ,mosolygós arcodhoz.Szerintem is a havonta szemöldök sötétre festése még szuperebbé tenné,de már így is egy bájos- vagány csaj néz ránk!Jó egyveleg!

És tényleg cuki ahogy a lányod mondta annyira kedves , szép arcod van és tõkéletes ez a frizura hozzád"

A dicséret, mint mindenki másnak, nekem is nagyon jólesik. Erre szükség van, mert ez is az, ami megtoldja az ember önbizalmát, ami egy kicsit megint előbbre visz.

Az összes közül az a kedvencem, aki megköszönte, hogy megosztottam, ezzel erőt adtam neki. Az ilyenekért éri meg. Minden, amit leírok, megosztok, pontosan ezért éri meg. Ha már csak egy embernek is a hasznára vált, akkor már megérte.

Sokkal szebbé válik a világ, ha kedves szavakat mondunk. Ez mindenkinek megmelengeti a szívét és a lelkét, és utána ők is ezt adják tovább. Így terjed tovább a kedvesség és a szeretet.

Mikor úgy tűnik, hogy hiábavaló fáradtság a kedvesség, ti akkor se adjátok fel! Bármilyen módon fejezzétek ki a bennetek lévő szeretetet, kedvességet, jószívűséget. Lehet ez egy kedves szó, egy emoji, egy szívecske az üzenetre, egy mosoly, egy dicséret, egy érintés, egy ölelés, hogy meghallgatsz valakit, hogy segítesz, hogy odafigyelsz. Számtalan módja van ennek. És higgyétek el, megéri, mert a ti fényetek ettől még jobban fog ragyogni és ez észrevehető. Ezzel pedig az egész világ sokkal jobbá válik. Ez benne a legjobb. 💖💖💖
Minden kedvességet én is itt őrzök a szívemben és igyekszem én is továbbadni másoknak.

 

Május 5.

Egyet kérnék tőletek, mielőtt belefogtok az olvasásba. Egy pillanatig se érezzetek sajnálatot irántam, nem ezért írom ezt. Ez most már csak egy megemlékezés. A történteket már régen elfogadtam és az áldozatszerepből is kiléptem, úgyhogy tényleg kérlek, ne sajnáljátok ezt az egészet. Ez most már nem egy sirám. Köszönöm 💗

Ez a dátum, ez a nap életem egyik legmeghatározóbb napja volt 1987-ben. Egy szerdai nap volt akkor. Ezen a napon halt meg az anyukám.
Igen, fájdalmas volt és igen, hosszú évekig sírtam utána és gyászoltam és dühös voltam. De mindez ma már a múlté. Meg tudtam neki bocsátani, mert eljutottam oda, hogy megértettem, hogy akárhogy is történt, mindez az ő döntése volt és nekem el kell ezt fogadnom. Mást úgysem tehetek.
Van olyan gyász, amit soha nem tudunk igazán teljesen feldolgozni. Csak együtt tudunk vele élni és a lehető legjobbat kihozni az életünkből. Nekem ez az a gyász.

Ma már rég nem sírok utána. Gyertyát sem gyújtok. Együtt élek a tudattal és az érzéssel, hogy anya nélkül nőttem fel. Az a néhány év, amit velem töltött, sajnos, teljesen a feledés homályába veszett az elmémben. Egyáltalán nem emlékszem rá.
Mégis, nagyon sokáig őt hiányoltam. Őt, az anyukámat. Aztán ez valahogy szépen átformálódott egy másfajta érzéssé. Idővel már nem kifejezetten őt hiányoltam, hanem az érzést, azt, hogy van egy anyukám. Nem is tudtam őt hiányolni, hiszen nem is emlékszem rá, sem az illatára, sem a hangjára, sem arra, miként hívott engem, sem a főztjére vagy bármi másra. Persze, egy nyolc éves gyereknek azért már vannak emlékei, de úgy látszik, annyira mélyen érintett engem ez a dolog, hogy az agyam mindent elzárt a tudatom elől nagyon mélyre. Képtelen vagyok a felszínre hozni, de talán már nem is akarom.
Szóval, az az érzés volt bennem, hogy nekem anyuka nem jutott. Nem jutott, aki gondoskodik, aki szeret, aki betakar, aki megsimogat, aki mesét olvas. Minden változásom és minden fejlődésem ellenére ez az érzés, vagyis inkább ez a hiány kíséri végig az életemet. Ez már soha nem fog megváltozni, hiszen ezt nem lehet pótolni semmivel sem. Csak azt érzem, hogy valamiből nagyon kimaradtam. Hogy ez a hiány érzés oly sok mindentől megfosztott. Mert hiába kerestem az anyát másban, sosem találtam meg.

Egészen kilenc évvel ezelőttig gyászoltam és sírtam utána még mindig, legfőképpen ezen a napon. Azon a kilenc évvel ezelőtti napon azonban történt velem valami, ami valamennyire segített abban, hogy ezt a napot ne a gyász napjának éljem meg. Azóta fokozatosan sikerült megtanulnom néhány dolgot, amiket fentebb is írtam. Az elfogadást például. Elfogadni, hogy ennyi adatott vele, hogy ez az ő döntése volt, akár tudatosan, akár tudat alatt, hogy nem az én dolgom volt őt megmenteni. Megtanulni és megérteni, hogy mindaz, amit kaptunk tőle, a legtöbb volt, amit ki tudott hozni magából. Én ugyan nem emlékszem rá, de a testvéreim és a nagynéném is mesélt róla. Elfogadni és megérteni, hogy csak azt tudta adni, amit ő maga is kapott, amit hozott magával. Megbocsátani, hogy itt hagyott, hogy kiszolgáltatott más embereknek. Sok-sok évbe telt azt is felfognom, megértenem és elfogadnom, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt. Igen, nekem is voltak Mi lett volna, ha...? jellegű kérdéseim, de ezek oly feleslegesek voltak mindig is. Mégis néha belegondoltam, hogy mi lett volna, ha másként alakulnak a dolgok, és ő nem hal meg olyan fiatalon?
Még több időbe telt, hogy végre hálát is tudjak érezni, hogy egyáltalán a világra hozott. Hogy ezt a nevet adta nekem. Nagyon szeretem a nevemet. 💖

Talán nem volt egy mintaanya. De világra hozott öt gyermeket. Azért ez tiszteletre méltó mindenképpen. A lehetőségeihez mérten megtett értünk mindent, ahogy mesélték nekem. Ráadásul egyedül. Mert hiába kereste az igaz szerelmet, a hozzá illő párt, sohasem találta meg a boldogságot. Ha megtalálta volna, talán minden másképpen alakul. De ez van. Ezt kell elfogadni.

Néha megnézem azt a kettő darab fotót, ami van róla. Az egyik még a születésem előtti, a másik akkor készülhetett, amikor nagyjából fél éves lehettem. Bizony. Nincs több képem róla. Látom az arcát, nézem a szép fiatal nőt. Ő az anyukám. De mégsem érzem azt a kapcsot, azt az érzést, hogy valóban ő az. Csak egy fiatal, szép arcú nő néz rám a képekről. Oly távoli az egész. Egy kicsi érzés még itt van bennem, hogy valaha ő volt az anyukám, de egyébként egy idegen nő néz vissza a képekről. Ki ő? Ha emlékeznék rá, talán nem lenne ennyire idegen. Akkor tudnám mihez kötni őt. Így már csak egy arc, amire azt mondom, valaha ő volt az. Ma már csak egy álomkép.

Tulajdonképpen őt kellene sajnálni (bár ezt a kifejezést annyira nem szeretem, mert nagyon negatív töltetű). Sajnálni azért, hogy bár neki volt anyukája, mégsem szerették igazán. Hogy volt öt gyermeke, de nem láthatta őket felnőni. Hogy nem tudhatta, mi lesz a sorsuk. Sajnálni azért, hogy sosem tudott igazán boldog lenni. Biztos voltak boldog időszakai. Talán örült a gyerekei születésének is. Sajnálni, hogy olyan kevés idő jutott neki ezen a földön. 27 év. De talán neki így volt jó. Talán így megnyugodott a lelke, hogy kilépett a földi szenvedésekből.

Oly sok év eltelt már. Nem bántom őt. Egy picike hely mindig lesz számára a szívemben, hiszen mégis ő volt az édesanyám. Amúgy nem hasonlítok rá egy cseppet sem. Szerintem.

Tudjátok, mikor néha olyan nagyon régi történelmi helyen járok, egészen furcsa érzések vannak bennem. Szinte látni vélem az egykoron élt embereket. Vajon milyenek voltak? Mit csináltak? Hogyan éltek? Milyen ruhájuk volt? Valaha éppen ott lépkedtek, ahol most én.
Anyukámról is felmerülnek a kérdések. Ki volt ő igazából? Miket érzett? Milyen gondolatai voltak? Mi foglalkoztatta? Mi bántotta? Minek örült? Volt-e valami hobbija, kedvenc elfoglaltsága? Azt tudom, hogy a vörös rózsa volt a kedvence. 😇
Látjátok! Az utóbbi időben jött elő bennem az is, hogy ilyen kérdések felmerüljenek bennem róla. Érdekes ez nagyon. De azt tudom, hogy már nem fogok eltöprengeni ezeken a kérdéseken, hiszen választ úgysem kapok rájuk. Nem visszafelé akarok nézni már.

Aki még megteheti, az ölelje át az édesanyját és köszönje meg neki az életet. Ha ezt megteszitek, akkor mi, anyátlanok (én legalábbis) is egy kicsit a magunkénak érezzük ezt a gesztust.

Ez a nap ráadásul még az apám születésnapja is, akit soha nem ismertem, és aki szintén nincs már az élők sorában.

Vigyázzatok magatokra! 😘

Egy aprócska változás

Valóban csak egy aprócska változásról, jobban mondva változtatásról van szó. Fodrásznál jártam és levágattam a hajamat. Talán viccesnek tűnhet, hogy miért is írok ilyen apróságról, de mindjárt elmesélem.

Én már úgy nagyjából 15 éves koromban elkezdtem őszülni. Hívjuk így, bár nem igazán szeretem ezt a szót. Nem volt feltűnő, mégis ott voltak azok a fehér hajszálak. Időközben annyira nem is figyelgettem a fehér szálakat, mégis eljött az ideje, hogy befestessem a hajamat. Ha jól emlékszem, az első hajfestésem 33 éves koromban történt. Ez a fehér haj miatt történt. Egyszer korábban volt már egy festésem, hogy kipróbáljak valami más színt is. Pocsék is lett, úgyhogy azt nem is számítom. Az lenőtt és le is vágattam.

Tavaly áprilisban voltam utoljára a fodrásznál hajfestésre. Nagyjából tíz évig festtette a hajamat. Azért csak nagyjából, mert voltak időszakok, hónapok, amikor nem volt befestve. Volt olyan is, hogy itthon hennát kentem rá.
Szóval, tavaly április. Miért is hagytam abba a hajfestést? Elsősorban azért, mert már nem bírta a fejem. Folyton viszketett festés után. Pedig csak növényi hajfestéket használtam, jó drágát, de így sem tetszett a fejbőrömnek. Persze van, aki azt mondta, hogy ezt a vakarózást csak kibírom, hogy ne legyen fehér a hajam, de én nem bírtam ki. Sokszor éjszaka is arra ébredtem, hogy álmomban vakarom a fejemet. Egyáltalán nem volt jó, úgyhogy végül úgy döntöttem, elég a festésből.
A másik oka az volt, hogy nem akartam már festetni. Kíváncsi voltam, hogy milyen lenne, ha a természetes színében látnám. Nos, kapóra is jött az allergia, így könnyebb volt nem festetni.

Ahogy telt az idő és nődögélt a hajam, egyre jobban tetszett. Egyáltalán nem bántam meg, hogy nem festtettem be többet. Elég gyorsan nőtt a hajam. Persze volt, akinek nem tetszett, de hát ez az én hajam, nekem kell elsősorban tetszenie. A nagy többségnek amúgy tetszett és azt mondták, jól is áll.

Januárban volt egy hajvágásom, hogy a már elég hosszúra nőtt hajamat kicsit megkurtítsuk és szép ápolt legyen a vége.
A múlt héten pedig már megint beütött nálam valami. Egyáltalán nem az zavart, hogy két színű a hajam, hanem az, hogy már egyáltalán nem éreztem magaménak a festett részt, azt a színt. Ma volt a napja, hogy fodrászhoz mentem. Az eredménnyel pedig teljesen elégedett vagyok. 💗💗💗
Igaz, hogy szeretem a hosszú hajamat, de most így röviden is jó lett. Majd visszanő. 😃

Őszintén szólva, valahogy óriási megkönnyebbülés volt az, hogy már nem festetem. Most pedig az, hogy végre a festett résztől is megszabadultam. Tényleg van ennek egy felszabadító ereje. Nem a másoknak megfelelés hajtja az embert, hogy márpedig be kell festeni, mert kinek is tetszenél fehér hajjal? Hát akinek nem tetszem, annak innen is üzenem, hogy lehet másfelé is nézni, nem én vagyok az egyetlen látnivaló a világon. 😁😘
Nem a hajszín teszi az embert. Aki pedig ezt az öregséggel köti össze, az bolond. Már bocsi. De tényleg. A haj elveszíti a pigmentjeit és ez bármelyik korban bekövetkezhet. Amúgy rajtam sem igazán látszik az éveim száma. 😊💖
Aki pedig a hajszíne alapján ítéli meg a másikat, az is bolond. Egy hajszín nem fogja elárulni, hogy milyen az az ember belülről, milyen értékei vannak, mit tud és milyen is ő valójában.

Felszabadulás, megkönnyebbülés, elengedés, átváltozás, könnyebbség, elfogadás, megérkezés, öröm, békesség. Talán leginkább ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni ezt az állapotot.
Valóban örülök, hogy egyrészt nem kell foglalkoznom az örökös hajfestéssel, mert igazán nagy stressz, hogy állandóan azt figyeli az ember, hogy tűnnek elő a fehér részek, hiszen mit szólnak hozzá mások. De ma már ez nem érdekel. Nem az számít, ki mit szól a hajam színéhez, hanem az, én hogyan érzem magamat vele. Én pedig úgy érzem, hogy igazán önmagam vagyok és nincs is ennél nagyobb öröm. 💗💗💗

Szeretem a hosszú hajamat, mindig is szerettem. Most egy darabig rövid lesz, de így is szeretem. 😍
A lányom azt mondta rá, hogy cuki. 😃 Ám legyen!

Mutatok néhány képet. Egy előtte (tegnapi) és a többi utána (mai) fotót:

Ilyen lettem és egyáltalán nem bánom. A színe is tetszik. 😍 Igaz, talán hátul még egy kicsit mintha maradt volna benne szín, de az már egyáltalán nem zavaró.

Csak mindenkit biztatni tudok arra, hogy fogadja el önmagát. Ne kételkedjen önmagában és ne mások véleménye alapján formálja saját magát. Hiszen nem másoknak kell élnie a mi bőrünkben, a mi érzéseinkkel és megéléseinkkel. Akkor kritizáljon bennünket bárki is, ha ugyanazt éli meg és ugyanúgy, ahogy mi. Ha pedig nem, akkor nem is szabad senkire sem hallgatni. Itt most ugyan csak egy haj nemfestéséről volt szó, de ez érvényes egész önmagunkra. Mindenkinek meg kell hagyni és meg kell engedni, hogy úgy élje az életét, ahogyan ő szeretné. Nekünk pedig meg kell tanulni nem mások véleménye alapján megítélni önmagunkat. Mert csak ez ad igazi szabadságot önmagunkban. 💗

Szeressétek Önmagatokat! Ez a legfontosabb. A többi csak utána jön.... 😊😍😘😘😘