Rendőrt hívtam

Gyorsan szólok, hogy ne ijedjetek meg! Semmi gond nem történt.

Most pedig mesélek.... 😁
Nem szoktam egy nap két bejegyzést is írni, de úgy érzem, ezt most muszáj.
Egyszerű kis életem ma igazán fordulatos volt. Magam is meglepődtem rajta. És ismételten leszögezném, hogy a véletlenekben egyáltalán nem hiszek. Szerintem egyik ismerősöm isteni rendnek vagy rendezésnek nevezné. 😃

Ma annyira jó idő volt, hogy úgy éreztem, ki kell mozdulnom, valahová el kell mennem. Egy belvárosi helyen szobanövényvásár volt. Oda ellátogattam, de őszintén szólva, nagy csalódás volt az egész. Egészen pici helyen csak néhány árus. Gyönyörűek voltak a növények és persze áruk is volt rendesen. Úgy öt perc alatt körbejártam. De haza nem akartam jönni. Hova is menjek? Ott voltam a Blahán a vilimegállóban. Hogy ne a várost járjam, ne a betonon sétáljak, úgy döntöttem, kimegyek a Margitszigetre és ott sétálok egyet. Átsétálok a másik hídig.

A vili csak a Jászai térig ment, onnan séta be a szigetre. Megnéztem a szökőkutat. Rengeteg ember ment a hídon, még több volt a szigeten. Hihetetlenül sokan voltak. Sétálok a szigeten, ott is szinte minden zöld felületen sokan piknikeztek, pihentek, játszottak, táncoltak vagy csak napoztak. Elmentem a kis állatkert mellett, haladtam tovább. A sok ember a nagyobb területen jobban eloszlott.
Megyek tovább, ott vannak a romok. Általában előtte szoktam elmenni az úton. Most meg valamiért nem hagyott nyugodni az érzés, hogy a hátulja felé kellene mennem, arra sétáljak. Arra úgysem szoktam.
És akkor történt. Felismertem valakit.

Néhány nappal ezelőtt megosztottam egy bejegyzést egy eltűnt személyről. Álmomban sem gondoltam, hogy éppen itt és éppen én fogok ráakadni. Először nem is figyeltem, és nem is egyedül volt. Lassan sétáltam. Aztán megelőztek. Nem tudom, honnan jött az érzés, hogy nézzem meg jobban az illetőt. Hirtelen ismerősnek tűnt. Gyorsan elővettem a telefont, megnéztem a közösségi oldalon a bejegyzést, hívtam a megadott számot. Beszéltem az illető édesanyjával, ő mondta, hogy inkább a rendőrséget hívjam, mert ő nem tud eljönni oda. Szóval, felcsörögtem a rendőrséget, beszéltem valakivel, ügyeleteshez kapcsoltak, ott is beszéltem valakivel, aki mondta, hogy küldi a járőrt. Nem telt bele sok idő, még tíz perc sem volt, már ott is voltak. Velük is beszéltem. Megmutattam, hol van az illető. Rám már nem volt szükség, így sétáltam tovább.
Nem telt bele sok idő, az idős hölgy, az édesanya, hívott, hogy megköszönje újra és újra, mert a fia már úton is van haza. Viszik a rendőrök. Igaz, hogy felnőtt emberről van szó, de nem teljesen egészséges, ezért nagy volt az aggodalom.

Tudjátok, miért osztottam meg veletek ezt a történetet? Mert egyszerre voltam megrendült és meghatott. És hogy megint csak bebizonyosodott, hogy nincsenek véletlenek és igenis hallgatni kell arra a belső hangra.
Amúgy egészen addig, amíg ki nem derült, hogy aztán hazakerült, aggódtam is, hogy tényleg ő volt az, tényleg jó személyre hívtam a rendőröket? Vajon nem tévedtem? Az úgy elég gáz lett volna, ha kiderül, hogy milyen vaksi vagyok. 😁 De szerencsére minden jól alakult.
Mindeddig a pillanatig is még mindig csodálkozom, hogy tényleg az volt az érzés, hogy oda menjek ki. Nagyon ritkán szoktam a szigetre menni, úgy évente egyszer-kétszer csak. Túl sok ott az ember. Hogy lehetett, hogy ma mégis arra vitt a belső hang? Miért a romok hátulja felé mentem? Pontosan emlékszem, hogy ott álltam az elágazásnál - amúgy az illető és aki vele volt, pont mögöttem voltak - és azon filóztam, jobbra vagy balra menjek. És jobbra mentem. És hogy lehetett, hogy pont egy eltűnt személy van előttem? Komolyan, még mindig le vagyok döbbenve. Még soha ilyesmiben nem volt részem. Én már voltam eltűnt személy, mikor gyerekkoromban kétszer is meglógtam az intézetből. 😁 De az más volt.

Érdekes. Most is csak azt tudom mondani, hogy ez az egész nagyon érdekes. Volt időm rajta bőven gondolkodni, mert kisétáltam az Árpád hídig, de nem szálltam vilire, mentem tovább. A Göncz Árpád városközpontnál szálltam vilire egészen a Puskás stadionig. Onnan megint gyalog egészen hazáig. Átsétáltam a Népligeten. Na, ez igazán csendes volt, annyira jó volt! Hallgattam a madarak csicsergését és csak távolról hallatszottak az autók. Ellenben amúgy a szigeten hihetetlen nagy zaj volt.
A lépésszámláló szerint közel 17000 lépést tettem meg. Mindegy is, a lényeg, hogy órákon át sétáltam. Rendesen el is fáradtam és mire hazaértem, a virgácsaim is fájtak.

Szóval, sokat gondolkodtam közben. Egy picikét még szuperhősnek is érzem magamat. 😊 Egy egészen kicsit csak. És pont az a tény tesz azzá, hogy a belső hang azt súgta, hogy arra kell mennem.

Az már csak hab a tortán, hogy rengeteg elismerő tekintetet kaptam a külsőmet illetően, valaki még szavakban is kifejezte, de közben bocsánatot kért, nehogy tolakodónak véljem. Olyannal is találkoztam, aki útba igazítást kért. Érdekes, hogy utóbbi típussal elég gyakran találkozom.

Az egészet nem dicsekvésből írtam le, hanem inkább megdöbbenésből. Bár ez nem egy súlyosabb eset volt, mégis jelentőségteljes volt. Igazán örülök, hogy egy ilyenben segíthettem.
Hogy az milyen különleges, hogy pont jó helyen lenni, pont jó időben! Azt hinné az ember, hogy ilyen csak a filmekben van.

Azt hiszem, most már nem szaporítom tovább a szót. Még kicsit elmélázom néhány dolgon.

Vigyázzatok magatokra és egymásra is! 😘😘😘