Csalódás

Nagyon úgy néz ki, hogy nálam kialakulóban van valamiféle kapcsolat egy férfivel.

Igen, hosszú évek után. És csak azt mondhatom, hogy úgy néz ki, mintha. De valójában nem is tudom, hogy merre haladunk és alakulunk. Ugyanis ő nagyon nehezen nyílik meg, nagyon nehezen bízik. Miért is? Mert ő is túl van már néhány csalódáson. Ezért nem is akar semmit elkapkodni.

Csak tegye fel a kezét, aki még soha életében nem csalódott, akit még nem ért bánat vagy fájdalom! Mert én bizony nem ismerek ilyen embert.

Tudom én, hogy nagyon nehéz az ismerkedés. Pontosan azért, véleményem szerint, mert az alakuló kapcsolatainkba mindig belevisszük azokat a negatív tapasztalásokat, amiket a korábbi kapcsolatainkból hoztunk. Így van ezzel talán ő is. Merthogy csalódott. Mert nehezen bízik. De miért is?

Mi is a csalódásunk oka? Mit jelent az, hogy csalódni? És miben is csalódunk?

Nagyon el kell gondolkodni ezeken ahhoz, hogy igazán tudjunk válaszolni. Éppen ezért talán most én sem fogok olyan mélységekbe menni. Mert még nem fogalmazódott meg minden, még nem tisztult ki minden kép.

Biztos sokan írtak már – szakemberek, tanácsadók, segítők – a csalódásról.

De mivel én továbbra sem vagyok egyik sem, ezért csak a saját gondolatomat írhatom le. :)

Talán kezdjük azzal a kérdéssel, hogy mi is a csalódásunk oka? Vajon mi lehet az?

Amikor megismerünk valakit, általában máris kialakul róla bennünk valamiféle kép. Valamilyen biztosan. Kinek ilyen, kinek olyan. Van, aki túlidealizálja a partnerét. Van, aki ennél óvatosabb és nem képzel hozzá mindenfélét. Ez vajon kikerülhető? Van ilyen? Lehet, hogy csak azok alapján látunk meg valakit, amiket ő elmond magáról? Lehet teljesen úgy kezelni a másikat, hogy semmit sem képzelünk róla? Akár jót, akár rosszat, akár valami titokzatosat? Ezeken gondolkodom.

Én is többször estem abba a hibába, hogy ha valaki tetszett vagy alakult volna valami, akkor bizony képzelegtem róla ezt-azt. Próbáltam találgatni, hogy milyen is lehet. Ahelyett, hogy szépen elkezdtünk volna ismerkedni. Ez az ismerkedős rész az, ami nálam kimaradt. Ezekből adódott aztán, hogy képzeltem róla valamit. Majd a csalódás.

Gondolom, mások is voltak velem úgy, hogy valamit elképzeltek rólam, de aztán mégsem úgy volt, ahogy gondolták. Így volt ez például azzal a fickóval, aki két és fél évvel ezelőtt úgy gondolta, hogy szeret engem és velem akar lenni. Néhány hónapig közünk volt egymáshoz, de aztán egyik pillanatról a másikra lépett le. Szó szerint. Nos, ő inkább imádata tárgyának nézett, piedesztálra állított. De mikor meglátta, hogy én is csak ember vagyok ilyen-olyan emberi dolgokkal, akkor bizony már nem is szeretett. És ledöntött a piedesztálról. Addig tudott szeretni, amíg olyannak látott, amilyennek ő képzelt. Vagyis, úgy tűnik, hogy csalódott bennem.

És akkor talán ebből a szemszögből válaszolhatunk is az első és talán a harmadik kérdésre. Mi is a csalódásunk oka? És miben is csalódunk?

Az oka, hogy nem ismertük meg a másikat, mielőtt azt mondtuk volna, hogy kapcsolat. Mert bizony kell az ismerkedés. Nagyon kell. Ha ez nincs meg, akkor bizony tényleg csalódni fogunk. De ha ismerkedünk, akkor kevésbé érhet minket csalódás. Apróbb csalódások akkor is érhetnek, de mégsem lesz olyan nagy, mégsem fog annyira fájni, hogy aztán a kapcsolat is véget érjen miatta.

És hogy miben csalódunk? Nem, nem a másikban, hanem magunkban. A bennünk lévő, de a másikról kialakított képben csalódunk. Olyannak próbáltuk látni a másikat talán, amilyen igazából nem is. Úgy alakítottuk ki a képet, hogy meg sem próbáltuk „feltérképezni” a másikat, a jellemét, a tulajdonságait. Kialakítottunk magunkban valamit róla, ezt próbáltuk rávetíteni, ez alapján próbáltuk őt szeretni, elfogadni. De ha a másik arról tesz bizonyságot, hogy némileg eltér ettől a képtől, akkor azt úgy hívjuk, hogy csalódtunk benne. Ha jobban belegondolnánk ebbe, akkor rájönnénk, hogy valóban tényleg önmagunkban csalódtunk, nem is a másikban.

Minek felállítani a másikról olyan képet, amit még nem is tudunk róla teljes bizonyossággal? Vagy minek felruházni olyan tulajdonsággal, amire lehet, hogy rácáfol? Vagy beállítani egy olyan álomképnek, ami rögtön szertefoszlik, ha a másik olyat tesz, amit mi nem is gondoltunk volna?

Ezek, kérem szépen, csalódásunk okai.

Csalódni valóban csak akkor lehetséges, ha nem ismerjük a másikat. Igen, tudom, mondják, hogy igazán alaposan soha nem lehet megismerni a másikat. Lehet. De mi volna, ha megpróbálnánk? Ha beszélgetnénk? Ha ismerkednénk? Még akkor is, ha már látszólag stabil kapcsolatban vagyunk azzal a bizonyos másikkal? Mert ahogy az élet, úgy mi is folyton változunk, változnak a gondolataink, érzéseink. Hiszen szinte minden és mindenki hatással van ránk valamilyen formában. Éppen ezért változhatunk. Egy nagyon aprócska dolog is tud változásokat okozni bennünk. És akkor már megint azt mondhatjuk, hogy nem ismerjük a másikat. Ezért kell, szerintem, beszélgetni, ismerkedni. Ekkor talán elkerülhetők az olyan kijelentések, minthogy sosem gondoltam volna róla vagy nem így ismertem meg és ehhez hasonlók.

Ugyan azt mondják, hogy a férfiak inkább menekülnek a beszélgetés elől. De mi van, ha mégsem teszik? Csak talán a nők nem arról akarnak beszélgetni, ami a férfiakat érdekli. Talán csak mi, nők, nem jó oldalról közelítjük meg a beszélgetést. Mert mi lenne, ha róla, magáról kérdeznénk a férfit? Miről mit gondol, mit érez, mit szeret? Mindezt persze anélkül, hogy megítélnénk a válaszait. Ha csak ismerkednénk vele, tudni akarnánk, hogy ő maga milyen. Nem úgy, hogy mond valamit és akkor máris megítéljük vagy esetleg elítéljük. Nem.

És bizony fejlődnünk kell ahhoz, hogy ne ítéljük meg a másikat. Ez nagyon fontos volna.

Egy kicsit még említsük meg azt a fajta csalódást is, amikor nem egy bennünk kialakult képben csalódunk, hanem tényleg a másikban.

Mondjunk egy példát, hogy könnyebben érthető legyen.

Olyankor elég nagyokat lehet csalódni, amikor ígéretekről van szó. Ó, én is rengeteg ígéretet kaptam életem során és sajnos, sorra csalódnom kellett.

Az egyik megígérte, hogy elvisz az Adriai-tengerhez, amit aztán a kapcsolatunk évei alatt egyszer sem tett meg. Egy másik megígérte, hogy leszokik a piáról, de sosem tette meg. Megint egy másik azt ígérte, hogy felvállalja a kapcsolatunkat, de ez sem történt meg. Mint sejthető, nem is vagyunk együtt. És ez csak néhány egyszerű példa. Erre valóban nem tudnám azt mondani, hogy nem a másikban csalódtam. Mert bizony benne. Mert őszintén szólva akkor minden esetben hazugság történt. Akár kisebb, akár nagyobb dologról van szó. Akkor is hazugság. És ha valaki hazudik nekünk, akkor abban bizony tényleg csalódunk.

Ezt a hazugságot egy másik ruhába is bújtathatjuk, amit úgy hívunk, hogy áltatás. Na, ezt sokan nagyon jól művelik. De elárulom, hogy hosszú távon nem kifizetődő a dolog.

Ha már a hazugságnál tartunk, akkor el kell mondanom, hogy én inkább az őszinteséget preferálom, akármennyire is fájdalmas. Mert nagyon az tud lenni. De akkor legalább tisztában vagyok a dolgokkal, nem képzelgek, nem várok semmit. Épp ezért olyan nagy csalódás sem fog érni később.

Ez csak egy szeletke volt az emberi csalódás műfajából. De gondolatébresztőnek megteszi.

Éppen ezért most be is fejezném eme eszmefuttatásomat. Gondolkodni lehet rajta. Én is fogok. Biztosan. Mert ilyen vagyok.

És hogy némi keretet is adjuk mindennek, elárulom, hogy kicsit én is csalódott vagyok. Mert úgy gondolnám, hogy ha valaki tetszik nekünk, megismernénk, akkor szeretnénk vele minél több időt együtt tölteni, hogy tényleg megismerhessük. Az én esetemben viszont pont az van, hogy alig töltünk együtt időt, így meg nagyon nehéz az ismerkedés. Ő nem szán kettőnkre elég időt, sőt, inkább nagyon keveset. Én szeretnék többet találkozni, de ha ő nem, akkor nem tudok mit tenni.

Hogy ő ilyen, az teljes mértékben róla szól. Én azonban kissé mégis magamra veszem az egészet. Gondolom, sokan tennének ugyanígy. Mert azt gondolom, hogy már megint hiába ismerkednék, a másikat talán nem érdeklem annyira, hogy több időt töltsön velem. Vagy ha mégis érdeklem, de fél?

Ott motoszkál folyamatosan a fejemben, hogy ez tényleg róla szól, hogy neki is vannak sérelmei, bántották már őt is.

Van értelme akkor továbbra is fenntartani egy ilyen még ki sem alakult kapcsolatot?

Hamarosan kiderül.

Függőség :)

Bevallom. Függő lettem. 😢

Igazán nem tehetek róla. Nem Én vagyok a hibás. Az a fránya cikk az, amit olvastam.

Néhány nappal ezelőtt olvastam egy cikket a cayenne borsról. Ami igazából nem is bors, hanem egy csilifajta. Nagyon sok jó dolgot írtak róla. Én meg, miért is ne? Hát akkor fogyasszunk egy kis cayenne borsot!

De nem ám csak úgy az ételbe teszem! Olyan őrült ötletem támadt, hogy beleteszem a kávémba. Szerintem is. 😉

Mostanában úgyis szoktam a kávémba fahéjat tenni. Egy kis csípős még mit számít?

Én nem rendes főzős kávét iszom, csak olyan 3 az 1-ben fajtát. Ezt a csészébe öntöm, hozzá egy kis fahéj meg most már egy kis cayenne bors. Jól összekeverem, aztán jöhet rá a forróvíz meg mostanában egy kis mandulatej. Nem vagyok az a fajta, aki nagyon rajong a csípősért. De így ez a keverék annyira "bejött" nekem, hogy nem is a kávé miatt iszom meg naponta több kávét, hanem a kis csípőssége meg az íze miatt. Mert a fahéj is nagyon finom, de hozzá ez a kis pikáns íz! Hát nem tudom.... Nekem nagyon ízlik. 😊😍

Ha van kedvetek, próbáljátok ki! És tényleg elég egy kis fűszer, hogy érezni lehessen a kávéban. 😌 

Szörnyű, hogy milyen könnyen függő tud lenni az ember! 😉😂😂

Dicséretet kaptam :)

Olyan sok jó dolog történik velem mostanában. Tényleg. 😍

Az egyik ilyen a múlt hét pénteki piacon történt meg velem.

Nagyon sokan ismernek már engem is. Mikor meglátnak, ők is mosolyognak és köszönnek nekem. Ha nem vagyok, akkor következő alkalommal megjegyzik, hogy hiányoltak. Az ilyenek nagyon jólesnek.

Nos, péntek. Van egy hölgy vásárlóm, aki már vett tőlem szenes szappant a kamasz fiának. Most is közeledett felém, köszöntünk egymásnak és oda is jött az asztalomhoz. Észrevette a könyvemet.

- Ezt te írtad? - kérdezte tőlem csodálkozva.

- Igen - válaszoltam mosolyogva.

- Na, akkor mindjárt jövök - felelt szintén mosolyogva.

- Várlak.

Majd elment, hogy vásároljon még valamit.

Néhány perc múlva mosolyogva és lelkesen jött felém.

- Szereztem rá pénzt - mondja.

- Jaj, de jó! - válaszoltam mosolyogva. - Érdemes elolvasni a hátulját meg a tartalomjegyzéket.

- Mindig úgy ragyogsz itt, úgyhogy nem is kell elolvasnom, hogy tudjam, jó könyv és biztos van benne olyan, ami nekem is hasznos - kaptam tőle ezt a hatalmas dicséretet.

Hát Én annyira, de annyira örültem ennek. Tudják, látják, hogy mindig mosolygok és igyekszem ragyogni, de hogy valaki ezt így mondja is! Fantasztikus érzés volt. 😊😇

Úgyhogy köszönöm újra ezt a bókot.

Imádom az ilyen pillanatokat. Az őszinte mosolyokat, a szívből jövő örvendezéseket, lelkesedéseket. Ezekért érdemes minden nap felkelni és csinálni, amit az ember szívvel-lélekkel csinál. 💗💗

Kívánom, hogy mindenkinek legyen tele minden napja mosolyokkal, örömökkel, kedvességekkel!

Pussszzzantáááás 😌💋

Nyalóka :)

A kisfiú csak állt némán és megkövülten a hatalmas üvegfal előtt. Az ámulattól ajkai szétnyíltak, szép szemei csodálkozón ragyogtak. Még egy aprócska lépést tett az üvegfal felé. Jobban mondva, afelé, ami az üvegfal túloldalán volt. Csak az üvegfal választotta el csodálata tárgyától.

Szinte beleolvadt az üvegfalba, annyira közel akart lenni ahhoz, amit rajta keresztül látott. Kis tenyereit az üvegfalra szorította.

Alig lehetett 5-6 éves. Egy hatalmas épületben egy hatalmas üvegfal előtt állt. Egyedül. De ő észre sem vette, hogy eltévedt az anyukájától. Mert amint meglátta, mi van az üvegfalon túl, szinte megbabonázva szaladt oda apró lábacskáival.

Ó, mennyi csodás, pompás, színes, formás nyalóka! Merthogy nyalóka volt az üvegfalon túl. És a kisfiú a nyalókát mindennél jobban szerette. Főleg ezeket a mindenféle színben pompázó, hatalmas, kerek nyalókákat, amik szép sorban ácsorogtak egymás mellett a pulton. Ó, milyen szép színesek! Gondolta magában a kisfiú. Hogy szerette volna megfogni mindegyiket és mohó élvezettel elnyalogatni őket. Tudta, hogy ezeknek a kerek nyalókáknak minden színe más-más ízű volt. Így egy nyalókának is többféle íze volt. Mennyire szerette ezt! Egyszer édes volt, aztán egy másik szín kissé savanykás, megint egy másik vaníliaízű. Ő az összes ízt szerette, ami egy ilyen nyalókán volt.

Amikor csak lehetett, anyukájától mindig nyalókát kért. Folyton intették, hogy el fognak romlani a fogai, ha olyan sok nyalókát eszik. De neki nem volt rossz foga, bár még csak tejfogai voltak.

Ő akkor is mindig nyalókát kért. Nem is értette senki a családból, mi ez a nagy vonzalom a nyalókák iránt. Hiszen náluk senki nem volt ennyire édesszájú, mint Áronka.

Mikor az apukája elutazott messzire, mindig hozott neki valami különleges ízű, formájú nyalókát. Nehezen bírta csak megállni, hogy ne egye meg mindet egyszerre. Ebben nagy segítség volt az anyukája, aki az egyik szekrény legfelső polcára rakta a nyalókákat. Rendes ételt is kellett ennie. Ha azt nem ette meg, akkor bizony nyalókát sem kapott. Milyen szomorú tudott olyankor lenni, ha olyan ételt tettek elé, amit nem igazán szeretett. De ha nem eszi meg, nyalókát sem kap. Ezért néha előfordult, hogy bizony nagy nehezen, de mégis csak lenyelte például a főzelékeket, amiket pedig nagyon nem szeretett.

És most itt áll és az a sok gyönyörűséges nyalóka mind rá bámul. Mintha suttognának neki, hogy menjen még közelebb, érintse meg őket, fogja meg és harapjon beléjük. Áronka ment is volna, de az üvegfal nem engedett. Azon nem tudott átmenni. És egy pillanatra sem gondolta, hogy megkeresi az ajtót és azon keresztül bemegy az üzletbe. Ő annyira meg volt babonázva, hogy egy lépést sem tudott tenni és nem is tudott másra gondolni.

Hirtelen két kéz érintése szakította ki az ábrándvilágából.

- Hát megvagy, Áronkám! - szakadt ki anyukájából a megkönnyebbült sóhaj. - Mondtam, hogy ne csavarogj el!

De Áronka egy szót sem tudott kiejteni a száján, mert megdöbbent, hogy anyukája olyan szorosan magához ölelte. Beletelt jó néhány másodpercbe, mire anyukája elengedte. Ekkor Áronka pici kezével az üvegfal felé mutatott és csak ennyit mondott:

- Nézd!

Anyukája még mindig előtte guggolt. Abba az irányba fordította a fejét, amerre Áronka mutatott.

- Ó, Istenem! Már megint az édesség! Mondtam már, kisfiam, hogy nem lehet folyton édességet enni.

- Anyuka, kérlek, vegyél nekem nyalókát! - mondta elnyújtottan a kisfiú, miközben ártatlan szemeit anyukájára szegezte.

- Tudom, hogy szereted a nyalókát, de még otthon is rengeteg van. Majd ha azok elfogytak, veszünk újat.

- De anyuka! Ezek egészen mások. Nézd, milyen nagyok!

Anyuka újra odanézett a sorban álló nyalókákra. Kisfiának igaza volt. Ezek tényleg elég nagyok. Kisfiát ismerve azonban tudta, ha vesz neki egy ilyen hatalmas nyalókát, akkor az egészet egyszerre fogja megenni. És az nagyon sok lenne egyszerre. Tán még Áronka hasa is megfájdulna.

- Talán majd karácsonyra veszek neked ilyen nagyot, de most biztosan nem.

- De én nyalókát akarok! Azt a nagyot! - kezdett volna bele a hisztibe Áronka.

- Ha most hisztizel, biztosan nem fogok neked venni. De ha jól viselkedsz, akkor bemegyünk a boltba és választhatsz magadnak nyalókát.

- Éljen! Menjünk máris! - kiáltotta örömében Áronka.

Kézen fogta anyukáját és már húzta is be az ajtón az édességboltba.

Amint beléptek, Áronkának újfent leesett az álla. Hogy itt mennyi, de mennyi nyalóka és mindenféle édesség van. De ő csak a nyalókákat látta. Minden pulton egymás mellett sorakoztak pálcikalábaikon a különböző méretű és formájú nyalókák. Itt aztán volt minden. Kerek nyalóka, egyszínűek és színesek, versenyautó formájú, kalap formájú, állatos, szögletes, esernyő formájú. Áronka hirtelen azt sem tudta, hova kapkodja a fejét vagy melyik pulthoz szaladjon.

- Nézd, anyuka! Nézd mennyi nyalóka! - ujjongott a kisfiú.

Aki csak az üzletben volt, mind mosolyogva nézték az ámuldozó kisfiút.

- Milyen aranyos kisgyerek! - jegyezték meg többen is.

Áronka anyukája is mosolygott. Tudta, hogy kisfiának a nyalókával bármikor örömöt lehet szerezni. Azonban tényleg nem akarta, hogy túl sok nyalókát egyen a kisfia. Azt mondta neki, hogy maximum három nyalókát választhat. Azonban azt a hatalmas kereket most biztosan nem veszik meg. Áronka kicsit elszontyolodott. Hiszen ő azt a nagy színeset akarta. Az volt az ő vágya. Talán majd karácsonyra, ahogy mondta az anyukája. De messze van még a karácsony! Milyen sokat kell még odáig aludni! Biztosan sokat, mert karácsony akkor van, amikor hideg van és esik a hó. Most azonban még meleg volt, így még nem lehet karácsony.

Bizony, még csak augusztus közepén járt az idő. Áronka és az anyukája kettesben töltötték ezt a délutánt egy hatalmas áruházban. Számukra ismeretlen volt ez a hely, hiszen a család ide csak nyaralni jött. Azonban apukának még más dolga is akadt, ezért voltak csak kettesben.

Anyukának nem is lett volna szíve hozzá, hogy legalább néhány különleges nyalókát ne vegyen az ő imádott kis Áronkájának. Nagyon szerette a kisfiát, aki egyébként tényleg jó gyerek volt, csak a nyalóka volt az ő gyengéje.

Közben Áronka egyik pulttól a másikig szaladt, nem tudta, hogy melyik nyalókákat válassza. Ő tényleg mindegyiket szerette. Hát hogyan is lehetne választani csak hármat? Azt ő nem tud. Nem tud választani. Elkeseredetten ment vissza az anyukájához.

- Nem tudok választani. Nem lehetne mindet? - kérdezte kissé szomorú hangon anyukájától.

- Nem, kisfiam. Ennyi nyalókát nem vehetünk. Nincs is annyi pénzünk. De tudod, mit? Keressünk olyat, amilyen talán még nem volt neked.

- Jó! - derült föl máris Áronka arca. Így máris könnyebb lesz a választás.

Megfogta anyukája kezét és most már együtt járták be az üzletet pultról pultra. Minden pultnál alaposan körülnéztek és minden pultnál megtárgyalták, hogy ilyen és ilyen nyalókája már volt. Még az ízükre is emlékezett.

Már majdnem minden pultot végigjártak, amikor felfigyeltek egy kicsike pultra, ami kicsit mintha el lett dugva a kíváncsi tekintetek elől. Ahogy Áronka meglátta, máris húzta oda anyukáját.

- Ó! - csak ennyit mondott a kisfiú.

Még az anyukája is szótlanul bámulta ezeket a különös figurákat. Ilyen nyalókákat még valóban ő sem látott. Ezek inkább alkotások voltak, mint nyalókák. Mindegyik egy-egy jelenetet ábrázolt. Mégis mind cukorból készült. De ezeket kár lett volna megenni. Egyik-másik olyan volt, mint egy kis műalkotás. Mint egy festmény aprólékosan kidolgozva.

- Nahát, ez mind nyalóka, anyuka? - kérdezte álmélkodó tekintettel Áronka.

- Igen, kicsim, az.

- Ilyet kérek!

Mikor az eladó meghallotta Áronka hangját, odament hozzájuk és megkérdezte, miben lehet a segítségükre.

- Kisfiam, ezek olyan szépek, kár lenne megenni őket.

- De én akkor is akarok egy ilyet! - kezdte megint nyafogva Áronka.

- Csak egyet veszek. Ezek tényleg nagyon szépek és különlegesek. Ezt a festményt ábrázolót kérjük – fordult aztán az eladóhoz anyuka.

Áronka széles mosollyal az arcán nézte, ahogy az eladó leveszi a pultról, majd szépen becsomagolja a nyalánkságot.

- Kicsikém, még választhatsz magadnak két másik nyalókát a többi pultról – szólt neki anyuka.

Áronka már szaladt is. Tudta, hogy melyiket szeretné. Volt egy pult, amin állatfigurás nyalókák voltak. Igazából ezek is szépen voltak elkészítve. És ő választott egyet. Egy medvét. Nagyon szerette az állatokat is és a medve volt a kedvence mind közül.

Harmadiknak Áronka akkor is egy kerek és színes nyalókát akart. Ha azt a nagyot nem is lehet, akkor egy kisebbet kér, de akkor is olyat. Az eladó készségesen segített nekik. Becsomagolta a medvét is. A színes nyalókát Áronka kezébe adta, aki máris elkezdte kicsomagolni, hogy minél előbb elkezdhesse enni.

Anyuka még kifizette a nyalókák árát, majd kézen fogta a kisfiát és kisétáltak az üzletből.

Ránézett Áronkára, aki olyan boldogságot sugárzó arccal ette a nyalókát, hogy öröm volt nézni.

Közben megérkezett Áronka apukája is. Megcsókolta a feleségét, majd lehajolt Áronkához, hogy megpuszilja és megölelje őt is. A kisfiú arca máris ragadt a nyalókától, de az apukája nem bánta, hogy ragadós puszit kap tőle.

- Nézd, apa! Nyalóka! - mutatta boldogan apukájának a színes édességet.

Apuka csak mosolygott, majd felállt és végül a kis család elindult, hogy a nap hátralevő részében még egy kicsit felfedezhessék a számukra ismeretlen várost.

Karácsonykor Áronka megkapta a hőn áhított nyalókáját. Azt a hatalmas, színes, kerek nyalókát. Ez volt a legnagyobb kincse minden ajándék között. Leült a kanapéra és szótlanul, megigézve bámulta a kezében lévő nyalókáját. Majd egy áhítatos sóhaj kíséretében végre megízlelte. Micsoda karácsonyi ajándék! 😍😍

Fájdalom a szívben

A nő meredten bámult ki a

kávéház ablakán. Megint fájdalom volt a szívében. Fontos volt ő egyáltalán bárkinek is? A szívét marcangoló fájdalom emlékezésre késztette.

Visszagondolt a gyerekkorára. A szüleinek nem lehetett elég fontos. Az apja foglalkozhatott volna vele a válás után, de nem így tett. Tehát nem számított neki. Válás után soha többé nem volt kíváncsi a lányára. Haláláig.

Az anyjának sem volt elég fontos. Mert ha az lett volna, akkor a nehézségei ellenére sem dobja el magától az életét. Hiszen ott volt a lánya. Talán miatta érdemes lett volna tovább élnie, küzdenie. Akármit. De nem tette.

A nagyszüleinek sem volt elég fontos, mert ha az lett volna, akkor talán felnevelték volna az anyja halála után. De nem tették. Inkább árvaházba adták.

Ott hogy is lehetett volna fontos bárkinek is? Annyi gyerek volt, kevés nevelő. Mégis, kinek lett volna ő fontos? Igazi barátai nem voltak. A nevelőknek meg voltak saját gyerekeik, akiket szerethettek. Kinek kellene más árva gyereke?

Amikor már lassan felnőtt lett, egy kaland következményeként állapotos lett. Kénytelen volt férjhez menni, mert a babát nem akarta elveszíteni. De a férjének sem volt fontos. Nem szerelmi házasság volt az övék. Csak a gyerek kötötte össze őket. Néhány év múlva el is váltak.

A fia már régen felnőtt, de nem kíváncsi az anyjára. Váláskor az apjához került. Az anyjával több, mint hét éve nem találkozott. Elköltözött korábbi lakhelyéről, de az anyjának nem adta meg az új címét.

A nő következő kapcsolatából született a lánya. De a lánya apjának sem volt fontos. Ő többre tartotta az alkoholt a családjánál.

A nő kénytelen volt kimenekülni a kapcsolatból. Mert meghalt volna, ha marad. Ha egyszer a lánya apja féltékenységből úgy üti meg, akkor ő ottmarad. Ezért menekült. De csak a lánya nélkül tudott menni. Nem volt más választása. Micsoda fájdalom volt az is!

Sok évnek kellett eltelnie, mire nagyjából ezen túltette magát. Mert még akkor is tüske volt ez benne, amikor néhány év múlva visszakapta szeretett lányát.

A következő kapcsolatai is rendre katasztrofálisan végződtek. Látszólag fontos volt nekik, de amikor felütötte a fejét valami probléma, megmutatkozott igazi énjük.

Az egyik öngyilkossággal fenyegetőzött. A másik agyrázkódást adott búcsúajándékba.

A legutóbbi párjának vajon mennyire volt fontos? Már a kapcsolatuk elején megmondta, hogy soha nem lesz szerelmes a nőbe és számára az első mindig a munka lesz. Ehhez a kijelentéshez tartotta is magát kapcsolatuk minden percében, több, mint nyolc éven át.

Anyagilag a nő mellett állt, de soha nem tudta szeretni a nőt. Talán nem is akarta.

Kapcsolatuk kezdete után egy hónappal máris külföldre utazott dolgozni. Hosszú távra. Az évek alatt járt szerte a világban. Kapcsolatuk idejének több, mint felét távol töltötték egymástól.

Mennyire volt fontos neki a nő, ha folyton olyan messzire utazott tőle?

Miután szakítottak, a nőnek évekig nem volt senki az életében a lányán kívül.

Aztán egyszer csak jött valaki. Úgy tűnt, odavan a nőért, felnéz rá, csodálja. Olyan, mintha piedesztálra állítaná a nőt. De amikor látta, hogy a nőnek is vannak problémái, ő is tud dühös, lehangolt, bizonytalan lenni, akkor ledöntötte a piedesztált és egy szó nélkül elhagyta a nőt.

Barátai sem igazán voltak a nőnek. Néha alakult barátsága nőkkel, de aztán ők is megszakították a kapcsolatot, amint valami nézeteltérésük támadt. Nem akarták megoldani. Ez nem őszinte és igaz barátság.

Tényleg mindenki elhagyja. Tényleg senkinek nem fontos annyira, hogy tisztázzák a dolgokat, hogy kíváncsiak legyenek rá. Mindenki inkább elmegy.

Fájdalmas volt az emlékezés. Túlságosan is. A könnyein át már nem is látta tisztán a körülötte lévő világot. Hiába játszott zongoráján vidám dalt a zenész, hiába mosolygott rá, hogy felvidítsa, a nő mégsem tudott elmosolyodni. Fájt az emlékezés. Fájt az egyedüllét.

És minden a mostani eseményből indult ki.

Mert most is volt egy férfi az életében. Talán másfél hónapja ismerik egymást. De a nőnek kezdett fontossá válni. Kedvelte a férfit.

De alig találkoztak. Akkor is csak hétvégén és csak néhány órára. Mire elég az? Így nem tudják megismerni egymást. Nem tud kialakulni kötődés. Nem tud kialakulni szeretet. Bár a férfi azt mondta, hogy szereti.

Ma is találkozott a férfivel futólag. Egy boltban. De csak köszöntek egymásnak. A férfi oda sem ment hozzá. Távolságot tartott. Hogyne fájt volna ez a nőnek?!

Majd szétvetette a felismerés fájdalma! Hogy mennyire keveset jelent ő a férfinek! Hisz vele tölti a legkevesebb időt. Hiába friss a kapcsolat, a férfiben nincs meg a kíváncsiság a nő iránt, hogy minél több időt akarjon vele tölteni. Nem akar időt szakítani rá. Az idő pedig, amit együtt töltenek, édeskevés az ismerkedésre. Pedig közel laknak egymáshoz.

Fájdalmas felismerés, hogy mindenki fontosabb a férfinek. A nő csak az utolsó.

És mennyire zárkózott a férfi! Egyáltalán nem beszél önmagáról a nőnek. Semmit nem mond el. Így nehéz kapcsolatot kialakítani.

Már megint beleesett a nő abba a csapdába, hogy azt hitte, fontos valakinek. És talán ez a dolog legfájdalmasabb pontja. Rájönni arra, hogy már megint nem fontos annak a valakinek, aki az ő számara kezdett fontossá válni.

És hiába tudja a nő, hogy ez nem róla szól, hanem a másik félről. Akkor is fájdalmas. Mert megint úgy érzi, hogy őt nem szereti senki. Nem kell senkinek. Nem akarja őt szeretni senki sem.

Könnyein át fátyolos tekintettel bámult ki továbbra is a kávéház ablakán. Annyira szeretett volna szeretetet adni! De mit kezdjen ezzel, ha a szeretete nem kell senkinek? 

Mennyire vágyott szeretni és szeretetet kapni! Úgy érezte, haldoklik a lelke. Hisz mit ér az élet, ha nincs, aki szeresse, akit szeressen?

Próbált úgy fordulni, hogy a vendégek ne lássák a könnyeit. Még a zenész felé sem fordult, akiről tudta, hogy figyeli őt. Nem akarta, hogy bárki lássa a könnyeit. Hisz az élet megy tovább. Az ő fájdalma megint csak egy kis bukkanó az úton.

Próbálkozás :)

Ez most még szokatlanabb lesz tőlem, mint az előző írásom. Ugyanis még szinte soha nem írtam novellát. Most meg valami "megszállt" és ilyeneket kezdtem el írni. Ez az első. Talán nem tökéletes, de Én szeretem. Úgyhogy tényleg úgy olvassátok, mint egy nagyon első írást! Köszönöm.

Ha van valakinek építő jellegű kritikája, szívesen fogadom. :)

A csónak

Szép, kora őszi idő volt. A nap éppen lemenőben a látóhatáron. Izzó gömbjével még a vörös ezer színére festette az eget, ami visszatükröződött a csendesen hullámzó víz felszínén.

A kis csónak is érzékelte ezt a ragyogást. Mindig szerette a napnyugtát, hiszen ilyenkor minden olyan nyugalmas és csendes.

Ő már hosszú-hosszú évek óta ringatózott a vízen, megbújva a nádasban. Nem is vette őt észre senki sem.

Régen volt gazdája. Egy férfi. De már évek óta őt sem látta. Azt nem tudhatta a kis csónak, hogy ez a férfi már nagyon megöregedett és meghalt. Nem tudta, hogy az emberek meghalnak, azért nem látni őket többé. Így a kis csónak csak magányosan éldegélt a vízparti nádasban.

Pedig régen milyen mozgalmas volt az élete! Ó, emlékszik minden pillanatára. Amikor készülőben volt, de csodás időszak volt! Ahogy a mester egymáshoz illesztette a faléceket, hogy egy szép csónakot formázzon belőlük. Majd mindenféle kencével bekente. Végül szép fényes fehér festékréteget kapott. Hogy ragyogott ő a napsütésben! Milyen vidám volt, amikor vízre bocsátották! Amikor életében először szelte a vizet. A mester néha gyorsabban, néha lassabban húzta az evezőket, úgy siklottak a vízen. De aztán újra kikerült a homokba. A mester nem szándékozott megtartani. Azt mondta:

- No, igencsak erős és szép csónak vagy. Biztosan hamar találok rád vevőt.

A kis csónak ezt nem értette, de nem is bánta. Ő csak egyet akart: a vízen lenni és menni, haladni előre benne.

Hamarosan egy fiatal férfi járt arra. Nem tervezett csónakot vásárolni, de ahogy meglátta ez a szép fehér kis csónakot, azonnal megtetszett neki.

- Milyen jó lenne néhanapján kievezni ezen a kis csónakon a tóra, élvezni a csendet. Talán még horgásznék is egyszer-kétszer – gondolta magában a fiatal férfi.

Odament, megegyezett a mesterrel. Később visszatért a fiatal férfi, autót hozott és azon szállította el a csónakot. A kis csónak azt hitte, soha többet nem láthat vizet, soha többet nem érezheti a fenekén a víz érintését. Kicsit el is volt szomorodva.

Egyre csak mentek és mentek. A fiatal férfi vidáman fütyörészve vezette az autóját, nem is sejtve, hogy a kis csónak mennyire el van keseredve.

Hamarosan azonban megálltak. A fiatal férfi ügyesen a vízre eresztette a kis csónakot. Hogy a csónak milyen boldog volt! Érezte a vizet. Hogy szerette ezt a lágy ringatózást, ahogy a víz az oldalához ért. Néha még egy-egy hal is súrolta az alját, ahogy úszkáltak a vízben.

Milyen szép is volt az a nap! Ezt a kis csónak soha nem fogja elfelejteni.

Utána a fiatal férfi szinte minden nap beszállt a kis csónakba és kievezett a tóra. Néha egészen közelre csak, hogy ő is élvezze a víz lágy ringatását. Néha egészen messzire beevezett, kivetette a horgászbotját és csak ült és várakozott. Ha fogott valamit, akkor azt a csónakba dobta. Utána aztán sikálhatta ki a kis csónakot, hogy ne legyen olyan halszagú.

Nem telt el sok idő és a fiatal férfi már nem egyedül jött ki a csónakhoz. Egy szép fiatal nő is volt vele. A kis csónak ezt nem tudhatta, de ez a szép nő volt a fiatal férfi felesége. Ezentúl nagyon gyakran együtt jöttek ki. Majdnem minden nap.

Innentől kezdve a kis csónak még jobban élvezte ezeket a kalandokat, hiszen a fiatal pár olyan sokat nevetett, kacarászott együtt. Azt még a kis csónak is érzékelte, hogy ez a két ember nagyon, de nagyon szereti egymást. És nagyon sokszor élvezték így hármasban a gyönyörű naplementét.

A kis csónak elszomorodott megint. Milyen régen is volt, hogy azzal a szép fiatal párral fürödtek a lemenő nap vöröslő fényében! Bántotta, hogy most kopottan, repedezve, magányosan ringatózik a vízen, míg a nap szép lassan lebukik a látóhatáron, mintha belebukna a vízbe. Hogy egyre nagyobb legyen a sötétség és még égbekiáltóbb a kis csónak magányossága.

Nem szeretett szomorú lenni. Néha ábrándozott arról, hogy valakinek újra kelleni fog, megjavítják, újra lefestik és újra kieveznek vele a vízre. Mert bizony már igencsak javításra szorult. Szinte már az összes festék lekopott róla. Néhány deszkája meg volt repedezve, amin a víz néha beszivárgott a belsejébe. Ha ragyogóan sütött a nap, akkor hamar kiszáradt, de ha az idő hűvös volt vagy esett az eső, akkor előfordult, hogy olyan sokáig állt benne a víz, hogy a hideg idő beköszöntével még bele is fagyott. Csak tavasszal olvadt ki. De mivel sokáig volt a belsejében víz, így még jobban megviselt lett a kis csónak.

Bezzeg régen, azzal a fiatal párral! Milyen szép idők is voltak! Mondhatni, hogy a kis csónak élvezte az életet. Aztán egyszer előfordult, hogy néhány napig nem jött a fiatal pár. Majd hirtelen megjelentek. De akkor még valaki volt velük. Egy picike csomagban hozták az ő első gyermeküket. Innentől kezdve hármasban jártak ki a vízre. Pontosabban négyesben, a kis csónak szerint.

A kis csónak figyelte, hogy abból a kis csomagocskából hogy lesz egyre nagyobb és nagyobb emberke. Totyogó, kíváncsi kisgyerek, majd az apjával horgászni járó fiú. Nagyfiú.

A kis csónak is érzékelte az idő múlását. Kicsit meg-megkopott a festék rajta, amit korábban elég volt csak kijavítani. De eljött az az idő is, amikor újra kellett festeni az egész csónakot.

Emlékszik rá. Megint kihúzták a partra és hagyták a napon száradni. Majd jó sokáig csiszolták. Az apróbb repedéseket is kijavították rajta. Megint kenték mindenféle kencével. Mintha azt hallotta volna a férfitől, aki már nem volt olyan fiatal, hogy kell a fának, hogy még sokáig bírja a vizet. Végül újra befestették azzal a gyönyörű, fényes fehér festékkel. A kis csónak nagyon szerette ezt a fényes ragyogást, amit leginkább akkor érzett, ha rásütött a nap. És nem bánta, hogy ennyit foglalkoznak vele. Érezte, hogy milyen fontos ő ezeknek az embereknek. Érezte, hogy szeretik őt. Ő is szerette ezeket az embereket.

Egy idő múlva a pár újra csak kettesben járt ki a csónakkal a vízre. A fiúk elköltözött tőlük, ő is a maga életét akarta élni. De ezt a kis csónak nem tudhatta. Kicsit szomorkodott is emiatt, de mivel a házaspár nagyon sokat nevetett és sokat beszélt a fiukról, egy idő után már ő sem keseredett el, hogy nem láthatja a fiút.

Teltek, múltak az évek. A pár egyre öregebb lett. Most már csak néha jártak ki a vízre csónakázni. Egyre kevesebbet. Aztán egyszer csak már nem jöttek többet. A kis csónak sírni szeretett volna, de nem voltak könnyei. Azt hitte, elhagyták, elfelejtették ő.

Nagyon hosszú ideig senki nem evezett ki vele a vízre. Csak egymagában árválkodott, ringatózott a vízen. Ráadásul védtelen volt. Ha esett az eső vagy fújt a szél, semmi nem védte meg őt. Mikor nagy vihar volt, olyan hatalmasak lettek a hullámok, hogy a kis csónak néha már azt hitte, eltörik és elsüllyed a vízben. Bár akkor örökre a vízhez tartozna, de ő még nem akarta ezt a véget.

Így ment ez hónapról hónapra. Aztán egy késő tavaszi estén, mikor már a nap majdnem teljesen lebukott a látóhatáron, újra megjelent a férfi. De már nem az a férfi volt, aki egykoron oly sokat evezett ki a kis csónakkal. A járása lassú, nehézkes lett. A háta is meghajlott. Volt benne valami nagyon szomorú.

Mikor a kis csónakhoz ért, beszélni kezdett hozzá:

- Szervusz, öreg cimborám! Te még megvagy nekem.

Közben végigsimított a csónak peremén, majd egy könnycsepp gördült le az arcán. Megrohanták az emlékek.

- Már csak ketten vagyunk. Te meg én. Már nincs asszony sem. Meghalt. Még ősszel elment, amikor hullani kezdett a fák levele. De minek is mondom én ezt neked? Úgysem érted, miről beszélek.

Dehogy nem értette a kis csónak! Hiszen egész életében ezzel a férfivel és a családjával volt. Őket szállította, őket hallotta nevetni, beszélgetni. Az életük része volt. Hiába volt ő csak egy kis csónak, akkor is tudta, hogy miről beszél a férfi.

Nagy nehézkesen a férfi, immár a gyász súlyától még öregebben, vízre bocsátotta a csónakot. Belemászott, megfogta az a evezőket és nagyon lassan, szinte erőtlenül húzta meg őket. Már nem bírt úgy evezni, mint régen. Mintha a felesége halálával az erő is elhagyta volna. Nem is evezett ki olyan messzire. Épp csak egy kicsit. Megállt, beemelte az evezőket, majd keserves sírásra fakadt. Eszébe jutottak a feleségével a kis csónakban töltött meghitt órák.

De szeretett volna a kis csónak valami vigaszt adni a férfinek! De nem tudott. Ő csak egy csónak volt. Neki is fájt azonban, hogy a férfi ennyire bánatos. A férfi órákig csak sírt a csónakban, végül kievezett a partra.

- Isten veled, cimborám!

Többet nem mondott, de a kis csónak érezte, hogy soha többet nem látja a férfit.

A férfi nem tudott többet kimenni csónakázni, hiszen mindig a feleségét látta maga előtt, akit már soha többet nem érinthetett, nem hallhatta a nevetését.

Aztán hamarosan a férfi is meghalt. Erről a kis csónak nem tudhatott. Sokáig reménykedett abban, hátha még viszontlátja a férfit.

Egyszer olyan vihar támad, hogy kioldódott tőle a csónak kötele, így a kis csónak besodródott a nádas közé. Itt megakadt, nem ment tovább. Aggódott is, hogy itt nem fogja megtalálni őt a férfi. De kár is volt aggódnia, mert a férfi nem járt már arra, nem hallotta a hangját sem, hogy őt keresné.

Már olyan sok idő eltelt azóta. Ő meg évről évre egyre kopottabb, egyre töröttebb lesz. Nem gondozza már őt senki sem. Pedig de jó lenne újra szelni a vizet! Micsoda öröm, hogy benne ülve élvezik az emberek a gyönyörűbbnél gyönyörűbb naplementéket. Ezt soha nem lehet megunni.

Így teltek a kis csónak mindennapjai. Elfelejtve, megviselten, magányosan. Télre tavasz jött, majd nyárra ősz. És ő még mindig csak itt ringatózott.

Meleg nyári nap volt, amikor hirtelen gyerekhangokat hallott maga körül. Hogy örültek a gyerekek a víznek, a pancsolásnak. Egymást fröcskölték a vízzel. Egy kisfiú kicsit eltávolodott tőlük. Intette az anyja, hogy ne menjen a nádasba. De ő meglátott ott valamit és bement, hogy megnézze. Ekkor vette észre a megkopott kis csónakot. Odakiáltott a többieknek:

- Nézzétek, mit találtam!

A többiek kíváncsian gyorsan odaszaladtak a vízben hozzá. Ahogy meglátták a kis kopott csónakot, szinte egyszerre kiáltottak fel:

- Nahát, egy csónak! Találtunk egy csónakot!

Örömködve, viháncolva kiráncigálták a kis csónakot a nádasból. Az anyjuk hirtelen nem is tudta, hova tűnhettek a gyerekek. Mikor meghallotta, aztán meglátta őket, kicsit még ő is meglepődött. A kis csónakon látszott, hogy gazdátlan, árva. A gyerekek megint szinte egyszerre kiáltották:

- Nézd, anya, mit találtunk! Ugye a miénk lehet? Megtarthatjuk?

- Nem is tudom. Nézzétek, milyen állapotban van. Erre bizony ráfér egy alapos rendbetétel.

- Majd mi megcsináljuk – lelkendeztek a gyerekek.

- Apátokkal kell ezt megbeszélni.

De ekkor már tudták a gyerekek, hogy ha az apjukkal kell ezt megbeszélni, akkor nekik lesz egy igazán remek csónakjuk. Hiszen az apukájuk nagyon szeretett barkácsolni és nagyon sok mindent csinált már a gyerekeinek, akiket nagyon szeretett.

- Éljen! Éljen!

Olyan öröm volt ezekben a gyerekekben, hogy a kis csónak most a boldogságtól sírta el majdnem magát. Már ha lettek volna könnyei.

Ő csak azt érzékelte, hogy újra tartozik valakihez, akik úgy örülnek neki, mint első gazdája, a fiatal férfi.

Most talán újra kap egy szép festést és újra úszhat kint a vízen.

Nem is gondolta, hogy olyan hamar valóra válik az álma. Hiszen néhány héttel azután, hogy a gyerekek megtalálták, újra a vízen siklott a gyerekekkel és azok apukájával. A kis csónak újra élt.