Nélkülöztem… de jó volt!

Tegnap reggel hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy egy teljes napra kikapcsolom az internetet. Az egyik legjobb döntés volt, amit meghoztam. 💖

Olyan nyugalom volt rajtam egész nap, amilyet már rég tapasztaltam. Nem voltam ideges, hogy vajon ki kereshet, miért kereshet. Nem nézegettem a telefonomat. Nem vártam üzenetet. Nem érdekelt a közösségi oldal sem. Egyáltalán nem hiányzott. Ezek helyett csak arra fordítottam figyelmet, ami nekem jó volt. Történetesen olvastam és írtam. Jobban mondva javítottam egyik könyvemet, amit ma folytatni fogok. Ma már elérhető leszek interneten is, de amúgy mindig elérhető vagyok telefonon.

Tegnap találkoztam egy barátnőmmel, akivel már hónapok óta nem láttuk egymást. Vele is telefonon értekeztünk, hogy ki hol van, hogy találjuk meg egymást a találkozó helyszínén.

Ez az internet egyszerre áldás és átok. Sok szempontból áldás, ezt mindenki tudja. Lehet tanulni, olvasni, mindenhez szinte egy pillanat alatt hozzáférni, megkapni. A jó oldalát nem is sorolom.

Azonban a másik oldal koránt sem áldásos. Gyakran utazom tömegközlekedéssel. Van olyan, hogy beszállok a metróba, körülnézek és azt látom, hogy kivétel nélkül mindenki a telefonját nyomkodja. Úgy nagyjából húsz ember. Kivétel nélkül mindenki. Amikor az utcán sétálok, most már nagyon gyakran látni úgy sétálni embereket, hogy fejük lehajtva és éppen valamit molyolnak a telefonon. Fel sem néznek. Meg sem látják a körülöttük lévő világot. Azokról nem is beszélve, akik a zebrán is így kelnek át.

Mi van ennyire fontos abban a telefonban, az internet világában, amiért hajlandók az emberek akár az életüket is kockáztatni? Mert ez egy kockázat. Nem is kicsi.

Talán azt hiszik, hogy az interneten egy másik világban lehetnek, de így az élet szépen elmegy mellettük. Sokan panaszkodnak, hogy egyedül vannak, de fogadni mernék, hogy sokan vannak egyedül az ilyen telefonnyomkodós emberek között is. Fel kellene nézni néha a telefonból és észrevenni a körülöttünk zajló világot.

Arról nem is beszélve, hogy minden ott van előttünk, nekünk egy pillanat alatt. Ismeri még egyáltalán valaki a várakozás izgalmát? Ma már türelmetlenek vagyunk, ha nem azonnal kapunk meg valamit, ha arra várni kell. Túlságosan felgyorsult a világ és mindent azonnal akarunk. Az internetről.

Ezen figyeljük mások életét. A leendő munkáltatók megnézik, milyen a profilod, ha van ilyen. Aztán döntenek. Hol van ma már a személyes találkozó varázsa? A beszélgetés, kérdezés-válaszolás? De ez minden másra is igaz. A randizásra is. Sokan arra már nem vesztegetnek időt, hogy személyesen találkozzanak valakivel. Ha nincs rögtön kép, akár intim, ha nem megfelelően válaszolsz, mert éppen kicsit fáradt vagy, akkor a másik már nem is pazarol rád több időt. Ennyi voltál számára. Pedig itt nem te vagy a hunyó, hanem a másik, így ítélkezik rólad. Közben semmit nem tud és nem is akar megtudni rólad. Nagyon-nagyon szomorú.

Függők lettünk. Rabok. Az internet, a kütyük rabjai. Ez borzalmas. Olyan világot élünk, ahol internet nélkül szinte már nem is lehet élni. Kivéve, akik kivonulnak ebből a civilizációnak nevezet káoszból. Milyen jól teszik! Vagy azok, akik találnak valami olyan elfoglaltságot maguknak, ami számukra sokkal hasznosabb, mint az interneten, a kütyükön lógni órák hosszat.

Azt hiszem, többször fogok ilyen internetmentes napokat tartani. Valóban nagyon jó hatása van. Mellékhatásai: nyugalom, béke, csend, alkotás, másfelé fordulás, kikapcsolódás.

Még akkor sem néztem meg a telefonomat, amikor a városban olyan útvonalon utaztam, amit nem ismertem. Inkább megkérdeztem valakit, hogy merre és mivel kell menni. Ilyen egyszerű az egész. Személyes kontaktust létesítettem. Lassacskán már ez a kifejezés is ritkaságszámba fog menni, annyira a kütyüinkre vagyunk hagyatkozva. Pedig egy kedves szó, egy rövidke párbeszéd az útba igazítás során igazán felemelő tud lenni. Szemkontaktus, emberi hang, tekintetek, mosolyok. Van valami, ami ennél csodálatosabb lenne? Mindezt nem adják meg a kütyük.

Többet nem írok erről. Ez csak az én személyes véleményem és tapasztalásom volt. Már megint.😊

Tegnap reggel 7 órától szüneteltettem az internetet. 24 órásra terveztem, és már most túl vagyok a 24 órán. Amint elkészültem ezzel a cikkel, akkor viszont bekapcsolom, hogy ezt megoszthassam veletek.

De amúgy azt hiszem, senkinek nem tűnt fel a hiányom az internet világából.😀

A rossz hír is csak ma ért el. De tudjátok mit! Nem én vagyok ebben sem a nagyobb vesztes. 😁

Vigyázzatok magatokra!

Ha nem lennék elérhető online felületeken, telefonon mindig az vagyok.

 

Segédvonalak

Valahogy mindig elkezdeni a legnehezebb egy cikket, egy bejegyzést, egy könyvet, vagyis magát az írást. Mindig ezzel vagyok bajban és ezért jön ide ilyen töltelékszöveg a kezdeti nehézségekről. 😀 Pedig nagyon szeretek írni és beszélni is. De ezt már úgyis tudjátok.😉

Induljunk hát ki a beszélgetésből! A legjobb mindig a személyes beszélgetés. Az az igazi. Amikor beszélgetek másokkal (magammal is szoktam 😁), annyi minden történik közben! Sokszor így születnek a megértéseim, a másfajta meglátásaim, több ihletet kapok, jobban elgondolkodok valamin. Ezért is imádom a beszélgetéseket.💗

Amikor kérdést kapok, kapunk, azonnal ott a késztetés az azonnali válaszadásra. De amikor azt mondják, hogy ezen gondolkozz el, akkor bizony el kell gondolkozni rajta. Ami nem is olyan rossz, mert így olyan apróságok is felbukkannak az adott témával, ami a hirtelen válasznál egyáltalán nem.

A legutóbbi ilyen „gondolkodj el” téma a segédvonalak volt. Igen, jól olvastad, segédvonalak.

Ez az újonnan felfedezett hobbimból jött. Közösségi oldalon megosztott képeimre nagyon sok dicséretet kaptam és jó pár kérdést is. Köztük, hogy használok-e segédvonalakat? A válaszom az volt, hogy nem. Szabad kézzel csinálom, a szememre hagyatkozva az arányokat illetően. Persze, hogy nem hajszálpontos, nem mértanilag formált, de így is nagyon szépek (az Alkotásaim oldalamon megnézhetitek őket). És az illető, akivel beszélgettem, rákérdezett a segédvonalakra. Nekem mit jelent a segédvonal? Onnan aztán elindultak a gondolatok. Persze csak szép lassacskán. Nem rontottak ajtóstul a házba. Meg finoman hálózták be az agytekervényeimet.

A segédvonalak az alkotások esetében arra kellenek, hogy minden egyes pontot a megfelelő helyre tegyünk, így adva meg a mandalának a teljes szabályosságot. Akkor nincsenek elcsúszások. Én azonban úgy gondoltam, hogy nem kellenek a segédvonalak és a képességeimre hagyatkozom.

Azonban az életben teljesen kikerülhetetlenek a segédvonalak. Fejtem, fejtem, egy pillanat. Csak ilyenkor oly sok gondolat cikázik a fejemben, hogy gondban vagyok, melyiket írjam le előbb.

Én azt hiszem, hogy minden egyes dolog, minden egyes személy, történés, akármi, egy-egy segédvonal az életünkben. Azt nem kell ecsetelnem, hogy a szüleink és a testvéreink miért, hiszen ők adottak, így vagy úgy befolyásolják az életünket, irányt adnak és hasonlók. Szóval, alapvetően a család lehet az egyik legerősebb és legmarkánsabb segédvonal. Már akinek van. Nekünk, akiknek nincs, azok is segédvonalnak számítanak, akik jelen voltak gyerekkorunkban és valamilyen módon hatottak ránk. Most részletekre nem térek ki. Lényeg, hogy hatással voltak ránk. Hogy ez minket később milyen emberré formált bármelyik esetben is, az akkor derül ki, amikor felelősséget kell vállalnunk a saját életünkért és ezzel boldogulnunk.

A gyerekkori segédvonalakat akár hívhatnám egy erős törzsnek is. Mert ezek nem csak egyszerű vonalak, hanem adott esetben olyan erős, markáns, vastag vonalak, amelyek akár egész életünkre is meghatározhatnak minket.

Közben segédvonal az iskola, a barátok, szerelmek, hobbik, könyvek. Igazából bármi, amihez közünk van. Mert minden, de minden hozzánk tesz valamit, elindít egy úton vagy irányt szab nekünk. Szinte minden pillanatunkban. Mert ilyen segédvonalak a gondolataink is, az érzéseink, a vágyaink. Tehát minden belső és külső dolog az életünkben. Azt mondom, hogy az egész életünket átszövik a segédvonalak. Ha belegondolok, jó kis gombolyag van erről a fejemben. Hálók, vonalak mindenfelé. Nem rossz ez. Sőt, nagyon is kell ahhoz, hogy boldoguljunk az életünkben.

Minden segédvonal visz valahová. Még akkor is, ha csak egy lépésnyire vagy maradjunk egy még kisebb egységnél, ha csak egy gondolatnyira is. Aztán rajtunk múlik, hogy továbbra is szükségét érezzük-e annak a segédvonalnak vagy inkább elhagyjuk és másikat választunk.

Remélem, értitek, amit írok.

Mondhatjuk azt is, hogy vannak jó és rossz segédvonalak. A jók természetesen azok, amelyek inspirálnak, előre visznek, támogatnak, segítenek minket. Mint például egy szerető család.

A rosszak meg akár lehetnének ezeknek az ellenkezői is. De minden rosszban van valami jó. Így azt kell mondjam, hogy a rossz, vagyis a rossznak tűnő segédvonalak akár lehetnek még sokkal jobbak is. Azonban csak abban az esetben, ha képesek vagyunk azt mondani, hogy nekem ez a segédvonal nem kell, inkább ezt hagyom és választok egy másikat.

Legyen egy példa: ahogy mondtam, minden és mindenki egyfajta segédvonal az életünkben. Most hozzunk mondjuk egy barátságot. Két ember, két különböző személyiség, mégis valamiért összebarátkoztak. Aztán nagyon hamar kiderül, hogy az egyik mindig csak panaszkodik, neki semmi sem jó, nem talál semmi örömöt az életben. A másik meg hallgatja, mert mégis csak jó ember a barátja. Csak az a baj, hogy minden beszélgetés után ez a másik valamiért olyan erőtlennek érzi magát, mintha kiszívtak volna belőle valamit. Nos, igen, az egyik, a panaszkodós ilyenkor az életet szívja el a másikból. Ha ennek a másiknak van annyi esze és felismeri, hogy az egyik milyen mérgezően hat a kapcsolatukra, akkor képes arra is, hogy kiszálljon ebből a barátságból, vagyis elvágja ezt a segédvonalat. Hogy ez a mérgező személy miért segédvonal? Mert megmutatta nekünk azt, hogy milyen emberekkel nem akarunk barátságot ápolni, hogy mire nincs szükségünk az életünkben. Ebből pedig következik az, hogy talán képesek leszünk meglátni, hogy mi az, amit akarunk.

Mikor ezeket írom, látom a vonalakat a fejemben. Egy vonal erre, egy másik arra, és folyamatosan ágaznak mindenfelé a vonalak. A fő törzs természetesen mi magunk vagyunk, belőlünk indul minden. Az összes segédvonal is belőlünk indul, mert kapcsolódunk valakihez vagy valamihez. Ezért tud lenni bármi és minden segédvonal az életünkben. Aztán azt is látom, hogy véget ér egy barátság, egy szerelem, akkor az a vonal egyszerűen félbe szakad, nem folytatódik tovább. Csak ott marad a semmibe meredve. Olyan ez az egész, mint egy fának az ágai.

Levelek nélküli fát már mindenki látott. Nos, én pont ilyennek tudom elképzelni a segédvonalakat. Egyikből jön a másik, aztán már nincs tovább. Igaz, hogy a fának letörhetnek az ágai, míg a segédvonalak valójában nem tűnnek el, hiszen örökre ott maradnak bennünk még akkor is, ha már nem emlékszünk rájuk.

A jó ebben a segédvonalas életünkben, hogy mi dönthetjük el, hogy melyik segédvonalra van vagy nincs szükségünk. Nyugodtan el lehet engedni azt, amelyik nem válik a javunkra. Ez ugyan már megint egy másik történet, de pár szóban erről csak annyit, hogy szeretnünk kell magunkat annyira, hogy elengedjük a számunkra ártó segédvonalakat. Nem félni kell attól, hogy mi lesz velünk nélkülük, hanem azt kell észrevenni, mennyi minden más is van egy romboló segédvonalon kívül.

Bizony, nem csak személyek, de helyek, gondolatok, érzések is lehetnek számunkra károsak, így azokat is el kell vágnunk. Az én életemben nem véletlenül van csak nagyon kevés ember körülöttem. Nagyon sokan, akik már nincsenek, nem mondom, hogy rossz segédvonalak voltak, mert az biztos, hogy mindegyik legalább ráébresztett valamire. De megvolt a maguk ideje és helye, tovább már nincs szükségem rájuk. Valamelyik nagyon csúnyán tűnt el az életemből, valamelyik csendesen, egy szó nélkül, de ezek egyikét sem bánom. Utólag is köszönöm, hogy valamit felismerhettem általuk.

Az ilyenek azért is nem baj, hogy már nem az életünk részei, mert legalább nem rombolnak tovább bennünket. Örüljünk neki, ha már nincsenek az életünkben. Szűrjük le a tanulságot és lépjünk tovább! Mondom, lehet ez tényleg bármi, ne csak emberekben gondolkodjunk! Vagyis meg kell tanulnunk az elengedést önmagunk szeretete által.

Meg lehet próbálni az életet segédvonalak nélkül élni, de az igazából nem is élet, ha csak ezt az egyszerű, hétköznapi életünket vesszük. Igazából, még ha mindent ki is próbálunk zárni az éltünkből, akkor is marad valami, ami a mi segédvonalunk, mint például az étel, a pénz, a lakhelyünk. Na igaz, vannak azért akkor is segédvonalak. Meg lehet próbálni nélkülük élni, de olyan egyszerűen nem létezik.

Azt akartam még mondani, hogy bizonyos dolgokban látszólag nem veszünk igénybe segédvonalat, mint ahogy én a pontozásnál. De hogy őszinte legyek, jobban belegondolva ebbe, igenis használtam segédvonalat. Mégpedig a korábbi tapasztalataimat például a geometriai rajzaimból, a jó érzékemet, a szemmértékemet, a figyelmemet, a türelmemet és ilyeneket. Szóval, az egész életünk segédvonalak millióiból áll. És ez jó, mert van mihez nyúlnunk, van mibe kapaszkodnunk bármikor.

Most, hogy végre jobban tisztáztam magamban is ezt a segédvonal témát, megint más szeletét láttam meg az életnek és megint láthatom máshogy is. Ez ebben a legjobb. A felfedezés! 😀💗

Azt, hogy milyen segédvonalat szeretnél az életedben, te határozhatod meg. A legjobb pedig mégis csak az, hogy minden segédvonal kihajthat, akár a fák ágain a levelek, a rügyek. Valami csodálatok dolog lehet belőlük.

Tán kissé keszekusza voltam, de valóban remélem, hogy azért érthető is. 

Még annyi mindent tudnék írni ide! 😊

💗😘 

A harag

Megint kaptam egy kérdést, ami a haragomra vonatkozott. Igaz, hogy már majd egy hete kérdezte valaki, de csak most jutottam el odáig, hogy írjak is róla. Egész héten más elfoglaltságom volt. Alkottam. Másik blogomon meg is nézhetitek némelyiket. Új szerelem.

Nos, a harag. Elég sokat gondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen mi is a harag? Honnan van? Vannak-e fokozatai? Hogy néz ki? Időkorlátos-e? Ilyen egyszerű kis gondolatkák jártak róla a fejemben.

Elmondom, amire én jutottam. Nem olvastam utána könyvekben, tanulmányokban, nem kérdeztem meg másokat, ezért ez is csupán az én saját véleményem és megélésem. Ahogy mindig.

A harag nem éppen a szövetségesünk. Vannak fokozatai, de az, amelyik tartós, hosszú távú, az bizony nagyon is romboló lehet a személyiségünkre nézve.

Vegyük az én példámat! Tudtok ezt-azt a gyerekkoromról, az életemről. A leghosszabb ideig a saját anyámra haragudtam, amiért képes volt meghalni olyan fiatalon és erre a csúnya világra hagyni engem, minket. Több, mint 27 évig tartott a haragom. Utána is csak szépen lassan engedett ez föl, amint oly sok dolgot megtanultam ahhoz, hogy el tudjam engedni a haragomat. Miket tanultam? Elfogadást, megértést, megbocsátást, megengedést, közben lecseréltem a belső szemüvegemet is és azon keresztül kezdtem el látni a dolgokat. Csak az tud segíteni, ha elővesszük magunkból a másfajta gondolkodást, ha megtanulunk beleérezni másokba, együttérezni. Ilyesmik. Nem akarok túl hosszú lenni, pedig ezt tudnám oldalakon át írni.

Ez tehát egy tartós haragom volt. Voltak mások is, akikre hosszú ideig haragudtam. Mert rosszat tettek velem, nekem valamilyen módon. Sokféle volt, ne kérdezzétek, ezeknek itt most nincs helye. A lényeg itt is az, hogy csupán belső formálódás és alakulás kellett ahhoz, hogy ezeket helyre tudjam tenni magamban és máshogy kezeljem, máshogy tekintsek vissza ezekre az emberekre és az akkori történésekre. Hosszú évek alatt eljutottam oda, hogy megértettem, hogy minden ilyen eset igazából elvitt máshová, és legtöbbször mindig valami jó, de legalább jobb alakult belőle. Nagy kár, hogy ezekre mindig csak utólag tudunk rájönni és nem éppen akkor gondolunk arra, hogy hátha ebből a negatív eseményből most valami még jobb fog jönni. Igen, éppen akkor képtelenek vagyunk erre gondolni, mert az agyunkat elborítja az a bizonyos vörös köd, a harag felhője és nem látunk meg semmi más, csak az akkor megtörtént számunkra katasztrófát.

Csupán idő, odafigyelés, tanulás, tudatosodás, elfogadás, megértés, együttérzés stb. kell hozzá, hogy ezt a hirtelen haragot ne hagyjuk eluralkodni magunkon. Talán nem könnyű, mert ugye mindenre azt mondjuk, hogy nem könnyű (pedig ezt már el kéne felejteni), de mindenesetre meg lehet tanulni és meg is kell. Fontos. Hiszen a hirtelen haragokból még csúnyább dolgok is történhetnek. 😭😭😭

A haragnak aztán vannak különböző fokozatai. Ilyen a düh, felindultság, mérgesség például. Most több nem jut eszembe. Csak azt akarom ezekkel példázni, hogy amikor úgy hirtelen kap el valami, az nem biztos, hogy harag, lehet, hogy valami más. Mert én úgy gondolom, hogy ha már harag, akkor az valami tartós, stabil dolog az életünkben. Haragszom valakire és az nem öt percig tart. Haragszom, mert akkor régen csinált vagy mondott valamit. Haragszom, mert becsapott. Haragszom, mert elárult. Haragudni olyan dolgokért szoktunk, amik olyan igazán jelentőségteljesek az életünkben. Nem? Szerintem igen. Legalábbis én úgy gondolom, hogy a harag az olyan, amivel olyan történt velünk, ami nagyobb hatással van az életünkre.

Aztán pedig azt mondom, hogy ezt a haragot át lehet alakítani, formálni, el lehet engedni, például a korábban már felsorolt dolgokkal. Kell a belső munka hozzá. Csúnyán hangzik ez a belső munka, de még nem találtam rá jobb kifejezést. Vagyis most nem tudok rá hirtelen mást mondani. De vannak még ilyen finomságok is, mint például bátorság, felismerés, belátás meg hasonlók, amik szintén segíthetnek abban, hogy a bennünk lévő haragot könnyebben feldolgozzuk és elengedjük. Mert igenis el kell engedni! Nincs mese! Amíg a haragot tápláljuk magunkban, az minket mérgez belülről. Talán észre sem vesszük, mert annyira átitatja szinte minden sejtünket a harag, hogy teljesen a személyiségünk részévé válik és már mindent ezen a szemüvegen keresztül látunk. Aki a haragot táplálja magában, az észre sem veszi, hogy mennyire szép is lehetne az élete. Én szerencsére kilábaltam abból, hogy hosszú távon haragot tápláljak. Igen, ez is olyan, mint egy betegség. Az egyik legcsúnyább. Ráadásul még ilyen társbetegségei is vannak, mint például az áldozatszerep. Hát persze! Aki haragszik, az sokat is panaszkodik, morog, ezzel pedig bele is rakta saját magát abba a bizonyos áldozatszerepbe. Tudom, mit beszélek, én is voltam benne. Jó sokáig. És tudjátok, őszintén hálás vagyok, hogy ezekből kilábaltam. Atyaég! Hogy ezek mennyire pusztító betegségek! Igen, nyugodt szívvel írom, hogy betegség, mert belülről rágja az embert, mint valami féreg. 😡😱

Ismerek olyanokat is, akik, nagyon sajnos, nem tudnak kilábalni a harag betegségéből. Nagyon nem. Sajnos, nem is látják meg az élet szépségeit. Pillanatokra észre tudják őket venni, de alapjáraton azon a zsémbes szemüvegen át nézik a világot. Mondanám, hogy sajnálom őket, de nem. Azért sem, mert próbálnék én segíteni, de van olyan személy, akinek akárhogy is segítene az ember, sehogy sem vevők rá. Még ha kézen állva körbefutnám a világot, akkor sem mozdulnának ki ebből az állapotból. Annyira beléjük van ivódva, hogy el sem tudnák nélküle képzelni az életüket.

Azt mondom, hogy valóban bátorság kell ahhoz, hogy az ember egyszer csak rájöjjön, van más módja is az életben levésnek. Nem kell, hogy a harag tartson életben. Mert a nagyon haragtartó embereknél ez már életforma. Ha valakiben van elég bátorság, hogy meglássa azt a más módot, az egyszerűen óriási. Fantasztikus!💫💫💫

Arra nem tudok tanácsot adni, hogy ezt a pillanatot hogyan lehet elérni. Mivel mindannyian mások vagyunk, ezért talán mindenkinél máshogy jön el. Akinél eljön. Lehet, hogy egy terápia, egy beszélgetés, egy olvasott vagy hallott dolog, egy tragédia, egy ünnepi pillanat, szerintem bármi előhozhatja.

Őszintén szólva tényleg minden azon múlik, hogy mennyire figyelünk oda magunkra, mennyire hallgatunk a belsőnkre, mennyire vágyunk arra, hogy valami más legyen velünk, az életünkben.

Nem emlékszem, nálam minden hogy kezdődött. Mert akkoriban még nagyon nem voltam még csak közeli kapcsolatban sem az olyan fogalmakkal, mint tudatosság, elengedés, elfogadás és hasonlók. Ez valahogy úgy belülről jött, lényem mélyéről. Az is biztos, hogy nem akarattal törekedtem arra, hogy ilyen legyek, mint amilyen most vagyok. Szerintem mindig is ilyen voltam, csak jól elrejtettem azok mögé a csúnya dolgok mögé, mint a harag például.

Amúgy a harag az pont az egyik olyan dolog, izé, akármi (nem tudom, már minek nevezzem), ami az egyik legutóbbi dolog, amivel némi változást értem el. Ezt úgy kell érteni, hogy az utóbbi egy-két év, amikor ez sokkal jobban átalakult bennem. Sajnos, pontos receptem nincs rá továbbra sem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem tart olyan sokáig a haragom. Aztán idővel feltettem magamban olyan kérdéseket is, hogy miért is haragszom? Igazából kire haragszom, arra, aki megbántott vagy inkább magamra? És miért? Felmerült az is, hogy miért is kéne dédelgetnem a haragomat? Mi értelme van? Hova vezet? Kell ez nekem? Jobb lesz nekem ettől?

Vannak válaszaim a kérdésekre, de azok az enyémek. Mindenkinek kellenek saját kérdések és ha odafigyel önmagára, akkor megjönnek bizony a válaszok is mindre. Ez benne a legjobb.😁

A legutóbbi haragom az utolsó munkahelyemmel volt. De az sem tartott sokáig. Meg igazából nem is olyan nagyon harag volt, hanem inkább értetlenség és némi düh. Meg felháborodás és egy kis sértődés. De az a mélyről jövő harag nem volt bennem, szerencsére. Csak ezek a kisebb változatok voltak. Ezek is néhány hét alatt elmúltak, átalakultak. Mert miért is kéne haragudom rájuk vagy a helyzetre? Teljesen mindegy, hogy mi történt, megtörtént. Sajnáltam, hogy így alakult, de aztán rájöttem, hogy valahol a lelkem mélyén akartam, hogy történjen valami. Ez is egy másik sztori, megérni egy misét. Ja, nem, néhány oldalt csupán. 😉 A lényeg, hogy hamar elillant az egész annak köszönhetően, amilyen vagyok. És én örülök, hogy ilyen vagyok, amilyen most.😇

Pár napja egyik barátnőm megjegyezte, hogy megint milyen sokat változtam valamiban. Igen, én is észrevettem. Ezek jó dolgok. A változás mindig jó. Mert egy nem igazán jó tulajdonságomban változtam meg. Ő ezt azért vette észre, mert vele szemben nagyon olyan voltam. És tényleg megváltozott ez bennem. 💝

Amit még a harag kapcsán el akartam mesélni: jó ideje már nem jönnek szembe velem sem olyan események, sem olyan személyek vagy szituációk, amik miatt haragot érezhetnék. Ez a volt munkahelyi is csak egy ritka példa az utóbbi időkben. Utóbbi idők? Nem tudom. Mondjuk egy év? Talán. Lehet, hogy csak fél, lehet, hogy több. Nem számolgatom az időt ebből a szempontból (sem). Akkor jobban, ha nem találkozom valakivel egy ideig, akivel pedig jó lenne. Visszatérve, már nem is a haragvós, dühös pillanatokat tartom számon, hanem inkább a jókat. Bizony, a pillanatokat is észre kell venni. A jókat. Nem a rossz pillanatokat számolgatni és számon tartani, hanem a jókat.

Ha néha jön valami, amitől hirtelen dühös leszek, az is hamar lecseng bennem. Utána pedig megnézem, hogy ez mi is volt, miért volt. Mert érdemes ezekre ránézni.

Ami még lényeges, hogy amint eltűnik belőlünk a harag, na jó, elég, ha csökken és fokozatosan csökken és egyre kevesebb, úgy változik meg körülöttünk minden. Az emberek, a környezetünk, akár a munkahelyünk. Emberek is jönnek-mennek. Vagy inkább mennek és jönnek. Ilyen ez. Aki még a haragvós énünkhöz kapcsolódott, az egyszerűen el fog tűnni az életükből. Ezt is tapasztalatból mondom. Mert már nem leszünk a haragszom erre meg arra játéknak a bábui. Kiszálltunk. Számunkra vége az a játék. Egy új kezdődik. Ez pedig hihetetlenül jó. Akkora hatalmas felszabadulást hoz, ha letesszük a haragot, hogy azt meg kell tapasztaljátok, hogy egyáltalán érzékeltetni tudjam, miről beszélek. Ezt szavakkal nem lehet olyan jól kifejezni.

A szeretet! A legfontosabb momentum. Magatokkal kezdjétek, akik még nem tettétek. Akik még a haragban éltek, vegyétek észre, hogy ti is csodálatosak vagytok, csak fel kell ezt fedeznetek magatokban és ezt kell tartóssá tennetek a harag helyett. Tele lesz csodákkal az életetek.😍😍😍

Hálás vagyok, hogy nincsenek olyan személyek az életemben, akikkel lehet játszani a haragvós és az áldozat vagyok, de rossz nekem játékot. Hálás vagyok a folyamatos fejlődésemért, amit én is és mások is észre vesznek. Hálás vagyok, hogy ha még nagyon kevés ismerősöm is van, de azok olyanok, akikkel sokkal jobb társasjátékot játszhatok. Mindegyiküktől lehet valamit tanulni. És nagyra tartom őket. Kit ezért, kit azért. Tényleg köszönöm, hogy a barátaim, ismerőseim vagytok. És köszönöm azt a szeretetteli ölelést, amit tőletek kapok, mikor találkozunk. Csak szeretettel lehet szebbé tenni a világot. 💗💗💗💗💗

Boldogság

Valaki a minap feltett nekem egy kérdést. Megvolt az oka, miért kérdezte, de az most mellékes. A kérdés: Mi a boldogság szerinted?

Ez is egy olyan kérdés, amire hirtelen nem is lehet felelni igazán. De ha meg is felelünk rá, akkor is felbukkanhatnak még olyan gondolatok bennünk, amiről úgy gondolnánk, hogy azt is hozzáadnánk a válaszlistához.

Valahol épp a napokban olvastam, hogy a boldogság nem egy tartós állapot, hanem pillanatok. Mindig csak pillanatok, esetleg ezek összessége.

Amúgy valóban felvetődik bennem is a kérdés: a boldogság valójában csak néhány pillanat volna? Vagy sok pillanat? Együtt vagy külön? Miért nem tartós vagy állandó állapot? És vajon lehet az, lehet állandó, de legalább tartós?

Amikor nekem fel lett téve a kérdés, igazából rá is vágtam, hogy tulajdonképpen boldog vagyok most is. Miért ne? Hiszen mi okom is lenne vagy lehetne arra, hogy ne legyek boldog?

És ha már boldogság, akkor azt vajon függővé tesszük-e rajtunk kívül álló dolgoktól, emberektől, körülményektől? Ha igen, akkor miért? Miért nem tudjuk azt megtenni, hogy egyszerűen csak úgy magunkban, magunktól képesek vagyunk megélni a boldogságot? Miért kell valami rajtunk kívül álló, ami miatt azt mondjuk, hogy igen, most boldog vagyok?

Ahogy megkaptam a kezdő kérdést, aztán elváltak útjaink, utána máris azon kezdtem gondolkodni, hogy tényleg, mi is a boldogság? Van-e olyan, hogy általános boldogság vagy ez teljesen egyénfüggő?

Azt hiszem, hogy a boldogság tényleg teljesen egyéni, ha egyéni és egyedi pillanatokból rakjuk össze, hiszen mindenkinek más az élete. Igen. A szerelem, a siker, a gyerekek, új otthon, új munkahely, jó orvosi leletek valóban növelhetik a boldogságunkat. Egy időre. Mert mindez csak átmeneti boldogság. Akkor is, ha mindegyik dolog hosszabb távra szól. A szerelem elmúlik, átalakulhat szeretetté, egy erős kötelékké, de akár szét is mehetünk. Amikor azonban a szerelmünkkel konfliktus van, akkor is boldognak érezzük magunkat? Azt érezzük? Ugye, hogy nem? Akkor minden más érzés van bennünk, csak éppen boldogság nincs.

A gyerekeinket is szeretjük, de amikor bizony bosszúságot okoznak nekünk, akkor megint nem boldogságot érzünk. Nagyrészt ezek mind a szülői elvárásainkból fakadnak, de ez itt most nem téma.

Aztán egy új otthon is csak addig boldogság, amíg beköltözünk. Utána már belakjuk a helyet, jönnek a gondok, bosszankodás a rend, a kevés hely vagy valami más miatt. Vagy egyszerűen csak megszokjuk, az lesz az otthonunk és már nem is tekintünk rá úgy, hogy az otthon, ahol élünk, az a boldogságunk forrása volt egykor.

Ilyen lehet egy új autó is.

Vagy az új munkahely. Aztán ebbe is beleszokunk és vagy végezzünk a munkánkat nap mint nap ugyanúgy, idővel belefásulva, esetleg munkatársra vagy főnökre neheztelve, vagy kilépünk más munkahelyet keresve, mert rájöttünk, hogy ez bizony nem az a hely, amire számítottunk. Pedig mennyire örültünk, amikor felvettek!

Ez a néhány dolog is csak azt példázza, hogy a külső dolgoktól tesszük függővé a boldogságunkat és nem tudjuk tartósan érezni azt. Elmúlik, majd el is felejtjük, milyen boldogok voltunk a kezdetekkor.

Olyan dolgokat már nem is teszek hozzá, hogy lehet betegség, pénzhiány, szeretethiány vagy bármilyen kudarcunk az oka annak, amiért nem érezzük a boldogságot.

Tényleg azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen boldog vagyok. Mert mi is a boldogság? Érzés? Állapot? Gondolatok? Tettek? Szavak? Bármelyik lehet, talán mind is egyszerre, talán egyik sem.

Most felteszek egy komoly kérdést. Miért is ne lehetnénk boldogok egyszerűen csak azért, mert vagyunk? Miért ne tehetnénk tartóssá? Mi lenne, ha ezt megtanulnánk? Mert igenis meg lehet tanulni a boldogságot is.

Nem szabad azzal jönni, hogy mi van a világban, mert ezzel nem segítünk sem magunknak, sem másoknak.

Most jöjjön egy varázsszó a boldogsághoz! Tudatosság. 😲😁

Nem, egyáltalán nem elcsépelt szó. Tudjátok, miért nem? Mert csak kevesen élnek vele. Mert az emberiség nagy része nem gyakorolja nap mint nap, így nem lehet elcsépelt. És bizony azért hangoztatják sok helyen, mert tényleg fontos, tényleg óriási változásokat hozhat. Akik ezt gyakorolják, tudják, hogy a boldogság igenis tartóssá tehető. Vagy akár állandóvá.

De ha valaki csak a külső körülményekre, vagyis a rajta kívül álló mindenre akarja alapozni a boldogságot, ám legyen! Akkor adok néhány támpontot, amiből máris ki lehet indulni. Eleve boldogságra adhat okot, hogy létezünk, van egy életünk, megélhetünk oly sok mindent. Láthatjuk a sok szépséget a világban. Sokaknak bizony ez nem adatik meg. Csak rajtunk múlik, mit és hogyan élünk meg (ez is egy másik téma, ezért ezt sem itt fejtem ki).

Drága jó megboldogult édesanyám mondta: Ne feledd, kislányom, a boldogságodért egyedül te vagy a felelős!

Azt kell mondjam, hogy igaza volt.💕

Továbbá azt is mondom, mindenki nézzen körül magában, maga körül és vegye észre a jó dolgokat az életében. Másnak talán nem adatik meg ennyi minden, de vannak olyanok is, akik kevéssel is tudnak boldogok lenni. Még ha csak pillanatokra is. Mert pici dolgokból is fel lehet építeni a boldogságot. A lényeg, hogy ezekből minél több legyen és bármikor fel tudjuk idézni őket és a hozzá kapcsolódó érzést, ezt pedig egyre hosszabb ideig megtartani. Ebből már tartósabb boldogság születhet.

Mondhatok még egy varázsszót? Naná! De talán már sejtitek, hogy mit akarok mondani, hisz valamennyire más ismertek. Önszeretet. Bizony, bizony, ezt is ki kell művelnünk magunkban ahhoz, hogy észrevegyük, mennyi minden hozzátehet ahhoz, hogy igazából boldognak érezhessük magunkat. Kesergéssel és önutálattal ez még senkinek sem sikerült.

Ilyen sok szövegelés után végre elmesélem az én boldogságomat. Talán tudjátok a sztorit a munkahelyemmel kapcsolatban, talán nem teljesen. A lényeg, hogy túlléptem rajta, mert elkezdtem inkább a hála szemüvegén keresztül tekinteni a dologra. Ebből jött, hogy jobb nekem is több szempontból is.

A könyvemben már írtam a háláról, de mindig tanulok én is valami újat vagy újra. Így újra rájöttem, hogy a hála sokkal több, mint egy szó, egy köszönöm. Tény és való, hogy sokan írnak a háláról, de amíg maga az ember egyénileg rá nem jön erre, addig olyan más az egész. Ugyanis valóban nem elég szavakkal kifejezni a hálát, hanem át is kell éreznünk magunkban, ha lehet, minél mélyebben. Így hát én is gyakorlom a hálát hangosan vagy magamban kimondott szavakkal és a hozzá tartozó érzés felerősítésével minden egyes nap többször is. Kell, hogy a hála az életünk szerves részét képezze. Szokássá kell tenni.

Azért is hálás vagyok, hogy itt ülhetek egy cukrászdában az emeleten egyedül, ettem egy finom vegán sütit, ittam hozzá egy kávét és most nyugiban írhatom ezeket a sorokat a füzetembe, hogy majd otthon begépelhessem. Tudom, mindig sokan csodálkoznak azon, hogy ilyen sokat írok kézzel, de én ezt egyszerűen imádom. Egészen más így írni, máshogy jönnek a gondolatok.

Szóval, a boldogságom. Napi szinten leülhetek meditálni, bár ez inkább a tudatosság gyakorlása és nagyon szeretem.💗💗💗

Szabad és független vagyok, amennyire csak tudok. Azt tehetem, amit csak akarok. Igen, én is örülnék, ha lenne egy igazi férfi az életemben, aki tényleg szeretne, de amíg nincs, addig egyedül kell az élet lehető legtöbb pillanatában megtalálnom a boldogságomat, és nem arra várni, hogy majd jön valaki, aki boldoggá tesz. Ha jön valaki, a boldogságomba lépjen bele. Adhat hozzá, de nem tőle fogom függővé tenni a saját boldogságomat.

Nálam is vannak külső dolgok, amik hozzátesznek a boldogságomhoz, mint amilyen például ma az, hogy a cukrászdából hazasétáltam. Öt kilométeres volt az út, könnyű, ráérős léptekkel másfél óra. Nézelődtem, mondogattam magamban a mantrámat, elgondolkodtam dolgokon, eszembe jutott még valami ehhez a bejegyzéshez, azt még leírtam útközben. A lényeg, hogy én is egy tartósabb állapottá varázsoljam magamban a boldogság érzését. Ebben sokat segít a hála, a tudatosság gyakorlása, ami által pedig az öröm, nyugodtság, elégedettség és más pozitív dolgok érzéseit erősíthetem magamban. Ezeket pedig már hívhatom boldogságnak, ezekből pedig már inkább jó dolgok, élmények, érzések fakadnak. Ezért is kell erre törekedni.

Nem mondom, hogy nyomjuk el magunkban a negatív érzéseket, de ha tudatosan törekszünk a megelégedettség, öröm, hála, boldogság érzéseire magunkban, akkor kevesebb vagy rövid ideig lesz jelen bennünk a negatív érzés bármelyike is. Ha valakinek úgy van kedve, bizony élje csak meg a negatív érzéseit is!😡😉😘

Csak mondom, hogy azok az érzések, amikről írtam, könnyebben el tudják hozni számunkra a megelégedettséget, akár az egészséget is. Tényleg csak az kell, hogy kezdjünk el odafigyelni magunkra, az érzéseinkre.

Sokat segíthet a jó érzések felélesztésében és megtartásában a testmozgás, a sok nevetés, viccelődés. Nevessetek tehát jó sokat! Magatokon is! 😉😂
Idővel pedig észre fogjátok venni magatokon azokat a jó érzéseket, még a testtartásotok is megváltozhat.

Természetesen minden, amit itt leírtam, teljes mértékben szubjektív, belőlem fakad. Talán mások máshogy gondolják, de nekem az nem számít, mivel én így élem meg és nekem ez így jó. 💖

Ezen felül pedig még én is csak tanuló vagyok ezen a téren is, sokat kell még nekem is gyakorolnom, úgyhogy minden szavam önmagamnak is szól, ahogy mindig.

Kicsit hosszú lett ez az írásom, de kikívánkozott belőlem.😊😍

Azonban mindenkinek azt kívánom, hogy legyen nagyon, de nagyon boldog! Találja meg a boldogságot magában és szórja szét a világban! Mert bizony, ha boldogok vagyunk és ezt meg is osztjuk másokkal, akkor nagyon sokat adunk hozzá, hogy szebb legyen a világ. 💝💝💝

2022 utolsó

Ebben az évben utoljára még írok egy cikket. Legyen afféle visszatekintő. Úgyis állandóan azt mondogatják mindenhol, hogy az év utolsó napján számba vesszük, mi minden történt velünk abban az évben. Akkor most én is azt teszem.

Még egyelőre kevés ihletem van az íráshoz, de belejövök, ahogy haladok. Közben szól a rádió csupa bulizós zenével, kívülről meg behallatszik a sok tűzijáték hangja. És mivel nyolcadikon lakom, ezért elég sokat látok is. Most nem akartam buliba menni. Nem tudom, miért. Nem a legutóbbi események miatt. Egyszerűen csak nem volt kedvem. Eltáncolgatok én színjózanon is, mint talán egyetlen józan egy buliban, de most nem volt ehhez semmi humorom.

Kezdjünk bele!

Ez az év is, mint sok-sok előző az életemben, nagyon sok változást hozott. Aki ismer, az már tudja, mennyire szeretem a változásokat. Imádom őket. Tőlük szebb és izgalmasabb az élet. Mert csupa meglepetés az összes változás. Soha nem tudhatom, hogy éppen a következő pillanat mit hoz az életemben. Ha olvastátok a könyvemet vagy olvassátok itt a bejegyzéseimet, akkor tudhatjátok, hogy nálam elég gyakori, hogy szó szerint az egyik pillanatról, óráról vagy napról a másikra történnek dolgok velem. Nem hosszú lefutással, hezitálással. Egy pillanat alatt. Ahogy a legutóbbi esemény is az éltemben, de erről majd a bejegyzés végén, hiszen az volt az év utolsó nagy történése.

Talán nem fogok mindenről most itt beszámolni, de van néhány nagy horderejű dolog. Írtam is biztosan korábban ezekről, úgyhogy nem leszek annyira részletes.

Pontosan egy évvel ezelőtt szilveszteri buliba mentem. Még jó, hogy ott voltam és így igazi bulihangulatot csináltam. Nélkülem csak amolyan ücsörgős, beszélgetős este lett volna. Ezt ők mondták. Persze ittam alkoholt, de nem sokat. Mindegy is, szuper buli volt. Szerintem.😁😍

Aztán úgy másfél-két hónapra rá a semmiből alkoholallergiám lett. Így hívom. Egy meggyes sörtől lett, néhány héttel később pedig két korty pezsgőtől jött ugyanolyan reakció. Tehát alkoholallergia.

Igazából nem is baj. Odáig sem voltam nagy ivó, de azóta egy korty alkohol sem csúszott le a torkomon. Semmilyen formában. Nem kell az a szervezetnek, mert méreg.

Ez volt az egyik legjelentősebb dolog ebben az évben. Már sokszor írtam, de a test nagyon okos, tudja, mi a jó neki.😊😍

Nagyon sok kedves és szeretetteli emberrel ismerkedtem meg ebben az évben is. Számomra ők mind különlegesek. Sokat kaptam tőlük és remélem, hogy én is sokat adtam nekik. Az egyik ilyen eset a legkülönlegesebb. Valahol írtam róla. Egy fiatal anyuka, aki a vásárlóm volt a boltban, hetente egyszer jött. Mindig beszélgettem vele. Egy alkalommal eléggé mélyponton volt. Házat akartak venni, de valahogy sehogy sem találták meg az igazit. Sokat beszélgettem vele akkor. Mosolyogva ment haza. A meglepő számomra mégis az volt, hogy talán másnap vagy pár nappal később rám írt, hogy éppen aznap találtak rá álmaik házára és már alá is írtak rá. Nagyon köszöni, amiket akkor mondtam neki, mert ez sokat segített abban, hogy ráleljenek arra a házra. Ez nekem is óriási dolog volt. Pedig csupán őt próbáltam jobb hangulatba hozni, segíteni egy másik látásmódban. Ez ilyen jól sikerült. Felejthetetlen élmény, hogy valakinek így tudtam segíteni. Hogy részese lehettem életük egyik legnagyobb eseményének. 💗💗💗

A közösségi oldalon több, mint kétszáz napig írtam mindennapi hálaadást, ezekből nagyon sokat megtudhattatok életem alakulásáról.

Nagyon sok apróság volt, ami mégis hatalmas átalakulásokat hozott az életemben. És ezekhez nem kell nagy dolog. Elég egy beszélgetés, egy kis olvasás vagy egy film megnézése. Rengeteg ilyen volt. Elgondolkodtattak. De volt, hogy nem is gondolkodtam rajtuk, egyszerűen csak megint megtörtént, hogy hirtelen jött megvilágosodás pillanat. Idén is sok ilyenem volt. Hol kisebb, hol nagyobb, hol egészen óriási.

Persze most is maradtak el emberek az életemből. Ez ilyen. Emberek jönnek és mennek. De ez is így van jól. Valakiket muszáj elengedni. Ha valaki nem akar semmilyen módon kapcsolatot velem, az az ő baja.😇

Volt nekem is sok panaszkodásom, értetlenségem, felháborodásom. Sajnos, még mindig nem tudom ezeket jól kezelni, de igyekszem. Néha egész jól sikerül. Néha nem, mert még mindig hagyom, hogy mások belevigyenek ilyenekbe. De rajta vagyok, hogy ez is megváltozzon. Kerülöm az ilyen embereket, akik ezt kiválthatják belőlem vagy pedig próbálom más irányba terelni a beszélgetéseket esetleg.

Felfedeztem, hogy mennyire fontos a testmozgás. Tényleg. Erre is sikerült végre ráébrednem. Sosem voltam nagy sportolós, mozgós, de most már igyekszem hetente legalább háromszor valamit mozogni. A test ezt is meghálálja és egészen meg tudunk tőle változni. Azt kell mondjam, hogy az utóbbi időben érzem azt, hogy testileg ez életem legjobb formája. Jobb még ezen túl is lehet. És tudom, hogy lesz is, mert akarom, hogy legyen és teszek is érte. 💓💓💓

Egy kis kitérő: olvasok egy jó könyvet és abban is leírja a szerző, hogy az öregség bizony csak azért jön el, mert ez él a fejünkben és annyira elhisszük, hogy elkerülhetetlen a leépülés, hogy ezért meg is történik. A könyv címe: Izomkontroll. Ajánlom figyelmetekbe.

Ezen kívül tanulok helyesen és jól lélegezni, ugyanis minden téren gyógyító és jó hatása van. És néhány nappal ezelőtt még az Aviva-tornát is elkezdtem itthon tanulni. Most van egy kicsit több szabadidőm, hogy mindezekkel még többet foglalkozzak.

Ebben az évben is voltak emberek, akik próbálták valamilyen módon megkeseríteni az életemet. Igyekeztem ezt nem nagyon hagyni, de persze valamelyik elkerülhetetlen volt.

Azonban még több volt, aki inkább örömöt hozott az életembe. Rengeteg ajándékot kaptam az emberektől, olyan kézzel foghatót és persze olyat is, ami a lelkemnek volt ajándék. Volt olyan eset is, aki két szatyor adományt adott. Akkor éppen jött egy anyagi mélypont, ami engem is meglepett, pedig nem vagyok pazarló. Azóta minden hónapban igyekszem félretenni a fizetésem tíz százalékát. Majdnem mindig sikerül is. Úgy intézem, hogy most már mindig sikerüljön. Életemben most először van valamennyi spórolt pénzem. Nem térek ki, hogy miért csak most, aki jobban ismer, tudhatja. :)

Láthattam, ahogy az aprócska csecsemőkből gügyögős, majd totyogós kis mosolygombócok válnak. A legtöbbet talán ezektől az aprócska gyerekektől kaptam. Az az őszinte mosoly, amikor megláttak, ahogy összepillantottunk, egyszerűen felbecsülhetetlen. Ez az igazi szeretet, hiszen ők annyira tiszták és ártatlanok és a szeretetük feltétel nélküli. Igaz, hogy én csak egy idegen ember vagyok a szemükben, de ők akkor is adnak mosolyt és ezzel szeretetet. Így volt ez a kicsit nagyobb, négy, öt, hat éves gyerekekkel is. Több olyan kisgyerek is volt, aki valamilyen apróságot hozott nekem ajándékba. <3

Bár az egyedüllétemben néha szenvedek, hogy nem ölel át senki, mégis azt kell mondjam, hogy nagyon sok ölelést is kaptam az emberektől. Mindegyik szívből jövően jött és őszinte volt.

Néha voltam nagyon magam alatt, amikor bizony elég sötét gondolataim voltak. Voltam egészen a gödör alján is. De azt hiszem, ez a gödör ebben az évben egyik esetben sem volt olyan mély, mint bármikor korábban. Mindenesetre kaptam segítséget is. Valaki meghallgatja a nyűgjeimet és örömeimet is. :) Ez sokat számít.

Az egyik legjelentősebb esemény pedig az elmúlt két napban történt. Munkahelyi dolog. Fény derült valamire velem kapcsolatban. Ami ugyan a hátam mögött volt, állítólag sokan tudtak róla, csak éppen én nem. Nos, ez oda vezetett, hogy még aznap este beadtam a felmondásomat, másnap, vagyis tegnap, az év utolsó munkanapján volt az én utolsó munkanapom is ennél a cégnél. És tudjátok mit? Nem is bánom. A rossz ebben csupán az, hogy azokkal az emberekkel már nem találkozhatok, akikkel úgy megkedveltük egymást. Akikkel tegnap találkoztam, elmondtam, hogy ez az utolsó napom. Bizony, többen kiakadtak, értetlenkedtek, bosszankodtak, valaki még meg is könnyezte, de többektől kaptam búcsúölelést, búcsúpuszit. Mindenki a lehető legjobbakat kívánta nekem.

Lassan haladok az írással, mert néha énekelgetek is. Mégis csak buli van!😀💖

Mindenesetre most egy kicsikét élvezem a hirtelen jött szabadságot. Mert igazából ez is szinte egyik pillanatról a másikra történt. Pár óra leforgása alatt változott meg megint az életem. De én imádom a változásokat, akármilyenek is. És azt tudom, hogy igazából egyik sem rossz, mert mindegyik valami még jobb dologhoz vezet el. :) Például egy öleléshez valakitől, akitől nem is számítottam volna, de ez volt az egyik legjobb dolog csütörtökön. :)

Eddig is már több ajánlatot kaptam ismerősöktől, úgyhogy biztosan hamar lesz másik munkám. :)

Most már csak az van hátra, hogy őszinte és hatalmas hálát mondjak mindazért, ami ebben az évben történt velem. Minden pillanatért, minden napért, minden emberért, minden történésért, minden ajándékért, minden mosolyért, minden ölelésért végtelenül nagyon hálás vagyok. Mindenkinek nagyon-nagyon-nagyon-nagyon köszönöm. Annyira szép az élet és én igazából nagyon szeretem az összes meglepetésével együtt. 💖💖💖💖💖💖💖💖💖💖

Kívánok mindenkinek még jobb, még örömtelibb, még szeretettel telibb, még gazdagabb, még boldogabb új esztendőt. Kívánom nektek az élet minden áldását. Kívánom, hogy mindenkinek teljesüljön szíve őszinte vágya. Nekem is.😉😍💗💖💓💕💙💚💜💝

Egyetlen egy dolog van, ami a legfontosabb és ezt sose felejtsétek: ez a SZERETET! 😘😘😘😘😘

 

Karácsonyi köszönet

Igazából én nem szeretem a karácsonyt. Nincs miért szeretnem. Ezt a vásárlási lázat meg különösen ki nem állhatom. Számomra a karácsony nem erről szól. A szeretetről kellene szólnia, az együtt töltött családi időről.

Évek óta nem készülök rá. Nem csinálok nagy főzögetést. Sütögetni amúgy sem nagyon szoktam, esetleg valami egyszerű süteményt. Amióta meg egyedül élek albérletben, azóta semmi ilyesmit nem csinálok. Amikor jön a lányom a párjával, főzünk együtt és az így van jól. Valami egyszerűt készítünk, aztán beszélgetünk. A lényeg, hogy együtt vagyunk.

A többi napon általában egyedül szoktam lenni.

Most szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik ezt a pár napot szebbé és szeretettel telivé tették számomra, hogy ne legyek egyedül.😍😘😘😘

Szombaton itt volt a lányom és a párja. Ettünk egyszerű, de finom ételt. Világbajnok krumplipürét csináltam a vegán rántott karfiol és a nekik készített rántott sajt mellé. Utána pedig társasoztunk. Szóval, nagyon jó kis délután volt.

Vasárnap a nagynénéméknél voltam. Ott is volt együtt főzés, beszélgetés, kávézás. Újév első napján is fogunk találkozni.

A mai napon pedig egy baráti házaspárnál voltam, akiknek nagy a családja. Meghívtak, hogy töltsem velük ezt a napot, ne legyek egyedül. Kávézás, beszélgetés, nevetgélés és kajálás volt itt is.

Mind a három napon kaptam sok-sok szeretetet és törődést. Nagyon jólesett és nagyon szépen köszönöm nektek, hogy ezeken a napokon ott voltam a fontossági listátokon. Ennek a karácsonynak minden napja valóban a szeretetről szólt és ez valóban csodálatos volt. 💝💝💝

Persze mindenkitől kaptam valamit ajándékba. 🎄

Az még hozzá kell tegyem, hogy a hét utolsó munkanapján is sok szeretetet kaptam a vásárlóimtól is, közülük néhányan ajándékkal is megleptek. 💚💚💚

Ahogy egyik drága barátnőmtől is a karácsonyi ölelésen kívül számomra nagyon értékes dolgokat kaptam.💝😍😘

Nagyon, de nagyon köszönöm mindannyiótoknak újra és újra, hogy így szerettek és fontos vagyok nektek, hogy törődtök velem. Én is szeretlek benneteket.💝💜💛💚💙💖💓💗

Az élet minden áldását kívánom nektek! 💖💖💖

Képek az ajándékaimról:

Ezt a fát a boltban én csináltam. Drótos girlandból hajtogattam és a saját díszeimet aggattam rá. Alatta az ajándékok a vásárlóktól vannak. 💝

 Ezeket is a vásárlóimtól kaptam, felnőttektől és gyerekektől. 💝

Ezeket pedig barátnőmtől. 💝

A többi ajándékról nem készítettem fotót, de volt köztük egyszerű háztartási dolog, ami mindig jól jön, mástól még bonbon, ananászlé, csokoládé. 💝💝💝😘😘😘

Szabadság

Ez egy abszolút pozitív csengésű szó. Ha valaki ezt hallja, ezt mondja, valahogy megkönnyebbülés járja át. Fellélegzés.

Ám gyakran ez a szabadság csupán rövid ideig tart. Mondjuk pár napig, egy hétvége erejéig, egy hétig. Persze van, akinek egészen mást jelent, mert hosszú évek után kiszabadul, elszabadul, megszabadul, felszabadul valahonnan, valakitől, valamitől. Ez mind óriási megkönnyebbülés.

Tehát minden esetben nyugodtan mondhatjuk, hogy tényleg pozitív dolog a szabadság. Még akkor is, ha csak pár napos pihenőről van szó.

Hogy miért is fogtam bele ennek a cikknek a megírásába? Hiszen mindenki ismeri a szabadságot, talán nem is kellene róla írni. Csakhogy történt valami. Ahogy mindig történik valami. Nos, ez továbbra is személyes élmény, úgyhogy nem kell egyetérteni.

Tulajdonképpen a történés óta is még mindig ízlelgetem a szót, mert közben bennem sok mindent felhoz. Nálam új értelmet nyert ez a szó. Szabadság.

Hihetnénk, hogy ha tudunk gondoskodni magunkról, nagyjából azt tesszük, amit akarunk, akkor azt hívhatjuk szabadságnak. Legyen. Akinek ennyi elég, oké.

Lehet szabadság egy új munkahely, egy másik párkapcsolat, végezni az iskolában meg hasonló dolgok.

Igazából én is azt hittem, hogy szabad vagyok. Szabad, mert van állásom, fenn tudok tartani valamennyire egy albérletet, megyek, ahova gondolom, csinálok, amit akarok, élvezhetem az egyedüllétet. Csakhogy nem éreztem ezt a szabadságot. Valamiért érzésben nem volt meg. Úgy éreztem, hogy inkább kötve vagyok. Jó mi? Mondhatnátok, hogy bolond vagyok, hogy így érzek, de ez van. Úgy éreztem, hogy valahogy még mindig kötöttek a múlt dolgai. Ezt az érzést biztosan ti is ismeritek. Bármilyen negatív történés, megélés, érzés. A saját gondolataim mindezekről. Bizony, bizony, a gondolatok azok, amelyek leginkább megkötik az embert. Saját gondolataink foglya vagyunk. Hol itt a szabadság? Meg kell változtatni ezeket a gondolatokat!

Aki kicsit jobban ismer, tudja, hogyan alakult az életem az elmúlt években. Voltak veszettül nehéz pillanatok benne. Tán nem is kevés. De a nulláról felálltam, összeszedtem magamat és most itt vagyok. Egyedül, de ezt most nem rossz értelemben mondom. Mert egyedül csináltam végig mindent. Volt, hogy tudtam sírni is, de sokszor csak magamban szenvedtem, eljutva nagyon sötét gondolatokig. Erről is már írtam korábban. A lényeg, hogy tényleg itt voltam egyedül, érezhettem volna magamat szabadnak, mert igazán nagy kötöttségeim nem voltak. De sosem tudtam szabadnak érezni magamat. Menni kell ide, csinálni azt, és közben csak a küszködést éreztem. Még a gondolataim is gúzsba kötöttek. Ilyen gondolatok, hogy miért nincs valami jobb munkám (ezt most még pár évvel ezelőttről), miért nincs több pénzem, miért nincs párom, miért vagyok egyedül, miért nem, miért nincs, miért nem, miért nincs. Hú, volt ám végtelen a sor. Sok volt a keserűség. Ami még fontos, hogy az önértékelésem is jó időre elveszett.

Aztán csak elkezdtek változni a dolgok, elkezdtem fölfelé indulni, jó irányt vett az életem. Közben pedig észre sem vettem, hogy igazából szabad vagyok. Nem kellett megfelelni, nem kellett beszámolni, nem kellett igazodni, nem kellett függeni.

Kicsit kusza a gondolatmenetem, de írás közben még annyi minden feljön bennem. Na, ez is egy oka annak, hogy miért szeretem az írást. Menet közben annyi minden feljön.

Amiért most mégis írom ezt a cikket, az egy szombati találkozó volt. Nem, nem, részleteket nem fogok írni. Legyen elég most nektek annyi, hogy maga a találkozás hozta elő bennem igazán a szabadság érzését. Magát azt az érzést, hogy igen, tényleg szabad vagyok. Olyan erősen talált be ez az érzés, hogy még magam is megdöbbentem rajta. Őszintén szólva ilyet még soha az életemben nem éreztem igazán. Semmi nem tudta előhozni. Most meg tessék, egy váratlan találkozó és hopp! Itt az érzés. El sem tudom mondani, mennyire örülök ennek.💗💗💗

Ezek után pedig jött még erősebben, még jobban, még több dologban. Igen, szabad vagyok, azt csinálok, amit akarok, minden az én döntésem. Hülye lennék olyat tenni, ami gátolja ezt a szabadságot. Nem kell senkinek sem megfelelnem. Azzal találkozom, akivel csak akarok. Úgy élvezem az életemet, ahogy az nekem jó. Nem függök senkitől semmilyen téren. Mint tudjátok, régen ez egészen máshogy volt és most hihetetlenül örülök, hogy már nincs így. 😁💖💖💖

Bár ezek idáig is nagyjából megvoltak, de most maga az érzés jött meg. Eddig még soha nem tudtam átérezni, hiába vagyok már jó ideje ebben az állapotban.

Mert mást akartam, mert szenvedtem az egyedülléttől, hogy nincs párom. Mert néha igenis elégedetlen voltam. Néha dühös is voltam. Nem mondom, hogy ezek egy csapásra eltűntek, mert még nem. Ehhez még mennem kell ki a világba, hogy lássam, hogyan is állok velük. Erre egy jó teszt a munka például. Kíváncsi is leszek, hogy fog sikerülni. 😇

Igaz, hogy csak alig két nap telt el szombat óta, de hirtelen nem érdekelt már, hogy nincs párom. Majd ha egyszer valaki jön és szeretni akar és ez kölcsönös, akkor talán lesz belőle valami. De addig nem fogom emészteni magamat, hogy egyedül vagyok. Inkább kiélvezem ennek minden előnyét.😉😍💝

Mindenesetre ezt a szabadság érzést ízlelgetem és erősítem még magamban. Mert ha az érzése megvan, akkor azt már nem lehet elvenni. Innentől pedig szabad az út!

Egyre nagyon büszkeség tölt el megint, hogy ide eljutottam. A legjobb dolog az anyagi függetlenség, ami nekem nagyon-nagyon sok évig nem volt meg és jól meg is szívtam. De ez egy másik történet, ami most már igazából nem is lényeges.

Majd fogok még írni szerintem erről a szabadságról, de most többet nem tudok. Lassan munkába is kell mennem, meg még érlelődnek bennem a dolgok.💗