Az ígéret

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akinek megígérték, hogy…

A lány csak várt és várt, hogy ez az ígéret beteljesüljön, de hiába várt, mert soha nem történt meg. 😢

Én magam számtalan olyan helyzetet tudnék elmesélni, amiben ígéretet kaptam valamire, de az soha nem teljesült be. Most is van néhány függő ígéretem, amit kaptam. Mégis azt érzem hetek óta, hogy erről bizony írnom kell.

Jelen írásban is csak a személyes tapasztalataimat, gondolataimat írom bele. 😊😇

Az emberek úgy általában könnyedén tesznek ígéreteket. Közben bele sem gondolnak abba, hogy az valóban ígéret, mert csak úgy mondtak valamit. A másik meg örül annak a valaminek, várja, hogy bekövetkezzen, hogy megtörténjen. Aki az ígéretet tette, már nem is foglalkozik vele.

Bizonyára régebben én is tettem olyan ígéreteket, amiket aztán nem tartottam be. Volt, amelyiket nem akartam bizonyos okokból. Volt, amit elfelejtettem. Talán már nem sokat számít, de azért kiküldöm az éterbe a bocsánatkérésemet azok felé, akiknek nem teljesítettem, amit megígértem. 💖

Aztán, ahogy múlik az idő, általában elhallgat bennünk az a kis hang, amelyik figyelmeztet, hogy nem tartottuk be az ígéretünket. Elhallgat, mert azt hisszük, ha eltelt bizonyos idő, akkor már nem számít az az ígéret. Azóta oly sok minden megváltozott, hogy már nem is számít, hogy valamikor valakinek megígértünk valamit.

Igen, bizonyos esetekben lehet, hogy nem számít. Csakhogy az egyenlet két személyes. Mert van, aki tette az ígéretet, és van, aki kapta. És lehet, hogy az ígérettevő már el is felejtette, amit ígért, de az, akinek tették az ígéretet még abban a várakozásban él sokáig, hogy a neki tett ígéret valamikor valóra is válik. Képesek vagyunk nagyon sokáig várni arra az ígéretre. Mert reményt ad. Mert amikor kaptuk az ígéretet, akkor kicsit különlegesnek éreztük magunkat, hogy valaki nekünk tett egy ilyen ígéretet. És egyáltalán nem számít, hogy az csak egy aprócska vagy valami életet megváltoztató dolog. Azt hisszük, hogy a másik is gondol erre az ígéretre és csak várjuk és várjuk, hogy mikor jön el a pillanat. De az a pillanat már csak a képzeletünkben létezik. Képesek vagyunk tényleg nagyon hosszú ideig várni, akár évekig is, mert ilyen az ember. Vár, reménykedik, bízik. Végül a sok-sok várakozás nem hozza el a várt beteljesülést, így marad a lemondás, a csalódás és bizony némi keserűség. Amikor már egyre több és több ígéret marad megvalósulatlanul, kezdjük felszínesen venni az ígéreteket.

Én legalábbis egy idő után kezdtem felszínesnek venni. Úgy gondoltam, hogy oké, tegyél csak ígéretet, de majd akkor bízom benne, ha meg is történik. Mert többször volt, hogy ugyanazon személytől kaptam ígéreteket, de mivel cselekvés végül nem volt mögötte, már nem hittem el, hogy amit ígér, az valaha be is fog teljesedni. Itt most tekintsünk el attól, hogy azért nem valósult meg, mert már nem is bíztam benne, már nem hittem, hogy valaha meg is valósul. Hiszen sokáig hiszünk benne, hogy mégis megtörténik. Sokáig, ahogy írtam, évekig képesek vagyunk várni. De egy idő után az ígéret már csak egy elszállt szó marad.

Az egyik, ami lehet, hogy nem hangzik ígéretnek, de amúgy mégis az: Majd később elmondom.

És akkor csak vársz és vársz, hogy amikor találkozol az illetővel, el is mondja azt a valamit. De aztán hopp! Mégsem mondja el. Ő már nem tartja fontosnak, téged meg furdal a kíváncsiság, mert mégis tudni szeretnéd, hogy mi történt akkor, amikor a majd később elmondom ígéretet tette. Csak biztos akarsz lenni benne, hogy mégsem miattad mondta le a találkozót például.

A másik kedvencem: később hívlak.

És megint csak telik az idő. Eltelik egy óra, kettő, három, egy fél nap, egy, kettő, egy hét. Valamikor néhány hónap.

Aztán csak megtörténik a hívás, de akkor már némileg keserű szájízzel veszed fel a telefont. Mert te vártál, de a másik bele sem gondolt abba, hogy te esetleg aggódsz, hogy mennyire várod, hogy visszahívjon. Mert lehet, hogy valami fontosat akartál te is megosztani vele, de a másiknak éppen nem volt ideje. Később meg már kedved sincs elmesélni azt a fontos dolgot, mert ha a másiknak nem voltál fontos pár perces beszélgetés erejéig, akkor neki az sem lesz fontos, amit mondani akartál.

Néha persze azért esne jól beszélgetni, mert veszettül magad alatt vagy, de nem tudod közölni a másikkal, mert éppen nem jó neki, de majd visszahív, amire aztán várhatsz.

Nehogy félreértsetek, egyáltalán nem sértettségből írok most. Már lehiggadtam jó ideje, hogy ezt így meg tudjam írni. :)

Kaptam ígéretet, hogy majd elviszlek a tengerpartra, de a sok éves kapcsolat alatt soha nem történt meg.

Volt, aki feleségül akart venni és tőlem akart gyerekeket, de amikor oda került volna a sor, hogy komoly kapcsolat, valahogy mintha ezt az egészet elfelejtette volna.

Volt, aki életmódot váltani akart segíteni jó néhány évvel ezelőtt, de ő meg valahogy eltűnt, nem lehetett elérni és aztán mindig csak kifogásokat keresett.

A kifogáskeresés is egy szép kis téma.

De volt egy rakat találkozásra, beszélgetésre ígéret, ami soha nem történt meg. Találkozzunk, igyunk egy kávét és beszélgessünk! Két kezem is kevés volna megszámolni, hogy mennyi nem jött létre.

A hozok vagy viszek neked, segítek, megnézem, megmutatom, megcsinálom, elolvasom, adok belőle, melletted leszek ígéretekből meg aztán annyit kaptam, hogy tele lett a padlás, amit aztán ki kellett rámolnom, hogy valami sokkal jobb dolgoknak csináljak helyet.

Mert igen, egy idő után már minden ígéretet úgy kezeltem, hogy jó volt hallani, de erről ennyit is. Megvalósulásának esélye megint egyenlő a nullával. Most már ugyan kevésbé hagy nyomot bennem egy ilyen ígéret meg nem valósulása, de régebben sokkal jobban a szívemre vettem. Igenis rosszul esett, fájt, hogy csak nekem fontos az az ígéret, a másiknak egyáltalán nem. Ilyenkor tényleg azt hittem, hogy egy kicsit fontosabb vagyok, hogy egy ilyen ígéret egy kis szeretetmorzsa, hogy részem lehet valami jóban egy számomra kedves emberrel. Azt hittem, más is örülne nekem, örülne, hogy egy kis időt eltölthetünk együtt egy beszélgetés során akár telefonban, akár egy kávé mellett. Szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy mégsem számítok annyira.

Ma már egy ígéretet sem tudok komolyan venni, amíg meg nem valósul.

Nekem is időbe telt, hogy elfogadjam, a másik olyan, amilyen. Próbálok nem megsértődni, nem magamra venni, ha valaki nem tartja meg felém az ígéretét. Az róla szól és nem rólam. Aki már kicsit is jártas önmaga megismerésében, azt tudja, sejti, hogy miről beszélek.

Már sok-sok éve egy nagyon rohanó világban élünk és elfelejtjük, hogy vannak apró kis dolgok, amik szebbé teszik az életünket vagy mi szebbé tehetjük másét. Ezért is kell nagyon odafigyelnünk arra, hogy amit mondunk, azt később be is tudjuk-e tartani. Mert inkább százszor gondoljuk át, hogy mit mondunk a másiknak, minthogy aztán ne legyen belőle semmi. Értem én, hogy mindenkinek millió dolga van, meg a munka, meg a család, meg az ez meg az. De kérdem, tényleg ennyire nincs sokaknak ideje arra, hogy csak egy rövid időt szakítson, párdon, szenteljen, szánjon az életéből egy másik emberre? Nem mindegy, hogy muszájból szakítasz időt vagy szentelsz valakinek figyelmet. Ez utóbbi sokkal nagyobb kincs. Tényleg minden más fontosabb, mint az emberi kapcsolatok? Tudjátok, hogy mennyi szeretet van akár csak egy rövid találkozóban is? Emberi szeretet. Olyan sokat lehet ilyenkor adni és kapni is. Még tanulni is lehet belőle.

Tényleg jól gondoljátok át, hogy kinek mit ígértek. Mert azt sosem lehet tudni, hogy a másikban milyen érzéseket kelt egy ígéret. Inkább ne mondjatok semmit, ha biztosak vagytok benne, hogy sosem fogjátok tudni megtartani a szavatokat.

„Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.” Szól a mondás, ugyebár. És igen! Amíg meg nem valósul, addig csak szép szavak, amelyek elszállnak. De ha egy ígéretet megtartasz, akkor biztos lehetsz benne, hogy a másik (na jó, én biztosan) úgy fog rád nézni, hogy micsoda fantasztikus ember vagy, aki képes betartani az ígéretét. Erősíti a bizalmat.

Én általában bízom az emberekben, annak ellenére is, hogy már milliószor bizonyították, hogy mégsem kellene. Mindenkinek elsőre adok esélyt, aztán talán másodjára is, de utána már én sem tudok bízni. Mégis volt, akinek túl sok esélyt adtam, de annyiszor is fáztam rá. Ez az én hibám volt.
Bizony, a bizalom törékeny dolog. Az ígéret betartásával például lehet erősíteni.

Az is fontos lehet, hogy ha mi teszünk egy ígéretet, azt soha ne kössük feltételekhez. Mert akkor az már nem szívből jövő ígéret lesz, hanem egy üzlet inkább. Ha valamit nem tudsz szívből, szeretetből megtenni, akkor jobb, ha nem is mondasz semmit. Igen, a szeretetet tartom a legfontosabbnak. Talán azért is, mert nekem mindig is oly kevés jutott és bizony most sem bővelkedem benne. Ezért is örülök mindig, ha találkozom valakivel, beszélgetünk, hülyéskedünk, nevetünk, sétálunk egy jót. Nekem ezek igenis fontos dolgok. Olyan szeretetteliek. Ahol megmutatkozhatnak belső emberi értékeink. A szívünkből adunk valamit és ez a legszebb dolog.

Jó ideje igyekszem odafigyelni arra, hogy kinek mit mondok. Próbálok nem tenni olyan ígéretet, amit aztán nem tartok be. Mert ettől én is rosszul érzem magamat. Még most is eszembe jut több olyan ígéretem, amit én nem tartottam be. Még ma is azt érzem ezektől, hogy bizony akkor becsaptam valakit. Nem akkor és nem szándékosan, amikor tettem az ígéretet, hanem akkor, amikor nem tartottam be.

Ne tegyetek hát felelőtlenül ígéretet! Legyetek tudatosak a beszédetekre és csak olyat mondjatok, amit be is tudtok tartani. Ha pedig nem, akkor legyetek őszinték a másikkal, ne kifogásokat keressetek és tudjatok őszintén bocsánatot kérni! Ezek nagy dolgok, higgyétek el! A másik nagyon is fogja értékelni, ha így tesztek. Ekkor van esély arra, hogy legközelebb is ad majd egy esélyt, hogy be tudd tartani az ígéretedet.

Még egy tapasztalat. Az emberek a számunkra nem igazán fontos vagy idegen embereknek tett ígéreteiket általában nem tartják meg sohasem. Szintén rengeteg példám volna erre is. Csak azért nem írom le ezeket, mert akkor csak visszamennék egy negatív lelki állapotba és csak a sérelmeimet ismételgetném, amit nem szeretnék. Túlléptem már ezeken.

De tudjátok, az ilyen számunkra nem fontos emberek felé is meg kell tartanunk, amit ígértünk. Ez csak a mi becsületünk. Ha tudjuk, hogy úgysem fogjuk betartani, ne tegyünk ígéretet!

Álljon itt most idézet Wass Alberttől, aki nagyon jól megfogalmazta a dolgot:

„Wass Albert: Nagyapám tanítása

Idefigyelj – mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!

Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.
Idefigyelj – mondta.
Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted? - Értem – hebegtem megrendülve. - Dehogyis érted – csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed.

Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát.

Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted? Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek – akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.

A megbízható embert még ellensége is tiszteli – mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni.
A többi szemét, amit elfú a szél…”

Még egy tőle:

„Az ember szava nem szél, ami jön és elmegy. (...) Amit az ember mond, az úgy is kell legyen. Nem csuda ez, hanem becsület.”

Kilépve az időből

Most megint valami olyanról fogok írni, ami szokatlannak tűnhet a mai világban, ebben a városi létben.

Nem olyan régen kezdtem azt csinálni, hogy néha egy egész napra, vagyis 24 órára lekapcsolom magamat az internetről. Jobban mondva, rá sem csatlakozom az internetre. Mivel nekem csak mobilnetem van és másra nincs lehetőségem ebben a lakásban, ezért ezt könnyen meg tudom tenni. Egyszerűen csak kikapcsolom. Ez igazából ad egy nagy fokú szabadságot és nyugodtságot.

Ezen a hétvégén azonban mást találtam ki. Szombaton este 20.00-kor kikapcsoltam a telefonomat és vissza se kapcsoltam ma, azaz hétfő reggelig. Közel 36 órán keresztül egyáltalán nem voltam elérhető. A számítógépemet sem kapcsoltam be. És ami még különlegesebbé teszi ezt az időt, az az, hogy az idő sem létezett számomra. Egyáltalán nem tudtam, hogy mikor mennyi idő van. Mikor keltem? Mikor feküdtem? Fogalmam sincs és őszintén szólva nem is akartam tudni. Szóval teljesen kiléptem az idő alapú világból erre a másfél napra. Rádiót sem kapcsoltam, nehogy véletlenül meghalljam, hogy bemondják a pontos időt.
😀

Tudjátok, tényleg hihetetlenül jó volt ez az idő. Olvastam, meditáltam, főztem. Közben az idővel egyáltalán nem foglalkoztam, egyáltalán nem érdekelt. Nem éreztem frusztrációt, hogy mennyi az idő, mit kellene csinálnom még, mire van időm. Teljes szabadságomban voltam. 💗
Hiszen állandóan időhöz vagyunk kötve. Azt nézzük, mennyi az idő, vajon miről maradunk le, mire kell még időt szakítanunk, minek kell még beleférnie a napi időkeretünkbe. Jó kis stressz, az biztos.

Ez után a nap után bátran mondhatom, hogy igazán megérte kilépni az időtlenségbe egy teljes napra. Azt hiszem, nem ez volt az utolsó alkalom, máskor is meg fogom tenni. És meleg szívvel tudom ajánlani mindenkinek, hogy legalább egy napra tegye meg.

Állandóan rohanunk, mindig van valami dolgunk és mindig időzavarban, időhiányban vagyunk. Kérdezhetnétek, hogy ugyan mit is képzelek én, hiszen a világ csak így működik, hogy figyeljük az időt, igaz? Persze. Működjön így. De egy-egy napra, akár fél napra is érdemes lenne kilépni belőle, hogy megtapasztaljuk a másik felét is. Mindenkinek a saját érdeke és a saját döntése, hogy szán-e magára egy kis időt vagy időtlenséget. 😉😊💖

Majd idővel beszámolok arról is, milyen hatással van az életemre hosszú távon egy-egy ilyen nap. Most még korai lenne írni erről egy nap után. 😃

Egész nap egyáltalán nem frusztrált, hogy nem tudom, mennyi az idő. Jujjj, de jó volt! 😍
Az egyetlen, ami idegesített, az a fújó szél volt. Idefent a nyolcadikon számomra kissé ijesztő hallgatni. Most persze nem volt olyan veszett, mint nem is olyan régen, mert az valóban elég félelmetes volt.

Á, meg is van! A lakást ezentúl időtlenségi kapszulának fogom hívni. Zseniális vagyok! 😁
Mert hiszen az idő is csak azért létezik, mert megfigyeljük. Nem? Szerintetek? Ez jó gondolat, kicsit jobban is elgondolkodom és kigondolkodok valamit róla.

Oké, befejeztem. 😀

Vigyázzatok magatokra! 😘

18 év

Mostanában nem igazán volt kedvem, hogy bármit is írjak. Ihlet az lett volna. De most itt vagyok. 😍

Az emberi emlékezet! Mindenféle dátumot nyilvántart, emlékszik dolgokra, aztán vagy megünnepli, vagy elsiratja újra és újra minden évben azt a napot. Nekem is vannak ilyen emléknapjaim. Pontosan 18 éve is történt valami…

Íme, elérte felnőttkorúságát a budapesti életem. Ez is megértem. 18 éve egy keddi napon költöztem ide. Április 5-én. Mennyi minden történt azóta! Olyan sok mindent megéltem itt, aminek örülök is, meg nem is. Voltak nagyon jó dolgok, de voltak nagyon fájdalmasak is. Soha nem akartam ebbe a városba költözni és soha nem is tudtam megszeretni igazán. Részben bánom, hogy ideköltöztem, részben nem. Itt szereztem érettségit, jogosítványt, jártam tanfolyamokra, veszítettem el egy babát, lettek barátaim, majd léptek ki az életemből, itt tapasztaltam meg nagyon az emberi közönyt, de kaptam nagyon sok szeretetet is. De itt történt, hogy visszakaptam a lányomat. :) Ahogy itt történt az összes változásom is. Sok embernek lehetek hálás, hogy hozzátett valamit az életemhez, még olyanok is, akik látszólag inkább a negatívabb oldalt képviselték. Nekik is köszönhetek ezt-azt.

Igaz, hogy igazán különleges dolgokat is itt éltem át, itt kezdtem írni. Ezeket a tapasztalatokat azért nem cserélném el semmiért sem. Halkan súgom meg, hogy ezt csak utólag gondolom így, mert amikor átmentem egy-egy rossz tapasztaláson vagy élményen, akkor szívesen cseréltem volna valakivel.

Mindenesetre vágyom vissza vidékre. Egy kis házikóba, saját kertet művelni, zöldségeket nevelgetni és élvezni a tiszta levegőt. Mindegy, hogy hová, csak el innen. Na jó, majdnem mindegy. 😊

Két évvel ezelőtt, április 6-án történt, hogy a testem úgy kívánta, ne egyek többet húst. Azóta növényi étrendes vagyok, amit nem is bánok. Az egyetlen állati termék, amit fogyasztok, az a méz és a virágpor. Mert szerintem ezek tele vannak olyan jó cuccokkal, amik jót tesznek a szervezetnek és egyáltalán nem károsak. Talán annyira már ismertek, ha olvastok, hogy tudjátok, megtanultam a testemre hallgatni. Ami kell neki, azért mindig „szól” valamilyen formában és én hallagatok rá. A mézet pedig nagyon szereti. 😊💛💛💛

Egy évvel ezelőtt, napra pontosan nem tudom, hogy mikor, ütött ki rajtam, vagyis engem az alkohol. Előtte is csak évente néhány alkalommal ittam egy kevés alkoholt, de azóta semmi. Ez is egy olyan dolog, aminek tulajdonképpen nagyon örülök. Az alkohol is egy méreg a szervezetnek. Hiába is mondja bárki, hogy kis mennyiségben gyógyszer, én ezzel nem értek egyet. De mindenki csinál, amit akar, úgy mérgezi magát, ahogy akarja.😎

Ez a tavasz már csak ilyen. Igazán nagy dolgok tudnak ilyenkor történni. Tényleg, mintha minden megújulna. Nem csak a természet, hanem maga az ember is. Én legalábbis ezt tapasztalom hosszú évek óta. Nekem a szülinapom is ugye március közepén van, egészen közel a tavaszhoz. Ahogy már egyszer régen megírtam, ilyenkor mindig történik valami. A szülinap egy fordulópont, egy új év, talán egy új életszakasz kezdete. Még akkor is, ha túlságosan kirívó dolgok nem történnek. Mert idén is figyeltem, de olyan nagy dolog nem történt most a szülinapom környékén. Ezt a környéket úgy plusz-mínusz egy hónapban mérem. Igaz, addig még van néhány nap, hogy a szülinap utáni egy hónap is leteljen. Még bármi megtörténhet. 😊😉😍

Ráadásul ez a szülinapom egy dupla számos szülinap. Két szép számmal. :) Ahogy a lányomnak is idén dupla számos volt. Ezt azért megünnepeltük. Ilyen nem fordul elő minden évben. 😀 Én szeretem egy kicsit úgy képzelni, hogy ezek különleges számok, ezek is, és talán történni fog valami nagy dolog is.

Jaj, de kis buta vagyok! Most jut eszembe, hogy hiszen bő két héttel ezelőtt befejeztem egy könyvemet. Amit annyira szeretek! Ez is nagy dolog.

Meg végül is történtek kisebb-nagyobb dolgok. Egy-egy találkozás. Kaptam ajándékokat, persze nem feltétlenül a szülinapomon. Eltűntek emberek az életemből, amit szintén nem bánok. Nem én vesztettem többet. Gazdagodtam újabb növénykékkel. Nemrégiben ajándékoztam is el belőlük. 😊

Ja, és persze azt se felejtsem el, hogy két héttel ezelőtt egy nagytakarításba is belefogtam.

Párkapcsolati dolgokról továbbra sem tudok nektek beszámolni. Többen is megkérdezték, mi lehet az oka, hogy ilyen régóta egyedül vagyok? Mi lehet az oka, hogy egy ilyen szép nő egyedül van? Erre én mit mondjak? Passz. Nem tudom. Tapasztalatom szerint a virtuális térből kilépve elég nehezen lehet ismerkedni. De ebbe most ne menjünk bele! Most maradjunk az emlékezéseknél!

Sokszor elgondolkodom, hogy miért is tartunk számon egy csomó dolgot? Miért akarunk mindig emlékezni? Mert amikor emlékezünk, nagyon sokszor valami szomorú dologra emlékezünk. Én azt hiszem, igazán jó volna, ha nem tartanánk mindent észben. Könnyebb volna túllépni dolgokon. Ha nem emlékeznék folyton hol erre, hol arra. Így állandóan csak visszamászkálunk a múltba, elmerengünk, eltöprengünk, aztán lehet, hogy dühöngünk vagy sírunk. Miért kell ez nekünk? Fogalmam sincs. Hát nem tisztára bolondok vagyunk mi, emberek, hogy régmúlt dolgokon kesergünk, ahelyett, hogy előre néznék, oda, ahol az élet van?

De azért, hogy a jó dolgokat még szaporítsam, öt évvel ezelőtt született meg végleges formájában az első megjelent könyvem. Így március-április környékén befejeztem, lektorhoz került (vagy inkább korrektorhoz), elkészült a borító és nyomdába küldtem. :) Mekkora hatalmas dolog volt ez akkor nekem! Most is az. Mert egy könyvet megírni is nagy dolog, ha sikerül befejezni, az még nagyobb, ha még nyomdába is kerül, akkor az már óriási. Ennek a folytatása is már készülőben. 😊

Most semmi különöset nem akartam nektek írni, csak néhány dologról megemlékezni. Aztán megpróbálok valahogy túllépni azon, hogy állandóan emlékezgessek. Az élet nem a hátam mögött van, hanem előttem. Pláne, ha tanultam a múltból, akkor már semmi értelme visszanézegetni. A sírhatnékos dolgokra semmiképpen. A jó dolgokra azért lehet emlékezni. Mert a jó dolgok adnak egy kis löketet, egy kis plusz energiát, ami a sírós dolgokról nem mondható el. Azok inkább visznek energiát. No, ne filozofálgassak most ezeken, igaz? Lépek is tovább. Úgyis benne vagyok a tanulásban, úgyhogy megosztás után már fogom is kezembe a könyvet, amiből tanulok.😊

Vigyázzatok magatokra és csak a szépre emlékezzetek!😘💗

 

Ui.: az még kimaradt, hogy a hajamat is egy éve festtettem be utoljára. 😊 És nem is bánom. Az ok egyébként az volt, hogy a bőröm nem bírta tovább. De így is nagyon szeretem a hajamat. 💖 

Egy új könyv

Tudom, hogy már írtam az írásról. De most megint. 💖💖💖

Tudom, hogy néhányan már tudjátok, hogy sikerült befejeznem egy újabb könyvemet. Ez óriási dolog.
Még 2020-ban kezdtem el írni, de nagyon sok időt kihagytam. Egyszerűen nem volt hozzá ihletem. Ha meg nincs ihlet, akkor hiába is próbálkoznék, semmi jó nem születne belőle. Az nem az igazi. Az az igazi, amikor úgy érzi az ember, hogy most igen, jön valami belőle, azt leírja. Közben persze maga a történet is mindig változik. Ezek a változások meg egyenesen hozzák magukkal a több ihletet.

Megvolt egy alaptörténetem. Elkezdtem füzetbe írni. Párat teleírtam ezzel a történettel. 😀😍 A legjobb kézzel írni. Ilyenkor sokkal több minden fel tud jönni az emberből. A kézírással egy egészen másik világba lehet kerülni. Nincs idő, sem tér, nincs semmi más, csak maga a történet benned, körülötted, veled. Imádás! 💗💗💗
Aztán ugye voltak a szünetek, majd megint írtam. Eljutottam oda, hogy ideje lenne begépelni. Írtam és írtam. Tudjátok, imádok gépelni is. 😍 Ez is el tud vinni egy másik világba, de itt azért odafigyelek, hogy jól is írjam, amit írok. Mert én a kapkodósabb fajta vagyok, akinek a gondolatai előrébb vannak kicsit az ujjai sebességétől. Vagyis gyakran már azt a szót gépelem az előzővel összefűzve, ami a következő lett volna. Érdekes szavak születnek ilyenkor. Vissza kell fogni magamat, hogy az ujjaim és a gondolataim pontosan csak azon a szón legyenek, amit éppen le kell írni. Így olyan, mintha magamban felolvasnék egy könyvet, csak lassan. 💝

Szóval, a gépelés. Ó, nehogy azt higgyétek, hogy akkor előszedtem a füzeteket és már minden úgy is maradt! Előszedtem, elkezdtem gépelni, gépelek, gépelek. Egy ideig egész jól haladtam a füzetből. Aztán egyszer csak elkezdett a történet megváltozni. Elkezdte önmagát írni. Én meg csak lestem. Kénytelen voltam azt írni, amit maga a történet akart. Így esett, hogy sokszor egészen más lett egy fejezetben, mint amit terveztem. Nagyon sokszor még azt sem tudtam, hogy mi lesz a következő mondta. Ez ám az izgalmas! Aztán már úgy írtam, hogy én is épp olyan kíváncsian vártam a folytatást, mintha egy könyvet olvasnék és nem tudom, mi van benne. Ez a történet is alakult, formálódott szinte folyamatosan.
Néhány nappal ezelőtt írtam meg az utolsó fejezetet. Volt egy gondolatom, hogy legyen vége, de amikor írtam, még én sem tudtam, mi lesz a történet vége és mi lesz a szereplőkkel. Ezt már csak gépeltem, ez füzetben nem született meg. 💜💜💜
És milyen szép vége lett! 💗💗💗

Aztán természetesen az egészet újra elolvastam. Javítottam, ha kellett. Sorokat rendeztem. Valamit beleírtam még, valamit kivettem. Még mindig változott egy kicsit. Tegnap este a végére értem. Be kell valljam, elsírtam magamat. Nem szoktam könyvön sírni pedig sohasem. De tényleg olyan megható volt. 😢💖
És örülök, hogy ilyen lett a vége.

Nos, talán egyhamar nem fog megjelenni nyomtatásban, de még soha nem lehet tudni. 😉😀
A tényszerű adatok róla: 281 oldal, A5-ös méretben, 80 367 szó, 515 543 karakter. 💝💝💝

Az írás maga a csoda. Egy varázslat. Másik világ. Az egyik legjobb dolog a világon.
Gondolom, ahányan írunk, annyiféle véleményt alkotunk magáról az írásról. Én azt mondom, akinek kedve van hozzá, az írjon és ne foglalkozzon semmivel! Az kell, hogy a te írásod belőled szülessen meg.
Én is csak írtam. Semmiféle szabályt nem követtem. Nem is nagyon érdekelnek, hogy kell "jól" felépíteni egy könyvet. Csak írni kell és kész. Szerintem. Lehet, hogy így csak én és az ismerőseim olvassák, de nekem az is elég. 😍😍😍
Az sem számít, ha ez egyelőre az "asztalfiókban" marad. 💗 Már így is, úgy is megszületett és életre kelt. 💖

Aki szeret vagy szeretne írni, az söpörjön félre minden kifogást az útjából és tegye meg! Az biztos, hogy fantasztikus utazásban lesz része, akármi is legyen a története. Én ezt az élményt semmiért sem cserélném el. 💝💖💗😍 Ajándék számomra is, hogy írhatok.

Csak írjatok! 😊😘😘😘 És élvezzétek az utazás!
Kalandra fel!

Ezt pedig azért, mert a kedvenc virágom 💗💗💗💗💗💗💗💗💜💜💜💜💜 Ránézek és belélegzem az illatát. 😍😍😍😍😍😍

Nem unalmas...

Muszáj elmesélnem nektek ezt a mai napot, mert annyi minden és olyan történések voltak benne, hogyha talán nekem mesélik, nem biztos, hogy elhinném. Na jó, elhinném, de amúgy!😉😊

Kezdjük a tegnapnál. Egy nagyon kedves ismerősömnek meséltem két hangyagondolatnyi eseményt a tegnapi napomból. Egy könyvárus pasival egy jót viccelődtünk, egy másik pasi meg mást akart. Nem is lényeges. Az ismerősöm azt mondta, nem unalmas az életem. Azt válaszoltam, hogy ha elmegyek otthonról, akkor valóban nem. Amúgy itthon sem, mert tuti találok valamit, amit szívesen csinálok vagy egyszerűen nem csinálok semmit.😁

Szóval, az ismerősömnek és nekem is igazunk volt. Nem unalmas, főleg nem akkor, ha elmegyek itthonról.

A mai nap aztán végképp nem volt az. Találkozások tömkelege, dráma, ami még a szappanoperákat is lekörözi, ajándékok, bókok. Soroljam még?

Kezdem az elején. Elindultam és alig néhány méter után az utcán az egyik szomszédnőmbe botlok, aki elhalmoz kedves dicséretekkel a külsőmet illetően. Köszönöm.

Ma körmöshöz mentem. Imádom a szép körmeimet, de ti ezt már tudjátok.💗💗💗 A maiakat is köszönöm szépen. 😍 Tavaszi körmöcskék! 😊😍😍💗

Egyszer csak kaptam egy telefonhívást. Azt hittem, szívrohamot kapok. 😲😲 Hivatalból kaptam hívást és egy olyan személyhez volt köze, aki már több, mint tíz éve nem az életem része. Mindegy, volt egy kis kavarás, félreértés, mi egyéb. Mondja a hölgy, hogy még nyomoznak az ügyben és majd visszahív. Ne higgyétek, hogy valami bűnügy volt. Nem, csak pénzügy. Ami engem érintett rosszul. Hadd ne mondjam, hogy én olyan káromkodást engedtem meg magamnak, na nem a hölggyel szemben, csak miután letettem a telefont, hogy volt vagy három sor is. Szegény körmösömtől elnézést is kértem, de egyszerűen muszáj volt. Aztán mást sem tudtunk csinálni, mint kínunkban röhögni. Hogy a francba keveredik ő az én mostani életemhez, pláne pénzügyileg? Tisztázódott a helyzet elég hamar. Szerencsére.

Nem volt még fél tizenegy, de már olyan drámákat éltünk meg, hogy ezek mellett a szappanopera elbújhat. De ez csak egy pillanatra volt drámai. Aztán már nem is. Szerintem. 😄😄😄 Vicces volt és hirtelen katasztrofális.

Ezek után találkoztam egy másik kedves ismerőssel. Kaptam ajándékot! 💖💝 Egy üveg virágport. Arany virágport. Fenomenális! 💗💗💗 Azt hiszem, tudja, mit szeretek. 😋😊 Szerintem mondhatom, hogy örültünk a találkozásnak. Bár rövid volt, mégis sikerült kicsit beszélgetni. Olvasni a másik tekintetéből. Érdeklődés, kedvesség, mosolyok.

Mikor tőle eljöttem, épp egy másik fiatalember haladt el mellettem és meghallotta, ahogy magamban beszélek. Szoktam és szeretek is. Jól el tudok diskurálni magammal és egész jó végkifejlete szokott lenni. 😂😉Útvonalat gondolkodtam, hogy onnan hogy jutok máshova, ahová szeretnék. A fiatalember máris felém fordult és már mondta is a lehetőségeket. Annyira kedves volt! Megköszöntem és szép napot kívántam neki. Szeretem az ilyen spontán dolgokat. Meg ezeket a kedvességeket. Annyira jó!💚💛💙

Következő találkozás a vegán pékséges eladóval volt. Vele is annyira jókat szoktam elbeszélgetni. De tényleg. Ismerősök lettünk a közösségi oldalon.

A sorrend: hazajöttem, ettem, aztán megint nekiindultam. Ez ma egy ilyen nap volt. Elmentem egy kis vitaminszerzésre. Nem nagy titok, hogy az Örsön jártam, onnan pedig gyalog indultam haza. Azon a jó hosszú szakaszon, ahol alig járnak, a bicikliúton mentem. Ott sütött a nap. Közel s távol sehol senki, de egy biciklis rám szól, hogy ott a járda. Mondom, köszi! Mást nem zavartam, de őt igen. Aztán folytattam utamat a biciklisávon és nem jött senki, én pedig élveztem a napsütést az arcomon.😍😊

Megint egészen Kőbányáig sétáltam. Jaj, imádom ezeket a sétákat. Kitaláltam nagyjából a következő könyvem sztoriját meg egy-két szereplőjét. Beugrottam egy másik kisboltba apróságokat venni, és úgy voltam, hogy vilivel jövök haza onnan már.

Ismeritek a mondást, hogy: Semmi sincs véletlenül! 😮😅

Hadd ne mondjam, hogy szerintem ez az egyik legigazabb dolog a világon és mindig megállja a helyét. Pont alsónál terveztem vilire szállni. Erre pont ott volt egy nő. Rám néz, megszólít:

- Ne haragudj! De olyan ismerős vagy! Nem véletlenül a … gimnáziumba jártál?

- De! És te is ismerős voltál nekem.

Éljeeeen! Megoldottuk a rejtélyt. 15 évvel ezelőtt érettségiztünk felnőttként esti képzésen. Akkoriban nem igazán voltunk nagyon beszélő viszonyban, csak olyan osztálytársiban. Nem volt közös témánk. Persze, akkor én is más voltam. De ahogy elmesélte, ő is nagyon sokat változott. Most, 15 év után pedig úgy beszélgettünk, mint valami nagyon régi ismerősök. Kötetlenül, felszabadultan és mindenről tudtunk beszélgetni. Persze ő is jött a vilivel és ugyanott szálltunk le. És még jó darabig dumcsiztunk. 😀
Szeretem az ilyen találkozókat is. Tényleg annyira, de annyira jók! 💚

Én is megdicsértem őt, de ő aztán még inkább elhalmozott a külsőmet illető bókokkal. 💛💛

Tudjátok, igazán értékes, ha egy nő meg tud dicsérni egy másikat. Az ember érzi, tudja, hogy mikor igazi az a bók és ma mind igazi volt. Nem csak nőktől, férfiaktól is kaptam bókot, de tőlük csak a tekintetükkel. Minden bók egy ajándék és mindet nagyon köszönöm. Sokkal szebbé tettétek a napomat! 💝💝💝

Ki gondolta volna, hogy a mai napnak ennyire életem régmúltam szereplői lesznek a szereplői? A döbbenetem aztán akkora volt és még most is az. Szerintem teljesen hihetetlen. Őszintén szólva, imádtam ezt a napot! És még nincs vége! Most írom ezt, aztán jöhet egy kis olvasás.

Úgy, ahogy volt és van, imádom ezt a napot! 😍😍😍 Olyan különleges. Fantasztikuuuuus! 

Legyen minél több bolondos, örömteli, vidám, nevetős napotok! Meg nekem is! 😉😍 Annyira szép az élet! Annyira szeretem! 💗💗💗 

Titeket is! 😉😘😘😘😘

Nélkülöztem… de jó volt!

Tegnap reggel hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy egy teljes napra kikapcsolom az internetet. Az egyik legjobb döntés volt, amit meghoztam. 💖

Olyan nyugalom volt rajtam egész nap, amilyet már rég tapasztaltam. Nem voltam ideges, hogy vajon ki kereshet, miért kereshet. Nem nézegettem a telefonomat. Nem vártam üzenetet. Nem érdekelt a közösségi oldal sem. Egyáltalán nem hiányzott. Ezek helyett csak arra fordítottam figyelmet, ami nekem jó volt. Történetesen olvastam és írtam. Jobban mondva javítottam egyik könyvemet, amit ma folytatni fogok. Ma már elérhető leszek interneten is, de amúgy mindig elérhető vagyok telefonon.

Tegnap találkoztam egy barátnőmmel, akivel már hónapok óta nem láttuk egymást. Vele is telefonon értekeztünk, hogy ki hol van, hogy találjuk meg egymást a találkozó helyszínén.

Ez az internet egyszerre áldás és átok. Sok szempontból áldás, ezt mindenki tudja. Lehet tanulni, olvasni, mindenhez szinte egy pillanat alatt hozzáférni, megkapni. A jó oldalát nem is sorolom.

Azonban a másik oldal koránt sem áldásos. Gyakran utazom tömegközlekedéssel. Van olyan, hogy beszállok a metróba, körülnézek és azt látom, hogy kivétel nélkül mindenki a telefonját nyomkodja. Úgy nagyjából húsz ember. Kivétel nélkül mindenki. Amikor az utcán sétálok, most már nagyon gyakran látni úgy sétálni embereket, hogy fejük lehajtva és éppen valamit molyolnak a telefonon. Fel sem néznek. Meg sem látják a körülöttük lévő világot. Azokról nem is beszélve, akik a zebrán is így kelnek át.

Mi van ennyire fontos abban a telefonban, az internet világában, amiért hajlandók az emberek akár az életüket is kockáztatni? Mert ez egy kockázat. Nem is kicsi.

Talán azt hiszik, hogy az interneten egy másik világban lehetnek, de így az élet szépen elmegy mellettük. Sokan panaszkodnak, hogy egyedül vannak, de fogadni mernék, hogy sokan vannak egyedül az ilyen telefonnyomkodós emberek között is. Fel kellene nézni néha a telefonból és észrevenni a körülöttünk zajló világot.

Arról nem is beszélve, hogy minden ott van előttünk, nekünk egy pillanat alatt. Ismeri még egyáltalán valaki a várakozás izgalmát? Ma már türelmetlenek vagyunk, ha nem azonnal kapunk meg valamit, ha arra várni kell. Túlságosan felgyorsult a világ és mindent azonnal akarunk. Az internetről.

Ezen figyeljük mások életét. A leendő munkáltatók megnézik, milyen a profilod, ha van ilyen. Aztán döntenek. Hol van ma már a személyes találkozó varázsa? A beszélgetés, kérdezés-válaszolás? De ez minden másra is igaz. A randizásra is. Sokan arra már nem vesztegetnek időt, hogy személyesen találkozzanak valakivel. Ha nincs rögtön kép, akár intim, ha nem megfelelően válaszolsz, mert éppen kicsit fáradt vagy, akkor a másik már nem is pazarol rád több időt. Ennyi voltál számára. Pedig itt nem te vagy a hunyó, hanem a másik, így ítélkezik rólad. Közben semmit nem tud és nem is akar megtudni rólad. Nagyon-nagyon szomorú.

Függők lettünk. Rabok. Az internet, a kütyük rabjai. Ez borzalmas. Olyan világot élünk, ahol internet nélkül szinte már nem is lehet élni. Kivéve, akik kivonulnak ebből a civilizációnak nevezet káoszból. Milyen jól teszik! Vagy azok, akik találnak valami olyan elfoglaltságot maguknak, ami számukra sokkal hasznosabb, mint az interneten, a kütyükön lógni órák hosszat.

Azt hiszem, többször fogok ilyen internetmentes napokat tartani. Valóban nagyon jó hatása van. Mellékhatásai: nyugalom, béke, csend, alkotás, másfelé fordulás, kikapcsolódás.

Még akkor sem néztem meg a telefonomat, amikor a városban olyan útvonalon utaztam, amit nem ismertem. Inkább megkérdeztem valakit, hogy merre és mivel kell menni. Ilyen egyszerű az egész. Személyes kontaktust létesítettem. Lassacskán már ez a kifejezés is ritkaságszámba fog menni, annyira a kütyüinkre vagyunk hagyatkozva. Pedig egy kedves szó, egy rövidke párbeszéd az útba igazítás során igazán felemelő tud lenni. Szemkontaktus, emberi hang, tekintetek, mosolyok. Van valami, ami ennél csodálatosabb lenne? Mindezt nem adják meg a kütyük.

Többet nem írok erről. Ez csak az én személyes véleményem és tapasztalásom volt. Már megint.😊

Tegnap reggel 7 órától szüneteltettem az internetet. 24 órásra terveztem, és már most túl vagyok a 24 órán. Amint elkészültem ezzel a cikkel, akkor viszont bekapcsolom, hogy ezt megoszthassam veletek.

De amúgy azt hiszem, senkinek nem tűnt fel a hiányom az internet világából.😀

A rossz hír is csak ma ért el. De tudjátok mit! Nem én vagyok ebben sem a nagyobb vesztes. 😁

Vigyázzatok magatokra!

Ha nem lennék elérhető online felületeken, telefonon mindig az vagyok.

 

Segédvonalak

Valahogy mindig elkezdeni a legnehezebb egy cikket, egy bejegyzést, egy könyvet, vagyis magát az írást. Mindig ezzel vagyok bajban és ezért jön ide ilyen töltelékszöveg a kezdeti nehézségekről. 😀 Pedig nagyon szeretek írni és beszélni is. De ezt már úgyis tudjátok.😉

Induljunk hát ki a beszélgetésből! A legjobb mindig a személyes beszélgetés. Az az igazi. Amikor beszélgetek másokkal (magammal is szoktam 😁), annyi minden történik közben! Sokszor így születnek a megértéseim, a másfajta meglátásaim, több ihletet kapok, jobban elgondolkodok valamin. Ezért is imádom a beszélgetéseket.💗

Amikor kérdést kapok, kapunk, azonnal ott a késztetés az azonnali válaszadásra. De amikor azt mondják, hogy ezen gondolkozz el, akkor bizony el kell gondolkozni rajta. Ami nem is olyan rossz, mert így olyan apróságok is felbukkannak az adott témával, ami a hirtelen válasznál egyáltalán nem.

A legutóbbi ilyen „gondolkodj el” téma a segédvonalak volt. Igen, jól olvastad, segédvonalak.

Ez az újonnan felfedezett hobbimból jött. Közösségi oldalon megosztott képeimre nagyon sok dicséretet kaptam és jó pár kérdést is. Köztük, hogy használok-e segédvonalakat? A válaszom az volt, hogy nem. Szabad kézzel csinálom, a szememre hagyatkozva az arányokat illetően. Persze, hogy nem hajszálpontos, nem mértanilag formált, de így is nagyon szépek (az Alkotásaim oldalamon megnézhetitek őket). És az illető, akivel beszélgettem, rákérdezett a segédvonalakra. Nekem mit jelent a segédvonal? Onnan aztán elindultak a gondolatok. Persze csak szép lassacskán. Nem rontottak ajtóstul a házba. Meg finoman hálózták be az agytekervényeimet.

A segédvonalak az alkotások esetében arra kellenek, hogy minden egyes pontot a megfelelő helyre tegyünk, így adva meg a mandalának a teljes szabályosságot. Akkor nincsenek elcsúszások. Én azonban úgy gondoltam, hogy nem kellenek a segédvonalak és a képességeimre hagyatkozom.

Azonban az életben teljesen kikerülhetetlenek a segédvonalak. Fejtem, fejtem, egy pillanat. Csak ilyenkor oly sok gondolat cikázik a fejemben, hogy gondban vagyok, melyiket írjam le előbb.

Én azt hiszem, hogy minden egyes dolog, minden egyes személy, történés, akármi, egy-egy segédvonal az életünkben. Azt nem kell ecsetelnem, hogy a szüleink és a testvéreink miért, hiszen ők adottak, így vagy úgy befolyásolják az életünket, irányt adnak és hasonlók. Szóval, alapvetően a család lehet az egyik legerősebb és legmarkánsabb segédvonal. Már akinek van. Nekünk, akiknek nincs, azok is segédvonalnak számítanak, akik jelen voltak gyerekkorunkban és valamilyen módon hatottak ránk. Most részletekre nem térek ki. Lényeg, hogy hatással voltak ránk. Hogy ez minket később milyen emberré formált bármelyik esetben is, az akkor derül ki, amikor felelősséget kell vállalnunk a saját életünkért és ezzel boldogulnunk.

A gyerekkori segédvonalakat akár hívhatnám egy erős törzsnek is. Mert ezek nem csak egyszerű vonalak, hanem adott esetben olyan erős, markáns, vastag vonalak, amelyek akár egész életünkre is meghatározhatnak minket.

Közben segédvonal az iskola, a barátok, szerelmek, hobbik, könyvek. Igazából bármi, amihez közünk van. Mert minden, de minden hozzánk tesz valamit, elindít egy úton vagy irányt szab nekünk. Szinte minden pillanatunkban. Mert ilyen segédvonalak a gondolataink is, az érzéseink, a vágyaink. Tehát minden belső és külső dolog az életünkben. Azt mondom, hogy az egész életünket átszövik a segédvonalak. Ha belegondolok, jó kis gombolyag van erről a fejemben. Hálók, vonalak mindenfelé. Nem rossz ez. Sőt, nagyon is kell ahhoz, hogy boldoguljunk az életünkben.

Minden segédvonal visz valahová. Még akkor is, ha csak egy lépésnyire vagy maradjunk egy még kisebb egységnél, ha csak egy gondolatnyira is. Aztán rajtunk múlik, hogy továbbra is szükségét érezzük-e annak a segédvonalnak vagy inkább elhagyjuk és másikat választunk.

Remélem, értitek, amit írok.

Mondhatjuk azt is, hogy vannak jó és rossz segédvonalak. A jók természetesen azok, amelyek inspirálnak, előre visznek, támogatnak, segítenek minket. Mint például egy szerető család.

A rosszak meg akár lehetnének ezeknek az ellenkezői is. De minden rosszban van valami jó. Így azt kell mondjam, hogy a rossz, vagyis a rossznak tűnő segédvonalak akár lehetnek még sokkal jobbak is. Azonban csak abban az esetben, ha képesek vagyunk azt mondani, hogy nekem ez a segédvonal nem kell, inkább ezt hagyom és választok egy másikat.

Legyen egy példa: ahogy mondtam, minden és mindenki egyfajta segédvonal az életünkben. Most hozzunk mondjuk egy barátságot. Két ember, két különböző személyiség, mégis valamiért összebarátkoztak. Aztán nagyon hamar kiderül, hogy az egyik mindig csak panaszkodik, neki semmi sem jó, nem talál semmi örömöt az életben. A másik meg hallgatja, mert mégis csak jó ember a barátja. Csak az a baj, hogy minden beszélgetés után ez a másik valamiért olyan erőtlennek érzi magát, mintha kiszívtak volna belőle valamit. Nos, igen, az egyik, a panaszkodós ilyenkor az életet szívja el a másikból. Ha ennek a másiknak van annyi esze és felismeri, hogy az egyik milyen mérgezően hat a kapcsolatukra, akkor képes arra is, hogy kiszálljon ebből a barátságból, vagyis elvágja ezt a segédvonalat. Hogy ez a mérgező személy miért segédvonal? Mert megmutatta nekünk azt, hogy milyen emberekkel nem akarunk barátságot ápolni, hogy mire nincs szükségünk az életünkben. Ebből pedig következik az, hogy talán képesek leszünk meglátni, hogy mi az, amit akarunk.

Mikor ezeket írom, látom a vonalakat a fejemben. Egy vonal erre, egy másik arra, és folyamatosan ágaznak mindenfelé a vonalak. A fő törzs természetesen mi magunk vagyunk, belőlünk indul minden. Az összes segédvonal is belőlünk indul, mert kapcsolódunk valakihez vagy valamihez. Ezért tud lenni bármi és minden segédvonal az életünkben. Aztán azt is látom, hogy véget ér egy barátság, egy szerelem, akkor az a vonal egyszerűen félbe szakad, nem folytatódik tovább. Csak ott marad a semmibe meredve. Olyan ez az egész, mint egy fának az ágai.

Levelek nélküli fát már mindenki látott. Nos, én pont ilyennek tudom elképzelni a segédvonalakat. Egyikből jön a másik, aztán már nincs tovább. Igaz, hogy a fának letörhetnek az ágai, míg a segédvonalak valójában nem tűnnek el, hiszen örökre ott maradnak bennünk még akkor is, ha már nem emlékszünk rájuk.

A jó ebben a segédvonalas életünkben, hogy mi dönthetjük el, hogy melyik segédvonalra van vagy nincs szükségünk. Nyugodtan el lehet engedni azt, amelyik nem válik a javunkra. Ez ugyan már megint egy másik történet, de pár szóban erről csak annyit, hogy szeretnünk kell magunkat annyira, hogy elengedjük a számunkra ártó segédvonalakat. Nem félni kell attól, hogy mi lesz velünk nélkülük, hanem azt kell észrevenni, mennyi minden más is van egy romboló segédvonalon kívül.

Bizony, nem csak személyek, de helyek, gondolatok, érzések is lehetnek számunkra károsak, így azokat is el kell vágnunk. Az én életemben nem véletlenül van csak nagyon kevés ember körülöttem. Nagyon sokan, akik már nincsenek, nem mondom, hogy rossz segédvonalak voltak, mert az biztos, hogy mindegyik legalább ráébresztett valamire. De megvolt a maguk ideje és helye, tovább már nincs szükségem rájuk. Valamelyik nagyon csúnyán tűnt el az életemből, valamelyik csendesen, egy szó nélkül, de ezek egyikét sem bánom. Utólag is köszönöm, hogy valamit felismerhettem általuk.

Az ilyenek azért is nem baj, hogy már nem az életünk részei, mert legalább nem rombolnak tovább bennünket. Örüljünk neki, ha már nincsenek az életünkben. Szűrjük le a tanulságot és lépjünk tovább! Mondom, lehet ez tényleg bármi, ne csak emberekben gondolkodjunk! Vagyis meg kell tanulnunk az elengedést önmagunk szeretete által.

Meg lehet próbálni az életet segédvonalak nélkül élni, de az igazából nem is élet, ha csak ezt az egyszerű, hétköznapi életünket vesszük. Igazából, még ha mindent ki is próbálunk zárni az éltünkből, akkor is marad valami, ami a mi segédvonalunk, mint például az étel, a pénz, a lakhelyünk. Na igaz, vannak azért akkor is segédvonalak. Meg lehet próbálni nélkülük élni, de olyan egyszerűen nem létezik.

Azt akartam még mondani, hogy bizonyos dolgokban látszólag nem veszünk igénybe segédvonalat, mint ahogy én a pontozásnál. De hogy őszinte legyek, jobban belegondolva ebbe, igenis használtam segédvonalat. Mégpedig a korábbi tapasztalataimat például a geometriai rajzaimból, a jó érzékemet, a szemmértékemet, a figyelmemet, a türelmemet és ilyeneket. Szóval, az egész életünk segédvonalak millióiból áll. És ez jó, mert van mihez nyúlnunk, van mibe kapaszkodnunk bármikor.

Most, hogy végre jobban tisztáztam magamban is ezt a segédvonal témát, megint más szeletét láttam meg az életnek és megint láthatom máshogy is. Ez ebben a legjobb. A felfedezés! 😀💗

Azt, hogy milyen segédvonalat szeretnél az életedben, te határozhatod meg. A legjobb pedig mégis csak az, hogy minden segédvonal kihajthat, akár a fák ágain a levelek, a rügyek. Valami csodálatok dolog lehet belőlük.

Tán kissé keszekusza voltam, de valóban remélem, hogy azért érthető is. 

Még annyi mindent tudnék írni ide! 😊

💗😘 

A harag

Megint kaptam egy kérdést, ami a haragomra vonatkozott. Igaz, hogy már majd egy hete kérdezte valaki, de csak most jutottam el odáig, hogy írjak is róla. Egész héten más elfoglaltságom volt. Alkottam. Másik blogomon meg is nézhetitek némelyiket. Új szerelem.

Nos, a harag. Elég sokat gondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen mi is a harag? Honnan van? Vannak-e fokozatai? Hogy néz ki? Időkorlátos-e? Ilyen egyszerű kis gondolatkák jártak róla a fejemben.

Elmondom, amire én jutottam. Nem olvastam utána könyvekben, tanulmányokban, nem kérdeztem meg másokat, ezért ez is csupán az én saját véleményem és megélésem. Ahogy mindig.

A harag nem éppen a szövetségesünk. Vannak fokozatai, de az, amelyik tartós, hosszú távú, az bizony nagyon is romboló lehet a személyiségünkre nézve.

Vegyük az én példámat! Tudtok ezt-azt a gyerekkoromról, az életemről. A leghosszabb ideig a saját anyámra haragudtam, amiért képes volt meghalni olyan fiatalon és erre a csúnya világra hagyni engem, minket. Több, mint 27 évig tartott a haragom. Utána is csak szépen lassan engedett ez föl, amint oly sok dolgot megtanultam ahhoz, hogy el tudjam engedni a haragomat. Miket tanultam? Elfogadást, megértést, megbocsátást, megengedést, közben lecseréltem a belső szemüvegemet is és azon keresztül kezdtem el látni a dolgokat. Csak az tud segíteni, ha elővesszük magunkból a másfajta gondolkodást, ha megtanulunk beleérezni másokba, együttérezni. Ilyesmik. Nem akarok túl hosszú lenni, pedig ezt tudnám oldalakon át írni.

Ez tehát egy tartós haragom volt. Voltak mások is, akikre hosszú ideig haragudtam. Mert rosszat tettek velem, nekem valamilyen módon. Sokféle volt, ne kérdezzétek, ezeknek itt most nincs helye. A lényeg itt is az, hogy csupán belső formálódás és alakulás kellett ahhoz, hogy ezeket helyre tudjam tenni magamban és máshogy kezeljem, máshogy tekintsek vissza ezekre az emberekre és az akkori történésekre. Hosszú évek alatt eljutottam oda, hogy megértettem, hogy minden ilyen eset igazából elvitt máshová, és legtöbbször mindig valami jó, de legalább jobb alakult belőle. Nagy kár, hogy ezekre mindig csak utólag tudunk rájönni és nem éppen akkor gondolunk arra, hogy hátha ebből a negatív eseményből most valami még jobb fog jönni. Igen, éppen akkor képtelenek vagyunk erre gondolni, mert az agyunkat elborítja az a bizonyos vörös köd, a harag felhője és nem látunk meg semmi más, csak az akkor megtörtént számunkra katasztrófát.

Csupán idő, odafigyelés, tanulás, tudatosodás, elfogadás, megértés, együttérzés stb. kell hozzá, hogy ezt a hirtelen haragot ne hagyjuk eluralkodni magunkon. Talán nem könnyű, mert ugye mindenre azt mondjuk, hogy nem könnyű (pedig ezt már el kéne felejteni), de mindenesetre meg lehet tanulni és meg is kell. Fontos. Hiszen a hirtelen haragokból még csúnyább dolgok is történhetnek. 😭😭😭

A haragnak aztán vannak különböző fokozatai. Ilyen a düh, felindultság, mérgesség például. Most több nem jut eszembe. Csak azt akarom ezekkel példázni, hogy amikor úgy hirtelen kap el valami, az nem biztos, hogy harag, lehet, hogy valami más. Mert én úgy gondolom, hogy ha már harag, akkor az valami tartós, stabil dolog az életünkben. Haragszom valakire és az nem öt percig tart. Haragszom, mert akkor régen csinált vagy mondott valamit. Haragszom, mert becsapott. Haragszom, mert elárult. Haragudni olyan dolgokért szoktunk, amik olyan igazán jelentőségteljesek az életünkben. Nem? Szerintem igen. Legalábbis én úgy gondolom, hogy a harag az olyan, amivel olyan történt velünk, ami nagyobb hatással van az életünkre.

Aztán pedig azt mondom, hogy ezt a haragot át lehet alakítani, formálni, el lehet engedni, például a korábban már felsorolt dolgokkal. Kell a belső munka hozzá. Csúnyán hangzik ez a belső munka, de még nem találtam rá jobb kifejezést. Vagyis most nem tudok rá hirtelen mást mondani. De vannak még ilyen finomságok is, mint például bátorság, felismerés, belátás meg hasonlók, amik szintén segíthetnek abban, hogy a bennünk lévő haragot könnyebben feldolgozzuk és elengedjük. Mert igenis el kell engedni! Nincs mese! Amíg a haragot tápláljuk magunkban, az minket mérgez belülről. Talán észre sem vesszük, mert annyira átitatja szinte minden sejtünket a harag, hogy teljesen a személyiségünk részévé válik és már mindent ezen a szemüvegen keresztül látunk. Aki a haragot táplálja magában, az észre sem veszi, hogy mennyire szép is lehetne az élete. Én szerencsére kilábaltam abból, hogy hosszú távon haragot tápláljak. Igen, ez is olyan, mint egy betegség. Az egyik legcsúnyább. Ráadásul még ilyen társbetegségei is vannak, mint például az áldozatszerep. Hát persze! Aki haragszik, az sokat is panaszkodik, morog, ezzel pedig bele is rakta saját magát abba a bizonyos áldozatszerepbe. Tudom, mit beszélek, én is voltam benne. Jó sokáig. És tudjátok, őszintén hálás vagyok, hogy ezekből kilábaltam. Atyaég! Hogy ezek mennyire pusztító betegségek! Igen, nyugodt szívvel írom, hogy betegség, mert belülről rágja az embert, mint valami féreg. 😡😱

Ismerek olyanokat is, akik, nagyon sajnos, nem tudnak kilábalni a harag betegségéből. Nagyon nem. Sajnos, nem is látják meg az élet szépségeit. Pillanatokra észre tudják őket venni, de alapjáraton azon a zsémbes szemüvegen át nézik a világot. Mondanám, hogy sajnálom őket, de nem. Azért sem, mert próbálnék én segíteni, de van olyan személy, akinek akárhogy is segítene az ember, sehogy sem vevők rá. Még ha kézen állva körbefutnám a világot, akkor sem mozdulnának ki ebből az állapotból. Annyira beléjük van ivódva, hogy el sem tudnák nélküle képzelni az életüket.

Azt mondom, hogy valóban bátorság kell ahhoz, hogy az ember egyszer csak rájöjjön, van más módja is az életben levésnek. Nem kell, hogy a harag tartson életben. Mert a nagyon haragtartó embereknél ez már életforma. Ha valakiben van elég bátorság, hogy meglássa azt a más módot, az egyszerűen óriási. Fantasztikus!💫💫💫

Arra nem tudok tanácsot adni, hogy ezt a pillanatot hogyan lehet elérni. Mivel mindannyian mások vagyunk, ezért talán mindenkinél máshogy jön el. Akinél eljön. Lehet, hogy egy terápia, egy beszélgetés, egy olvasott vagy hallott dolog, egy tragédia, egy ünnepi pillanat, szerintem bármi előhozhatja.

Őszintén szólva tényleg minden azon múlik, hogy mennyire figyelünk oda magunkra, mennyire hallgatunk a belsőnkre, mennyire vágyunk arra, hogy valami más legyen velünk, az életünkben.

Nem emlékszem, nálam minden hogy kezdődött. Mert akkoriban még nagyon nem voltam még csak közeli kapcsolatban sem az olyan fogalmakkal, mint tudatosság, elengedés, elfogadás és hasonlók. Ez valahogy úgy belülről jött, lényem mélyéről. Az is biztos, hogy nem akarattal törekedtem arra, hogy ilyen legyek, mint amilyen most vagyok. Szerintem mindig is ilyen voltam, csak jól elrejtettem azok mögé a csúnya dolgok mögé, mint a harag például.

Amúgy a harag az pont az egyik olyan dolog, izé, akármi (nem tudom, már minek nevezzem), ami az egyik legutóbbi dolog, amivel némi változást értem el. Ezt úgy kell érteni, hogy az utóbbi egy-két év, amikor ez sokkal jobban átalakult bennem. Sajnos, pontos receptem nincs rá továbbra sem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem tart olyan sokáig a haragom. Aztán idővel feltettem magamban olyan kérdéseket is, hogy miért is haragszom? Igazából kire haragszom, arra, aki megbántott vagy inkább magamra? És miért? Felmerült az is, hogy miért is kéne dédelgetnem a haragomat? Mi értelme van? Hova vezet? Kell ez nekem? Jobb lesz nekem ettől?

Vannak válaszaim a kérdésekre, de azok az enyémek. Mindenkinek kellenek saját kérdések és ha odafigyel önmagára, akkor megjönnek bizony a válaszok is mindre. Ez benne a legjobb.😁

A legutóbbi haragom az utolsó munkahelyemmel volt. De az sem tartott sokáig. Meg igazából nem is olyan nagyon harag volt, hanem inkább értetlenség és némi düh. Meg felháborodás és egy kis sértődés. De az a mélyről jövő harag nem volt bennem, szerencsére. Csak ezek a kisebb változatok voltak. Ezek is néhány hét alatt elmúltak, átalakultak. Mert miért is kéne haragudom rájuk vagy a helyzetre? Teljesen mindegy, hogy mi történt, megtörtént. Sajnáltam, hogy így alakult, de aztán rájöttem, hogy valahol a lelkem mélyén akartam, hogy történjen valami. Ez is egy másik sztori, megérni egy misét. Ja, nem, néhány oldalt csupán. 😉 A lényeg, hogy hamar elillant az egész annak köszönhetően, amilyen vagyok. És én örülök, hogy ilyen vagyok, amilyen most.😇

Pár napja egyik barátnőm megjegyezte, hogy megint milyen sokat változtam valamiban. Igen, én is észrevettem. Ezek jó dolgok. A változás mindig jó. Mert egy nem igazán jó tulajdonságomban változtam meg. Ő ezt azért vette észre, mert vele szemben nagyon olyan voltam. És tényleg megváltozott ez bennem. 💝

Amit még a harag kapcsán el akartam mesélni: jó ideje már nem jönnek szembe velem sem olyan események, sem olyan személyek vagy szituációk, amik miatt haragot érezhetnék. Ez a volt munkahelyi is csak egy ritka példa az utóbbi időkben. Utóbbi idők? Nem tudom. Mondjuk egy év? Talán. Lehet, hogy csak fél, lehet, hogy több. Nem számolgatom az időt ebből a szempontból (sem). Akkor jobban, ha nem találkozom valakivel egy ideig, akivel pedig jó lenne. Visszatérve, már nem is a haragvós, dühös pillanatokat tartom számon, hanem inkább a jókat. Bizony, a pillanatokat is észre kell venni. A jókat. Nem a rossz pillanatokat számolgatni és számon tartani, hanem a jókat.

Ha néha jön valami, amitől hirtelen dühös leszek, az is hamar lecseng bennem. Utána pedig megnézem, hogy ez mi is volt, miért volt. Mert érdemes ezekre ránézni.

Ami még lényeges, hogy amint eltűnik belőlünk a harag, na jó, elég, ha csökken és fokozatosan csökken és egyre kevesebb, úgy változik meg körülöttünk minden. Az emberek, a környezetünk, akár a munkahelyünk. Emberek is jönnek-mennek. Vagy inkább mennek és jönnek. Ilyen ez. Aki még a haragvós énünkhöz kapcsolódott, az egyszerűen el fog tűnni az életükből. Ezt is tapasztalatból mondom. Mert már nem leszünk a haragszom erre meg arra játéknak a bábui. Kiszálltunk. Számunkra vége az a játék. Egy új kezdődik. Ez pedig hihetetlenül jó. Akkora hatalmas felszabadulást hoz, ha letesszük a haragot, hogy azt meg kell tapasztaljátok, hogy egyáltalán érzékeltetni tudjam, miről beszélek. Ezt szavakkal nem lehet olyan jól kifejezni.

A szeretet! A legfontosabb momentum. Magatokkal kezdjétek, akik még nem tettétek. Akik még a haragban éltek, vegyétek észre, hogy ti is csodálatosak vagytok, csak fel kell ezt fedeznetek magatokban és ezt kell tartóssá tennetek a harag helyett. Tele lesz csodákkal az életetek.😍😍😍

Hálás vagyok, hogy nincsenek olyan személyek az életemben, akikkel lehet játszani a haragvós és az áldozat vagyok, de rossz nekem játékot. Hálás vagyok a folyamatos fejlődésemért, amit én is és mások is észre vesznek. Hálás vagyok, hogy ha még nagyon kevés ismerősöm is van, de azok olyanok, akikkel sokkal jobb társasjátékot játszhatok. Mindegyiküktől lehet valamit tanulni. És nagyra tartom őket. Kit ezért, kit azért. Tényleg köszönöm, hogy a barátaim, ismerőseim vagytok. És köszönöm azt a szeretetteli ölelést, amit tőletek kapok, mikor találkozunk. Csak szeretettel lehet szebbé tenni a világot. 💗💗💗💗💗