Szeretet nélkül

Néha vagyok úgy, hogy régi ismerősöknek próbálok utánanézni, megtalálni őket, tudni, hogy jól alakul az életük. Bár nem vagyunk kapcsolatban, de mindig jó tudni, hogy nagyjából rendben vannak. Hiszen évekig együtt nevelkedtünk.

Ők azok a személyek, akikkel együtt voltam intézetben vagy jártam iskolába. Persze nem mindenkit tudok megtalálni, ahogy például az öcsémet sem.

Nos, ma délelőtt is kicsit kutakodtam. És már megint kiderült, hogy valaki már megint elment közülük. Nem most, már másfél éve. Igen, nagyon régen beszéltem vele, ezért nem is tudtam, hogy mi van vele. Aztán megláttam, hogy az oldala emlékoldal lett. A volt párjától tudtam meg, hogy mikor és mi történt. Hogy őszinte legyek, megkönnyeztem és azóta is fojtogat a sírás. Végtelenül sajnálom. Én őt mindig egy humorzsáknak ismertem. Legalábbis nagyon, de nagyon sokat hülyéskedtünk, amikor találkoztunk. Voltunk sok évvel ezelőtt együtt pár napra nyaralni. Már az intézetben is jóban voltunk, de csak később alakult köztünk valami barátságféle. Nem voltunk igazi barátok, mert akkor nem szakadt volna meg a kapcsolat. Mindketten tehettünk róla. Alig egy vagy két évvel volt idősebb nálam.

Ami a legmegdöbbentőbb, hogy ő már a sokadik azok közül, akiket még az intézetből ismerek, és már eltávoztak. Igen. Nagyon sokan meghaltak már. Mindegyikük plusz-mínusz 2-3 évvel a kortársam volt. És igen, a legszomorúbb az, hogy mindegyikük saját kezével vetett véget az életének.

Sok lány követett el az intézetben öngyilkossági kísérletet. Nem tudom, ebből mennyi volt „sikeres”.

Az első, amivel közvetlenül találkoztam, még talán '95-ben lehetett. Veszprémben voltunk akkor már. Az egyik lány annyira nem tudott megbirkózni az életével, a kilátástalanságával, hogy egy autó elé vetette magát. Egyik délután. Sokan hallottuk a csattanást, de nem tudtuk, mi volt az. Aztán kiderült. Azonnal meghalt. Szerencsénkre nem láttuk a testét, csak a fekete valamit, amivel letakarták. Aztán végső búcsút vettünk tőle a temetésén.

Nem volt senkije, nem szerette igazán senki.

Azóta közvetlenül nem találkoztam ilyen esettel. De ahogy az évek teltek, kirepültünk, mindenki másfelé került. És mindenkinek egészen máshogy alakult az élete. Azokat kicsit mindig is irigyeltem, akik az intézetből kikerülve férjhez mentek és családot alapítottak, de legalább jó irányba alakult az életük. Valakik azóta is együtt vannak. Pedig ezek már több mint 25 éves történetek.

Rengeteg lány az alkohol vagy a kábítószer rabja lett. Sokan az ősi női mesterséget választották.

Nem, egyáltalán nem ítélem el egyiküket sem. A mai eszemmel aztán pláne nem. Tudom, hogy elsősorban nem ők tehetnek arról, hogyan alakult az életük. Elsősorban azok tehetnek erről, akiknek nem kellettek, akik nem szerették őket.

Ahogy teltek az évek, néha megtudtam, hogy meghalt valamelyikük. A kortársaim. Velem egyidősek voltak. Volt, aki küzdött valamilyen betegséggel, volt, aki öngyilkos lett. A lényeg az, hogy nem bírták tovább az életet. A betegség sem véletlenül alakul ki. Én azt hiszem, hogy minden, de minden a szeretetlenségből, a bántásokból, az el nem fogadásból, az elhagyásból születik. És hiába mondják, hogy a felnőtt ember az már tehet a sorsáról, már meg tudja változtatni a sorsát. Igen, általában én is így gondolom. De soha ne felejtsük el, hogy mindenki abból tud építkezni, amit hozott magával! Nincs meg mindenkiben az az erő, hogy egyáltalán túléljen. Nincs meg mindenkiben az az erő, hogy egyáltalán felismerje, hogy segítségre van szüksége ahhoz, hogy túlélje, hogy megbékéljen a gyerekkorában elszenvedett dolgokkal, hogy ezeket megbocsássa és elengedje, hogy felül tudjon rajtuk emelkedni és egy „normális” életet élhessen. Ez vonatkozik mindenkire. Arra is, aki családban nőtt fel, arra is, aki intézetben vagy más körülmények között.

Óriási belső erő kell ahhoz, hogy egyáltalán felismerjük, hogy valami problémánk van és ezt meg akarjuk oldani. Azonban vannak, akik még ezt sem ismerik fel. Vagy ha igen, mégis képtelenek arra, hogy segítséget kérjenek, hogy változtassanak, hogy másik irányba induljanak el. Van, aki képtelen elfogadni a segítséget. Ismertem, ismerek most is ilyeneket.

A legnagyobb bűn ezen a világon a szeretetlenség. Hogy nem szeretünk, amikor lehetőségünk volna rá, nem szeretünk, amikor másnak szüksége van rá. Elfordulnak egymástól az emberek. Ez taszítja az embereket a mélységbe, akár függőségbe, akár betegségbe. Ha valakit nem szeretnek, nem támogatnak, nincsenek mellette, akkor ezekből végtelenül nehéz kijönni. Sajnos, olyan is van, hogy valakinek tényleg nincs meg a kellő lelki ereje ahhoz, hogy ezekből kimásszon. Kell valami belső hajtóerő, hogy megtegyék, de belőlük hiányzik.

Az is rettenetesen szomorú, hogy ezek az emberek egyáltalán nem tudják önmagukat szeretni, egyszerűen képtelenek rá. És senki nem mutat utat nekik ahhoz, ezt hogyan is lehetne. Ez saját tapasztalat is.

Nagyon sajnálom őket, ugyanakkor együtt tudok velük érezni. Bár én még nem jutottam el a konkrét cselekvésig, de nagyon sokszor megfordult már a fejemben, hogy minek is vagyok itt. A szeretetlenségtől én is szenvedek. Számomra a szeretet az, ha azt ki is mutatjuk. Nem elég, ha mondjuk. Engem is kedvelnek sokan, még azt is mondják, hogy szeretnek, de például soha senki nem hív meg mondjuk egy kávéra, egy sütire. Én meg már felhagytam az ilyen meghívásokkal, mert soha senkinek nincs ideje ilyenre. Most már én is nagyon begubóztam magamba.

Igen, a legjobban a szeretet hiányzik. Nagyon nagy szerencsém van, ha hetente kapok egy ölelést. De inkább ritkábban.

A lelkem legmélyén lévő félelmeket sem tudom akármikor megbeszélni akárkivel. Hetente járok valakihez úgy jó egy órás beszélgetésre, de az nem mindig elég.

Mégis itt vagyok, mert úgy érzem, talán másoknak adhatok valami jót, valamit, amire szükségük van, ami hátha segít nekik abban, hogy mégse adják fel. Még akkor is, ha én magam küszködöm.

Tudjátok, ezeket most miért írom le? Mert félek. Félek attól, hová vezethet mindaz, ami bennem van. Hová vezethet, ha egyszer már én sem bírom tovább. Nap mint nap megküzdök azzal, hogy legyűrjem a félelmemet és általában sikerrel is járok. De ma, hogy tudomást szereztem egy régi ismerős haláláról, felerősödtek a félelmeim. Küzdök velük ebben a pillanatban is.

Lehetek én akármilyen kedves, aranyos, szép, ha mindenki csak távolról és csak szavakkal szeret. Akkor jön ám csak fel az elkeseredettség, az értéktelenség érzése.

Azért is írok, hogy megkönnyítsem a lelkemet, hogy könnyebb legyen nekem, hogy feldolgozzak valamit. Mert erre szükségem van. Szükségem van erre.

Úgyhogy igen, ezeket a lányokat teljes mértékben megértem. Sajnálom, hogy nem lehetett rajtuk segíteni. Ők döntöttek így. Nekik nem kellett a segítség.

Azokat sajnálom nagyon, akik nem tudták, nem tudják elfogadni a szeretetet.

Én azonban még maradok. Még nem adom fel.

Emberek! Legyetek igazán Emberek! Szeressetek, amíg lehet, akit lehet. Legyetek ott neki, amikor szüksége van rá! Ne csak szavakban, írásban! Legyetek ott fizikailag! Beszélgessetek vele, ha arra van szüksége! Öleljétek át! Simogassátok a hátát, vigasztaljátok, amíg ki nem sírja magát! A távolról szeretet az nem igazi szeretet. Becsüljétek meg azt, aki ott van veletek, nektek! Ha nem megy jól egy kapcsolat, azt szeretettel engedjétek el, hogy mindenki megtalálhassa a saját boldogságát. Amit lehet, javítsatok meg! A hibákat ki lehet javítani, a viselkedésen lehet változtatni, meg lehet bocsátani, el lehet engedni. Mindig mindenből lehet szebbet és jobbat kihozni, amíg még él az ember, de ha már elment, akkor már semmit sem lehet megmásítani. Örök életünkre tüske marad a lelkünkbe, ha valaki úgy ment el, hogy bántottuk vagy nem lelt békére.

Mutassátok ki a szereteteteket, amíg van lehetőségetek rá! Figyeljetek egymásra és vegyétek észre, ha a másiknak baja van! Segíteni próbáljatok neki, ne bántani!

Az egyetlen, ami képes bármit is jobbá tenni és megváltoztatni, az a szeretet.

 

„Minden a szeretetből indul és minden oda tér vissza.”

Ritkán sírok, de ezt a cikket nem bírtam könnyek nélkül végigírni.