Úti napló - 7. nap

 Már szombat van. Két nap és indulok haza. De addig még van bő két nap.

Kicsit később keltem a szokásosnál, úgy nyolc körül. Minden nap hosszúra nyúlik, úgyhogy jólesett aludni. Ahogy kikelek az ágyból, kinézek az ablakon és egyik oldalról a hegyek, a másik oldalon pedig a hatalmas óceán látványa fogad. Tudnám évezni minden reggel, minden nap ezt a látványt.

Reggeli után még volt egy kis idő magunkra, úgyhogy én még leültem kicsit írni. Néha nehéz, mert körülöttem dumálnak a csajok. Azért tudok írni, nem marad el, hiszen meg akarom írni nektek az utazásom élményeit. Ahogy már mondtam, a jó dolgokat meg kell osztani mindenkivel.😁

Délelőtt bepalackoztuk az erőnket. Mindig egy valaki volt a fókuszban, neki mondtunk mindenféle jót önmagáról, ő ezt felírta egy papírra és ezt a papírt beletettük egy pici palackba. Nagyon jó volt, nagyon izgalmas. Sok nevetés és sírás volt közben, de csak azért mert olyan sok jót kapott mindenki. A néhány óra alatt csak a fele társasággal voltunk meg, a másik felét eltettük holnapra, hiszen délután még egy nagyon izgalmas kaland vár minket.

Későn volt ma az ebéd, úgyhogy igyekezni kellett, mert időre kellett mennünk egy másik településre, ami ide 18 km-re van. Ennyi nővel amúgy sem egyszerű elindulni.

Ezen a programon most úgy veszek részt, hogy az egyik nagyon kedves csajszi befizetett rá. Még egyszer szeretném ezt megköszönni. Nagyon hálás vagyok érte.😇🙏💗

Kíváncsiak vagytok, hogy mi volt ez a fantasztikus program? Nem is tudom, hogy írjam ezt meg nektek. Még most is annyira izgatott vagyok miatta. Szóval!

Los Gigantesbe mentünk a kikötőbe, hogy kihajózzunk delfin- és bálnalesre! Micsoda csodásan borzongató még csak belegondolni is, hogy kimegyünk a hatalmas óceánra és ilyen csodálatos lényeket láthatunk. Ha látunk.

Izgatottan vártam, hogy odaérjünk. Ez a település, mármint Los Gigantes is olyan tisztának látszik. Vidámak, színesek és világosak az épületek. Mindenhol az a sok virágzó színes növény vagy zöld levélnövény. Meg persze a hatalmas pálmafák meg kaktuszok. Imádom, hogy az itteni kaktuszok ilyen hatalmasra nőnek. Otthon én is próbálkozom kaktuszt nevelgetni, de az egészen más. Itt meg alig van eső, víz, csak a ragyogó napsütés és mégis olyan nagyra megnőnek. Láttam egy csodálatos és óriási, nagy levelű fikusz bokrot. Ilyet is nevelgetek otthon, de az enyém tán úgy 50 cm magas lehet és egyelőre csak egy szára van. Úgyhogy gyorsan meg is lepődtem és ámuldozva néztem, hogy ez itt kint a kertben, a tűző napon ilyen óriási bokorrá növekedett. Meg banánültetvények előtt is elmentünk.😍😍😍

Az egyik lejtőről pedig megláttam a végtelen óceánt. Ó, hogy imádom már a látványát is! Amíg meg nem láttam az óceánt, nem is tudtam, hogy mi hiányzik az életemből. Innentől már nem akarok az óceán nélkül élni. Már csak meg kell tanulnom rendesen úszni, hogy még bátrabban belemehessek.

Még bőségesen volt időnk a hajó indulásáig, úgyhogy egy kicsit még körülnéztünk a kikötőben. A nap ezer ágra sütött, nagyon égetett. Felvettem egy hosszú ujjút és tőlem szokatlan módon egy vékony naciban voltam, kalap a fejemen. Megcsodáltuk a kikötői vígy gyönyörű színét. Néztük a benne úszkáló halakat. A kikötőt hatalmas kőfal választotta el a nyílt óceántól. Nagyon vártam már, hogy láthassam. Nagy nehezen odabattyogtam a kikötő másik végébe, ahol vártuk, hogy befusson a hajó, amin majd kifutunk.

Segítséggel tudtam csak menni, mert annyira fájtam, hogy minden lépés kész kínszenvedés volt. De odaértünk és még midig sokat kellett várni a hajóra.

Nem is tudom, mire számítottam. Mondjuk az igaz, hogy valami nagyobb hajóra, mint ami befutott. Nem volt kicsi ez sem, de hát ugye ötletem sem volt, hogy mekkora lesz a hajó, ami a nyílt vízre visz.

És befutott a kalózhajó. Barna színű, tele kötelekkel, árbócokkal, egy kisebb emelettel. Na meg persze jó pár kalózzal, amik amúgy szobrok voltak. A hajó farán, oldalt a korlátnál, az egyik drótkötélen. Lehetett még máshol is, amit én nem láttam.

Az érkezők leszálltak, mi felszálltunk. A mi csapatunkból heten voltunk. Egy helyre ültünk. Nagy lendülettel és vidámsággal futottunk ki a kikötőből. Nemzetiségek sokasága volt a hajón: magyarok rajtunk kívül is, németek, brit angolok, franciák, spanyolok. Meg aztán még ki tudja, kifélék, mifélék voltak.

Nem sokkal azután, hogy kiértünk a kikötőből, találtam magamnak egy másik helyet és átültem oda. Ez a hajó jobb szélén és elöl volt. Leültem a padra háttal mindenkinek és csak bámultam a hatalmas, fekete vizű óceánt. Napszemüvegen keresztül feketének látszott. Engem teljesen megbabonázott és elvarázsolt. Alig vettem le róla a szememet.👀

Jó sok videót és fényképet készítettem. Nem tudtam betelni vele. Mintha ez is az otthonom lenne. Mintha hozzá tartoznék. Szinte eggyé váltam vele.🌊🌊🌊

Ahogy a többiek mondták is, hogy látták, amint teljesen elmerülök a látványban, ahogy szinte együtt hullámzom vele. El is neveztek a hullámok hercegnőjének.

Olyannyira a hatása alá kerültem, éreztem, hogy szinte hipnotizál. Egyre jobban és mélyebben elmerültem az óceán hullámaiban. A nézésükben. Elképzeltem, hogy milyen élővilág lehet alattunk. Mennyi élet lehet ott! Látni ugyan ebből semmit sem lehetett látni. A víz sötétnek, feketének látszott. El sem tudtam képzelni, hogy milyen mély lehet. Az internet átlagos mélységre több, mint 3 km-t ír! Hát ebbe még belegondolni is hűha! Én meg ott voltam ezen a hajón, alattam a hullámzó óceán az elképzelhetetlen mélységével. Mámorító volt.💜💜💜

Ugye, arra emlékeztek, hogy már korábban is írtam a fennálló vízfóbiámról? Még a Balatonba se mente bele, mert nem mertem. Nem látom az alját. Meg még. Meg amúgy sem tudok úszni.

Aztán pár nappal korábban írtam, hogy hívott az óceán. Ahogy pedig ott ültem a hajón és szinte eggyé váltam a vízzel, még csak a halvány szikrája sem volt meg bennem ennek a víztől való félelemnek.

Hallottam a többiek hangoskodását, nevetését, jókedvét, de én ebben most egyáltalán nem akartam részt venni. Nekem akkor és ott csak az óceán létezett. Csak őt láttam. Csak őt akartam látni. Egyetlen pillanatot sem akartam elszalasztani a látványából.

Nagyjából egy órája hajózhattunk már, amikor a távolban végre megpillantottunk valami vízből felbukkanó állatot. Aztán egyre közelebb voltak és akkor már láttuk, hogy azok delfinek. Nem tudom, milyen fajtájúak, de ezek nem azok a szürke palackorrúak voltak. Ezek rövid orrú és fekete delfinek voltak. Általában párban bukkantak fel. Sikerült róluk videót is készítenem.😍

Mindenki hangosan ujjongott, amikor felbukkantak. Egy ideig láttuk őket, aztán megint eltűntek. Utána megint csak a nagy feketeséget, a hullámzó feketeséget bámultam. Sajnos, bálnát nem láttunk. Pedig de szerettem volna látni!

Hipnotizálva voltam egyre jobban. Most, csak így értettem meg, hogy milyen hatása van nézni és halltani a hullámzó vizet. Most már értelmet nyertek számomra az ilyen jellegű meditációk.

Lassan közeledtünk megint a sziget fel. Megint olyannak látszott, mintha némi köd borítaná, de azt gondoltam, ez biztos megint az afrikai homok.

A kikötő mellett elhaladva azon gondolkodtam, vajon hová is megyünk, ha nem kötünk ki? Egyenesen az óriási sziklák felé tartottunk. Aztán egyszer csak megálltunk és akkor következett az, hogy bele lehetett ugrálni a hajóról az óceánba. Én sajnos nem ugrottam be, mert ahogy már mondtam, nincs biztos úszástudásom. Ne a mélység tartott vissza, csak az hogy nem tudom, hogy jöttem volna a felszínre. Pedig de jó lett volna beleugrani a kék mélységbe! Megtanulok rendesen úszni és legközelebb már nem hagyom ki.

Miután mindenki, aki akart, kiugrálta magát, újra felhúztuk a horgonyt és most már egyenesen visszamentünk a kikötőbe. Közel két és fél órát voltunk kint az óceánon. Egész napot is el tudtam volna tölteni ott, de eddig szólt az utazás. 😊😍💙💙💙

Megint elmúlt bőven kilenc óra, mire visszaértünk. Tán fél tíz is volt? Azt hiszem, mert visszafelé még megálltunk egy szupermarketnél, itt supermercado. A többiek bementek, én a kocsiban várakoztam. Csak feltartottam volna őket, mert alig bírtam menni.

A vacsora negyed 11 körül volt. Utána le is feküdtünk, mert már mindenki nagyon fáradt volt. Én kidőltem. Sokkal jobban elfáradok a fájdalmak miatt, mert elég nehezen járok így. Sokkal megterhelőbb. A sebességem a lajháréval vetekszik. Megyek haza és megyek majd el az orvoshoz. Meglátom, mit mond, hogy kapok-e ide-oda beutalót, mikor jutok be ezekhez. Ha hónapokat kell várnom, akkor, ahogy már írtam, maradnak az alternatív terápiák.

De fájdalom ide vagy oda, ezt a mai élményt semmi sem homályosíthatja el. Ehhez foghatót még soha életemben nem éltem át. Nem győzők eléggé hálás lenne Felségnek👸, hogy kifizette nekem ezt az utazást. Hogy miért Felség, annak kedves története van, de mivel nem az én történetem, nem én fogom elmesélni. Egy nagyon szerethető, kedves hölgyről van szó. Még egyszer nagyon, de nagyon és még annál is jobban köszönöm. Cserébe egy szerény ajándékot tudtam csak adni, bár az ő szavaival neki ez nagy kincs. Egy általam készített kicsi mandalát. Egyet azokból, amiket még tavaly készítettem.

Az élet valóban csodálatos és soha nem tudhatjuk, milyen csodákat tartogat nekünk. 😊😍

KÖSZÖNÖM 💓💕💖💗💙💚💛💜💝👸