Olvasóim :)

Még csak néhány napja kaptam meg a könyvcsomagomat.

Néhány, számomra nagyon kedves személynek már át is adtam a könyvet. Ahogy a visszajelzéseikből tudom, máris olvassák lelkesen. Ők a közelebbi drága barátaim, kedvenc borítótervezőm, drága szomszédnénim, az egyetlen lányom és még a barátja is.

Mindannyiuknak köszönöm, hogy elolvasnak engem. Hiszen csak úgy igazi egy könyv, ha ahhoz vannak olvasók is.

 

Hadd mutassam be nektek a legidősebb olvasómat, Irénke nénit. Ő az egyik legnagyobb "rajongóm", biztatóm. Hogy hány éves? Idén lesz 90. Megengedte, hogy feltegyem ide a fotóját.

Csupa szeretet ez a néni. Mindig meghallgat, sőt, mindig kíváncsi arra, hogy mi is történik velem. Olyan, mintha egy kicsit a nagymamám lenne.

Amikor elkészültem egy-egy fejezettel, felolvastam neki. A Drága mindig olyan lelkesedéssel fogadta ezeket. Hatalmas dicséreteket kaptam tőle. Annyit szurkolt, hogy végre meglegyen a könyv. Mindig azért szorít, hogy boldog legyek.

Vele meg tudok mindent beszélni. Kora ellenére kortalan Irénke néni, bármiről lehet vele beszélgetni. Soha, de valóban soha nem panaszkodik. Azt mondom, sok-sok ilyen néni kellene még a világban. :) 💜
Kölcsönös a szeretet :)
Persze, hogy neki jár a tiszteletpéldány. :)

Legfiatalabb olvasóm természetesen a lányom. Bár ő addig nem akarta átvenni tőlem a könyvet, amíg két oldalnyi "dedikálást" nem írtam bele neki. Megtettem. :) 💖

Nagyon jólesik, hogy olyan sokan érdeklődnek a könyv iránt.

Örülnék, ha sok-sok olvasóm lenne, de lesz, ahogy lesz. Persze tudom, hogy a könyv el fog jutni azokhoz, akikhez kell.  Így is már óriási megtiszteltetés számomra, hogy erről a témáról ezt a könyvet Én írhattam meg.

Egy kedves ismerősöm belevetette magát a könyvbemutató szervezésébe, úgyhogy még bármi megtörténhet. Amint erről lesz bővebb információm, mindenkivel meg fogom osztani.

Egy szerető család

Tegnap átadhattam egy könyvet annak a személynek, aki tervezte és elkészítette a borítómat, vagyis Tamásnak. Személyesen találkoztunk az otthonában. Így találkozhattam a szüleivel is.

Hogy Én hova is kerültem???

Tamás édesanyja épp a konyhában készített valami finomságot. Édesapja Tamáshoz kísért be, majd megkérdezte, hogy mit hozhat nekem. Egy kávét kértem, mert eléggé nyomott voltam, és úgy gondoltam, az egy kicsit éberebbé tesz.

Aztán Tamás anyukája is bejött a szobába és végre rendesen be tudtunk mutatkozni egymásnak. Olyan édesek ezek a szülők! Rögtön Írónőnek szólítottak, ami, bevallom, nagyon jólesett.

Közben megkaptam a kávémat. Tálcán szervírozva, külön kis kancsóban a tejjel. Hát Én ilyen finom kávét nem igazán ittam mostanában. Fogalmam sincs, milyen kávé volt, de nagyon kellemes és finom. Én nem szeretem azt az erős kávéízt.

Aztán megindult rendesen a beszélgetés. Beszélgettem a család minden tagjával.

Majd elkészült az almás pite és Én kaptam belőle először. Életemben nem ettem ilyen finom almás pitét. Csodás volt!

Én annyi, de annyi kedvességet és szeretetet és törődést kaptam már az első pillanattól fogva ettől a családtól, hogy egészen meghatódtam. Nem is tudom, hogy találkoztam-e már ilyen családdal, akinek minden tagja ilyen kedves volt már elsőre is. Nagyon örülök, hogy vannak ilyen igazán szívbéli családok is.

És ha már mindenki ilyen közvetlen, így megkérdeztem, hogy tegeződhetnénk-e. Bár Én vagyok a fiatalabb, de mégiscsak jobb, ha tegeződünk, mintha Írónőnek hívnak. Összetegeződtünk.

Majdnem három órát töltöttem náluk, de úgy jöttem el, hogy azt mondták, bármikor mehetek, nagyon szívesen látnak. Esetleg szóljak előre, hogy milyen finomságot szeretnék enni. :)

Ennek a családnak minden tagja olyan szeretettel teli, olyan gondoskodó! Nekem ez annyira jólesett, pláne azok után, hogy Én család nélkül és ilyen kedvesség nélkül nőttem fel. Ez az igazi törődés kimaradt az életemből. De ha ezt megkapom, valószínűleg nem születik meg a könyvem.

Nagyon-nagyon köszönöm a fogadtatást, a vendéglátást, a sok-sok szeretetet és ölelést, a gondoskodást és törődést és a visszavárást. Ráadásul, ismeretlenül, még a lányomat és a barátját is szívesen várják. Erre a nagyon sok jóra volt éppen szükségem.

Nagyon örülök, hogy megismerhettem ezt a családot és velük tölthettem azt a pár órát. Őszintén szólva, remélem, hogy hamarosan tudunk újra találkozni. Nagyon felemelő volt velük lenni. Engem is feltöltött, sőt, még egy kicsit túl is csordultam.

Köszönök még egyszer MINDENT, amit kaptam tőletek!

Hatalmas ölelés és puszi mindannyiótoknak!

MEGÉRKEZETT!!!

Nagyon-nagyon hosszú várakozás után végre a mai napon megérkezett a könyvem 102 példányban.

Kaptam hozzá ugyanennyi könyvjelzőt, névjegykártyát, néhány darab mappát és plakátot.

Ez életem egyik legfantasztikusabb napja. Hiszen végre megfoghattam könyv formátumban is mindazt a sok tapasztalást és gondolatot, amit leírtam. De ugye, amikor az ember számítógépen olvas valamit, az egészen más, mint könyv formátumban. Sokkal, de sokkal csodásabb! Én annyira büszke vagyok magamra. És olyan nagyon örülök.

Teszek fel jó pár képet a megérkezett csomagocskámról. Igen, el is sírtam magam a sok nevetés és hatalmas öröm mellett, de sírós képet nem fogok feltenni.

Igazából szavakkal ki sem tudom fejezni azt, amit érzek. A szavak meg sem közelítik azt az érzést, ami bennem van. Nem minden nap jelenik meg könyvem. Pláne nem az első! Egy olyan könyv, amire azt mondtam, hogy minden ide vezetett. Minden, ami történt az életemben, pontosan ide vezetett, hogy megírjam ezt a könyvet. Most visszagondolva, lehet, hogy rengeteg rossz dolog történt az életemben, de azt mondom, semmiért sem cserélném el. Minden pillanata megérte, hiszen megírhattam ezt a könyvet. Hihetetlenül felemelő érzés volt végre a kezemben fogni a saját művemet.

Nem, most nem tudok többet írni. Nem jönnek a szavak. Úgyhogy helyettük beszéljenek inkább a képek.

Talán annyit még, hogy egy kedves ismerősöm szervez számomra egy könyvbemutatót. Ennek részleteiről később fogok írni.

Még mindig csak várok... és várok...

Ünneprontó sem akarok lenni, rossz hírt sem akarok közölni, mégis azt kell mondjam, hogy még mindig nem érkezett meg a nyomdából a könyv. Még értesítést sem kaptam, hogy a következő napon szállítják házhoz. Szóval, még mindig marad csak a várakozás. Én ezt már nem bííírom.... 

Na jó, kibírom igazából, de azért már tűkön ülök... fáj is kicsikét :D

De okosak vagyunk és tudjuk, hogy semmi sincs véletlenül.

Akadt ugyan némi probléma a formázással és tördeléssel, de ez még nem lehet akadálya annak, hogy végre kézbe foghassam szeretett könyvemet.

Azért a várakozásban is vannak szépségek. Ilyenek például a változások, amik bennem vannak. Nehéz lenne megfogalmaznom, ezért meg sem próbálkozom vele. Nem is igazán tudnám szavakba önteni azt, ami bennem zajlik. A lényeg ebből mindössze az, hogy örülök ennek a fajta változásnak is, mert valami jót hozott számomra. A bensőmben hozott jót, kívülről látszólag nem sok minden történt velem. Ezt a jót úgy tudnám esetleg elmagyarázni, hogy egy szabadabb nézőpont történt bennem, egy szabadabb, lazább felfogás valamivel kapcsolatban. Olyan, mintha elengedtem volna egyfajta ragaszkodást, akarást.

Aztán régi ismerősök is bukkannak fel. Nem is egy. Nagyon régiek és nem olyan régiek is. Mind csupa meglepetés.

Ráadásul a júliusban tartandó rendezvényen kellene egy rövid előadást tartanom. Soha életemben nem tartottam még semmilyen előadást sem. Még csak pár embernek sem, nemhogy egy ilyen rendezvény közönségének! Egyelőre még nem izgulok, tudom, hogy ez majd csak ott fog kijönni rajtam. Azonban azzal gondban vagyok, hogy mit is mondjak. Persze, az önszeretetről kellene beszélnem, de hogy hol kezdjem, miről beszéljek konkrétan, azt még nem tudom. Nem olyan egyszerű ez így első nekifutásra. Bár egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy menni fog. Egy másik kedves ismerősöm pedig segít felkészülni az előadásra. Hát ő már elég rutinos ebben.

Egy kicsit azért tartok ettől az egésztől. De ugye, mindent el kell kezdeni valahol. :) Ha más nem, hát egy nagyon mély vízben. ;) Ez pedig eléggé az lesz, hiszen egy szépségversenyről van szó. El lehet képzelni, hogy ott milyen a közönség, kik lesznek jelen - gondolok itt a médiára is. Azt hiszem, kezdek parázni...

Nagyon szívesen fogadom a bátorító szavakat, bőven rám férne. :)

Amikor valaki megihlet

Ma hajnalban újra életre kelt bennem az elveszett költői Énem. :)

Ahogy forgolódtam az ágyamban, máris jöttek a szavak, aztán a mondatok. Jött a késztetés, hogy mindezt papírra kell vetnem. És vers formájában! Ezen magam is igencsak meglepődtem, hiszen évek óta nem írtam verset.

Mikor még tini voltam, diák, nekem is volt egy szerelmem. Hozzá nagyon sok verset írtam, bár soha nem küldtem el neki, nem is tudott róluk. Akkor inkább úgy írom, hogy róla, az iránta érzett érzéseimről, amiket ő váltott ki belőlem. De persze nem történt köztünk semmi.

Aztán évekig nem írtam semmit. Majd hébe-hóba született egy-egy vers. És ahogy elnéztem a verses füzetemet, az utolsó dátum benne már nyolc évvel ezelőtti. Ilyen régen nem írtam verset.

Mielőtt az önszeretésről szóló könyvembe fogtam, már egy másik könyv is formálódott a kezeim alatt. Volt egy férfi, aki szintén megihletett. Egy jó háromszáz oldalas könyvet írtam. Szintén nem hozzá, hanem róla, az iránta érzett érzéseimről, a vele megélt dolgokról. Nem olvasta. De azt a könyvet is imádom. Nem publikus.

Ezt a könyvet egészen addig írtam, amíg valamilyen kapcsolatban voltunk. Évekig íródott.

Közben már elkezdett formálódni bennem az önszeretésről szóló könyvem is. Ez is évekig érlelődött bennem. Ha jól emlékszem, akkor az első sorokat, fejezeteket már három évvel ezelőtt el kezdtem írni. Bár azokból nem sok minden került bele az igazi könyvbe. Ha azt vesszük, akkor nagyjából háromnegyed év alatt született meg ez a könyv. Aztán a javítások alatt még azért csak írtam bele néhány dolgot. De most már kész van. Jelenleg a nyomdában.

Éppen ezért is meglepő számomra, hogy ma hajnalban verselhetnékem támadt. Nyolc éve nem írtam verset. De azt kell mondjam, hogy ez megint valakinek a hatására történt bennem. Van valaki, akire sokat gondolok. Tetszik. És csak így a semmiből máris elkezdett születni bennem egy vers. A nap folyamán újabb és újabb sorok bukkantak fel bennem. Úgyhogy ma, ilyen sok év elteltével, két újabb vers született belőlem.

Jó hosszú bevezetőt írtam. Én már csak ilyen vagyok. Sokat beszélek, írok. De Én nem bánom.

Nos, igazából csak arra akartam kitérni, hogy milyen érdekes, hogy mások, más emberek vagy esetleg dolgok, történések miket válthatnak ki belőlünk. Alapvetően csak magamról írhatok, mert magamat ismerem. Nem tudhatom, hogy másból mit vált ki egy-egy személy vagy bármi más.

Úgy látszik, hogy belőlem mindig az írást váltják ki.

Mondhatnám, hogy ezek leginkább férfiak. A verseket és a könyvet valóban férfiak hatására írtam. De volt olyan is, hogy nő váltott ki belőlem egy jó hosszú írást, ami leginkább sértettségemből és dühömből fakadt. Abban nem volt semmi művészi.

Jobban örülök, ha az, amit leírok, számomra kedves érzésekből fakad.

Milyen érdekes, hogy mások ilyen hatással vannak rám.

Érdekes, hogy valaki vagy valami milyen hatással lehet a kreativitásunkra. Most arról nem akarok írni, amikor konkrétan az életünkre van valaki hatással, mert az megint más és olyan bonyolult, sokszor érthetetlen téma.

Ha megnézzük a nagy művészeket, költőket, írókat, festőket, szobrászokat, akkor látható, hogy belőlük is egy-egy múzsa váltotta ki a műveiket. Fölösleges lenne neveket sorolnom, hiszen talán nincs is olyan alkotó, művész, akinek ne lett volna múzsája, akit ne ihletett meg volna valaki. Persze, többségében férfiakat ismerünk, akik szerelmükhöz írtak verseket, megfestették őket vagy bármilyen módon megörökítették létezésüket az utókor számára. És ezek mind-mind erős érzelmekből fakadnak. Miért van az, hogy ha bármilyen érzésünk van, azt azonnal meg is tudjuk örökíteni? Tényleg nagyon érdekes, ahogy működik az ember. Akarunk valami maradandót azzal a személlyel kapcsolatban. Akkor is, ha soha nem érintkeztünk. De olyan hatással volt ránk, hogy belealkottuk őt valamilyen művünkbe. Teljesen mindegy, hogy milyen apróság vagy hatalmas dolog volt az, de az akkor is a mi lelkünk, amint az iránt a személy iránt telt csordultig érzelemmel.

Egészen a mai napig nem is töprengtem ezeken a dolgokon.

Amikor kész lettem a mai második versemmel, visszaolvastam a korábbiakat is. Régen írtam őket, de felsejlett előttem azok arca, akikről írtam azokat. Akkor esett le a tantusz: mindegyikben megihletett valaki. Ezt olyan fantasztikus dolognak tartom. Mióta világ a világ és az ember alkot, mennyi mindent másért, másnak, másról készít el. Milyen csodálatosak vagyunk mi emberek, hogy ennyire bele tudjuk vinni az érzéseinket, az érzelmeinket, lelkünk tükröződését egy-egy alkotásunkba.

Én ugyan csak aprókat alkotok, de akkor is szenzációsnak érzem ezt a dolgot. Mert az is milyen jó, hogy van valaki, aki így meg tud minket ihletni. Amikor túlcsordul a lelkünk a másikkal és valami igazán óriási dolog születik a kezeink alatt. (Én most nem vagyok ugyan túlcsordulva, mert csak tetszik valaki és elég kevés az esély arra, hogy valaha is lesz valami a dologból. Sajnos. Nem miattam.)

Ma megérintett valami különleges.

És a mai naptól kezdve már Én is máshogy nézem azokat a nagyszerű alkotásokat. Mert ma értettem meg, hogy ez milyen hatalmas csoda. Eddig csak elfogadtam, hogy van a művészet bármilyen formája, hogy a költők miként szerettek, a festők néha milyen őrült mód alkottak, az építészek sem aprózták el. Ma egy másik megvilágításba került számomra az érzelmek ilyen kifejezése. Már nem csak látom, elfogadom, hanem be is engedem magamba mindezt. Most már meg tud születni bennem a csodálat ezek iránt a művek iránt.

Hát nem csodálatos az élet? Azzal, hogy érezhetünk, szerethetünk, alkothatunk?

Kit miben ihletett meg valaki?

Kedves szavak

Úgy gondolom, ha csak egyetlen ember is van, akit inspiráltam vagy át tudtam neki adni valamit, akkor már megérte. Megérte megírni mindazt a sok-sok tapasztalást, amit megéltem, amelyekből tanultam.

Van egy nagyon kedves és fiatal barátnőm. A lányom révén ismertem meg. Most az ő szavait szeretném megosztani veletek. Nagyon kedves és dicsérő szavakat kaptam tőle, amik a szívem mélyéig hatoltak és könnyekig hatottak.

Néhány embernek, köztük neki is, elküldtem a könyvemet átolvasásra még a nyomda előtt.

„Szia! Tegnap elkezdtem olvasni a könyved és már most teljesen máshogy nézek rád, pedig csak az első 2 fejezetig jutottam. Sajnos, közben vallottam be magamnak, hogy eddig nem is ismertelek igazán, hiszen sok mindent a könyvből tudtam meg rólad. Persze az új énedet ismerem, de ahhoz, hogy valakit igazán ismerjünk, a múltját is tudnunk kell. Sajnálom, hogy ennyi év után nem tudtunk túl sok időt együtt tölteni, de majd igyekszem többször feljárni. Most már egy még értékesebb ember vagy a szememben, persze eddig is az voltál, de valamennyit változott a véleményem. Írtad és tudom is, hogy nem azért mesélted el a történeted, hogy sajnáljanak és én nem is foglak. Csak hihetetlenül büszke vagyok rád, amiken átmentél csak még erősebb személyiséget faragott belőled és persze mind hozzásegített, hogy eljuss oda, ahol most vagy. Jó ember maradtál ilyen szomorú gyermekkor után, ami nagy dolog. Örülök, hogy jobban megismertelek és büszke vagyok arra, hogy a barátomnak mondhatok egy ilyen jó embert, mint amilyen Te vagy! „

Később volt egy párbeszédünk, amiben ő egy engem ért kritikára reagált:

„...Te éretten és értelmesen reagáltál és tisztában vagy a saját dolgaiddal, csak az köt bele másokba, aki saját magával sincs megelégedve és nem él békében a testével „

Azt válaszoltam neki, hogy okosan szólt. Erre kaptam a következő dicséretet is:

„Tőled tanultam a bölcs gondolatokat ilyen témában „

Újra Én válaszoltam:

„De akkor lesz az igazi neked is, benned is, ha nem csak gondolati szinten, hanem érzésben is ott van. „

Az ő válasza:

„Igyekszem, nem olyan könnyű, mint ahogy az ember elsőre gondolná, de remélem, a könyved majd segít ebben is

Könnyebb, ha van kire felnézni

Én köszönöm, persze a szüleim is motiváltak, apa arra, hogy szorgalmas legyek, anya az érzelmi részemért felelős, de a saját testünkkel senki nem foglalkozott igazán, szóval örülök, hogy erre itt vagy nekem Te „

Bevallom, Én is nagyon büszke vagyok rá, nagyon örülök és köszönöm, hogy őt is a barátomnak tudhatom. Fiatal ugyan, de már most is látszik, érződik, hogy ő is hihetetlenül bölcs lélekkel van megáldva.

Nagyon jólesett, hogy ilyen véleménnyel van rólam. Számomra a megtiszteltetés, hogy motiválhatom őt és segíthetem, ha arra van szüksége.

 

Egy kis szeretet másképp :)

Ugyan csak gondolatban, de mindezt a finomságot azoknak a személyeknek küldöm, akik kedvesek nekem.

Soha nem árt megosztani azt a szeretetet, ami bennünk van.

Csilis-levendulás csoki :)

Vízgőzben megolvasztottam a csilis csokit, tettem bele levendulát, majd ilyen szép kis formákba öntöttem. :)

Fogadjátok szeretettel! Remélem, szeretitek :)

Küldöm fénypostán, úgyhogy nyissatok ablakot! :)

Köszönöm, hogy engem is szerettek. :)

Önszeretés

Kezdjük egy kérdéssel! Ki az az egyetlen személy, aki a születésünk pillanatától egészen a halálunk pillanatáig velünk van? A válasz: Saját magunk.

Felmerült egy beszélgetés során, hogy valaki csak akkor szeretheti önmagát, ha minden rendben van az életében.

Egyáltalán mit jelent az, hogy minden rendben van az életünkben? Talán azt, hogy van párkapcsolatunk? Munkánk? Pénzünk? Egyensúlyban vagyunk? Nincsenek gondjaink? Semmi?

Ha mondjuk ezek jelentik azt, hogy minden rendben, akkor nálam nincs minden rendben. Ennek ellenére szeretem magam.

De az önszeretés nem ilyen, nem így működik. Pont az volna a lényeg, hogy ne a külső körülményektől, történésektől, személyektől, mások véleményétől tegyük függővé az önszeretést. Mert az önszeretésünk csakis és kizárólag rajtunk múlik. Nem hagyhatjuk, hogy befolyásoljanak a különböző külső hatások.

Nem attól fogjuk jobban szeretni magunkat, mert sok pénzünk van. Nem attól, hogy párkapcsolatban élünk. Nem attól, hogy van-e állásunk, vannak-e gyerekeink, van-e hobbink vagy elfoglaltságunk, hogy mindig csinálunk valamit. Nem attól, hogy mennyire vagyunk hasznosak a társadalom számára.

Az önszeretés teljesen egyedi, sajátos. Belőlünk fakad. Nem a külső dolgok határozzák meg. Ezért nem is szabad, hogy elítéljük, becsméreljük önmagunkat.

Nézzük a szívünket! A szívünk feltétel nélkül dolgozik értünk minden nap. Nem fogja azt mondani, hogy most csúnyán néztél valakire, ezért valameddig nem fog dobogni. Nem az határozza meg, hogy dobogjon-e, hogy mi történik a külvilágban. Feltételek nélkül, ítélkezés nélkül dolgozik értünk nap mint nap.

Nekünk meg kell tanulnunk csak magunk miatt szeretni önmagunkat. Hiszen mindannyian csodák vagyunk. Az élet csodái.

Mindenki arra vágyik, hogy szeressék. De ezt előbb önmagunkkal kell megtenni. Előbb nekünk kell magunkat szeretni. Hogy szeressen minket valaki, ha az önutálat sugárzik rólunk? Hát az úgy elég nehezen fog menni.

Önmagunk szeretése sokkal többet tud adni, mint egy kívülről jövő szeretet. Mert ebben sokkal több dolog van, mint amit másoktól kaphatunk. A másoktól kapott szeretet gyakran nem feltétel nélküli, valamihez kötött. Ha a mások szeretetére támaszkodunk, lehet, hogy sokat csalódunk. Azért, mert akkor elvárunk másoktól. De elvárni nem lehet a szeretetet, sem azt, ami vele járhat.

Már maga az önszeretés is egy csoda. Amikor magunkra más szemmel tudunk nézni, annyi minden megváltozhat bennünk és körülöttünk. Ha észrevesszük saját nagyszerűségünket, akkor nagyon sokat adhatunk saját magunknak.

Talán úgy gondoljuk, hogy nagyon sok hibát vétettünk az életünkben, és már ezért sem tudjuk igazán szeretni önmagunkat. De ha azt a sok-sok dolgot nem hibának fogjuk fel, hanem egyfajta tapasztalásnak, akkor minden egészen más megvilágításba kerül. Így talán könnyebb megbocsátani magunknak a múltban elkövetett „hibáinkért”, és könnyebb elengedni a bűntudatot is. Mert nem érdemes marcangolni magunkat olyasmiért, ami már megtörtént és amin már nem változtathatunk.

Az önszeretésünk egyik fontos eleme az önmagunknak való megbocsátás. Már ha valakinek van önmagának megbocsátani valója. Mert tudom, hogy nagyon sokan vannak, ismerek ilyeneket, akik valamilyen dolgokért képtelenek megbocsátani önmaguknak. Pedig azok a dolgok már megtörténtek, elmúltak, most egészen más van. Túl kell ezeken lépni, hogy szerethessük önmagunkat.

Óriási dolog az önszeretés. Persze nem keverjük össze az egoizmussal, mert az egészen más dolog. (a könyvben részletesen kifejetem ezt a két témát)

Miért nem önzés szeretni önmagunkat?

Elsősorban azért, mert a mi életünk a miénk, nekünk kell élni azt és így boldognak lenni. Mert elsősorban a saját életünkkel kell foglalkozni. Tehát az a fontos, hogy mi magunk, a mi életünk legyen „rendben”.

Aztán azért nem önzőség szeretni magunkat, mert ez a legalapvetőbb dolog önmagunkkal kapcsolatban. Ez lenne az első és természetes érzésünk önmagunk felé, csak sajnos, szinte senkit nem így tanítottak. Milyen gyakran hallottuk gyerekkorunkban azt, hogy figyelj oda a másikra, légy tekintettel, szeresd a testvéred, próbálj meg beilleszkedni? Hagyták valakinek, hogy igazán önmaga legyen? Mondták valakinek, hogy önmagát is szeresse, becsülje meg és tisztelje? Kétlem. Én még ilyet soha senkitől nem hallottam.

Sajnos, pont ezért is van az, hogy gyakrabban foglalkozunk másokkal, mint önmagunkkal. Aztán próbálunk különféle eszközökkel visszatalálni önmagunkhoz, amikor felmerül ez az igényünk.

Ha elsősorban önmagunkat szeretnénk, akkor hatalmas szabadságérzés lenne bennünk. Mert nem kötne meg az a sok kívülről érkező történés, vélemény, ítélet stb.

Sokkal könnyebben is kezelnénk a mindennapokban esetlegesen felmerülő nehézségeket.

Ha szeretjük magunkat, az sugárzik rólunk. Ez kihat a környezetünkre és így olyan, mintha a körülöttünk élők is változnának. Talán így is van, talán ők is változnak, de elsősorban a mi látásmódunk változik önmagunk szeretésével.

Nekem például nagyon sokat javult a kapcsolatom a lányommal. Én változtam, máshogy néztem és láttam őt, ezért máshogy is viszonyultam hozzá. Ő változott is, és talán változást okozott benne az is, ahogy Én fordultam felé. Amolyan oda-vissza dolog ez.

A legtöbbet is így tehetjük a világért és másokért, hogy szeretjük önmagunkat. Mert ha eddig eljutunk, akkor megtanuljuk a megengedést is magunknak és másoknak is. Ez pedig azt is jelenti, hogy megengedjük a másiknak, hogy élje a saját életét és nem szólunk bele. Meghagyjuk neki a döntés és választás szabadságát, hogy úgy éljen, ahogyan ő szeretne. Mert nincs jogunk beleszólni a másik életébe. Vajon mi szeretjük, ha mások beleszólnak a mi életünkbe?

Ehhez tartozik az is, hogy nem akarunk mindenáron segíteni a másiknak. Pláne nem akkor, ha ő nem is akarja igazán. Mert segíteni csak annak lehet, aki kéri és igazán akarja is.

Tartsuk tiszteletben a másikat!

Ez viszont csak akkor fog menni, ha önmagunkat is tiszteljük és becsüljük.

Önmagunk szeretéséből sokkal többet profitálhatunk, mintha megpróbálnánk csak kifelé szeretni. Csak úgy tudunk másokat is őszintén szeretni, ha önmagunkat szeretjük. Amíg magunkat nem szeretjük, addig a mások felé érzett „szeretet” sem lehet igazán őszinte.

Amíg önmagunkat nem szeretjük, hanem azt kívülről várjuk, az egyfajta önzés.

„Szeressetek már, az a dolgotok!”
Nos, nem az a dolguk. Mindenkinek az a dolga, hogy önmagát szeresse. Akkor, ha szeretjük önmagunkat, megértjük ezt. Így nem elvárjuk a szeretetet, hanem befogadjuk, ha a másik adja.

Néhány mondat az egoizmusról, hogy azért ne keverjük össze az önszeretéssel:

Az egoista emberek sokszor hatalmas önbizalom-hiánnyal küzdenek, alacsony az önértékelésük, talán nem is hisznek őszintén önmagukban, ezért ezzel próbálják ezt palástolni. Eldicsekednek a dolgaikkal, mert kell nekik, hogy valaki megdicsérje, értékelje őket. Az ilyen ember könnyen észrevehető a viselkedéséből.

De nem szabad elítélnünk őt sem emiatt. Nem tudhatjuk, mi rejlik a viselkedése mögött.