Vidéken jártam és imádtam

Talán már tudjátok, hogy bekerültem egy nagyon jó kis társaságba. Mégpedig a nálunk lévő termelői piac kis közösségébe. Ezen belül is leginkább a mini piac közösségébe.

Aki ezekről akar bővebben tudni, az fb-n megtalálhatja a: Napsugár Termelői Mini Piac név alatt. :)

Nos, az egyik termelő meghívott hozzájuk vidékre, hogy töltsek ott néhány napot. Így vasárnap, zárás után, felkerekedtünk és elindultunk. Az út jó hosszú volt. Órákig mentünk. Már közel jártunk az otthonukhoz, de még a környező településeken el kellett ezt-azt intézni, így különböző megállókkal tarkítottuk az utat.

Késő délután volt már, mire hozzájuk értünk.

A család minden tagja nagyon örült nekem, ami nagyon jólesett. Olyan szeretettel fogadtak!

Így belecsöppentem egy hét fős család mindennapjaiba. :)

Ők egy olyan család, amelyik rengeteg kecskét nevel, a tejükből pedig különböző termékeket készítenek. Úgyhogy megleshettem náluk a kecskéket, a gondozásukat, a tejtermékek előállítását.

Na, de kezdjük az elején. Elég messze laknak a fővárostól, így szerencsére belecsöppentem a csendbe és nyugalomba meg a tiszta levegőbe.

Rögtön az első nap már kimentünk a tanyára a kecskékhez. Jó sokan vannak. Több, mint száznegyvenen. Úgyhogy láttam, ahogy etetik, itatják őket. És mivel ellési időszak van, ezért még gidaszületés is volt. Én addig játszottam a két kislánnyal. Nagyon sokat nevettünk. Még óriási szalmabálát is elgurítottunk. Nem volt könnyű, de igazából nem is feladatként csináltunk. A bála volt a bálna, és bálnavadászatot játszottunk. Mert a többiek, a felnőttek (persze, Én is az vagyok, de Én a gyerekekkel játszottam) is gurították a bálát, így mi nem hagyhattuk, hogy utolérjenek minket. Ez elég sok nevetésre és mókázásra adott nekünk okot.

A fejést már nem vártuk meg. Én nagyon elfáradtam, így a gyerekekkel visszamentem a házhoz. Fürdés és vacsora volt. Meg beszélgetés.

Másnap már korán kezdődött az élet és a munka a családban. Hiszen a kecskesajtokat el kellett kezdeni készíteni. Hát kérem szépen, ez egy nagyon kemény munka. A fent említett oldalon találtok róla egy leírást, érdemes elolvasni, hogy ti is tudjátok. :)

Amíg a mama készítette a sajtot, Én addig megmostam a gyerekek haját és még kicsit le is vágtam. Mert ugye milyen, amikor vendég van a háznál? Annyi mindent akarnak vele együtt csinálni, amennyit csak lehet. Úgyhogy éppen fodrász voltam. Aztán a mama is megmosta a haját, neki is kellett vágnom belőle. :)

Közben azért lestem, hogy kell csinálni a kecskesajtot. Őszintén szólva, Én nem vágnék bele. Hatalmas meló és nagyon fárasztó.

De aznap megvolt a sok játszás is a gyerekekkel, mentünk játszótérre, sétálni. A beszélgetés is megvolt a felnőttekkel. Megnéztem a ház körüli állatokat is.

Harmadnap a gyerekek már iskolába és óvodába mentek. Meg a család minden tagja elment valahová a dolgára, így egyedül maradtam a melegedő tejekkel. Vagyis nekem kellett figyelnem, hogy a megfelelő hőmérsékletre melegedjenek (pasztörizálás), utána hűteni, majd kultúrát adni neki és végül beoltani őket. Nem volt ezeken kívül különösebb dolgom velük, de nagyon kellett figyelnem rájuk. Kettőt meg is csináltam, mire a mama hazajött és tudta csinálni tovább ő a sajtokat.

Délután a család másik nőtagjával mentem mindenfele. Szállítottunk ki sajt- és tejrendelést, begyűjtöttünk kecsketejet. Utazás közben elég sokat beszélgettünk, így egy kicsit meg is ismerkedhettünk egymással, egymás életével.

Egyébként ő és a bátyja, akik leginkább foglalkoznak a kecskék gondozásával. Nem kis munka. Annyi kecskét megetetni, mindegyiknek tudni a nevét, megfejni őket, segíteni az ellésben.

Szóval mindenki reggeltől estig melózott.

És közben ott voltam nekik Én is vendégként. Ha kellett segítettem, foglalkoztam a gyerekekkel. Jó volt ez nekem. Bekerültem így egy nagy családba. Én is a részese lehettem. Így kivettem a részem az életükből és tettem, amire megkértek. Mert azért egy megszokott, összeszokott csapatmunkába Én nem tudok besegíteni. De az egyebekben szívesen. :)

A gyerekek korán lefeküdtek, mert másnap megint iskola és óvoda. Én is korán feküdtem, mert Én meg fáradt voltam, egyébként is korán szoktam lefeküdni.

Utolsó nap mindenképpen korán kellett kelni. De mire én hat előtt felkeltem, már a tej melegedett a tűzhelyen, a család felnőtt tagjai mind fent voltak már. Időre vissza kellett érnünk a fővárosba.

Szóval, készülődés, összepakolás, bepakolás és indulás. De előbb még némi bevásárlást el kellett intézni egy másik településen, amit hoztunk fel a piacra. Nem volt hiány kilométerekből. :)

Akkor még újra haza, mert otthon maradt valami. És csak utána indultunk neki az autópályának. Megint órákig utaztunk.

Összességében nagyon jól éreztem magamat náluk. Örültem, hogy része lehettem egy családnak. Mert mint tudjátok, nekem nem igazán van családom. Ráadásul ez egy nagy család a maga hét főjével. De mindenki szeretettel és kedvesen viszonyult hozzám. A kislányok azt mondták, olyan vagyok, mintha a nővérük lennék. Néha az anyjuk meg babámnak hívott, mint a gyerekeit. :) Ezeken aztán jókat is nevettünk. Láthatjátok, tényleg családtagként bántak velem.

Sajnáltam, hogy vissza kellett jönni. Olyan jó kis nyugi és csönd volt ott. Bár a hőség az kint elviselhetetlen volt. Bent némileg könnyebb volt, a ventilátorok miatt, de azért ott is meleg volt, hiszen folyamatosan ment a tűzhely a tejek miatt.

Búcsúzáskor aztán puszi-puszi és ölelés volt. És azt mondták, ha majd legközelebb megyek… ez és ez lesz. Várnak vissza. Ezek szerint Én is jó vendég voltam. :)

Jó volt látni ezt az összetartást, együttműködést náluk. Egy célért dolgoztak mindannyian. És mindenki szívvel-lélekkel beletette magát a munkába. Ez az életük, ezt akarják és szeretik is csinálni. Kell ennél több?

Nem mondom, hogy nincsenek vitáik, de harag, neheztelés nincs közöttük és a vitákat sem véresen komolyan fogják fel. Hamar túllendülnek rajta, mert megbeszélik a dolgokat. Jó lenne, ha sok-sok-sok család lenne még ilyen, viszonyulnának így egymáshoz a családtagok.

Nagyon örültem tényleg, hogy velük tölthettem pár napot. Ha újra hívnak, újra menni fogok. :)

Elég furcsa is volt visszajönni a fővárosba, a zajba, a tömegbe, a nyüzsgésbe. Olyan nyugi volt ott, tökéletes csend éjszaka. És rengeteg madárcsicsergés. :)

De most már újra itt! :)

Fotókat nem készítettem, inkább csak élveztem az ottani életet. :)

Ölelééés Mindenkinek :)

Tisztelet

Beszéljünk egy kicsit erről is, mert nagyon fontos. És nagyon muszáj. Ez is nagyon fontos része az emberi létünknek, nem csak az önszeretetünknek.

Az elfogadásról már volt szó. Ha nem is itt, de a könyvben mindenképpen az egyik legfontosabb téma. A szeretet nagykövete nevű fb oldalamon is beszélek videókban az elfogadásról. Ezeket azért említem, mert ha már elfogadás, akkor tisztelet is.

Hogy miért is? És kit kell tisztelni?

Szinte mindenhol beleakadok olyan emberekbe, akik a tiszteletről beszélnek, ki így, ki úgy.

Egyik nap valaki ismerősnek jelölt. Visszakérdeztem, hogy honnan ismerem, hiszen képet nem találtam róla, hogy tudnám, kiről is van szó. Erre messengeren felhívott. Nem vettem fel, mert asztali számítógépemen nincs mikrofonom. Megírtam neki. Erre újra hívott. Újra írtam neki. Aztán nekem támadt szóban, hogy ha felhív, legalább azzal tiszteljem meg, hogy felveszem. Én meg visszaírtam, hogy írtam, miért nem veszem fel, tiszteljen meg, hogy figyel arra, amit írtam. Azzal a lendülettel le is tiltottam az illetőt. Nem igazán akarta megmondani, hogy ki is ő.

Másnap aztán megtudtam, hogy jól tettem a tiltást, mert több függőségi problémája is van az illetőnek és eléggé agresszív. Hát nekem aztán nincs szükségem ilyen emberekre az életemben.

Egy másik személy, akit ismerek is, azt mondta, hogy ő csak azokat az embereket tiszteli, akiket ismer. Akiket nem ismer, azokat egyáltalán nem tiszteli és velük nyugodtan lehet ellenséges.

Ugye sejtitek, hogy majd leesett az állam, amikor ezt mondta? Vele is nehéz megértetni, így nem is nagyon próbáltam, hogy mindenkit tisztelnünk kell.

Induljunk csak ki abból, hogy mindannyian emberek vagyunk, itt élünk egy hatalmas közösségben a Földön. Egyszerűen ebbe a fajba tartozunk, hogy ember. Ennek minden jellemzőjével együtt. Ezért is kellene mindenkinek megpróbálnia a másikra is úgy tekinteni, hogy ő is ember. Még ha nem is kedveljük, nem ismerjük, az akkor sem jelenti azt, hogy úgy kellene vele bánnunk, beszélnünk, mint az állatokkal.

Emberek vagyunk. Mindannyian. Az már persze más kérdés, hogy ki honnan jött, milyen a viselkedése, hogyan él, hogy néz ki, mit csinál stb. De a legegyszerűbben megfogalmazva: ember. Éppen ezért alapvetően mindenkinek tiszteletet kellene mutatnia a másik iránt.

Nem is értem, hogy miért van ez nálam, de folyton belekezdek ilyen sztorikba és aztán jut eszembe, hogy mivel az önszeretésről írok, ezért először arról kellene szót ejtenem, hogy elsősorban magunkat tiszteljük. A tisztelet hasonló az elfogadáshoz, megbecsüléshez. Ugyanis, aki szereti önmagát, és tényleg szereti, nem csak mondja, az tiszteli magát. Minden téren. Az önmagunk iránti tisztelet sok mindent magában foglal. Nem fogok most itt felsorolni, mert a korábbi posztjaimból is ki lehet szűrni és a könyvben is sok szó esik mindenféle dologról, amivel kimutathatjuk az önmagunk iránti tiszteletünket.

A mások iránti tisztelet is végtelenül egyszerű. Nem kell mindenkit szeretni, elég elfogadni, hogy ő is létezik, hogy ő is ember és ugyanúgy joga van azt tenni, amit akar, mint nekünk. Szóval, a tisztelet más iránt. Nem kell vele sértő módon vagy lenézőn beszélni, viszonyulni hozzá akkor sem, ha nem ismerjük. Nyugodtan előre lehet engedni az ajtónál. Lehet köszönni az ismeretlennek is. Meg lehet köszönni bármit. Oda lehet figyelni egy vadidegenre is. Lehetünk kedvesek mindenkivel.

És még hosszan lehetne sorolni.

Egy kis kedvesség, egy mosoly nem kerül semmibe. Ne nehezítsük meg a saját életünket azzal, hogy egy idegen emberrel nem vagyunk kedvesek.

Még valamit akarok írni. Ez kicsit túlmutat a fizikai világon, úgyhogy akit nem érdekel, az innentől ne is olvassa (de nekik is írom, mert érdekes).

Nagyjából mindenki elismeri, hogy ugyan itt élünk a Földön fizikai formában, különböző nehézségekkel, de mindannyiunknak van lelke. Legyen ez a kiindulási alapunk. Sokan hisznek a reinkarnációban is. Legyen.

Nos, ha azt vesszük, hogy lelkünk is van, akkor vehetjük azt is, hogy mindannyian úgy érkeztünk erre a Földre, hogy választottunk magunknak egy életet. Itt van meg a szabad akarat és választás már sokkal korábbról. Ez nagyon jó alapnak.

Itt jön a dolog „nehezebbik” része. Ugyanis meg kell látnunk, hogy minden ember másik sorsot választott magának, mint mi. És nekünk azt kell figyelembe vennünk és elfogadnunk, hogy mindenki választotta magának a sorsát. Kinek könnyebb, kinek nehezebb, kinek szinte kibírhatatlan. De ez a mi döntésünk (amin egyébként mindig lehet változtatni). Nekünk pontosan azt kellene tisztelnünk a másikban, hogy, mondjuk, beválasztott magának egy nagyon nehéz életet.

Figyelem az embereket, ahogy jövök-megyek. Látom, hogy mindenki más. Írtam ugyan korábban az elfogadásról, de most valami sokkal mélyebb dolog jött fel bennem.

Korábban tanultam is olyat különböző „spiri” tanfolyamokon, hogy tiszteljük a másikban az istent vagy istennőt. De hogy őszinte legyek, amikor az ember nem tart ott a saját fejlődésében, ezt nem tudja sem átérezni, sem meglátni.

Én is csak nem olyan régen tudtam ezt igazán meglátni.

Néhány hete utaztam a villamoson. Szálltak fel az emberek. Észrevettem valakit. És egyszerűen csak figyeltem őt. Gondolkodtam rajta. Akkor és ott figyeltem fel arra, hogy megláttam benne azt a valakit, aki választott magának egy életet és ezért tisztelet jár neki. Ahogy mindenkinek tisztelet jár azért, hogy felvállalta az életét. Az életet. Mert valljuk be, azért mi emberek nagyon is hajlamosak vagyunk arra, hogy megnehezítsük a saját életünket bármilyen módon.

És igazából ebben van a megengedés is. Elfogadjuk, hogy mindenki azt az életet éli, amit választott és ezt meg is engedjük neki. Nem kell ellene harcolni, küzdeni, nem kell mindenáron lebeszélni, hogy azt csináljon, amit akar, nem kell rögtön futni és megmenteni valakit. És persze nem kell, hogy bűntudatunk legyen amiatt, ha nekünk jobban megy, ha éppen nem tudunk segíteni valakin.

Sajnos, addig elég nehéz is segíteni valakin, amíg ő igazán nem akarja. Amíg nem ismeri fel, hogy lehet másképp is az élete. Amíg nem válik tudatosabbá. Amíg rá nem jön, hogy ő maga alakíthatja a saját életét.

Tudom, talán nem egyszerű ez sem. Ó, de nagyon jól bele tudnék még bonyolódni a témába.

Alapvetően azonban azt mondom, hogy minden végtelenül egyszerű. Emberek vagyunk ezen a csodálatos bolygón és már igazából ez az, ami tiszteletet kell, hogy ébresszen bennünk mások iránt. Az állatok ösztönlények, de mi, emberek, sokkal többre vagyunk képesek, mint az állatok. Mi gondolkodunk, máshogy érzünk, kreatívak vagyunk stb. stb. Miért is ne lehetne tisztelni azt, hogy mindenki más, mindenki mást választ? De egy a közös: az emberi mivoltunk és létünk itt a Földön.

Ha mindenki csak egy kicsivel kedvesebb lenne ma, mint tegnap volt, óriásit fordulna a világ. És a tisztelet is ezek közé a kedvességek közé tartozik.

Ölelek Mindenkit 😍

 

Már megint valami új :)

Igen. Megint történt velem valami új, ami eddig még nem volt. És ez jó :) Szeretjük az újdonságokat. Én legalábbis biztosan.

Nos, hogy mi is történt...

Van nálunk a sétányon péntekenként egy termelői piac, ahová a vidéki termelők hozzák fel termékeiket. Van mindenféle.

Jóban vagyok a piac vezetőjével. Húsvétkor segítettem egy-két apróbb dologban. Aztán felmerült bennem, hogy megkérdezem, vajon kijöhetnék-e Én is ide a piacra árusítani a gyöngyeimet meg a könyvemet. Beszéltem a piacvezetővel és azonnal beleegyezett.

Úgyhogy most már egy hónapja Én is megtalálható vagyok ezen a piacon a saját termékeimmel. Elvégre termelői piac és a gyöngyékszereket Én magam "termeltem". :)

Persze nekik van egy kisebb üzletük is nem messze a sétánytól. Ez a mini piac. Nos, ide is befogadtak és most már Én is ott vagyok velük a hét több napján is, hogy áruljam a saját portékáimat és besegítsek a többieknek, ha szükség van rá.

Röviden ez a történet. De ami ebben a legfontosabb: egy olyan társaságba, közegbe kerültem, ahol kedvesek az emberek egymással, a vásárlókkal. Mindenkivel. Velem teljesen közvetlenek, barátságosak és értékelik az aprócska segítségeimet is. A mini piacon van leginkább ez a hangulat, mivel ott csak néhányan vagyunk árusok, így a közösség is kisebb, családiasabb. Én is már ismerem részben a történeteiket, a családtagjaikat, ahogy ők is az enyémeket.

Aminek valóban nagyon örülök, az az, hogy végre ilyen közösségbe kerültem, ahogy ilyen egymással törődés és kedvesség van. Ahol szeretettel fogadnak. Kapok olyan gondoskodást tőlük, ami kimaradt az életemből. Értem itt ez alatt tényleg azt, hogy meghallgatnak, mint egy családtagot, kapok apró ajándékokat - mint az ordabonbon, ami nagy kedvencem lett.

Tényleg idegen vagyok a számukra, mégis pillanatok alatt befogadtak. Ez nekem is nagyon jólesik, tekintve, hogy ugye szinte se családom, barátom is alig, közösségekbe meg nem járok.

De itt a családi közösség aprócska volta ellenére egy nagyobb közösség részese is lettem, mégpedig a hozzánk betérő embereké. Hiszen most már ők is tudják, hogy ki vagyok, úgy beszélgetünk egymással, mintha mindig is ismertük volna egymást. Szóval, simán mondhatom azt, hogy igenis kedvelnek az emberek. És egyre többen ismernek.

Ez azért nekem is jólesik. Kinek ne esne jól egy kis törődés? :)

És ha már itt tartunk, akkor hadd csináljak egy kis reklámot. Csináltam fb-oldalt a mini piacnak és van egy oldala a másik piacnak is. Mindegyiken megtalálható vagyok Én is a nyitvatartási időkben. :)

A mini piac oldalára folyamatosan rakok fel bejegyzéseket, és hamarosan a saját termékeimről is fog felkerülni egy kis cikk. :) Hiszen ott vannak a gyöngyeim, a könyvem és a csodás szappankáim. :)

Ha valaki a közelben jár, akkor ugorjon be hozzánk! 

Ezek az oldalaink fb-n:

Napsugár Termelői Mini Piac

Napsugár Termelői Piac Kőbánya 

Remélem, találkozunk valamelyik helyen :)

Addig is pussssszzzzantáááás 😘

A könyvbemutató

Május 2. Ez a nap is életem egyik nagy napja volt. Hiszen ekkor volt életem első könyvének első bemutatója. A dunaharaszti könyvtárban került megrendezésre. Meghirdették tévében és rádióban is. Fent volt a közösségi oldalon. Én is többször is hirdettem. Sok ismerősömet meghívtam az eseményre.

Nagyon készültem rá. Egy teljesen friss ismeretségű barátnőm és a lányom segítettek az előkészületekben. Kókuszgolyót és mini kakaós csigát készítettünk a vendégeknek.

Aki egy kicsit már ismer, az tudja, hogy szappant készítek és gyöngyöt is fűzök, így ezeket a termékeimet is elvihettem a könyvbemutatóra. Mert ez az este, ugye, rólam szól. A vendégek örültek is ezeknek. Hiszen a szappan ugyebár hasznos, a gyöngy pedig egyrészt szemet gyönyörködtető, másrészt hozzánk tesz valamit, amitől egy picit többnek, szebbnek érezhetjük magunkat.

Szóval, megvoltak az előkészületek, összepakoltunk és vonatra szálltunk. Mikor odaértünk, megvolt a bemutatkozás, üdvözlés és a kölcsönös örömködés.

A helyi tévé is részt vett az eseményen, így adásba is kerül a bemutató felvétele, de megtekinthető az interneten is, a kisdunatv.hu oldalon (pontosan még nem tudom, hogy mikortól lesz látható).

Minden könyvtári dolgozó nagyon kedves és barátságos volt, ahogy az Én ismerőseim is, akik velem jöttek. A drága könyvtárvezető elmesélte, hogy miután elolvasta a könyvemet, úgy érezte, hogy ki kell öltöznie az alkalomra, mert erre is kapott inspirációt a könyvből. Azt is mondta, biztos volt benne, hogy Én ki fogok öltözni, így ő is csinosan felöltözött és még gyöngynyakéket is tett a nyakába.

És lassan belevágtunk...

Kipakoltuk a könyveket, szappanokat, gyöngyöket. 

Lassan érkeztek a vendégek is. És be kell valljam, hogy engem némi csalódás ért. Nem az idegen vendégek miatt, hanem amiatt, hogy az Én ismerőseim közül nem igazán jöttek el.

Ott volt a lányom és a barátja, aztán az új ismerősöm és az a hölgy, aki bemutatott a könyvtár vezetőjének és beajánlotta a könyvemet. Aztán senki több. 

Most jön a panaszfélperc! Mert megengedhetem magamnak. :)

Nagyon rosszul esett, hirtelen. Mert hittem, hogy talán vannak olyanok, akik kedvelnek, netán szeretnek és esetleg eljönnének a bemutatóra. De nem. Az is egy dolog, hogy szinte senki nem jelzett vissza - kb. kettő személy kivételével -, hogy eljönne a bemutatómra vagy nem. Az is egy dolgok, hogy voltak, akik a közösségi oldalon az eseménynél jelölték, hogy ott lesznek. De ők sem jöttek el. Sőt, az sem jött el, aki személyesen mondott igent. Aztán az is egy külön dolog, hogy senki, tényleg senki az ismerőseim közül még csak sok sikert sem kívánt.

Őszintén szólva nem voltak elvárásaim ezzel kapcsolatban. Tényleg nem. De mikor ott voltam és amikor véget ért a beszélgetés, akkor tudatosodott mindez bennem.

Mindenki gondoljon és higgyen, amit akar, ezzel kapcsolatban. Én nem gondoltam semmire, hogy ki miért nem jött el vagy nem írt. Én egyszerűen csak bántódott voltam. Talán túlságosan is magamra veszem ezt az egészet. Lehet. Csak azt hittem, számítok egy icipicit másoknak is.

És ezek után mindössze csak kettő személy kérdezte meg, hogy sikerült a bemutató.

Oké! Befejeztem a panaszfélpercet.

Végtelenül hálás vagyok azonban a lányomnak és az új barátnőmnek (hívhatom így, hiszen már most nagyon sokat segített, bátorított, biztatott), amiért mellettem álltak és mindenben segítettek. Ugyanígy hálás vagyok a dunaharaszti barátnőmnek a segítségéért, és hogy megismertetett a könyvtár vezetőjével. Köszönöm a lányom barátjának is a cipekedést, ezzel könnyebbé tette az utazásomat.

Az új barátnőm részéről valóban egy másik szintjét kaptam a segítésnek. Hosszú évek óta nem volt olyan barátom, ismerősöm, aki ennyire ott lett volna és tényleg mindenben segített volna. Neki is mindenre kiterjedt a figyelme. Még olyan is eszébe jutott, ami nekem éppen nem, mint például virág az asztalra. Így a saját kertjéből hozott nekem csodaszép virágokat. 😌😍

A lányom támogatása felbecsülhetetlen értékű számomra. Ott volt, csinálta a dolgokat, cipekedett, rendezkedett. Az a legjobb, hogy neki Én is mennyire fontos vagyok, így neki is fontosak, amiket csinálok, amiket képviselek.

És hogy milyen csodás kötelék és szeretet van köztünk? Elmesélem.

Mikor véget ért a könyvbemutató, elindultunk haza. Helyi busz, hév, másik busz. Itt megkérdezte, hogy vagyok. Gondolom, látta rajtam, hogy kicsit elcsendesedtem és éppen nem örvendek. Mikor leszálltunk a buszról, odébb mentünk a többiektől és rendesen megbeszéltük, hogyan érzek. Fantasztikus lányom van! Tényleg érdekli és figyeli, hogy mi van velem, kíváncsi, meghallgat és elmondja a véleményét, gondolatait.

Hát ilyen a mi kapcsolatunk. 😍

Maga a bemutató hatalmas élmény volt. Izgultam az elején, még szép! De annyira jó volt a légkör, kedves a könyvtárvezető és a többi könyvtáros, a vendégek, hogy teljesen oldottan tudtam beszélni, válaszolni a kérdésekre. Egyszerűen imádtam. Ráadásul a jelen lévő igazi tévékamera miatt sem voltam feszült. Olyan volt, mintha csak egy díszlete lenne a könyvtárnak.

Tényleg fantasztikus élmény volt! Minden pillanatát élveztem. Nem minden nap adatik meg az ember életében egy első könyvbemutató.

Hálás vagyok mindenkinek, aki segített, aki ott volt, aki valamilyen módon részt vett ebben az eseményben.

Ráadásul a végén még a szappanokkal és a gyöngyökkel is hozzájárulhattam mások öröméhez. 😍

Imádááás van!

A könyvemből egy példány a könyvtár állományába került. Óriási megtiszteltetés ez nekem. 😍

A könyvtáros hölgyektől kaptam ajándékba egy gyönyörű cserepes virágot.

Talán nagyon vegyes érzések vannak bennem, de mindenképpen igyekszem a pozitívra koncentrálni. Végül is, nem rólam szól, ha nem jöttek el emberek.

Úgy érzem, új fejezet kezdődik az életemben minden téren. 😍

Siker

Mi a siker? Általában úgy definiáljuk, hogy az a sikeres ember, aki eléri a célját, vagyis nagyon jó állása van sok fizetéssel, meg tudja venni a hatalmas házat, a mesés autót, bármikor elmehet nyaralni, látszólag gondtalanul él.

Ez is lehet a siker. A siker egyik formája.

És akkor már megint jövök Én és ezt az egész sikertémát egy kicsit megvarázsolom. :)

Talán nagyon sokan hallották, látták vagy olvasták azt az idézetet, miszerint:

„A bolygónak nincs szüksége több sikeres emberre. A bolygónak békét hozó, gyógyító, újító, mesélő és szerető emberekre van sürgős szüksége.” A dalai láma mondta ezt.

Úgy gondolom, hogy ez a mondás tényleg arról szól, hogy nem kell több gazdag, nagy házban élő, sok pénzt kereső, menő autóval járó ember erre a világra. Hiszen nagyon sokan gondolják úgy, hogy a gazdagok nem törődnek másokkal, nem segítik az embereket, nem viszi előre a bolygót, az emberi fejlődést, ha valaki gazdag és sikeres.

Sokan ismernek gazdag és sikeres embereket? Vagy nem? Csak irigykednek rájuk? Mert ha nem ismerünk ilyen embereket, akkor miért ítéljük el őket csak azért, mert gazdagok? Nagyon sok gazdag és sikeres ember segít másoknak. Az lehet, hogy erről nem sokan tudnak, de attól még segíthetnek. Persze van, aki segít, van, aki nem.

Na, de most nem is róluk akartam igazán írni. Csupán még annyi, hogy legyen meg bennünk az elfogadás irántuk is! Ők is emberek. Bizony.

A siker. Ez a drága siker!

Induljunk ki már megint a mindennapokból, a mindennapi cselekvésekből! Mindenkinek másmilyen az élete. Mindenki másban jó, másban értékes. Muszáj ezt kiemelnem, hiszen nagyon sok múlik azon, hogyan éljük meg a mindennapjainkat és a saját cselekedeteinket. Igazából az önbecsülésünkön, az önbizalmunkon múlik az, hogy mennyire éljük meg sikernek a napi dolgainkat.

Ugyanis minden egyes apró dolog, amit megteszünk, lehet siker. Sikeresek lehetünk vele.

Mondjunk példákat! Ha egy tanító jól el tudja magyarázni az adott anyagot a diákoknak és azok még jól meg is írják a dolgozatot a témából, akkor az siker mindkettőjüknek.

Ha a műtét jól végződik, akkor az siker a betegnek és az orvosnak is.

Ha valakit tudtam arra inspirálni, hogy elkezdjen másként gondolkodni és önmaga legyen elsősorban fontos magának, akkor az is siker (kicsit lejjebb elmesélek majd egy történetet).

Ha olyat teszünk, amitől más jobban érzi magát, az is siker.

Ha finom ételt főztünk, az is siker.

Ha megtettünk valamit, amitől eddig féltünk, az is siker.

Ha megcsináltuk az aznapra kitűzött feladatainkat, az is siker.

Szóval, minden, de minden lehet siker az életünkben. Mert nem csak az a siker, ha valami nagy dolgot érünk el. Az egy nagyobb siker és hihetetlenül jó érzés. De vannak a kisebb sikerek. És a mindennapi életünkben pontosan ezeket a kisebb sikereket kell megtalálnunk. Mert ezekkel tudjuk növelni az önbecsülésünket. Ezek adnak nagyobb hajtóerőt, hogy még tovább haladjuk és ne adjuk fel. Minden apró dologban, minden rutinosnak számító cselekedetünkben meg lehet találni a sikert.

Nézzük csak meg, hogy mennyi esetben mondjuk azt, hogy sikerült? Sikerült megírnom a házimat. Sikerült elkerülnöm a dugót. Sikerült jó helyet szereznem az előadásra. Sikerült a nagydolgom a wc-n. Sikerült beíratnom a gyerekeket egy jó iskolába. Jól sikerült az ebéd. Jól sikerült az előadás. Sikerült jó kedvre derítenem valakit. Sikeres volt a rendezvény.

Soroljam még? Ugye, ugye? Mégis csak nagyon sok esetben tudjuk használni ezt a siker szót. Tessék csak egy kicsit átgondolni és számba venni, hogy hányszor is használjuk a sikerült szót egy nap?

Akkor nem lehetne kicsit átformálni magunkban a sikeresség fogalmát? Hiszen nem csak az lehet sikeres, aki látványosan, nagy dolgokat ér el az életében, hanem az is, aki ennél ugyan látszólag kevesebbet tett, mégis jó érzése származott belőle neki vagy másnak. Nem csak az óriási tettek lehetnek sikerek. A kicsik is ugyanúgy sikerek. És így is kell megélni őket.

Mondhatnánk, nem vagyunk sikeresek. De miért is nem? Rengeteg példát felsoroltam az előbb. Ez mind-mind siker. Minden apró dolog, ami jó érzést kelt akár bennünk, akár másban, már előre viszi a világot és ez igenis sikert jelent.

Azt a mondást is sokan ismerhetik, hogy: Ments meg egy embert és egy egész világot mentesz meg!

Nagyon jó mondás. És itt a megmentést sem mindig kell halálosan komolyan és szó szerint venni. Néha elég csak, ha meghallgatunk valakit, ami számára nagy segítség lehet. Máris megmentettük, mert éppen arra volt szüksége. Aztán lehet fokozni a megmentést. De a lényeg, hogy egy beszélgetéssel, ami látszólag egészen apróságnak tűnik, milyen nagy dolgot tehetünk valaki másért. Mi ez, kérem szépen, ha nem siker? Óriási siker!

Ezek után csak azt tudom mondani, hogy mindannyian sikeresek vagyunk!!! Éljen!!!

Hát nem fantasztikus? Aki nagyobb dolgokat akar elérni, hajrá! Mindannyian szorítunk, hogy sikerüljön neki elérnie, amit szeretne.

Újra kihangsúlyozom, hogy igenis vegyük észre a szürkének tűnő kis mindennapjainkban még a legapróbb sikereket is. Könnyen észrevehetjük őket, csak egy kicsit figyelni kell a körülöttünk lévő világra, az emberekre.

És csak egy kicsit visszatérve a gazdagokra. Honnan tudhatjuk, hogy ők honnan indultak? Miért is vetik meg őket olyan nagyon sokan? Csak mert nekik nincs annyi? Akkor tessék kitűzni célul a gazdagság elérését! Nem irigykedni kell! Amúgy meg, aki szereti önmagát, az nem fog irigykedni, hanem észre fogja venni, hogy a másik is ember, aki úgy éli az életét, ahogyan ő szeretné.

Aki nem egy morgós, panaszkodós ember, az sokkal könnyebben észre fogja venni a mindennapjaiban az apró sikereket is. Úgyhogy sikervadászatra fel! Vagyis tényleg figyeljünk arra, hogy mennyi mindent vehetünk sikernek! Aki gyakorolni akarja a sikerességét, az akár le is írhatja, hogy miben volt sikeres aznap. Utána máris azt érezhetjük, hogy sikeres emberek vagyunk. Hát nem fantasztikus érzés? Ó, dehogynem! :)

Csak néhány példa a tegnapi napomból:

- sikerült a piacon nagyon finom datolyát vennem és megismernem egy új árusítót a saját alkotásaival

- sikerült megvennem egy könyvet, ami előre vihet a fejlődésemben

- sikerült finom ebédet készítenem, még akkor is, ha nagyon egyszerű volt

- sikerült megoldást találnom egy nehézségre…

Nagyon sokat tud segíteni, ha észrevesszük ezeket a kisebb sikereinket. Ezek is előre visznek minket és talán egy sokkal nagyobb sikerhez is vezethetnek. Ki tudja? Bármi megtörténhet!

Sikeres vagyok! Sikeres vagyok!

Most akkor elmesélem azt a történetet. Van egy család, aki nagyon szeret engem és Én is szeretem őket. Néha el szoktam menni hozzájuk. Beszélgetünk, hülyéskedünk, sütizünk, kávézunk. Szóval, jól érezzük magunkat. Anyuka nem egészen érzi jól magát a bőrében. Vannak fel nem dolgozott sérülései. Nehezen megy, hajol és hasonlók. Januárban is találkoztunk. Megint beszéltem neki önmagunk fontosságáról, az önszeretetről, elengedésről, sérelmekről és még oly sok mindenről.

Múlt hétvégén is náluk jártam egy finom fánkozásra. Az első dolog, amit elújságolt anyuka, az az volt, hogy milyen sokat segített neki a múltkori „beszédem”, az a sok minden, amit mondtam. Mert ő el is gondolkozott ezeken. Formálja magában. És csodák csodája, mi történt vele? Könnyedén le tud hajolni, le tud guggolni, amikor megy az utcán, alig kell megállnia pihenni. Sokkal pozitívabb volt most, mint korábban. Óriási fejlődés!

Ráadásul a könyvemet is újra elkezdte olvasni (már egyszer kiolvasta, de ugye, a fejlődéshez újra és újra vissza kell térni bizonyos témákhoz).

Ez, kérem, hatalmas siker! Nekem azzal, hogy hatással tudtam lenni rá. Neki azzal, hogy végre rászánta magát, hogy feladja az áldozatszerepet és elkezdjen önmaga lenni, önmagáért tenni. Imádom ezt a történetet. Még meg is könnyeztem. Mert ezt egy csoda! Egy siker! Önbizalom-növelő. :)

Kívánok mindenkinek sikereket minden nap!

Pusszantás Mindenkinek

Változások

Óóóó, jaj! Azok a változások!

Sokszor azt kívánjuk, bár ne jönne semmiféle változás az életünkbe. Hiszen olyan jól elvagyunk a magunk kis langyos vízében. Mert a változás nem jó! Ki tudja, mit hoz? Lehet, hogy félni kell tőle? Mi lesz, ha….? És mi lesz, ha mégsem….?

Jönnek ám aztán a gondolataink a változás lehetséges kimeneteleiről, aztán máris beindul bennünk a félelemgyár. Mert gyártjuk egymás után a negatívabbnál negatívabb gondolatokat és a végén arra jutunk, hogy ugyan már, dehogy kell nekünk a változás! Jó nekünk úgy is, ahogy most vagyunk. Akkor is, ha ez sem jó nekünk.

Az évszakok is változnak és soha nem tudhatjuk, hogy mit hoznak előre. Mégsem rettegünk úgy tőlük, mint a saját életünkben esetlegesen bekövetkező változásoktól.

Pedig nem biztos, hogy félnünk kellene ezektől a változásoktól. Mert ki tudja? Történhetnek csodás dolgok is velünk.

Velem mostanában megint sok változás történik. Van, amelyik egészen kicsike, de vannak nagyobbak is.

Az elmúlt egy hónapban sok emberrel ismerkedtem meg. Férfiakkal, nőkkel egyaránt.

Van olyan ismerősöm, aki már nem csak ismerős, hanem barát is.

Vannak olyan ismerőseim, akik kiléptek az életemből, ami számomra nem is olyan rossz. Mondhatom azt is, hogy ahogy kiléptek az életemből, sokkal jobban lettem.

Több új olvasóm is van.

Májusban meglesz az első könyvbemutatóm egy könyvtárban.

Hamarosan elköltözöm eddigi lakhelyemről. Itt már 11 éve lakom. Elég nagy lesz a változás, de legyen.

Új dolgokba kezdek bele, mint szappankészítő tanfolyam (ennek részletei itt találhatók:

http://naturgina.blogspot.com/2019/01/szeretedfinom-dolgokkal-kenyeztetni.html

Régi dolgokat kezdek újra, mint például a rajzolás és gyöngyfűzés. Merthogy ezeket is csináltam. Ha bárkit érdekelnek ezek a munkáim, akkor a Nekem kedves oldalaknál a Ginagyöngyre kattintva megtekintheti a korábbi munkáimat. :)

Szóval, folyamatosan történnek velem is a változások és mint látható, elég nagy változásoknak is nézek elébe. Ó, nem mondom, hogy egy csöppet sem jönnek olyan Mi lesz, ha…? gondolatok. Dehogynem! Csak épp nem hagyom, hogy ezek határozzanak meg, hogy ezek határozzák meg a lehetséges jövőmet.

Azt hiszem, ha szeretjük magunkat, akkor olyan nagyon rossz nem is lehet az életünkben a változás. Mert akkor nem a negatív oldalát látjuk már eleve. Akkor megpróbálunk pozitívan hozzáállni ezekhez a változásokhoz.

Azt mondom, hogy ne rettegéssel nézzünk sohasem az előttünk álló változások felé! Hiszen nem véletlenül történnek velünk a változások. Mi akartuk. Akkor is, ha ennek nem vagyunk teljesen tudatában. Mert valami nem jó nekünk a mostani életvitelünkben, ezért jön valami más, hogy tapasztaljunk, megéljünk mást is. Vágyunk a változásra. Ez is olyan, hogy tudatosan talán nem akarjuk, tiltakozunk ellene, de mélyen belül biztosan vágyunk rá. Mert különben nem történne meg velünk.

Bármennyire is tűnik úgy néha, hogy bizonyos változásokról nem tehetünk, mert más miatt kerültünk bele, mégis azt kell mondjam, hogy akkor is mi tehetünk róla. A másik, csak hozzásegített minket a változáshoz. Még akkor is, ha átmenetileg nem is olyan jók a megváltozott körülményeink, lehetőségeink. Hiszek benne, hogy minden jóra fordul. Mert így kell lennie. Minden csak a hozzáállásunkon múlik. :)

Mindenkinek hatalmas öleléééés :)

Elengedés...

Mindannyiunk életében vannak olyan fájdalmas idők, amikor el kell engednünk valakit, aki belopta magát a szívünkbe. Nem a legkellemesebb dolog ez. Sokszor nagyon is fájdalmas tud lenni. Hiszen hogyan is engedhetnénk el könnyen valakit, akit esetleg megkedveltünk, megszerettünk? Akivel esetleg volt valami közös az életünkben? Nem, egyáltalán nem könnyű. Tudom.

Most nekem is volt valaki az életemben – igen, egy férfi – aki fogta magát és finoman belopakodott az életembe, egy kicsikét a szívembe. Most mégis el kell őt engedjem. Meg kellett hoznom ezt a döntést, mert abban a kapcsolatban, ami volt köztünk, pont az okozta a nehézséget, hogy nem szakított rám időt.

Találkoztunk egyszer, kétszer… néhányszor. Aztán az ígérgetés maradt, hogy majd ekkor és ekkor találkozunk. De nem lett belőle semmi. Hol ezért, hol azért. Oké, némelyik kifogás érthető volt, de az már nem, amikor meg sem próbált találkozni velem egy másik időpontban sem, amikor pedig megtehette volna. Nem voltam annyira fontos az életében, hogy miattam bármit is megváltoztasson az addig megszokott kis mindennapjaiban. Nem nagy változás, csak annyi, hogy időt szakít rám.

Ő csak akkor akart találkozni, amikor neki volt jó. Máris nem esett neki jól, ha nekem az az időpont nem felelt meg. Messze lakik tőlem, de nem ez volt a legnagyobb akadály, amit le kellett volna győznie.

Némi huzavona után úgy döntöttem, hogy nem érdemes folytatni egy olyan kapcsolatot, ahol nem vagyok eléggé fontos a másiknak. Mert nem a vonzalommal volt a baj közöttünk. Hanem tényleg az, hogy nem vette a fáradtságot, hogy akár csak egy kicsit is változtasson az addig megszokott dolgain. Csak egy icipicit. Ha valaki fontos, vonzódunk hozzá, szeretjük, akkor bizony „bármi áron”, de találkozni akarunk vele.

Persze, kicsit meg voltam sértődve, dühös is voltam, mert igazából akármit is írtam neki, szinte semmire nem válaszolt. És teljesen mindegy, hogy kedves szavakat írtam vagy dühösen kifakadtam. Próbáltam valahogy kimozdítani a szótlanságból, de nem sikerült. Azért igyekeztem nem bántani szavakkal, de azt nem tudom, hogy ez sikerült-e.És bizonytalanná tett az, hogy így állt hozzám és ehhez a kapcsolathoz.

Szóval, az elengedés. Kell szeretnünk magunkat eléggé ahhoz, hogy ne hagyjuk, hogy mások így bánjanak velünk. A hitegetés eléggé ártalmas tud lenni annak, akinek az ígéreteket teszik. Hiszen Én is csak vártam és vártam, aztán írtam, aztán vártam… És ez így ment hetekig, másfél hónapig. Persze ő azt szerette volna, ha várok rá. De ki az a bolond, aki csak vár egy olyan valakire, aki meg sem próbál eljutni hozzá? Aki csak ígéri, hogy jön és mégsem teszi? Miért kéne csak az egyik félnek tenni azért a kapcsolatért, ha a másik nem hajlandó?

Egy kapcsolat, akármilyen is, két emberen múlik. A legtöbb esetben. És tényleg mindegy, hogy milyen kapcsolatról van szó. Ha csak az egyik fél tesz érte valamit, akkor az olyan semmilyen kapcsolat.

Egy férfi-nő kapcsolatban mind a kettőnek figyelnie kell a másikra, meg kell tenni bizonyos dolgokat a kapcsolat érdekében. De ha csak az egyik próbál tenni, akkor az már egy nem jól működő akármilyen kapcsolat. Akkor ne csodálkozzon a másik sem, ha kipenderítik abból a kapcsolatból.

Ugyanez vonatkozik a baráti kapcsolatokra is. Ott sem lehet, hogy csak az egyik fél próbálkozik azzal, hogy fenntartsa a kapcsolatot.

Ó, személyes tapasztalat ez is. Több olyan női barátnőm is volt, van, akik nem igazán törték magukat, hogy összejöjjön egy találkozó közöttünk. Azt mondják, szeretnek, szeretnek velem beszélgetni, mégsem tesznek azért, hogy ez meg is valósuljon. Jönnek a kifogások. Azok a jóképű kifogások! Tudom, hogy néha tényleg közbejön valamit, na de mindig?

Meg a felhívlak. És akkor miért is nem hívott? Azt már nem tudja megmondani.

Az ilyen kapcsolatokat tényleg el kell engedjük. De csak akkor, ha valóban nem lehet helyrehozni.

Én is sajnálom az elvesztett kapcsolataimat. De ha valaki csak szórakozik, várat, kifogásokat gyárt, azzal nem tudok mit kezdeni. Próbálom megbeszélni velük. Valakivel sikerül, valakivel nem. A barátnőkkel néha szokott sikerülni, akkor továbbra is barátok maradunk. Akivel nem sikerül, azzal nem vagyunk továbbra is barátok.

Férfiakkal más a helyzet. Ők egyszerűen csak eltűnnek. Velük nem lehet megbeszélni dolgokat. Ez a szomorú tapasztalatom. Ők elmenekülnek egy ilyen beszélgetés lehetősége elől. Lezárni sem lehet rendesen velük egy kapcsolatot, mert eltűnnek. Szomorú.

Jaj, megint sokat „beszélek”. :)

A lényeg, hogy ami nem működik, ami nem tartható fenn, sajnos, el kell engedni. Nem ragaszkodhatunk hozzá csak azért, mert vannak ugyan jó dolgok, de alapvetően nem működik jól az egész. Aki akarja, az mentse meg a kapcsolatát. De ezt is csak úgy lehet, ha mind a két fél benne van. Ha csak az egyik akarja megmenteni, sajnos, akkor a lehetetlenre vállalkozik.

Nem könnyű az elengedés. Bennem is rengeteg kérdés merült fel. Nem értettem dolgokat. Nem értettem, hogy miért nem ír, amikor volna rá ideje, miért nem válaszol, amikor kérdezek tőle valamit, írok neki. Nem értettem, hogy miért nem hív fel soha, amikor pedig szereti a hangomat. Nem értettem, hogy a velem való találkozást miért halasztgatta mindig, mikor pedig azt mondta, szeretne több időt velem tölteni.

Ezekre már nem fogok választ kapni.

Ahogy azt sem fogom megtudni, hogy végül is miért nem beszéltük meg a dolgokat, pedig megígérte, hogy beszélünk.

Fájt az egész. Kisírtam magam. De már csak azért is el kell engednem ezt a kapcsolatot, mert inkább romboló volt rám nézve ebben a formában.

Hogy miért is írok erről? Mert ez segít nekem. És talán másnak is segíthet, adhat némi erőt a felismerésekhez, a cselekvéshez, a továbblépéshez vagy bármi máshoz. Mert sokaknak kell akárcsak egy icipici megerősítés is.

Tovább kell lépnünk ahhoz, hogy meglelhessük a boldogságunkat.

Ha valaki többet is akar tudni az elengedésről, nyugodtan keressen meg! :)

Pusssszzzantááááás Mindenkinek ;)

Köszönet - egy kis magyarázattal :)

Folytassuk a Köszönöm-témát!

Talán valaki felkapja a fejét azon, hogy mit és miért is kéne megköszönni valakinek, hogy bántott? Én nem azt mondom, hogy magát a bántást köszönjük meg. Nézzünk egy kicsit a dolgok mögé és akkor meglátjuk, hogy miért is köszönünk meg egy negatív dolgot.

Azt senki sem szereti, amikor bántást kap. Én sem szerettem soha sem. Kaptam eleget fizikai és szóbeli bántásból is, úgyhogy tudom most is, hogy miről beszélek.

De minden egyes bántás, negatív tett irányunkba elvezet valami másfelé. Talán egy másik útra, egy másik gondolkodásmódra, egy másik életre.

Abban az adott helyzetben persze nem tudjuk meglátni a bántásban a jót. Nem is kell. Idő kell ahhoz, hogy felismerjük, mi volt a haszna számunkra annak a bántásnak.

Anyám alkoholista volt, általában alkoholista pasijai is voltak. Szinte semmire nem emlékszem abból az első nyolc évemből. Csak egy halvány folt van előttem, amiben anyámat éppen bántja az egyik pasija. Tehát az, hogy anyám meghalt, tudott teret adni annak, hogy más környezetbe kerüljek. Bár akkor épp egy még rosszabba kerültem. A nagyszüleimhez. Ők többféle módon is bántalmaztak fizikailag és lelkileg is. A velük töltött időt hívom Én mindig életem legrosszabb egy és háromnegyed évének.

Tőlük kerültem állami gondozásba, ami lényegesen egy magasabb életminőséget jelentett annak ellenére, hogy ez nem egy meghitt családi légkör volt. Engem itt csak a gyerekek részéről ért bántás, a felnőttek részéről sohasem. Itt azért megtanulja az ember, hogy milyen sok másik gyerekkel együtt fürödni, nem lehet szégyellős. Milyen többen együtt aludni egy hálóban, együtt ünnepelni a szülinapokat. Itt minden olyan együtt-dolog volt. Együtt takarítani, együtt parkápolni, együtt menni a strandra, iskolába, együtt tanulni.
Mikor a nevelőszüleimtől visszakerültem az intézetbe, úgy éreztem, megbecsülnek. Sokat segítettem mások gyerekeknek a tanulásban.

Amikor nevelőszülőkhöz kerültem, adódott egy jó lehetőség arra, hogy másmilyen, jobb életem legyen. Az egy dolog, hogy nem igazán jöttem ki a nevelőanyámmal. De sokat tanultam náluk a vidéki életformáról, a háztáji gazdálkodásról, az állatok gondozásáról.

Ők fizikailag soha nem bántottak, de nevelőanyám sokszor úgy viszonyult hozzám, hogy az felért egy bántással. Elsősorban, azt hiszem, nem bízott bennem.

A volt férjem mellett és miatt (most így írom) történt meg, hogy elveszítettem a lakásomat. Aztán el is váltunk. Majd meglett életem első munkahelye, ahol megismertem a lányom apját. Na, ő aztán nem volt egy főnyeremény, de ez volt.

A férjem ugyan elperelte a fiamat, de sok évvel később rájöttem, hogy ez így volt jó. Amilyen helyzetben akkor voltam, mint albérlet, egy kocsmába járó, részeges pasi, ráadásul várandósan, nem igazán tudtam volna jól gondját viselni a fiamnak meg még kórházba is járni vele. Merthogy azt kellett. Többször is műtötték. De tényleg csak sok év múlva, miután elmúlt a sértettségem, értettem meg, hogy jobb volt így a fiamnak. Rendes otthona volt, szerető és gondoskodó családja, amit Én lehet, hogy az akkori helyzetemben nem tudtam volna megadni neki.

Mindegy is. Ez a kapcsolatom is szétment. Átmenetileg elvesztettem a lányomat is. A nővéremhez kerültem egy messzi városba. Ő akkor férjnél volt. Hozzájuk költöztem. De mivel a nővérem olyan volt, amilyen, nem igazán volt rózsás a kapcsolatunk. A férjét kedveltem, bár alig beszéltünk szinte. Nem tudom, hogy miért nem beszéltünk sokat.

Egy évig laktam náluk, amikor a nővérem kidobott. Éppen részeg volt. Aztán költözgettem kicsit ide-oda.

Volt rendes munkahelyem, új pasim. De ezzel az új pasival is a végére gondok lettek. Megütött, mert elhitt rólam egy hazugságot, amit más mondott neki sértettségében. Úgy tűnik, hogy tönkre vágta az életemet, mivel kidobott. Csak azért nem kerültem az utcára, mert a mentős, aki bevitt, még ott a kórházban felajánlotta a segítségét, így hozzájuk költöztem néhány hétre. Hát igazából neki is egy hatalmas köszönettel tartozom a segítségéért, mert akkor és ott megmentett.

Aztán megint máshová költöztem, de az a pasi meg azért dobott ki, mert nem bújtam vele ágyba.

Végül így kerültem ide a fővárosba.

Lehet látni, hogy egyik dologból következik a másik. És ami hirtelen nagyon rossznak tűnik, lehet, hogy az lesz az egyik legjobb dolog, ami történt velünk. Csak azért, mert valami jó dologhoz vezetett el.

Látható, hogy elég kacifántos utat választottam Én is magamnak. De hogyan is írhattam volna meg a könyvemet, ha nem történik velem ilyen sok minden? Hogyan tudnám elmesélni, hogy mennyi minden átalakult bennem?

Szóval, akárhol is tartunk, meg kell állnunk, visszatekinteni az eseményeinkre, és rájönni, hogy miért is volt jó még a negatív esemény is az életünkben? Minden elvezetett a mostani énünkhöz.

Persze, amikor ide felkerültem, nem volt akkor sem habostorta az életem. Csak sok évvel később történt meg, hogy elkezdődött az átalakulásom és tiszta szívvel mondhatom, hogy teljesen más vagyok, mint korábban voltam. De ezt már annyiszor elmondtam. :)

Viszont az, hogy ide költözhettem, nagyon sok tanulási lehetőséget megadott nekem. És bár egészen lassan, de eljutottam addig az emberig, aki most vagyok, és akit nagyon szeretek.

Azt persze általában megköszönjük, ha valami jó történik velünk. De azt megérteni, hogy a rossz dolgok is vezethetnek jóra, néha nagyon nehéz. Tényleg csak az kell, hogy megálljuk, körülnézzünk és megnézzük, mi és hogyan vezetett el odáig, ahol most vagyunk. Persze ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha nem vagyunk amolyan panaszkodós emberek. Mert azoknak semmi sem jó.

Bizony nagyon sok, hosszú év is eltelhet addig, amíg eljutunk eddig a felismerésig. De ha tényleg jót akarunk magunknak, akkor talán áttekintjük – tárgyilagosan – a velünk történt eseményeket, hogy meglássuk, hova is vezetett minket mindaz.
Azért írtam, hogy tárgyilagosan, mert itt valóban érzelmek nélkül, elengedve minden sértettséget és haragot, kell visszanéznünk az utunkra. És meg fogjuk látni, hogy hova jutottunk, milyen erősek vagyunk, milyen jó tulajdonságaink vannak. Úgyhogy alapvetően még a velünk történt rossz dolgok is szolgálhatnak minket nagyon is jól.

Aki akar erről vagy bármi másról az önszeretet témájában beszélgetni, az megtalál az elérhetőségeimen itt az oldalon. :)

Pussszantáááás :)