Úti napló - 1. nap

Mint már arról meséltem, hihetetlen lehetőségem adódott egy egy hetes nyaralásra Tenerifén. Erről az utazásomról szeretnék nektek egy beszámolót írni. Mindenképpen muszáj megírnom, mert többen is várják az élménybeszámolómat, kíváncsiak, hol jártam és mit csináltam, milyen volt ott.

Mivel ott nem volt lehetőségem számítógép előtt írni, így mindent megírtam egy füzetben és most fogom nektek napokra lebontva megírni ezt a kalandot. Vagyis amit átéltem, az mind egy héttel korábban történt. Na jó, kilenc napja. De ki számolja?

Fogadjátok szeretettel, ahogy én is írtam nektek minden egyes nap. Igyekszem mindent megírni. Ha kérdésetek van, tudjátok, hol találtok!

Mondanám azt, hogy már a felhők felett járunk, csak éppen nincsenek felhők. Mindenesetre e sorokat már pár ezer méter magasban írom.

Tegnap este annyira izgatott voltam, hogy alig bírtam elaludni. Az izgatottság meg a most már két hónapja kínhó fájdalmaim felerősödtek és azok sem hagytak nyugodtan pihenni.

Reggel aztán elég korán keltem. Újra át kellett néznem a bőröndömet, még meglocsolni a növényeimet, zuhany, borotva, hajmosás, na meg a reggeli, mert ki tudja, mikor, hogyan fogok tudni enni. Bár néhány gyümölcsöt csomagoltam magamnak, de hosszú lesz az út. Úgy öt és fél óra.

Mindennel sikerült végeznem időben. Éppen hívni akartam a barátnőmet, hogy merre járnak, amikor pont ő hívott. Közel vannak, úgyhogy elindultak a házam elé. Barátnőm is jön az útra, őt hozza ismerőse kocsival, így engem is visznek a reptérre. Legalább nem kell tömegközlekedéssel mennem. Ez most nem is ment volna. Ráadásul még egy nehéz csomagot is hoznom kellett, ami az egyik csajszi bőröndjében fog utazni valakinek.

Pont leértem a ház elé, mikor barátnőmék is odaértek. Szerencsére. Így nem kellett sokat totyognom. Igen, egyelőre most csak totyogásra futja tőlem.

Sima volt az utunk a reptérre. Persze, mint rutintalan repülővel utazók, rögtön az információhoz mentünk, hogy mit hogyan kell értelmezni a beszállókártyán, mire kell figyelnünk, merre kell mennünk. Én utoljra 2006-ben repültem.

Vártuk a többieket. Hamarosan mindenki megérkezett. Hat nő. Bizony, mind nagyon vártuk ezt az utazást.

Én nagyon izgatott vagyok még most is. A reptéren, talán a meghatottságtól vagy a boldogságtól, esetleg a még mindig alig hiszem el érzéstől, de kicsordult a könnyem. Hihetetlen, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy részt vehetek ezen a kalandon. Hogy csak a repjegyet kellett fizetnem.

És milyen kedvesek a barátok, ismerősök, akik aggódnak értem, hogy jó utat kívánnak és, hogy vigyázzak magamra, érezzem nagyon jól magamat. Úgy lesz, megígérem!

Sikeresen átmentünk a biztonsági ellenőrzésen, bent vettem magamnak vizet. Aztán kicsit várakoztunk. Már le kellett ülnöm, hogy egy kicsit enyhítsem a fájdalmakat.

Amint kiírták, hogy melyik kapu felé vegyük az irányt, megint felkerekedtünk. Ott bent még egy kis várakozás. Aztán becsekkoltunk megint és újra várakoztunk.

Még tankolták a gépet. Nagyjából negyed órát vártunk még, hogy végre kimehessünk a géphez és felszállhassunk rá. Nekünk a hátsó felébe szól a jegyünk. Nehezen, de sikerült felkászálódnom a lépcsőn bőröndöstül.

Egy fél órás késéssel ugyan, de elindultunk. És most itt ülök, csináltam egy rakás fotót és videót, most pedig e sorokat írom. Most már valóban a felhők felett vagyunk. Ha lehet, akkor a szó minden értelmében.

Jó volt érezni, ahogy gyorsul a gép, majd a levegőbe emelkedik. Nagyon furcsa érzés volt, de imádni való. A gép persze tele van.

Olyan boldog vagyok! Annyira, de annyira nagyon köszönöm, hogy utazhatok, hogy ott lehetek. Most élvezem az utazást. És jövök majd a beszámolókkal.

Bizony, nem egyszerre születik ez az írás sem, hanem kisebb megszakításokkal. Elvégre az út is hosszú.

Fentről milyen más a világ. Olyan békésnek látszik minden innen. Nem látszanak az emberi sorsok. Csak a váltakozó táj látszik.

Horvátország, Zágráb felé vettük az irányt. Nem szállunk le, csak arra kerülünk. Onnan Olaszország, majd Afrika, Marokkó, a Gibraltári-szoros, utána pedig csak a végtelen nagy kékség, maga az Óceán.

Innen csak az látszik, ahogy földrészeket, félszigeteket és szigeteket hagyunk el sorban, ahogy körbeöleli őket a tenger. Innen fentről is látszik, ahogy egymásba olvadnak a különböző kékek. A szárazföld partjainál a világos és türkiz kékek, majd a sötétebb, ahogy távolabb ér a parttól. A tenger és az ég találkozásánál pedig megint másmilyen kékek látszanak. Furcsa játéka ez a fénynek.

A repülés maga kellemesen telik. Az ülésem kicsit kemény, de kényelmes. Itt a hátsó részen van a gépnek egy állandó motorzaja.

Aludni nem tudok. Egyszerűen elbűvöl az alattunk elterülő táj megannyi szépsége. Számtalan hegyet is látok, folyókat, tavakat. Egymás után készítem a fényképeket. Hiszen meg kell mindent örökíteni, mert ezt és így még nem láttam a világból. A földszínek ezer árnyalata mutatja magát. Minden földrészen más és más. Innen fentről pedig a habos felhők is oly csábítónak, puha paplannak tűnnek, hogy az embernek kedve volna belehuppanni.

Nem tudom, hol járunk. Talán már a Pireneusi-félszigeteknél, talán Afrika északi részénél. De ahogy kinézek az ablakon, csodálattal és áhítattal tölt el a látvány. Figyelem a folyók kanyargását, látom, ahogy némelyik gyönyörű türkiz színű tóba fut bele. A földről ezeket nem láthatjuk így.

Fénykép talán nem adja vissza úgy a színeket, de innen fentről varázslatosak.

Néha elkap minket egy-egy aprócska légörvény, de pillanatok alatt kikeveredünk belőle.

Itt fönn, a magasban, a Föld végtelenségét nézve mindenféle gondolat felbukkan a fejemben. Drasztikusan nagyon kiléptem a komfortzónámból. Egy pillanat volt eldönteni, hogy élek az utazás lehetőségével. Nem számít, hogy ott mi van, mi vár rám vagy mi lesz. Kaland az élet és én most is éltem a felkínált lehetőséggel. Vagy mondjam inkább úgy, hogy micsoda kalandot teremtettem magamnak?

Úgy látszik, jó vagyok a nagy dolgok megteremtésében.

Öt óra után nem sokkal berepültünk a végtelen kékség, az Atlanti-óceán fölé. Látni a hajók húzta fehér csíkokat a nagy vízen. Kicsit ijesztő a tudat, hogy nincs más alattunk, csak a hatalmas és mély víz.

Még néhány óra az érkezésig.

Olyan, mintha egy helyben állna a gép a víz felett. Annyira mozdulatlannak látszik alattunk a víz.

Új perspektívák nyílnak az ember előtt.

Itt fönt nincs idő, nincs időérzék. Mintha egy teljesen más dimenzióban lennénk. Hol van az ember élete, amit hátrahagyott? Nem számít. Nincs már, az nincs most.

Ki vagyok én? Mekkorák a határaim? Mire vagyok képes? Mi vár még rám? Hová tartok? Van-e végcél? Már most azt érzem, hogy túlléptem eddigi önmagamon. Nem számít semmit, én valami nagy dolog felé tartok. Hogy ez mi lesz, valamikor csak kiderül.

Olyan csalóka a térérzékelés ilyen magasból. Mintha a hatalmas óceán egészen közel lenne alattunk, pedig jó pár km választ el tőle. A víztükör hullámosnak, mégis mozdulatlannak látszik innen fentről.

Háromnegyed hétkor megkezdtük az ereszkedést. Negyed nyolckor sikeresen földet értünk.

Újra összeverődött a lánycsapat.

Nagy nehezen lebicegtem a repülőről. Barátnőm hozta le a bőröndömet. Beérve a terminálba pedig egy másik csajszi húzta nekem. Alig bírtam menni. Sírni tudtam volna a fájdalomtól, de sokkal nagyobb volt az örömöm. A reptérről kiérve megpillantottam a pálmafákat.

Egy házaspár már várt minket, akik elhoztak a szállásra. Mindenki próbált valahogy segíteni nekem. Na, ennyit a fájdalmakról!

Rövid autózás után értünk a szállásra. Az út mentén mindenhol vagy hatalmasra nőtt, vagy hatalmasra bokrosodott kaktuszok vannak. Szeretem a kaktuszokat. A forgalom nem nagy, nincs olyan nagy zaj. A levegő tiszta és hűvösebb itt az óceán mellett. Már kimondani is milyen jó érzés, hogy óceán.

Ideérve aztán végre megismerkedtünk Mosolykával és a többiekkel. Nagyon jó csapat verődött össze, nagyon jó energiák vannak.

Csodálatos helyen vagyunk. Az épület mögött kisebb helyek vagy inkább nagyobb dombok, előttünk pedig az óceán végtelenje.

Az épület, a szállás nagy és tágas, nagyon tiszta. Négyen vagyunk egy szobában. Az egyetlen, ami nagyon fontos, hogy a vécépapírt nem szabad a vécébe dobni, hanem egy kukába. Eljött az ideje, hogy megtanuljam használni a bidét.

Itt Tenerifén nincs olyan szennyvíztisztító hálózat. Mivel vulkanikus az egész sziget, vagyis tiszta köves, ezért a vízcsöveket nem tudják a felszín alá beásni, hanem mindenhol ott futnak a felszín felett az utak mentén. Rengeteg ilyen csővezeték van mindenhol.

Finom, könnyű, vegán vacsorát ettünk. Utána meg is volt az első foglalkozás. Már most nagyon sok élménnyel, szeretettel gazdagodtunk mindannyian. Este még a barátnőm energiakezelést végzett rajtam, amiért szintén nagyon hálás vagyok, nagyon sokat segített. Jól tudtam aludni az éjjel, nem voltak nagy fájdalmaim.

Ennek a hétnek a neve, amiért összejöttünk, ha még nem mondtam volna:

Imádom hét 💗