Kritizálás

Most egy nagyon jó kis témát hoztam. Lehet rajta csámcsogni… nyamnyam…

Annyi gondolat van a fejemben, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. :)

Talán most Én is kritikus leszek ebben a cikkben.

Mindenki tudja, hogy az emberek nagy része, úgy egészen közel a 100 százalékhoz, kritikus. Van, aki kevésbé, van, aki aztán a végtelenségig beleköt mindenbe.

Én arról a kritikusságról gondolkodtam el, amit az emberek egymással művelnek. Vagy ha nem is egymással, akkor egyik a másikkal, a harmadik a sokadikkal. Szóval, amikor valakinek valami nem tetszik, máris megkritizálja.

Talán mindenki egyetért velem, amikor azt írom, hogy a legnagyobb közösségi oldalon (fb) aztán végtelen számú kritikus ember létezik. Ha valaki rosszul ír valamit, máris jön a kritikus tömeg és rögtön lehordja a sárga földig.

Vagy valaki kitesz egy fotót bármiről (most ne menjünk bele a részletekbe, hiszen az emberek mindenről tesznek fel fotót) és az valakinek valamiért szúrja a szemét, máris kritizál.

Hogy néz ki? Hogy viselkedhet így? Hogy lehet ilyen ostoba? Hogy lehet ilyen szemét? Minek mutogatja magát? Miért kell mindenről kitenni egy fotót? Hogy lehet így gondolkodni? Hát nem gondolkodik az ostobája? Ez meg sem érdemli az életet…

Hát ezt aztán lehetne sorolni. Szerintem mindenki találkozott már ilyennel. Tán van az olvasóim között olyan is, aki mondjuk kritikus és ilyen vagy hasonló bejegyzéseket ír.

Akkor most lépjünk egyet. Elfogadás.

A könyvben erről a témáról is írtam és azt hiszem, ez a téma igencsak kapcsolódik ehhez.

Kérdéseim: Miért kell rögtön kritikával illetni, ha valami nem tetszik?

És muszáj megkritizálni, ha valami nem tetszik? Miért?

Nem kellene esetleg tükörbe nézni, hogy mégis miért kritizálunk?

Az még nem jutott eszünkbe, hogy esetleg elfogadjuk, hogy a másik ember olyan, amilyen?

Esetleg elgondolkodtunk már azon, hogy miért is szólunk bele mások életébe?
Mert ez bizony mind hozzátartozik ehhez a témához.

Gondoljunk bele! Ha vesszük az önszeretetet, az önelfogadást, akkor egészen más szemmel tudunk rajtunk kívül lévő dolgokra és más személyekre is tekinteni. Aki elfogadásban van magával, az nem a kritikus énjén fogja elővenni, hanem az elfogadót.

Szóval, aki másokat kritizál, az valójában önmagát kritizálja. Ez már eszükbe jutott vajon azoknak, akik folyton kritizálni? Van, aki csak néha kritizál valamit vagy valakit, de akkor annak is el kell gondolkodnia, hogy mégis mit kritizál a másikban és az benne hogy is van jelen. Mit nem bír önmagában elfogadni, amiért a másikat kritizálja?

Ez egyébként csak egy egyszerű önismereti okfejtegetés.

Tudjátok, mi az a mondat, amit elég sokszor olvasni? Hogy lehet valaki ilyen ostoba? Vagy valami ilyesmi, de mindenképpen az ostobaságra vonatkozik.

Vegyük például a magyar nyelvet. Én is nagyon szeretem és Én is ki tudok akadni, ha valaki nem ír helyesen.

De ha belegondolunk, rengeteg oka lehet ennek is. Nem tanulta meg, ez az egyik. De hogy miért nem tanulta meg, annak is lehet sokféle oka. Valaki nem szeret tanulni. Valakinek rossz gyerekkora volt és nem tudott odafigyelni a tanulásra (Én is ismerek ilyet). Valakit egyszerűen nem érdekel.

Lehetne sorolni az okokat. Én csak annyit kérek, hogy tessék gondolkodni, belegondolni mások helyzetébe. Nem kell mindent megérteni, mert az nem is menne talán. De azt nagyon egyszerűen meg lehet tenni, hogy elgondolkodunk a dolgokon, és talán más véleményre jutunk.

Mert mi, emberek, hajlamosak vagyunk rögtön elsőre ugrani, beszólni, ha valami nem tetszik. De kérdem Én, hányan gondolkodnak el azon, hogy vajon valaki mit miért csinál?

Ja, idén történt velem egy eset. Valahogy nem megy ki a fejemből. Mentem át az úttesten. Nem egy forgalmas út, amolyan házak közötti. Női sofőr. Én lassan mentem. Kiszólt, hogy mindjárt megalszik a számban a tej. De vajon megkérdezte, hogy miért megyek ilyen lassan? Hát nektek elárulom: azért mentem csigában, mert épp nehezemre esett menni, mert eléggé fájt a derekam.

Csak arra akarok ezzel is kilyukadni, hogy az emberek mindig csak a felszínt nézik meg, csak azt látják és máris ugranak. Hová fajul még ez a világ? Teljesen kiveszik az emberekből a figyelmesség, az elfogadás, az együttérzés? Miért?

Mert azt ugye már senki nem kérdezi meg, hogy valami baj van, amiért ilyen vagy olyan vagy? Amiért így gondolkodsz? Amiért így viselkedsz?

Mindenki nagyjából csak magával törődik. És elfelejti, hogy rajta kívül ezen a bolygón még úgy 7 milliárd ember él. De nem is kell mindenkivel foglalkozni, elég csak azzal, akivel valamilyen kapcsolatban vagyunk. Nem csak a közelebbiek, hanem azok is, akikkel az utcán, a járműveken vagy bárhol találkozunk. Már az is valamilyen kapcsolat.

Nagyon nagy szükség volna arra, hogy odafigyeljünk egymásra. Nagyon sok minden meg tud ezzel változni. Vissza tud térni az emberségesség az emberekbe, ami nagyon kiveszni látszik.

Akartam még másról is írni. Visszatérni a kritizáláshoz.

Most lehet, hogy kicsit Én is kritizálni fogok, de ezt most csak így tudom megírni.

Vannak azok az emberek, akik nagyon okosnak érzik magukat, akik úgy gondolják, minden csak úgy lehet jó, ahogy ők csinálják, ahogy ők gondolják. Ez most kicsit sarkítva van, de nem akarok egy egész regényt írni. Azt majd máskor. :)

Nos, az ilyen emberek, hajlamosak egyből leszólni, kinevetni az olyanokat, akik máshogy gondolkodnak, cselekednek, mint ők. Igen, személyesen ismerek ilyeneket. Aki játszik az emberekkel, az emberek reakciójával és azt tartja viccesnek, ahogy az emberek reagálnak a mondanivalójára. Hozzáteszem, ez az ismerősöm ezt jó szórakozásnak tartja, mert így nevethet az emberek ostobaságán. Szinte szó szerint írtam, ahogy ő mondta.

Aztán vannak azok az emberek, akik az ébren töltött idejük szinte minden egyes percében keményen dolgoznak. Ők máris ugranak azokra, akik kevesebbet vagy egyáltalán nem dolgoznak.

Aztán vannak azok, akik arra ugranak, ha valaki valamiért panaszkodni merészel.

Ismerősek a témák, ugye? Szerintem mindenki találkozik valamelyikkel. Akár többel is.

Akkor most már azt mondom, hogy tessék elfogadni, hogy mindenki más, másmilyen. Mindenki más környezetből, más nevelésből jött. Mindenkinek más a felfogása. Ami az egyiknek könnyű, lehet, hogy a másiknak az sehogy sem akar a fejébe menni, sehogy sem tudja megérteni. Mások a képességeink. Az észbeliek is.

Úgyhogy azt mondom, mielőbb bárki is nekiáll kritizálni, előbb nézzen tükörbe! Aztán meg gondolkodjon el azon, hogy miért is kritizál! Aztán jusson eszébe, hogy mindannyian mások vagyunk, éppen ezért nem gondolkodhatunk egyformán, nem láthatjuk egyformán a dolgokat.

És még ide tartozik az is, hogy akármennyire is nem tetszik nekünk a másik viselkedése, el kell fogadnunk, hogy ő ilyen, hogy az az ő élete, mindent úgy csinál, ahogy tud. Szóval, ELFOGADÁS! Ezután pedig az, hogy nem szólunk bele az ő életébe, mert az nem a mienk.

Egyébként meg, ha annyira nagyon kritizálunk valaki, akkor miért nem inkább építő kritikát használunk? Vagy ha olyan a téma, akkor miért nem kérdezzük meg tőle, hogy tudunk-e neki valamiben segíteni? Vagy miért nem kérdezzük meg tőle, hogy miért gondolja a dolgokat úgy, ahogy? Miért siránkozik valamin, mikor máshogy is lehetne?

Miért nem a segítőszándék vezérel ilyenkor bennünket? Hm?

Emberek vagyunk. Együtt élünk ezen a csodálatos bolygón. Olyan sok minden másképp lehetne, ha az emberek nem így állnának egymáshoz, hanem inkább elfogadással, segítőkészséggel és hasonlókkal. Az úgynevezett mindennapos túlélés is megváltozhatna, ha egymással együttműködve és nem egymást eltiporva haladnánk.

Ez így nagy vonalakban. Mert aztán a végtelenségig lehetne ezekről beszélni. :)

Érdemes ezeken a dolgokon elgondolkodni.

Ha valaki beszélgetni akar ezekről, megtalál…

Pusszantááás

Születéééésnap :)

Ma születésnapot ünnepeltünk. Nem is akármilyet!

Korábban már írtam  a kedves szomszédnénimről. Az ő 90. szülinapját ünnepeltük ma.

De hogy miért írok róla?

Már egy korábbi bejegyzésemben is említettem, hogy milyen is ő. De ma különösképpen kiemelkedő az ő személyisége.

Sajnos, kevesen érik meg a 90 éves kort. Ez az egyik. A másik, hogy még kevesebben vannak azok, akik idős koruk ellenére olyanok, mint Irénke néni.

Őt Én még soha semmiről nem hallottam panaszkodni. Tényleg soha nem panaszkodik. Pedig neki is vannak testi problémái, ezeket mégsem problémának tekinti.

Ma azt mondta, hogy ő boldog, szereti az életet és szeret élni. Elégedett. Sokszor nem is 90-nek, hanem 16 évesnek érzi magát.

Minden érdekli. Számára a világ és az élet egy hatalmas csoda. Szereti hallgatni az emberek elbeszéléseit, mert minden információ érdekli.

Mindenben meg tudja találni ezt a csodát, a szépséget, az érdekességet.

Mind a mai napig nagyon sokat olvas.

Szereti az embereket és Én azt hiszem, az emberek is nagyon szeretik őt.

Sokszor tapasztalom, hogy úgy csodálkozik rá dolgokra, mint egy gyerek, ami nagyon jó, mert ez már sokakból kiveszett.

Őszintén örül mindennek.

Én sütöttem neki a tortát, ami sajttorta volt és ő annyira, de annyira örült neki, oly sokszor elmondta, hogy milyen finom. És ha már ünnep, akkor nagyon finom pezsgőt ittunk hozzá. Szóval, jót ünnepeltünk.

Azt szokta nekem mondani, hogy egy angyal vagyok, hiszen olyan sokat segítek neki (elárulom, hogy nem olyan sokat, de számára nagyon sokat jelent).

Én pedig azt gondolom, hogy ő is éppen ilyen angyal. Hiszen ő is segítségére van másoknak azzal, hogy beszélget velük, biztatja őket, támogatja őket.

Nekem is nagyon sokat ad, amikor vele beszélgetek. Mindig örömmel hallgatja az írásaimat. Talán ő az, aki a legjobban szurkol nekem azért, hogy végre boldogságra találjak, hogy rám találjon végre egy igazi társ, hogy sikeres legyek az életben.

Ezen kívül ő példa lehet másoknak is azzal, amilyen. Hiszen példás az, ha soha nem panaszkodik és nem azért, mert nincsenek néha panaszai vagy nehézségei. Ő inkább az a típus, aki teljes mértékben pozitívan áll az élethez és inkább a napos oldaláról nézi, mintsem a sötétről. És mindazért is példa lehet, amit fentebb írtam.

Hisz istenben, de ő inkább egy nagy titoknak gondolja istent.

Ő Jézust tekinti példaképnek.

Továbbra is azt mondom, hogy mindenkinek kívánok az ismeretségi körébe, rokonságába egy ilyen nénit, mert nagyon-nagyon fantasztikus érzés vele lenni.

Pussszantááás 💜

Ajándék ez a nap IS :)

Megint egy fantasztikus dolog történt velem. Imádom az ilyeneket. :)

Úgy voltam vele, hogy ma mindenképpen cukrászdába fogok menni valami finom sütit enni. Vonatra pattantam, bementem a Nyugatiig, aztán gondoltam, lesétálom az utat a cukrászdáig.

Útközben olyan sok mindent megnéztem. Az egyik villamosmegállóban egy idősebb úr egy másikhoz úgy beszélt, hogy énekelt neki. Hallgattam őket. Aztán mentek is tovább. Én is. :)

Lassan elértem a cukrászdához. De zárva találtam! Na jó, megnézhettem volna a neten, hogy nyitva lesz-e, de valamiért úgy voltam vele, hogy nem nézem meg, így is, úgy is elmegyek. Aztán a helyszínen majd kiderül, hogy mi az ábra.

Szóval, zárva. Pedig itt finom sütik vannak és egész jó áron.

Fogtam az okoska telefonomat és megnéztem, hol van a közelben cukrászda. Azért annyira közel nem volt. Még sétálni kellett egészen a Rákóczi útig. Jó kis séta ez a Nyugatitól.

Végre megvolt a cukrászda. Láttam Én ezt már korábban is, de mindig zárva volt. Úgy értem, hogy nagyon zárva, vagyis nem működik ott semmi. Most meg nyitva volt.

Beléptem. Nem mondom, jó nagy a helyiség. Egyszerű a berendezése, de olyan kis elegánsnak mondanám.

A pultnál egy fiatal felszolgálólány állt. Vele beszélgettem, megrendeltem a sütimet. Mikor kihozta beszélgettem vele az épületről. Akkor mesélte el, hogy tavaly augusztusban nyitott újra a cukrászda.

Fincsi sütit ettem, fincsi kávét ittam. Közben nézegettem belülről a helyiséget. Nagyon régi zene szólt, és kellemes volt az is. Nagyon régi alatt nagyon régit értek, szerintem még jóval az ötvenes évek előttről. Ha meg kéne saccolnom, akkor olyan húsz-harmincas éveket mondanék. De mondom, kellemes volt.

És olyan érdekes, különleges volt a hangulata az egésznek, már ha értitek.

Aztán a másik felszolgálót szólítottam meg, egy fiatal férfit. Épp leszedte az asztalokat. Tőle is kérdezgettem még a helyről. Elmondtam, hogy kávéházat keresek az íráshoz. Máris kérdezte, hogy mit írok. És itt már bele is mélyedtünk a könyvembe, a témába és beszélgettünk. Azért valljuk be, elég ritka, ha a felszolgálókkal el lehet kicsit jobban beszélgetni. Oké, nem voltak sokan, de akkor is.

Mikor befejeztem a fogyasztást, fizettem, körbenéztem még az egész cukrászdában. Valóban elég nagy. Örülök, hogy így megnéztem, mert azt hiszem, megtaláltam a helyet az íráshoz, hogy ne mindig csak itthon a négy fal között írjak. Hátha jobban jön az ihlet.

De még nem jöttem el, mert még a lányomnak is kellett valami sütit találnom, amit hazahozhatok neki. Így még beszélgettem a felszolgálókkal. És nem hiszitek el, de kaptam ajándékba egy zacskó sós süteményt. Különféle ízesítésű pogácsákat és rudakat. Azt mondta a fiatal férfi, hogy a ház ajándéka.

Hát Én szóhoz sem jutottam. Mondtam nekik, hogy nagyon kedvesek és nagyon köszönöm ezt az ajándékot. Mi mást is mondhattam volna? Ilyen meglepetést!

Aki hisz a véletlenekben, jobban mondva abban, hogy nincsenek véletlenek, akkor azoknak ez egy újabb megerősítő példa erre.

A másik cukrászdában lehet, hogy finom a süti, de nem hozzák ki asztalhoz, hanem a pultnál kell elvenni. Ott a felszolgálók úgy el vannak barikádozva a pult mögé. Nekem ez olyan idegen.

De itt még van rendes kiszolgálás, felszolgálás. Ezt szeretem.

Mikor ma elhatároztam, hogy cukrászdába megyek, nem is gondoltam volna, hogy ilyen meglepetésben lesz részem.

Szeretem az ilyen kedves embereket. És szeretem, mikor ilyen dolgok történnek. Ezek mindig újabb és újabb példák az emberi jóságra, kedvességre, a csodákra, az élet szépségére.

Egyébként elárulom, hogy nagyon finomak a pogácsák.

És hogy melyik cukrászda ez? A Hauer a Rákóczi úton, közel a Blahához.

Az ajándékom:

Dicséretek - 2. rész :)

Tegnapi írásomban a könyvem dicséretéről volt szó, amit másoktól kaptam és nagyon, de nagyon örültem neki.

A könyvben is szentelek egy fejezetet a dicséretnek, annak a fajtának, amit másoktól kapunk. A könyvben arról van szó, hogy ezt a dicséretet játszmák nélkül egyszerűen csak fogadjuk el.

Itt azonban a dicséret többi szeletéről fogok most írni.

Jaj, hányszor hallottam életem során, hogy ne dicsérd a gyereket, mert elbízza magát!

Ne dicsérd a férfit, mert elbízza magát!

Ne dicsérd a nőt, mert elbízza magát!

Azt mondom, hogy a francba az ilyen mondatokkal! Ha valakinek egészséges az önbecsülése, az egy dicsérettől nem fogja éppen elbízni magát. Ha meg elbízza? Az az ő dolga.

A gyerekeket igenis dicsérni kell, hogy ki tudjon alakulni az a bizonyos egészséges önbecsülés. Mint már oly sokszor elmondtam, nem vagyok szakember, de azt tudom, mert tapasztaltam, hogy az őszinte dicséret a legjobb. Igen, a dicséret is kapott egy őszinte jelzőt. Ugyanis nem sok értelme van úgy megdicsérnünk másokat, ha az nem őszinte. Hogy mit értek ez alatt? Na, mindjárt kifejtem. Pillanat. Összeszedem a kósza gondolatokat…

Úgy vélem, hogy amikor őszintén dicsérünk valakit, akkor odafigyelünk rá, valóban értékeljük őt vagy azt, amit alkotott, ahogyan kinéz stb.

Mivel gyakran elég felszínes a dicséret, vagyis felszínesen figyelünk oda valakire, legyen szó a gyerekünkről, a párunkról, barátunkról, bárkiről. Általában mindenki a saját dolgaival van elfoglalva a fejében, de ha mással vagyunk, akkor legalább figyeljünk igazán oda rá is.

Mert egy gyereknek az esik a legjobban, ha a szülei figyelnek rá, ha így dicsérik meg. Tudom, a lányom is ilyen volt kicsiben. Mindig igényelte, hogy figyeljük, nézzük, ahogy rajzol. Persze ez leginkább csak akkor volt, amikor még csak kéthetente láthattuk egymást. Amikor már iskolás lett, akkor csak olyankor láthattam a „műveket”, amikor kész lett és hozta megmutatni. :)

Nagyon sokszor megdicsértem, de olyan is sokszor előfordult, hogy elmondtam neki az Én őszinte véleményemet arról, amit csinált. Itt is hangsúlyoznám az Ént, hiszen Én máshogy látom, mint ahogy ő. Éppen ezért, ha el is mondtam a véleményemet, utána már rá bíztam, hogy azt a valamit javítja, máshogy csinálja vagy éppen úgy hagyja, ahogy van. Az már az ő döntése volt.
Nem vagyunk egyformák és nem mindig tetszhetnek ugyanazok a dolgok ugyanúgy. :)

De azért továbbra is úgy vélem, hogy ahol lehet, dicsérjük csak meg a gyerekeket, mert óriási önbizalmat tud nekik adni, ha tudják, hogy jól csinálnak valamit. És a drága kis lelkek bizony nekünk, felnőtteknek akarnak a leginkább megfelelni. Sajnos. De ez másik téma.

Hol is tartottam? Ja, tudom, sokat dumálok. :)

Legyen a női oldal. Én is Nő vagyok. Hurrá! És mint nőnek, bizony nekem is jólesik a dicséret, ha kapom. Akárkitől is jön. Ugyanígy minden nőnek jólesik egy kis dicséret bármilyen szempontból.

Meg lehet dicsérni a kinézetét, öltözködését (itt hangsúlyozom, hogy nem a ruhát dicsérjük, hanem a nőt a ruhában!), hogy milyen finomat főzött, megoldott valamit ügyesen (Én is kénytelen vagyok megoldani olyan dolgokat a lakásban, ami alapvetően egy férfi feladata volna, de jobb híján…), alkotott valamit stb. Ha körülnézünk a világban vagy csak magunk körül, akkor meglátjuk, hogy mennyi mindenért lehet megdicsérni egy nőt.

Az már más téma, hogy a nő ezt hogy fogadja. Hiszen van, akinek olyan alacsony az önbecsülése, hogy visszautasítja a dicséretet, de ez legyen az ő gondja.

A férfiaknak külön üzenném, hogy egy nőt igenis kell dicsérni. Őszintén. Azt is jelenti, hogy odafigyelünk rá, hogy értékeljük. Kifejezzük a tetszésünket. Hogy mennyire fontos nekünk.

Ha valaki nem tud megdicsérni egy nőt, akkor az sürgősen tanulja meg. Hiszen, ha egy nő nem kap dicséretet, akkor bizony egy idő után teljesen elveszik a lelkesedése. És ezt a férfiak nagyon szépen le tudják törni a nőben. Bizony. Tapasztalat.

Ismerek nem egy férfit, akiből bizony nem igazán tud kiszakadni egy egyszerű kis dicséret sem. A volt párom is ilyen volt. Igaz, hogy régen volt, de ő aztán a világért meg nem dicsért volna magától. Sőt, annak idején még panaszkodott is másoknak, hogy Én saját magamat dicsérem és nem várom meg, amíg más megdicsér. Idézzem a könyvem?

„Várni mások talán nem is egészen őszinte dicséretére?”

Mi nők is nagyon meg akarunk felelni a párunknak és ezért oly sok mindent megteszünk. De ha mindig elmarad a dicséret, akkor mégsem a másikat hibáztatjuk ezért, hanem azt mondjuk, nem vagyunk elég jók. Ezt nekünk, nőknek, magunkban kell megváltoztatni önmagunk szeretésével. Ha egy férfi meg nem képes dicsérni, ott valóban neki kéne változnia, változtatnia.

Tovább nem ragozom, mert képes lennék végtelen mennyiségben írni erről a témáról.

A férfiak. Bizony nekik is kell a dicséret. Ők is benne élnek a párjuknak való megfelelésben. Ők is jók akarnak lenni a szemünkben. Úgyhogy, Hölgyeim, tessék csak félredobni a hiúságot, büszkeséget és ha úgy van, megdicsérni a férfit! De őszintén!

Vannak ám ilyen mondatok, mint például:

- De jó, hogy eszedbe jutott!

- Örülök ennek a virágnak!

- Ez nagyon jó volt (szex)!

- Milyen figyelmes vagy!

- Nahát, de jól nézel ki!

Hadd nem soroljam! Mindenki ki tud találni valami alkalomhoz illőt.

A férfiak meg szoktak lepődni, ha dicséretet kapnak. Azért, mert elég ritkán kapnak. Biztos, hogy nagyon örülnek neki. Úgyhogy, Hölgyeim, ne fukarkodjunk a dicsérettel! Egy férfi is jobban odateszi magát egy kapcsolatban, ha nem úgy kezeljük, hogy ő csak azért van, hogy kielégítse az ilyen-olyan vágyainkat és szükségleteinket. Értékeljük, mert ő is ember! A párunk. De ha nem a párunk, akkor is meg lehet dicsérni.

Mindenkit meg lehet dicsérni. Mindenkit! Férfit, nőt, gyereket. És kell is mindenkinek a dicséret. Attól is érezzük, hogy valaki figyel ránk, értékel minket, fontosak vagyunk neki. Ez egyszerűen mindenkinek kell. És attól, hogy megdicsérünk valakit, nem veszítünk magunkból semmit. Sőt! Még többek is leszünk általa. Ez biztos.

Azt hiszem, egyelőre befejezem ezt az eszmefuttatást. Mindenki le tudja szűrni belőle a számára lényegeset. :)

Csodás napot!

Pusszantááás

 💜💜💜

Dicséretek :)

Most csak egy rövidke szösszenetet hoztam. Csupán el akarok dicsekedni azzal, hogy milyen dicséreteket kaptam a könyvről :)

Nagyon büszkévé tesznek ezek a szavak, hiszen személyesen ismerem azokat, akiknek ilyen hatással van az életükre az írásom. :)

Elsőként Anett véleménye:

„Mióta olvastam a könyvet és jobban megismertem az íróját másképp látom a világot és a saját dolgaimat. Sokkal pozitívabban. Már nem vagyok olyan mélyen az áldozat szerepben, mint voltam és ez által sokkal boldogabb is vagyok. Az akadályokat is sokkal könnyedebben veszem. Jobban szeretem önmagam és az életemet is. Ez hozzásegített ahhoz is, hogy a környezetemben élő emberekkel is jobb a viszonyom. És ami még fontosabb, hogy sokkal de sokkal jobban el tudom engedni azokat a dolgokat, embereket, akik engem nem szolgálnak abban, hogy boldog, vidám és energikus nő legyek. Bátran és bizalommal ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, mert ahogy nekem is rengeteget segített garantálom hogy másnak is fog.”

Valentina írta:

"Sokáig nem hittem abban, hogy egy könyv képes megváltoztatni az ember gondolkodását, az élethez, emberekhez való hozzáállását, azt hittem ezt majd megtanulom az életben. Tévedtem. Van akinek sikerül, nekem kellett hozzá ez a könyv. Megtanított arra, hogy a nehéz gyermekkor ellenére is élhetünk később teljes értékű életet, hogyan tudom elfogadni, szeretni önmagam. Ami a mai világban nagyon fontos, hiszen az emberek ki be lépnek az életünkbe, csak önmagunkra számíthatunk a végsőkig. A könyvnek köszönhetően máshogy fogom fel a hibákat, hibáztatást, megbocsátást, az érzéseimmel, testemmel való törődést. Ez a könyv tartalmazza azokat az alap pilléreket, amik a boldog élethez kellenek. Ajánlom mindenkinek, aki úgy érzi szüksége van arra a bizonyos áttörésre az életében, és annak is aki nem, meg persze mindenki másnak."

Tamás:

„A Lépcsőfok című önismereti kézikönyv bár önéletrajzi ihletésű, mégis hű marad küldetéséhez és fokról-fokra, tanácsról-tanácsra vezeti végig olvasóját az önismeret létráján.
Egyszerű, hétköznapi és közérthető. „

Edit:

„Igen elolvastam es hasznosnak talaltam Vannak fejezetek benne ami hasonlit az en eletemre,de van amibol tanultam Koszonom,hogy olvashattam Varom a kovetkezo kiadast.”

Nos, úgy másoltam, ahogy kaptam őket, szóval tessék csak elnézni a hibák felett ;)

Már akkor is megérte, ha csak egy embernek segítettem vele, de úgy látom, hogy többeknek van igen jó véleménye a könyvről. És különösen nagyon jó, hogy ilyen hatással lehettem mások életére.

Nagynéném is hasonlóan vélekedik, bár ő még nem írta le csak szóban mondta el a véleményét. Szerinte nagyon jó életvezetési tanácsok vannak benne. :)

Kinek mi :)

Csodás Életet mindenkinek!

Pusszantás

Önmagunk szeretése

Szerda délutánonként 16 órától van a műsorom a rádióban. Ennek témája mindig az önszeretés körül forog. És ugye, ahogy azt talán már egy másik bejegyzésben írtam, a műsorom a könyvem után kapta a címét, vagyis az is Lépcsőfok címmel fut. :)

Tegnapi témám kifejezetten az önszeretés volt. Mindenképpen akartam erről részletesebben beszélgetni, mert azt hiszem, sokan nem tudják, tudták, hogy miről is van szó igazából.

Így meghívtam egy nagyon kedves ismerősömet, hogy legyen a beszélgetőpartnerem. Ő egyébként pszichológus és, szépen nem magyarosan, life coach. Nagyon értékes volt számomra ez a beszélgetés, hiszen végre egy szakember is megerősítette, hogy jó az, amiről írok, és hogy kell is az embereknek. Igen, egy kicsit megijedtem, hogy olyasmiről írok, ami nehezen emészthető vagy befogadható, de aztán rájöttem, hogy nem olyan. És meglepő volt számomra, hogy Anita ugyanazokról a dolgokról beszélt szaknyelven, amelyekről Én is írok, csak egyszerűbben.

Közel két órát beszélgettünk kettesben erről a témáról. Én is készültem jegyzetekkel, Anita is. Az is külön jó volt, hogy ő eleve úgy készült, hogy kicsit jobban kifaggat a könyvemről, ahogy írtam, ahogy megfogant bennem a könyvírás gondolata. Remek beszélgetés volt.

Tömörítve mondtam el az önszeretés lényegét, ami a könyvben sokkal hosszabban van kifejtve, hiszen minden egyes fejezetben erről van szó.

Nos, aki kíváncsi a könyvre, szeretné elolvasni, az az elérhetőségeimen megtalál. A rádiós műsoromat pedig fb-n megnézheti. Ez egy internetes rádió. Bredd Rádió.

Legyen szép napotok!

Pusszantás

Mert jó vagyok :)

El kell mondanom, hogy nagyon büszke vagyok magamra.

Néhány hete uszodába járok. Valamennyire tudok úszni. Meg azért nem fulladok. Világbajnok azonban nem lesz belőlem. :)

Tavaly győztem le a vízfóbiámat, de csak mostanában kezdtem rendszeresen úszni járni. Az első alkalommal alig néhány hosszt úsztam. Ma viszont 12-t! És Én olyan, de olyan büszke vagyok magamra, hogy sikerült ennyit úszni. Ennyi azért bővel elég így kezdőként. Főleg kora reggel. Ugyanis már hét óra előtt bőven ott voltam az uszodában. Nem voltak sokan. De úgy láttam, hogy a szélső sávokban azért több ember van és nem biztos, hogy még Én is beférek közéjük. Láttam, hogy az egyik beljebbi sáv szinte teljesen üres. Odaültem a medence szélére a sávhoz, néztem a vizet. Hát, azt kell mondjam, hogy nem mertem belemenni. Ez nekem még egy kicsit félelmetes volt. Úgyhogy felálltam és mégiscsak odamentem a nyugdíjas sávhoz. Ők sem úsznak gyorsan, Én sem. Ráadásul ott a medence fala, ami nekem biztonságot ad.

De azért minden hossznál, mielőtt elkezdtem volna az úszást, kapaszkodtam a medence szélébe és biztattam magam: Ügyes vagy, Gina. Meg tudod csinálni. A víz a barátod és szeret téged és te szereted a vizet. Hajrá, Gina!

Minden hossznál. Kellett nekem ez a biztatás önmagamtól. És meg tudtam csinálni.

Szóval, úszás megvolt és a büszkeség is hozzá. Nagyon jó vagyok.

Ezt a példát azért írom le, mert több fronton is megnyilvánul benne önmagunk szeretése.

Ott van ugye a hit önmagamban, hogy meg tudom csinálna. Aztán önmagam biztatása. Mégis csak kell valaki, aki szurkol nekem. Ha más nincs, akkor Én saját magam. És ez olyan jó! Ki kellene mindenkinek próbálnia önmagának szurkolnia.

És ugye ott a büszkeség, mert megtettem valamit. Eddig még sosem úsztam ilyen sokat. Még van bennem egy kis félelem a vízben. De akkor is megcsináltam.

A hétköznapi életünk is pont ugyanilyen. Hiszen bármilyen helyzetben előszedhetjük az önmagunknak való szurkolást, elővehetjük az önmagunkba vetett hitet. Hiszen ezek nagyon sokat tudnak nekünk segíteni.

Mindig kell, hogy higgyünk és bízzunk önmagunkban. Anélkül nem sokat ér az egész.

És Én hiszem, hogy mindenkinek van miért hinnie és bíznia önmagában. Hiszen mindenki jó valamiben. Még ha csak egy nagyon apró dolog is az, akkor is kell hinni önmagunkban. Bízni abban, hogy azt az apró dolgot tényleg meg tudom csinálni, tényleg jól csinálom.

Valahol már máshol kifejtettem, hogy nagyon sokat elfelejtik értékelni önmagukat. Ez talán abból is fakadhat, hogy annyi dolgunkat, cselekvésünket mindennapi rutinként kezeljük. Mert ezt szoktuk meg.

De Én azt mondom, hogy még ezek a mindennapos rutinfeladatok is lehetnek olyanok, amikben nagyon jók vagyunk. Lehet, hogy sokan csinálnak hasonló dolgot, mint Én, de így csakis Én tudom megcsinálni.

Meg kell találnunk a rutinfeladatokban is azt, amiért értékelni tudjuk önmagunkat. Mert nagyon fontos része az önszeretésünknek önmagunk értékelése. Meg kell tanulni megdicsérni önmagunkat szinte mindenért. Nem azt mondani, hogy á, ez csak egy apróság volt, hogy mindig így csinálom, hogy semmiség. Igenis, valami! Nem szabad lekicsinyellni önmagunkat.

Akkor is, ha az csak a mindennapi főzés. De ha az mindenkinek ízlik, akkor miért is ne lehetne megdicsérni önmagunkat? Simán meg lehet. És nem szabad, hogy érdekeljen más véleménye, hogy nem dicsérjük önmagunkat. De! De! De! Dicsérjük csak önmagunkat, mert ezt más úgysem teszi meg nekünk.

Nagyon sokan nem fogadják el, szeretik, tisztelik vagy becsülik meg saját magukat. Ők nem tudnak mást sem megdicsérni, nemhogy önmagukat. Úgyhogy mi szépen elkezdhetjük önmagunkat dicsérni. Ez is már egy lépés önmagunk szeretése felé. Egy hatalmas és fantasztikus lépés.

Én azt mondom, mindenkinek van miért büszkének lennie önmagára, van miért dicsérnie önmagát.

Úgyhogy öndicséretre fel! Meg fogja mindenki látni, hogy ez mennyire jó érzés! Én imádom.

Hát nem nagyszerű volna, ha minden nap találnánk legalább egy dolgot, amiért megdicsérhetjük saját magunkat? És ha még több ilyen is volna egy nap?

Mindenkinek sok sikert kívánok ehhez a lépcsőfokhoz is!

Ha bárki szeretné elolvasni a teljes könyvemet, akkor az elérhetőségeimen megtalál.

Pusszantáááás :)

A szürke szamár megkerül

Ahogy ígértem, csak előkerültem. :)

Mostanában elég sok minden történt. Az a mostanában úgy nagyjából az elmúlt egy-másfél hónap.

Kezdődött ugye a szépségversenyen való rövidke előadásommal. Aztán jött a rádió. Minden héten a könyvem témájához kapcsolódóan beszélgettünk vagy éppen vitáztunk.

A közösségi oldalon hirtelen egyre többen jelöltek be. Olyanok is sokan, akikkel még soha nem találkoztam. Van, akit visszajelöltem, van, akit nem. Ez van. :)

Ráadásul szerveződik egy általános iskolai osztálytalálkozó is. Huszonöt éve nem találkoztunk. Érdekes lesz, azt hiszem. Nem jártam végig velük nyolc osztályt, összesen úgy két és fél évet csak, azt is két részletben. Mivel négy különböző iskolába jártam a nyolc év alatt.

Aztán megint hagytam, hogy az a bizonyos valaki újra belépjen az életembe (B). Majd újra viharos gyorsasággal ki is lépett belőle, elég - mondjuk így - gyáva módon.

Félreértés ne essék, nem minősíteni és sértegetni akarom, csak azt írom meg, ami történt. A saját lelkével neki kell elszámolnia önmagának, nem nekem.

Mindezt azért írom meg, mert kapcsolódik a könyvhöz. Részben azért, mert ő az a B, akit megemlítek a köszönetnyilvánításban. Részben pedig önmagam szeretete miatt. És akárhogy is, de az iránta érzett dolgok miatt is. Nem, nem szerelemről van szó. De mindennek ellenére nagyra értékelem őt egyéb dolgok miatt. A gyávaság "jellemhiba", az ő baja.

Nos, részemről nem haragszom rá. Elfogadtam a döntését. Ha mást akar, legyen azzal. Ha engem valaki nem tud igazán értékelni, akkor még nem érdemel meg. És ezt nyugodtan mondhatom általánosságban is.

Ha valaki nem tud minket kellően értékelni, elfogadni, akkor bármennyire is szeretnénk vele lenni, bizony el kell engedni. Értékeljük benne a jó tulajdonságait, ne hibáztassuk és okoljuk! Így, a jó tulajdonságokra fókuszálva, talán beléphet valaki olyan az életünkbe, aki már tud bennünket értékelni. De nem úgy, hogy elvárunk.

Igen, kell önmagunkat annyira szeretni, hogy nem kiabálunk kígyót-békát a másikra. Hiszen az, hogy kit választ, az ő döntése. Aki szereti önmagát, sokkal jobb annál, minthogy ítélkezzen.

Tessék! Még egy dolog, ami a könyv témájába vág. :)

A mindennapi életünk során felmerülő szinte bármilyen szituációban több dolog is felmerülhet azok közül, amiről írok. Úgy mint például: elfogadás, elengedés, hibáztatás elkerülése, nem ítélkezés, figyelem stb.

Ahogy a fenti példámban is több minden előjött.

Hogy miért nem haragszom? Nagyon egyszerű. Kell nekem egy olyan érzés, ami csak az Én életemet keseríti meg, miközben ő jól érzi magát (már, ha valóban így van)? Semmi szükségem egy ilyen romboló érzésre. Szeressem már magam annyira, hogy nem hagyom, hogy valami kiborítson, hogy aztán nekem legyen rossz.

Tényleg legyünk magunknak mi az elsők. Utána jöhet mindenki más.

De hogy eláruljak még valamit, köszönettel tartozom neki. :)

Ezt is, és még a többi felmerült témát is apránként ki fogom itt tárgyalni.

Akinek van kedve, nyugodtan írjon! Az elérhetőségeimet megtaláljátok. :)