Negatív kijelentések

Tegnap úgy elkapott a hév, hogy írok egy cikket. Nem is a nagy hév, hanem az a belső késztetés, aminek én nehezen tudok ellenállni. A negatív kijelentésekről, megnyilvánulásokról akartam írni.

Történt valami. Aztán később valaki megkérdezte, hogy én ugye nem szeretem a negatív kijelentéseket, megjegyzéseket?

A válaszom röviden annyi volt, hogy nem. Nem szeretem őket.

Hazafelé sétálva azt éreztem, hogy ezzel talán valami rosszat mondtam. Ezért is akartam írni, hogy kifejtsem az álláspontomat, miért is nem szeretem ezeket a negatív kijelentéseket. Neki is álltam írni, de aztán annyira elfáradtam, hogy inkább mára hagytam az írást.

És persze, ahogy az lenni szokott, néha „megjön az eszem”, vagyis ráeszmélek valamire vagy jön egy másik gondolat, amitől más színben látom az egészet. Vagy csak emlékeztetnek a gondolataim mindarra, amit már megtanultam.

Nem, valóban nem szeretem a negatív kijelentéseket, mert negatív energiát is hoznak magukkal, ami nem jó sem annak, aki kimondja, sem annak, aki hallja. Igazából nem tesz jót senkinek. És bizony jó pár embert ismerek, aki így beszél. Ritkán is tartjuk a kapcsolatot. Ez van. 😌

Ezzel ezt így le is zárnám. Ugyanis, ami reggel jött gondolat, az azt kívánja, hogy más szemszögből nézzek rá a dologra.

Tegnap új fejezetet kezdtem írni a könyvemben, mégpedig arról, hogy minden embernek helye és létjogosultsága van a világban. Valóban mindenkinek, még annak is, akiről sokan úgy gondolják, hogy minek is van a világon. Nos, ez utóbbi nem szokott az én fejemben járni, de már sok ilyen kijelentést hallottam.

Az utóbbi időben kezdem jobban megérteni, hogy mindenkinek joga van itt lenni és mindenki hozzátesz valamit a világhoz. Igen, még azok is, akik nem csinálnak semmit. Mindenki tanít vagy tanul valamit. Ez a fontos.

Szóval, máshogy néztem. A negatív megnyilvánulás a másik sajátja, nekem semmi közöm hozzá. Nem nekem és nem rólam szól. Szabad véleménynyilvánítás van. Nekem pedig el kell engednem a fülem mellett az ilyeneket. Aztán pedig észben tartani, hogy neki és a megnyilvánulásainak is helye van a világban. Elfogadni, hogy ő ilyen. Ez is szabadság.

Egészében véve teljesen mindegy, hogy nekem tetszik-e vagy sem az ilyen beszéd. Én csak annyit tehetek, hogy a megengedéssel élve hagyom, hogy úgy beszéljen, ahogy akar.

A megengedésről röviden, ahogy szerintem van: hagyom, hogy a másik úgy élje az életét, olyan döntéseket hozzon, ahogy ő akarja. Nincs jogom sem beleszólni, sem dönteni helyette. Nem akarhatom megváltoztatni, befolyásolni, nem szólhatok bele az életébe. Egyszerűen azért, mert az az övé. Hagynom kell, hogy mindent úgy csináljon, ahogy ő akar.

Meglehet a véleményem, de az nem jelenti azt, hogy rábeszélhetem, hogy úgy cselekedjen, ahogy én akarom.

Megengedem, hogy hibázzon, hiszen azokból is tanul. És bizony nem szabad utána azt mondani, hogy én megmondtam, mert ezzel teljesen elbizonytalanítjuk a másikat. Azt jelenti, nem bíztunk benne eléggé és esetleg átesünk a ló túlsó oldalára, hogy onnantól mi akarjuk irányítani.

A megengedés a szabadságról is szól. A másikat hagyni élni.

Ez az egész szituáció, a benne szereplő emberek megint tanítottak valamire, vagyis emlékeztettek. A megengedésre, a nem ítélkezésre, az elfogadásra. Hiszen, ahogy mondtam, mindenki azt csinál, amit akar. Szabad akarat van. Pont ezért is én pedig egyszerűen túllendülök az ilyeneken.😁

Ahogy ugyebár szoktam mondani, minden ember más és ez a jó, ettől szép és színes a világ. Milyen unalmas is volna, ha minden és mindenki egyforma volna! Igyekszem is folyamatosan emlékeztetni magamat erre és mindarra, amit fentebb is írtam. Ahogy utazom a tömegközlekedésen, megyek az utcán, körülnézek és ilyeneket gondolok.

Nem, nem vagyok szent, hála istennek. 😄😇 Nekem is vannak néha olyan gondolataim, ami nem éppen a legjobb. Én is emberből vagyok, de törekszem a jóra. Próbálok úgy élni, hogy gondolatban se ártsak senkinek, szavakkal, cselekedetekkel meg aztán pláne ne. Szerintem, ha ezt megtesszük, akkor nagyon sokat teszünk. 😉💗💙💚💛💜💝

Hosszabban kifejtve a témát, miszerint mindenkinek helye van a világban, majd a könyvben olvashatjátok. Addig maradnak itt ezek a hosszabb-rövidebb írásaim. Kérlek, egyelőre elégedjetek meg ezzel.😘😘😘

 

Ott vagy, ahol lenned kell

Megint hoztam egy olyan témát, amiről muszáj írnom. Egyrészt, mert zaklat belülről, másrészt, mert többekkel is szóba került. Persze, mindenki más szemszögből látja a dolgokat, ez érthető is. Elfogadom. De mint mindig, most is csak a saját személyes megtapasztalásaimról és észrevételeimről fogok írni.

Ez a téma szerepel a Lépcsőfok második részében, azt már meg is írtam. Ide pedig azért írok erről, hogy ne kelljen várni a könyv megjelenéséig vele.😊

Az utóbbi hónapokban kezdett jobban szembeötleni ez a dolog. Aztán egyre jobban megfigyeltem és kezdtem visszaemlékezni az életem történéseire ebből a megvilágításból.

Nagyon sok apró történés igazolja ezt az állításomat, de először elmesélem azt, amitől igazán megvilágosodott bennem a dolog.

Ahogy az előző bejegyzésemben is írtam, egyszerre két helyen dolgoztam két hétig. A második héten, mikor már biztos volt, hogy elmegyek, voltak az olyan beszélgetések a nagynénémmel, hogy akkor hogy fog alakulni az utánam következő időszak. És akkor láttam meg, hogy milyen összefüggések vannak, hogy miért is vagyok én most ott jó helyen. Valaki így át tudta kérni magát arra a szintre (6 szintes épületről van szó), ahol nekem kellett volna dolgozni. Más valaki át tudta magát kérni abba a műszakba, amit én vittem, vagyis délután 3 órától 7 óráig. Az eredeti műszak 5-től 9-ig lett volna, de így, hogy én csak az előbbit tudtam vállalni, valaki más át tudta magát erre kérni.

Valóban ez volt az a beszélgetés, amikor ráébredtem, hogy milyen jó, hogy ott voltam, hogy akkor voltam. Semmi sincs véletlenül, ebben aztán teljesen biztos vagyok. De hogy miért történnek a dolgok, az mindig csak utóbb derül ki. Ez teljesen jól is van így. Ha tudatosak vagyunk, akkor általában ki is tud derülni az az ok. Tehát, ami történik, az mindig az okozat, ami egy okból következik. (Régen valamiért rettenetesen nehezen értettem meg ezt az ok-okozat összefüggést. Valahogy tényleg nem értettem még magát a szót sem, hogy okozat. De már tiszta a kép.)

Szóval, ahhoz, hogy mások tudjanak variálni a munkahelyen a hellyel és idővel, ahhoz kellett, hogy én is ott legyek. Ilyen egyszerű az egész. 😇

Sokszor van az, hogy azért kell valahol ott lennünk, hogy általunk történjen valami. Értem úgy, hogy változzon valami, hassunk valakire, segítsünk valamiben valakinek. Máskor meg lehet, hogy azért kell ott lennünk, hogy ránk legyen hatással a hely vagy az emberek és a történések. Egyáltalán nem bonyolult a dolog. Sőt, valóban végtelenül egyszerű. Mindössze tényleg csak arra kell figyelnünk, vagyis megint csak tudatosnak lennünk, hogy észrevegyük, hogy mi történik velünk vagy körülöttünk, amikor ott vagyunk. Előfordul, hogy nem tudjuk meg, mi minden történik a háttérben, így lehet, hogy nem jövünk rá, mi volt a mi szerepünk benne. Mert ilyen is van. De ez is teljesen rendben van, mert ahogy mondani szoktam, nem kell nekem mindent tudnom.

Ahogy említettem, rengeteg apró dolog van, amiben rájöttem, hogy jó volt, hogy akkor és ott jelen voltam, hogy ott kellett lennem. Ilyen volt úgy egy hónapja, amikor láttam egy látássérült hölgyet, aki várt valamire. Közelben senki és megszólítottam. Kellett is a segítségem.

A pékségbeli munkám is olyan volt, hogy kellett, hogy ott legyek, hogy örömöt és másféle színt vigyek az emberek életébe, meghallgassam őket, valakinek még segítsek is. Sosem felejtem el, amikor az a fiatal anyuka nekem panaszolta el bánatát, és tudtam segíteni, ami pedig hatással volt az egész életükre. Ugyanis ezután megtalálták az otthont, amit kerestek. Szerintem erről tavaly írtam is egy bejegyzést. Ezt tekintem életem egyik csodájának, hogy ilyen nagy dologban én is hozzájárultam valamit a boldogságukhoz. 💗

De mondom, sok apró dolog van. Amikor engem szólítanak meg segítséget kérni az utcán, miközben sok másik ember is van ott. Vagy amikor én veszek észre valami fontos dolgot, amit mások éppen nem láttak meg, mert mondjuk nem figyeltek.

Szinte az egész éltemre ráhúzhatnám egy a mondatot amúgy. Oké, voltak kifejezetten rossz dolgok az éltemben, erre most nem térnék ki, inkább továbblépek ezekről és igyekszem azokat meglátni, amikben pozitív szerepem volt. Mint amikor sok évvel ezelőtt kinéztem az erkélyen – akkor még nem albérletben laktam – és megláttam az idős szomszéd nénit. Lementem és segítettem neki, onnantól pedig kialakult köztünk egy barátság és segítettem a lakását is rendben tartani, vásárolni, ha kellett. Amikor pedig hazajött az otthonból, akkor minden szombaton délután együtt voltunk, beszélgettünk, néha sütiztünk vagy ittunk egy kis alkoholt (akkoriban még nem volt bajom tőle, még nem voltam allergiás rá).

Említhetném azt a hölgyet is, aki olyan lelkesen olvasta a könyvemet és mindig beszámolt arról, hogy éppen hol tart. Aztán utána már éppen ezért (is) tudott segíteni valaki másnak.

Azt is mondhatnám, hogy nincsenek véletlenek, mert valóban nincsenek. Nem véletlenül vagyunk ott éppen, ahol és amikor. Mindennek van valami oka vagy éppen ez az okozata. Érdekes dolgok ezek, ha egy kicsit megpróbálunk mögé látni. Megláthatunk egy sokkal nagyobb valamit. Azt hihetnénk, hogy csak a mi életünkben történik valami, amikor megtörténik ez a véletlen, de nem. Egyáltalán nem. Ez egyszerre akár egészen sok ember életére is hatással lehet.

Én mindig azt mondom, hogy ha már csak egyetlen egy ember életébe is vittünk egy kis fényt, örömöt a jelenlétünkkel, akkor már megérte. Minden ember egy külön világ, így egy egész világra lehetünk hatással. Annyira szép ez így! 😍

Érdemes tehát odafigyelnünk úgy igazán a saját életünkre, vagyis tudatosnak lenni. Igazán csodálatos és különleges dolgokat élhetünk meg ezáltal. Az meg szerintem egy külön ajándék, hogy mások életére is hatással lehetünk. Pozitív hatással. Néha csak üljetek le egy kicsit csendben, gondolkodjatok el, mi mindent történt veletek, körülöttetek és talán megláthatjátok, kinek az életére voltatok jó hatással. Tényleg csodadolgok ezek és én annyira szeretem őket!

Kívánom, hogy legyen sok-sok ilyen felismerésben részetek, mert a ti szíveteket és lelketeket is meg fogja melengetni. 💝

Újabb változások

Néhány héttel ezelőtt megint jó nagy kanyarokat vett az életem. Megint úgy egyszerre történt több dolog is, úgyhogy éppen csak kapkodni tudtam utánuk a fejemet. De egy cseppet sem bánom, mert egyszerűen imádom, mikor történnek a változások az életemben. Már az sem volt meglepő számomra, hogy már megint egyszerre történik több dolog is. 😁

Most a munkáról lesz szó, vagyis inkább több munkáról.

Emlékeztek, írtam, hogy már nem dolgozom a pékségben. Nem akartam megírni a konkrét okát, mert nem akartam senkit sem bántani. De gondolhatjátok, ha nem ért volna negatív dolog, nem jöttem volna el.

Most pedig azt mondom, hogy hálás vagyok azért, hogy az a dolog ért. Meséljek? Juj! Tudom, hogy mennyire kíváncsiak vagytok. De nem a pékségről.

Az elmúlt fél év. Történtek dolgok ebben a fél évben, kisebbek, nagyobbak, de volt, hogy az élet csak a maga csendes kis medrében csordogált tova. Nyugodtan mondhatom, hogy volt benne olyan időszak is, amikor szó szerint nem történt semmi. Nyugalom volt minden téren. De ezekért a csendes időszakokért is nagyon hálás vagyok. 💜

Majd, ahogy az már nálam lenni szokott, egyszerre megindultak a történések.

Először is, a nagynéném beszervezett az ő munkahelyére. Ez csak egy átmeneti időszak volt, leginkább úgy hívom, hogy kisegítettem ott egy kis időre. Ennek amúgy nagy története van, talán megírom egy blogbejegyzésemben, mindenesetre a készülő könyvemben kapott egy fejezetet. Különös dolgok történtek ott is, mert ez alatt az idő alatt megint jött az olyan nagyon szeretett megvilágosodás-pillanat. Hívhatjuk úgy is, hogy valaminek megint a tudatára ébredtem. Nagynénémnek is csak hálás lehetek a lehetőségért, a munkáért és a beszélgetésekért. 💖
Tudjátok, gyakran egy jó beszélgetésből születnek az írásaim. 😊😍

A lényeg, hogy tudtam, hogy ez az időszak csak átmeneti lesz az életemben, mert egészen máshová vágytam. Ekkor már túl voltam egy másik állásinterjún is. Életem legjobb állásinterjúja volt. Ilyen jót és ilyen hosszan én még soha nem beszélgettem tulajjal vagy főnökkel állásinterjún. Neki tényleg voltak normális kérdései, nemcsak a szokásos „mesélj-magadról!” történet. Az is jó volt benne, hogy tényleg érdekelte a mondanivalóm és jónak is tartotta azokat.

Tehát első nap készültem a melóra a nagynéném mellett, közben pedig arra vártam, hogy ez a másik főnök felhívjon, behívjon próbanapra. Ahogy szépen telik az idő, lassan a munkaidő végéhez érünk, amikor megcsörren a telefonom és a másik főnök hív. Következő hétre megbeszéltük a próbanapot. Így akkor náluk kezdtem reggel, délután pedig irány a másik meló. Végül úgy alakult, hogy azon a héten két állásban voltam, mert az egyik helyen próbanapokat töltöttem, a másikban már alkalmazott voltam. Nem mondom, nem sűrűn fordul elő velem, hogy két állásban dolgozom, de most megtörtént. Évekkel korábban csak egy-egy ilyen napom alakult így, most azonban minden napom.

És felvettek!!! Azonban tisztességből még a következő hetet is lenyomtam a másik melóhelyen, nem akartam csak úgy hirtelen otthagyni őket minden segítség nélkül. És kellett is, hogy maradjak, mert akkor történtek meg azok a dolgok, amik meghozták a felismeréseket. Annyira jó sztori az is! Na, majd elmesélem nektek. Most azonban az új melómról fogok mesélni.

Azt hiszem, jobb helyre nem is vehettek volna fel. Úgyhogy most utólag nagyon, de nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik nem vettek fel, de még csak figyelmet sem fordítottak rám, azoknak, akik visszautasítottak és mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy ne náluk dolgozzak. Mert erre a helyre kellett jönnöm.

Nem is tudom, hol kezdjem. Egy kisebb üzletről van szó – a nevét nem fogom megírni. Egy amolyan családias méretű csapattal. Kevesebb, mint húsz emberrel. Ami a legjobb benne, hogy majdnem mind együtt dolgozunk egész nap, vagyis nem egyedül kell lennem az üzletben. Amúgy ez egy üzlet és szerviz is egyben, ezért az együtt dolgozás.

Tetszik a hely. Különösen jólesett számomra, hogy mindenki kedvesen fogadott. Nagyon sokat kellett és kell is még tanulnom, mert itt azért sokkal komplexebb a munka, mint egy sima bolti eladói feladat. Van benne kihívás bőven és tényleg rengeteg információt kell megtanulni, megjegyezni, mindenre odafigyelni. Az is nagyon jólesett, hogy már szinte mindenkitől kaptam dicséretet, hogy ügyes vagyok, hogy mennyire figyelek, hogy jól csinálom a dolgokat. Kezdőként ez nagyon jó. Sok-sok tanulni valóm van még, de állok elébe. Valami újat, sok újat tanulni, ez még jobbá teszi az egészet. Sokat hozzátesz az önbecsülésemhez is, hogy valami egészen mást tanulhatok és jó lehetek benne. 😊

Társaság szempontjából is mondhatom nyugodtan azt, hogy ez egy jó társaság. Mindenki mindenkivel jóban van. Egy kis helyen ez nem is lenne jó, ha másként lenne. Megy a rengeteg hülyéskedés és viccelődés. Úgyhogy a tanulás mellett azért elég sokat nevetek is. Volt már pár olyan pillanatom is, amikor azt mondtam, hogy ezt megszívtam, de igazából ezek is olyan vicces helyzetek voltak, mert senkiben sem volt egy cseppnyi rosszindulat sem. Mindannyian jót nevettünk.😄😄😄

A többségük persze férfi, amit nem is bánok. Már csak azért nem, mert valahogy elszoktam attól, hogy férfiakkal dolgozzak. Pedig nagyon régen több olyan hely volt, ahol férfiakkal is dolgoztam együtt. A nagy csapatból csak hárman vagyunk nők és valahogy ez így rendben is van.

A fiúk azért adják az ívet rendesen. Nem, nem, félreértés ne essék, nem udvarlás vagy hasonló témában, hanem például káromkodásban és lazaságban meg viccelődésben. Ahogy a lányok is.

Vannak jó beszélgetéseink is meg vannak nagyon nevetős pillanatok is. Közben meg tanítanak és tanulok. Az egyik csajszi a legfőbb tanárom. Szerintem nagyon jól tanít. Úgy csinálja, ahogy én is tenném másokkal, vagyis részletesen és türelmesen elmagyarázza a dolgokat. Rajta kívül pedig többen is segítenek, tanítanak a folyamatokban. Tetszik ez a hozzáállás. Persze mindenki érdeke, hogy én is hamar belerázódjak a dolgokba. Kezdőként még hibázok, így van, de akkor azt megbeszéljük, hogy mi volt, hogy kellene másként. Ezt is mindenki türelmesen és kedvesen teszi, nem szedik le a fejemet.

Őszintén mondom, azt hiszem, erre az egészre volt szükségem. Tudjátok, ez a sok egyedüllét, még a munkában is effektív egyedül lenni, nem a legjobb dolog. De most újra bekerültem egy társaságba. Kicsit olyan, mintha felrázódott volna az életem. Olyan, mintha újra kinyílt volna bennem egy olyan ajtó, ami valamikor szép csendesen becsukódott és már régóta zárva van. Sőt, még az is hiszem, hogy ez volt az a változás, amit már jó ideje éreztem. Tudtam, hogy valami nagy dolog fog velem történni. Most nem feltétlenül magára a munkára gondolok, hanem minden másra is, amit hozott magával. Már most is érzem, hogy elkezdtem jobban kinyílni. Lehet, hogy lesznek összezördülések vagy konfliktusok, de az most valahogy nem érdekel. Most csak azt látom, hogy belecsöppentem valami jó dologba, ami nagy hatással van az életemre és rám is. Ez az! Ezt a szót kerestem. Felszabadultság! Megvan! Mert lehetek laza, viccelődhetek a munka komolysága mellett. Újra meg kell tanulnom ezeket a dolgokat, mert, mint mondtam, bezárult az a lazaság ajtó. Szóval a munka mellett még ezt is tanulom újra.

Talán a mai nap végén azt hitték, kicsit megbotránkoztam a viselkedésükön. Egy kicsit valóban. De talán csak azért, mert már elszoktam mind az ilyen nagyon munkahelyi társaságtól, mind az ilyenfajta élcelődéstől, lazaságtól. Erre most nem találok jobb szót. Amikor azt látom, hogy itt tényleg viccesen veszik a poénokat. Nem tudhatom, hogy van-e mögöttük bármi komolyság is, de senki nem sértődik meg.

Sok szempontból tanít engem ez a hely és az ott dolgozók. Bízom benne, hogy ez kölcsönös lehet, lesz. Elsősorban a főnöknek vagyok hálás, hogy meglátott bennem valamit, amiért úgy érezte, én is értékes tagja lehetek a csapatnak. Igyekszem is jól megtanulni a dolgokat. Másrészt mindenki másnak is, hogy szeretettel és kedvesen fogadtak. Hálás vagyok a segítségükért is és minden tanításukért. Bár kicsit talán csodálkozva néztek rám, mikor mondtam, hogy vegán vagyok és nem dohányom, nem is iszom, de nem volt bennük semmi ítélkezés.

És nagyon köszönöm a kávét! Tessék! Mellettük még a főzött kávéra is egy pillanat alatt rászoktam. Persze nem
bánom, mert nagyon finom. 😋

Ha olvassa valamelyikük ezt a bejegyzést, biztosan meg fog lepődni. Mert ma a meló végén még hülyéskedtek is a fiúk, hogy írhatnék akár egy könyvet a viselkedésükről is.😅😅😅

Még van egy üzenetem: nem akarom megváltoztatni egyiküket sem. Inkább köszönöm, hogy megmutattak valami mást, olyat, amiről azt hittem, már nem fogok találkozni ilyennel. Ezeket mind megírtam ebben a bejegyzésben.

Tényleg csak köszönettel tartozom. Mert számomra ez az egész nagyon sokat jelent.

Köszönöm. 😊💙

A takaró mágiája

Soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan egyszerű dologról fogok írni, mint a takaró. Igen, a takaró. De az úgy volt, hogy muszáj volt egy kicsit lepihennem, mert nem voltam egészen jól, na jó, nagyon nem voltam jól. És amikor lefeküdtem az ágyamba, magamra húztam a takarót és akkor bevillant.

A takaró maga a csoda. Lepihenek és magamra terítem. Betakarom vele a testemet vagy csak egy részét, ha túl meleg van. Ha hideg, akkor meg úgy belegubózom, hogy éppen csak a fejem látszik ki belőle, hogy levegőt azért kapjak.

Mitől ilyen csoda a takaró? Eddig fogalmam sem volt róla. Soha nem gondolkodtam el rajta. De most, mikor lepihentem, valahogy szöget ütött a fejemben. Ágyba bújunk és betakarózunk. Akár hideg tél van, akár napsütötte, meleg nyár. Kell, hogy a takaró mindig ott legyen. Mert ad egyfajta biztonságot, védelmet. Akár egyedül vagyunk, akár valaki fekszik mellettünk, a takaró az mindig kell. Mert semmi nem adhat olyan megnyugvást, mint egy takaró. Ha összegyűröm, még rá is feküdhetek, mint valami támaszra.

Az is teljesen mindegy, hogy éppen a saját ágyunkban vagyunk vagy valahol máshol, a lényeg, hogy mindig legyen valami, amit takarónak használhatunk. Akár egy kabát, egy köntös, egy törülköző. Mindegy, csak tudjuk takarónak használni. Mert valahogy takaró nélkül fázunk. Mintha takaró nélkül inkább a lelkünk fázna és nem feltétlenül a testünk. Hiszen a nagy nyári melegben miért is kéne takaró, hogy még pluszban melegítsen? Igazából nincs is szüksége rá talán a testünknek, de a lelkünknek valahogy mégis.

Mégis miért van szükségünk ennyire a takaróra? Konkrétan én sem tudom, csak sejtem, vagyis sejteni vélem. Talán arra emlékeztet minket, hogy előfordult az életünkben, hogy valaki – szerencsés esetben az anyukánk – betakart minket és mi akkor biztonságban és szeretve éreztük magunkat. Mert amikor betakartak, akkor biztosak lehettünk benne, hogy tényleg szeretve vagyunk és semmi rossz nem történhet velünk. Mindig is valami belső melegséggel töltött el bennünket, ha betakartak minket. Úgy éreztük, hogy bármi is történt vagy történik majd velük, biztonságban vagyunk a takaró alatt. Így ez is, mint minden, ami történt velünk, beleégett a testünkbe, a lelkünkbe.
Bízom benne, hogy velem is előfordult ilyen, csak nem emlékszem rá.

Hosszú napok voltak mögöttem, mikor pénteken végre hazaértem. Két hétig két melóban nyomtam, de kibírtam. Nem volt semmi gond. Azt sem tudom, hogy pénteken mi történt velem. Mire hazaértem, elkapott a fejfájás, ami egyre csak erősödött. Lepihentem akkor is, hátha elmúlik az alvástól. Sajnos, nem így lett. A végén úgy jártam, hogy a vécécsésze fölé hajolva szabadultam meg mindattól, ami még bennem volt. Rettenetes volt, már csak azért is, mert évek óta nem volt ilyen fejfájásom.

Miután kiadtam magamból mindent, erőtlenül másztam vissza az ágyamba és magamra húztam a takarómat. Mikor másnap reggel felkeltem, legalább a fejfájásnak nyoma sem volt, ahogy az erőmnek sem. Szó szerint mintha minden erő elszállt volna belőlem az előző esti vécécsésze fölötti imádkozással. Ne is kérdezzétek, nem tudom, hogy fordulhat elő ilyen, hogy az embernek minden ereje így odalesz. De egész nap ez volt velem. Egy csészét alig bírtam megemelni. Így pihentem, amennyit csak tudtam.

Ahányszor bebújtam az ágyamba, hogy kicsit pihenjek, mindig ott volt a takaróm. Most, mivel nyár van, csak egy plédet húztam a huzatba, de ez így is takaró. Mert a takaró mindenhogy takaró minden formában, amivel csak be tudunk takarózni. És jó volt, hogy ott volt nekem, mert tényleg megnyugvást adott, tudtam, hogy biztonságban vagyok és megvéd. És elbújhatok alatta, hogy semmi baj ne érjen. Meleg volt tegnap is, de még ha nem is takaróztam be vele minden pillanatban – mert megesett, hogy csak oldalra feküdve magam alá gyűrtem –, akkor is kellett, hogy ott legyen. Nem tudom, miért, de a takaró nekem olyan, mint az otthon melege.

Azt mondják, az otthon ott van, ahol szeretik az embert. Biztosan így van, elhiszem. Csak valahogy még soha nem sikerült igazán ezt éreznem. Voltak korszakok az életemben, amikor úgy éreztem, otthon vagyok, otthonom van, de sajnos nincsenek jó emlékeim. A rosszakról meg már nem akarok mesélni. Szóval, ahogy tegnap eszembe jutott a takaró és az otthon melege. Soha korábban nem gondoltam így a takaróra, de a tegnapi nap valahogy mégis ezt hozta elő belőlem, hogy így elgondolkodtam rajta.

Amióta meghalt az anyukám, ami 8 éves koromban volt, azóta nagyon-nagyon-nagyon sok helyen laktam. Szám szerint ez a 29. Tudom, ez elég nagy szám, hiszen én magam is még elég fiatal vagyok, de ez van. A leghosszabb egy helyen lakás 11 év volt, aminek úgy négy éve szakadt vége. Nem is ez a lényeg. A lényeg tényleg az, hogy bármikor képes voltam bármilyen helyen eltölteni az éjszakát, csak az volt a fontos, hogy legyen takaró. Pótolt valami nagyon fontosat: az ölelést. Azt a puha, szeretetteli, biztonságot adó, meleg ölelést, védelmet. Így amolyan pótszer szerepét tölti be.

Ha nincs takaró, akkor képtelen vagyok aludni. Akkor fázom. Fázik a testem és fázik a lelkem is, akkor rideg a világ. Akkor félelem és fájdalom van bennem. Bizonytalanság. Sebezhetőség. Furcsa, nem? Fontos, hogy legyen takaró. Ha a fene fenét eszik is, ha be sem takarózom, mert olyan meleg van, akkor is ott kell lennie. Mindig.

Ahogy betakaróztam, mindig valami más lett. A takaró alatt egy másik világban lehettem, akármilyen is volt a kinti világ. Itt lehettem a saját ábrándjaimmal, álmaimmal, gondolataimmal, titkaimmal. Alkothattam világokat, teremthettem életeket, a legszebb kalandokban lehetett részem. Elbújhattam, ha éppen azt akartam. Sokszor a takaró alatt születtek a legjobb ötleteim, vagy csak egy megoldás valamilyen problémára. Itt bukkannak fel sokszor az ötletek is az íráshoz. Az összes többi a fantáziátokra van bízva.😉

A takaró amolyan varázstárgy. Az egyik legfontosabb számomra a világon. Ez a mágikus ereje emeli olyan becsessé. Ha egyszer világgá megyek, az biztos, hogy valamiféle takaró mindenképpen lesz nálam.

Fogalmam sincs, hogy honnan jöttek ezek a gondolatok, egyszerűen csak felbukkantak. Mindegy is, szeretem az ilyen hirtelen felbukkanó gondolatokat, amik, szerintem, a lelkem mélyéről jönnek.

(Sajnálom, ha valakinek rossz emlékei vannak. Van nekem is, de most nem ezekre akartam fókuszálni.)

A kép a közösségi oldalról van. 😀

Bátortalanság

 „Miért is bonyolítanád az életedet?

Hiányzik valaki? Hívd fel!

Találkoznál vele? Hívd el!

Megértésre vágysz? Magyarázd el!

Kérdésed van? Kérdezz!

Valami nem tetszik? Mondd el!

Tetszik valami? Mondd el ezt is!

Vágysz valamire? Kérd, kérd, kérd!

Szeretsz valakit! Mutasd ki!

Boldogságra vágysz? Légy boldog!

Az élet egyszerű. Éld és élvezd!”

Ezt az idézetet egy közösségi oldalról hoztam és pontosan remekül passzol ahhoz, amiről írni akarok. Éppen, ahogy felbukkant a téma bennem, erre megjelent ez az idézet. Már megint egy kis varázslat. Na tessék!😉

Lehetne inspiráló és bátorító, de már az is nagy dolog, hogy már megint pontosan jó időben bukkant fel valami.

A bátorságról akartam írni. Vagyis inkább annak hiányáról nálam. Nem mindenben hiányzik, csak egy-egy dologban.

Írni is éppen azért akartam róla, mert valakivel beszélgettem és felmerült a szóban forgó dolog, én meg bevallottam, hogy ez ügyben éppenséggel hiányzik belőlem a bátorság.

Most annyira betalált nálam ez a bátortalanság dolog, hogy magam is meg vagyok lepődve, éppen ezért írnom kell róla. Az állacskám leesett és a szívem sírva fakadt. Olyan hirtelen támadtak meg ezzel kapcsolatban az érzések. Nem gondoltam volna, hogy ilyen erős reakcióm lesz erre a témára.

Nem siránkozós poszt akar ez lenni, remélem, nem is az lesz. Csak feljöttek bennem dolgok és ezzel is próbálom feldolgozni, megdolgozni, átalakítani magamban. Számomra ezért is jó az írás.

Konkrét személyleírást nem fogok adni arról, akiről szól a téma. Akivel szemben oly bátortalan vagyok.

Hirtelen ezer gondolat kezdett cikázni a fejemben.

Miért vagyok bátortalan, vagyis gyáva? Miért nem merem megtenni azt a lépést? Miért és miért?

A válasz talán egyszerű vagy csak annak képzelem. Mert félek a visszautasítástól. Félek attól, hogy aztán többet nem látom az illetőt, pedig jó vele néha találkozni, beszélgetni. Mert mi van akkor, ha összeszedem a bátorságomat és elmondom, ami bennem van? Mi van akkor? Nem is tudom. Lehet számomra pozitív és negatív is a reakciója. És mégis, inkább maradok a bizonytalanban, csak ne kelljen a lehetséges negatív végkifejlettel szembesülni.

Akkor meg jöttek az újabb gondolatok, amik sokkal messzebbre nyúlnak vissza. Miért bennem a gyávaság? Miért félek a visszautasítástól? Miért félek egy negatív visszajelzéstől? Vajon honnan erednek ezek belőlem? Lehet, hogy ezt is valahonnan nagyon régről hoztam?

Egész életem arról szólt, hogy igazából soha nem kellettem senkinek. Sem a szüleimnek, sem a nagyszüleimnek, rokonoknak. Soha nem volt olyan férfi (legszívesebben csak pasit írnék), aki úgy igazán szeretett volna. Valahogy mindig egyedül voltam. Mindenre magamra maradtam. Mindent egyedül kellett megoldanom, rájönnöm, sokszor megcsinálnom, túlélnem, megharcolnom. A kapcsolataimban is rendre magányos voltam és egyedül a saját gondolataimmal, érzéseimmel, bajaimmal. Akkor mégis honnan lenne meg bennem a bátorság, hogy azt feltételezzem, hogy felvetésem pozitív viszonzásra talál? Honnan lenne meg bennem a feltételezés, hogy bárki is többet szeretne tőlem, többre tartana, mint egy beszélgetés? Honnan is gondolhatnám, hogy bárkinek is számítanék? Honnan is vehetném, hogy valaki képes lenne szeretni engem? Képes lenne engem szeretni?

Én is a szeretetre vágyom, hogy szeressenek, hogy valaki szeressen tiszta szívből, de ilyen belső kérdésekkel, gondolatokkal, érzésekkel hogyan hihetném, hogy tényleg igazán szerethető vagyok???

Igen, most aztán nagyon érzem a múltam árnyait. Sokat gondolkozom ezeken amúgy is mostanában. Jó, jó, feldolgoztam bizonyos dolgokat, bizonyos szintekig talán, de tudom, hogy valahol a mélyben még vannak olyanok, amikkel nem tudok megbirkózni. Igen, tudom, felnőtt vagyok, élem a saját életemet, megyek az utamon, de valahogy elég nehezen jutok előre.
Sokszor ezért is merülnek fel bennem a kérdések, hogy vajon mit is hozhattam magammal, ami még mindig ennyire hat rám? Mert azt ugye mindenki tudja, hogy a tudatalattiban ott van életünk minden egyes pillanatának minden történése és bizony onnan, a mélyből hat ránk. Ezért is kellenek bizonyos esetekben terápiák, feldolgozások, segítségkérések. Hisz tudjátok, hogy én is igyekszem a tőlem telhető legtöbbet megtenni azért, hogy a múlt ne szóljon bele az életembe. Tudatosan nem is szól bele, mert nem hagyom, hogy azok a régi történések irányítsanak. Ne aszerint ítéljem meg magamat és ne aszerint gondolkodjak, cselekedjek. Csak hogy van itt egy kis bibi. Ami lent van a tudatalattiban, azzal nem tudok semmit kezdeni. És az érzésekkel sem. Mert lehet, hogy a történéseket nem hagyom, hogy hassanak rám, de biztos, hogy minden esetben voltak mindenféle érzéseim is, és ezek még mindig itt lehetnek bennem valahol. A tudatalattimban? És ezek az érzések, amik úgy belém égtek, hogy bizony tudattalanul is hatnak rám. A szavakkal, a történésekkel még meg tudok birkózni, de az átélt érzésekkel, úgy látszik, még mindig nem teljesen. Mert lelkemnek olyan szintjén vannak, amihez nem férek hozzá.

Az írásaimból is láthatjátok, hogy igyekszem pozitív szemlélettel élni az életemet, de bizony néha vannak hullámvölgyeim. Néha jó mélyek, amik szinte elnyelnek. Leginkább ilyenkor bukkannak fel bennem ezek a kérdések, hogy mi van még eltemetve bennem? Mit kell tennem, hogy rájuk lássak? Mit kell tennem, hogy feloldjam őket? Mit kell tennem, hogy átalakítsam őket? Mit kell tennem, hogy ne azok hassanak rám? Mit kell tennem, hogy ne gátolják az életemet? Mit kell tennem, hogy elengedjem őket? Mit kell tennem a saját magam érdekében?

……… Tudjátok, imádok írni, de ezt már számtalanszor megosztottam veletek. És most is. És azért írom ezt, mert ahogy írom ezt a bejegyzést, a legutóbbi bekezdés kérdéseit, már bukkan is fel bennem a válasz. Lassan jön, érzem, lassan is fogalmazódik, de jön. Rám talált. Már csak az a kérdés, hogy tudom-e hasznosítani? Szinte fizikailag is érzem, ahogy megtalál a felismerés, hogy mit kellene tennem. Éppen elmosolyodik bennem. Jesszusom! Itt vigyorog nekem rendesen, hogy eddig miért nem kerestem. Hogy eddig miért nem fordultam hozzá.

Ó, még nem teljes valójában bukkant fel bennem, de érzem őt. Nem nevet ki. Ő csak jókedvében mosolyog, hogy végre rátaláltam, felismertem.

Ennyi volna az egész? Elkezdem kiírni magamból és erre ilyen hirtelen megjön a válasz? Tényleg? Valóban ennyire egyszerű volna? Oké, oké, nem kételkedem, nehogy elmenjen.

De még mindig nem látom teljesen tisztán, teljes valójában. Talán most elég volt, hogy csak felbukkant, hogy lássam, megvan és szép lassan fogja magát megmutatni. Nagyon kíváncsian várom.

Lehet, hogy nektek zagyvaságnak hangzik, amit írok, de azért bízom benne, hogy nem vagyok teljesen érthetetlen és valamennyire legalább értitek, miről hablatyolok.

Na, most persze ez nem jelenti azt, hogy hirtelen meg is oldottam magamban a dolgot és most már bátor is vagyok. Ó, nem. Ehhez még idő kell. Még jól meg kell forgatnom magamban a dolgokat. Még gondolkodnom kell rajta. Érlelnem. Áteresztenem az érzéseimen, a lelkemen. Még hagyni, hogy hasson rám, hasson minden érzékemre, érzékelésemre, érzésemre. Hagyni, hogy kiforrjon, hogy megjárja a maga útját bennem. Hogy megmutassa a többit is, mit hoz magával, mit járhatok még be vele. Hagyni, hogy egyelőre vigyen, amerre csak akar, hogy megmutassa, amit akar.

Hinné az ember, hogy ha már felnőtt, maga mögött hagyott mindent. De kiderül, hogy mégsem. Nagyon nem. Mert a nehézségeink bizony nagyon sokszor ezekből a régen megélt érzésekből, érzetekből, érzékelésekből fakadnak és mi még csak nem is sejtjük. De ha már rájöttünk, akkor tudunk vele mit kezdeni. Akkor jöhet a feldolgozás.

Hát, úgy látszik, erre talán most érkezett el nálam az idő. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz belőle, mire jutok vele, sikerül-e meghaladnom. Mert azt érzem, azzal, hogy felbukkant, azzal, hogy írok róla, valami elindult bennem. Igen, nálam ez így megy. Érzem, ahogy kicsit tisztul a kép is. Érzem, ahogy ez a téma, a bátortalanság most jobban megmutatja magát. Hiszen meghaladni, feldolgozni is csak azt tudjuk, amit képesek vagyunk meglátni.

Azt hiszem, most valami komoly dolgot érintettem magamban. Ez kívánkozott ki. Ez is olyan, mint sok más írásom, hogy olyan mélyről jön, hogy utólag fogalmam sincs, miről írtam. Így újra és újra vissza kell olvasnom, hogy egyáltalán tudjam, mit akart a lelkem közölni. Mert úgy szaladgálnak az ujjaim a billentyűzeten, mint akik meg sem akarnak állni. Milyen érdekes, hogy ilyenkor sokkal kevésbé ütöm mellé a betűket. Igen, velem is előfordul, mert kapkodok.

Ezért is biztatnék mindenkit az írásra. Olyan mélységek tárulhatnak fel, olyan megoldások születhetnek, olyan varázslatok történhetnek, amiket tudatos énünkkel nem igazán láthatnánk meg.

De ezt itt most be is fejezem, mert már nem akarom bonyolítani a dolgokat. Mindenesetre örülök, hogy ez most kikívánkozott belőlem, mert sok minden a felszínre tudott most jönni. Valami még csak éppen, hogy kibújt a felszín alól, más meg próbálkozik. Érzem és látom is. Talán jutok is velük valamire.

Most búcsúzom, jó éjszakát!

 

Írói munkásság

Van egy ismerősöm, akivel csak ritkán, de azért szoktam találkozni. Még ha csak egészen rövid időre is. Kicsit beszélgetünk, aztán mindenki megy a maga dolgára. A könyvemről vele még soha nem beszélgettem, de múlt héten szóba került. Meglepetésemre azonnal kért ő is egyet. 😌

Először úgy voltam vele, hogy nagyon szívesen adom neki ajándékba, hiszen ő is már többször megajándékozott. Ekkor kaptam tőle a következő meglepetést. Azt mondta, hogy köszöni, de ő a vásárlással szeretné támogatni az írói munkásságomat. 😯

Hogy őszinte legyek, ahogy ezt mondta, egy pillanatra elakadt még a lélegzetem is. Mert ilyet így még soha senki nem mondott nekem. Még soha senki nem mondta, hogy munkának tekintené és úgy is becsülné és olvasná az írásaimat.

Amúgy imádom az ilyen először mondott dolgokat. 💗💗💗

De őszintén szólva, eddig igazából én is csak hobbinak tekintettem. Hiszen imádok írni. Ez amolyan lételemem. Soha nem úgy vettem, hogy én most dolgozom, hanem leírom a bennem lévő gondolatokat, csak, mert egyszerűen ehhez van kedvem. Mert kikívánkoznak belőlem a szavak. Mert látható formát akarnak ölteni a papíron.

Ám ezzel a néhány fajsúlyos szóval, amit az ismerősöm mondott, hirtelen bekapcsolt nálam valami. Mennyire igaza van?! Nagyon is. Hiszen az írás valóban egy munka, néha kicsi, de néha egészen nagy.

Abban a pillanatban erősen felértékelődött bennem az írás. Az írásom. Benne van sok időm, energiám, milliónyi gondolatom, érzésem.

Mikor az első könyvet megírtam… Nem, kezdjük elölről!

Mikor az első könyvem első fejezetét megírtam, még nem gondoltam arra, hogy ebből könyv lesz. Hogy én írni akarok. Csak egy élménybeszámoló volt. Csak leírtam, ami történt. Valahogy kikívánkozott belőlem. És csak írtam és írtam. Már nem is emlékszem pontosan, de mintha vagy tíz oldal is lett volna. Aztán jöttek az újabb találkozók, születtek az újabb fejezetek. 😊😋😉

Nos, ez a könyv soha nem fog könyv formájában megjelenni és nyilvánosságra kerülni. Lehetne a címe, hogy Lepedőakrobata kalandozások. Persze nem ez a címe, csak így akartam nektek elmondani a témát és, hogy miért is nem nyilvános. Rajtam kívül egyedüli olvasója az, akivel kalandoztam. Na igen, miután teljesen kész lettem vele, elküldtem neki. Jól van ez így.

Ha belegondolok, akkor ezt már jó néhány éve írtam. Kilenc éve kezdtem. Az évek alatt íródott, született folyamatosan. Már amikor úgy alakult. De már évekkel ezelőtt befejeztem a könyvet és a kalandozásokat is vele. Nem akartam tovább írni, így szűk 300 oldal lett.

Akkoriban más hobbim is volt: ott voltak a gyöngyök, a rajzolás, a szappanozás, így alapvetően nem sokat írtam.

Majd egyszer csak elkezdett születni a Lépcsőfok. Sokan kérdezték már, de sem akkor nem igazán tudtam megmondani, sem most, mert egyáltalán nem emlékszem, hogy kezdődött, hogy ezt megírjam. És miért? Miért ne? Csak annyit tudtam, hogy valakinek ezt is meg kell írnia. Imádtam írni azt a könyvet. Azt már füzetekbe írtam tollal. Mennyire szeretek ülni a füzet felett és nézni, ahogy a szavak megszületnek, látható formát öltenek! Figyelem a betűimet, az írásomat. Szépen írok-e vagy csúnyán? Szeretek szépen írni, bár ez most éppen nem a legszebb, mert a kétbetűsben vagyok. Lassan menni kell munkába, de muszáj leírnom a gondolatokat.

Igen, azt akartam még mondani, hogy tudok többféleképpen is írni és mindegyiket szeretem. Most maradjunk csak az egyszerű, balról jobbra, jobbkezes írásnál!

Régóta figyelem magát az írást magamnál. Egészen konkrétan azt, ahogy a toll találkozik a papírral. Figyelem, milyen betű íródik, milyen a formája, milyen a képe. Szép vagy kevésbé az. Egy-egy betű.

Tudjátok, hogy bármikor írhatok másféle írással? Ahogy éppen gondolom. Az emberek általában egyféle írásképpel rendelkeznek, néha, például kapkodáskor ez változhat. De általában mindig ugyanúgy írnak.

Én azt figyeltem meg magamon, ha akarok, akkor máshogy írok. Ha tudatosan odafigyelek az írásomra. Kicsi, kerek betűkkel, dőlt betűkkel, nagy betűkkel és most jött egy legújabb, amit kicsit sűrűbb, hosszúkás betűkkel való írásnak hívok. Persze a különböző variációkat asztalnál, kényelmesen lehet gyakorolni. Nem úgy, mint a térdemre fektetett füzetben, ahol éppen ráadásul gondolatfolyam kívánkozik ki, amit gyorsan le kell írnom.

Az évek során mindig valamit próbálgattam írni. Hol az álmaimat, amik olyan színesek és mozgalmasak voltak mindig is és egy éjszaka többet is láttam, hogy mire ezeket leírtam, fél nap is elment velük. Akkor ezt egy kicsit nyűgnek éreztem és fel is hagytam az álmok leírásával. Valahol még megvannak ezek is. Már sok-sok-sok-sok füzet tele lenne velük, ha még mindig írnám őket. Talán majd egyszer újra. 😌

Próbálkoztam számtalanszor a naplóírással, de valahogy ez nem az én műfajom volt, úgyhogy ezeket is mind feladtam néhány hét után.

Emlékeztek a néhány évvel ezelőtti maradj-otthon akcióra? Talán 2020-ban lehetett. Ki tartja ezeket számon? 😂😂

Akkor történt. Belekezdtem egy könyvbe. Igaz, hogy azt csak gépen írtam, de írtam. Írni akartam. Felbukkant és le kellett írnom. Szerelmes voltam az írásba, ahogy ma is az vagyok. És a történetbe is. 😍 A történetet az életemből merítettem részben és persze beleszőttem a fantáziámat is. Aki ismer és olvasná ezeket a könyveimet, könnyen fölfedezhetné egyik-másik szereplő élő mintaadóját.

Ez a könyv ebben a röpke egy hónapban született. Nem lett hosszú, csak közel kétszáz oldalas. Egy romantikus regény. Ó, mennyire szeretem! Azóta is előveszem néha, átolvasom, talán valamit alakítok is rajta. Biztos, hogy nem tökéletes a könyv és talán nem is felel meg a szabályoknak, de ez engem egy cseppet sem érdekel.

Mikor a Lépcsőfokot írtam, a hölgy, aki korrektorálta (ilyen szó nincs, de ne foglalkozzatok vele! 😘) nekem, azt mondta, ne foglalkozzak azzal, hogy ki mit mond, hogy milyennek kellene lennie, mit hogyan kéne írni, csak írjam, ami jön. Ezzel azóta is így vagyok és neki is nagyon hálás vagyok, amiért akkor ezt mondta. 💝

Megvolt hát az első romantikus regényem is. 😊😍

Aztán volt, hogy megint hónapokig nem jött semmi ihlet.

A következőt egy álmom alapján kezdtem írni. Füzetbe persze. Megvolt az alapsztori, írtam lelkesen a fejezeteket egymás után. Majd valahogy hónapokig megint pihent, nem akart a létezésbe jönni. Vagy kilenc hónapot vártam rá. Én meg már majdnem kétségbe estem, hogy mi lesz vele. Talán elveszett? Elpártolt tőlem az ihletem? 😢

Közben írtam néha a blogba, jártam dolgozni, alkottam más vonalakon. De csak visszatért a történet és újra belefogtam. Elkezdtem írni újra a füzetbe és láss csodát, a történet elkezdte a saját életét élni. Saját magát írni. Írtam, írtam lelkesen és fogalmam sem volt, mi lesz a következő mondat. Csak jött és jött. Amikor pedig begépeltem a meglévő fejezeteket, újabb átalakulásokon estek át. De ezekről már biztosan írtam egy korábbi bejegyzésemben.

A lényeg, hogy ezt a könyvet is nagyon lelkesen írtam. Néha persze jött más ihlet is, így annak írásába is belefogtam. Van egy, amelyik félbe maradt. Olyan mélyről jött belőlem a történet és közben annyira egy másik világba kerültem, hogy tutira igaz lehet. Éppen ezért ettől a történettől kicsit megijedtem és abba is hagytam. 😱 Tervezem, hogy folytatom és befejezem. Az egy teljesen másik világba visz. Amúgy nagyon érdekes és nagyon szerettem a történetet is meg írni is. És közben teljesen benne élni a történetben. Ahogy persze máskor is.

Amúgy a másik könyv is, amin dolgoztam, olyan dolgokat, történéseket ír le, amik látszólag a fantáziám szüleményei, de időközben, vagyis jóval az után, hogy befejeztem, bebizonyosodott, hogy olyat is írtam, ami a valóságban is igaz, megtörtént, tény. Gondolhatjátok, hogy ezen ilyenkor hogy meglepődöm! 😮😯😳

Persze ez a könyv is olyan, hogy a saját életemből vettem példákat, történéseket. Hogy melyek ezek, az maradjon az író titka. 😉 Ezt a könyvet fejeztem be pár hónappal ezelőtt. Nagyon tetszik, nagyon szeretem. Még nekem is meglepetés volt, hogy mi lesz a vége, de részletesen abban a korábbi bejegyzésben írtam erről is.

Amikor még benne voltam ebben a könyvben, már akkor felbukkant bennem egy újabb ötlet, újabb történet. De csak a fejemben forgolódott egyelőre. Még nem akart papírra kerülni. Néha úgy előszedtem a fejemben, nézegettem, gondolkodtam rajta. Valahogy még megfoghatatlan volt. Nem akarta megmutatni magát, még a kezdetet sem. Néhány hete írtam egy első fejezetet, de nem lett az igazi. Nem tudtam átérezni. Így hát megint félretettem és csak vártam. Néha eszembe jutott, de inkább csak hagytam, hogy magától bukkanjon fel. Végül most hétvégén megtörtént. 😁😁

Megírtam az igazi első fejezetet. Legalábbis nagyon remélem, hogy ez az igazi. És persze nem fogjátok elhinni vagy nem fogtok rajta csodálkozni, de egészen más lett, mint amit előre terveztem. Mondtam, ha egyszer belemerülök, a történet onnantól már önmagát írja és én csak eszköz vagyok a számára.

Ó, én kis buta! Majdnem elfelejtettem, hogy a Lépcsőfok folytatása is már születőben van. Már pár hónapja belekezdtem, be is gépeltem, aztán ő is megpihent. Valamire várt. De most megint felbukkant és a hétvégén hozzá is írtam egy-két fejezetet. 😍😍

Szóval, csak hogy összegezzem, amiért belekezdtem ebbe a bejegyzésbe. Hálás vagyok a kedves ismerősömnek azokért a szavakért. Így most már ő is, mint néhány másik ember, szintén megihletett és megszülethetett ez a bejegyzés. Ez az egyik oka, hogy szeretek emberekkel beszélgetni. Tudnak olyat mondani, ami elindít bennem valamit, amit viszont muszáj leírnom. Ilyen ez a popszakma – ahogy szokták mondani. 😉😁😁😄😄

Szeretem, amikor megihletnek az emberek. Ez az egyik legjobb dolog a világon. Sok más mellett. Köszönöm most éppen Neked! 😘

Szerintem az írásból magára fog ismerni. 😊💙

Mezítláb a parkban

Most csak egy rövidke írást kaptok. 😊 Már amennyire telik tőlem röviden írni. 😉😁

Annyira jó idő volt a napokban! Tegnap ugyan nem voltam sehol, de ma délután összeszedtem magamat és elindultam egy fiatalító, lélekgyógyító sétára. 😍
Gondoltam, sétálok egy hatalmasat. De máris egy kisebb kalanddal indult a séta. Alighogy elindultam itthonról, átmentem az úttesten és azt látom, hogy egy kisebb kukányi szemét ott hever az úton. Ki tudja, mióta hevert ott, de mindenki csak elment mellette. Én nem is tudom, de valamilyen belső indíttatásból egyszerűen csak összeszedtem. Nem puszta kézzel, ráment néhány zsebkendőm, mert azzal fogtam meg a sok szemetet. Ott volt egy kuka, úgyhogy nem kellett messzire vinnem, de azért volt ott szemét rendesen. Szerintem a lángossütő szemete. Lisztes zacskó, tojástartó, tojáshéj, meg üres flakonok, szalvéták. Mindegy, nem is sorolom. Egyszerűen csak összeszedtem. Mindig van nálam nedves törlőkendő, így azzal megtöröltem a kezeimet, aztán már mentem is tovább a sétámra.

Tudjátok, rettenetes, hogy mennyire szemetes ez a város. Hogy ilyen rendetlenek az emberek, hogy egyszerűen tesznek rá, hogy mennyit ártanak a szétszórt szeméttel. Ráadásul az sem érdekli az ilyen szemetelő embereket, hogy másnak kell utánuk összeszedni a szemeteket. Ez igénytelenség és nagy fokú tiszteletlenség a földdel magával és más emberekkel szemben is.
Gondolom, nem fogtok meglepődni, ha elmondom, hogy a sétám során bizony még elég sok szeméttel találkoztam, de nem álltam neki mindent összeszedni. Kuka sem volt mindnek a közelében. Borzasztó, hogy mennyi szemét van az utcákon, a parkokban.

A lényeg, hogy nem szégyelltem magam és lehajoltam összeszedni minden szemetet ott az első kukánál, miközben a mellettem elhaladó emberek csak néztek. Senkit nem érdekel az utcán heverő szemét. Nem az övék, így nem is foglalkoznak vele. Oké, én sem vagyok rendszeres szemétszedő, de ezt egyszerűen nem bírtam ott hagyni. Szégyelltem volna elmenni csak úgy mellette.

És most a séta! Itthonról indulva, végig a Bihari úton egészen Kőbányáig, ott a Kápolna utcán és Óhegy utcán át az Óhegy parkba, azon átsétáltam, Harmat utcán le a Kőrösi útig, azon végig le a vasútig és onnan tovább az Egészségház mellett elsétáltam a Népligetbe. Szuperjó idő volt. A parkba érve leültem egy padra és levettem a cipőmet, zoknimat és mezítláb sétáltam végig az egész Népligeten. Annyira, de annyira jó volt! Sétáltam a kavicson, a rövid és magas fűben, az aszfalton, földes részen. Volt ott minden a természetből. De azért mindig a lábam elé néztem. Valaki mondta, hogy óvatosan a mezítlábaskodással a parkban, de amúgy is vigyáznék. 😃 Köszi, hogy aggódsz értem. 😙

Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy néha tegyen egy-egy sétát mezítláb is. Hihetetlenül jó érzés és felszabadító! Érezni a talpam alatt a földet, a természetet, a fűszálak selymességét, a föld egyenetlenségeit, a kavicsok szúrósságát, az aprócska fadarabok, gallyak keménységét. Izgalmas egyébként. Nem mindig felületen olyan jó érzés sétálni, de mindegyik kibírható. 😊

Ez ugyan nem saját fotó, de valami ilyesmi volt. 😊
Amúgy meg számtalan egészségügyi előnye és jótékony hatása van a mezítláb járásnak. Ne szégyelljétek levenni a lábbeliteket legalább a parkban. Nem számít, hogy mások mit gondolnak. Engem is megnéztek, de kit érdekel? Most is az a lényeg, hogy nekem milyen érzés mezítláb sétálni.
Lépésszámláló szerint 16 ezer lépést tettem. 😌😍

Kalandra fel! Irány a parkba egy jó kis mezítlábas sétára! Nem fogjátok megbánni. Szerintem. 😉💚

Na? Ügyes vagyok? Sikerült rövidet írnom. 😁

Vigyázzatok magatokra! 😘

Aprócska kaland

Az én véleményem az, hogy kaland az élet. És tudom, hogy ezzel jó néhány ismerősöm is így van. Már csak az a kérdés, hogy mi is az a kaland?

Vajon mi a kaland? Azt hiszem, én ezen a kérdésen nem is gondolkodnék, hanem azt mondanám, hogy egyszerűen minden kaland. Vagy mondhatjuk azt is, hogy bármi kaland lehet. Akár itthon, a négy fal között is meg tudok élni kalandokat még egyedül is. Ilyen itthoni kaland tud lenni a főzés, egy nagyobb takarítás, a könyvek átrendezése vagy éppen a dzsungelkalandom, amikor a növényeimmel foglalkozom. Számomra az írás is az. Amúgy meg a négy fal között megélhető kalandokat illetően mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogy mit tekint kalandnak.😉

A magam részéről ma egy kis csendes és magányos kalandban volt részem, nem a négy fal között. Az elmúlt napok gyászos hangulatát igyekezvén hátrahagyni.

Kora délután egy kis dolgom volt Kőbányán és úgy döntöttem, hogy onnan gyalog jövök haza. Menet közben egy újabb gondolatom támadt, mégpedig, hogy a Népligeten keresztül fogok hazajönni. Jó kis kerülő, de biztosan jó lesz.

Egészen kellemes idő volt. Bár az igaz, hogy a szél némiképp erősebben fújt és a nap sem sütött olyan nagyon, hiszen eltakarták a habos felhők.

Csendesen és magamba mélyedve sétáltam az úton, egyik villamosmegállót elhagyva a másik után. Ráadásul a forgalom is egész nagy volt, úgyhogy figyeltem a mellettem elsuhanó, néha elszáguldozó autókat, motorokat is. Bizony, ez utóbbiakból is egyre több van és némelyikük igazán fülsértően hangos. Gyalogos annál kevesebb volt, így egész utam során alig találkoztam emberekkel. Mikor pedig beértem a Népliget szélére, egy járdára, elfogott valami egészen másfajta érzés.

Olyan, mintha megkönnyebbültem volna és mintha még erősebb lett volna a bennem lévő nyugodtság érzése. Kicsit amolyan hipnotikus hatás alá kerültem. Mert az egész erdő (hívhatom erdőnek, ugye?) olyan csendes és nyugodt volt, olyan hihetetlenül egy másik világ érzését árasztotta! Csodálatos! Itt még kevesebb ember volt, de aki itt volt is, mintha egybeolvadt volna ezzel a természettel. Mindenki olyan lassú és csendes volt, hogy szinte észre sem lehetett venni őket. Csak a természettől elütő színű ruhák árulkodtak arról, hogy itt emberek is vannak. Senki nem akarta megtörni azt a varázst, ami itt tapasztalható. Egy idő után én is lassabban sétáltam, aztán kinéztem magamnak egy padot, és oda letelepedtem. Miután végigsétáltam a kavicsos utakon, majd a beton utakon, jó érzés volt megpihenni. Elfeküdtem a padon és a megnyugvásban jóval erősebben éreztem a testem vibrálását, ahogy megpihen. Vártam, hogy elcsendesedjen. De olyan rettenetesen kényelmetlen volt feküdni a padon, hogy néhány perc után inkább mégiscsak ülve merengtem tovább.

Hallgattam a sok különféle madár csicsergését, dalolását, a szél susogását, a körút forgalmának zaját. És mindezek mellett észrevehetően hallani lehetett azt az igazán megnyugtató, szinte álomba ringató csendet, ami, mint egy meleg ölelés, úgy fonja át az embert. Éreztem a bőrömön a szellő hűsítő simogatását, a néha felbukkanó nap sugarának meleg leheletű csókját. Séta közben a fűszálak gyengéden cirógatták a lábamat. Az orromat finom virágillat kábította el, én pedig behunyt szemmel még nagyobbat szippantottam belőle. A gyengéd szellő lágyan csiklandozta meg az orromat a már barnulni kezdett akácvirág illatával, a cserjéknek apró virágtornyaival, amik számtalan, igazán apró kis virágból állnak. Bódító illatukkal szinte elszédítettek. Volt még egy illat, amit nagyon szeretek, ez nem más, mint a csalán illata. Ezek a csalántelepek az erőteljes zöld illatukkal hívogatják az embert. Az élet erejét hirdetik.

Persze a liget egész területén sokkal finomabb a levegő illata. Szinte érezni, ahogy a növények, a fák lélegeznek, mintha egy ütemre lüktetnének. A fákra mindig is csodálattal tekintettem fel. Most is, ahogy felnéztem rájuk, elámultam. Micsoda hatalmas, tekintélyes lények ők! Itt állnak sok-sok év óta, annyi minden történik körülöttük, de ők csak állnak ott erőteljesen, életet adva önmagukból. Szerintem a fák a legcsodálatosabb élőlények a földön. Egy helyben állnak, gyökerük ki tudja, milyen mélyre növekszik, miket talál a földben. Törzsük évről évre vastagabb. Látni, ahogy évről évre újra kihajtanak, új leveleket hoznak, új lehetőséget, megfrissülve, megtisztulva, hogy ezzel a tisztasággal termeljék számunkra az életadó oxigént. Oly sokszor elmerengek magamban, hogy vajon mennyi mindent láthattak ezek a fák? Mennyi minden történt azóta, hogy ők ott vannak, ahol? Mennyi érzelmet láthattak? Mennyi bánatnak és örömnek lehettek tanúi? És mégis ott vannak, nem mennek sehová, nem vonják meg tőlünk az oltalmat, az életet adó oxigént. Nem ítélkeznek, egyszerűen csak léteznek nagyszerűségükben.

Elképesztő, hogy mennyi mindent köszönhetünk a fáknak. Tényleg ők a legnagyszerűbb teremtmények a földön. Még holtukban is csak az életet szolgálják. Van kint a ligetben néhány tábla, amire a holtfák hasznossága van kiírva. Érdemes elolvasni, mert elsorolja, mennyi életet szolgál még így is egy fa.

Ez a liget, az a kis erdő maga az élet. Ahogy beszívtam a levegőt abban a csendben és nyugalomban, éreztem, ahogy a lelkem békéje is újra rám talál. Ha mindenütt maga a nagybetűs Élet vesz körül, akkor miért is hagynám, hogy én magam az ellenkezőjét éljem meg magamban? Hisz az élet nagyszerű minden történésével együtt. Bár az elmúlt napokban eléggé kiborultam lelkileg, nagyon sokat sírtam, de ebben az erdőcskében sétálva csak az a szó vitt előre, hogy Élet. Minden fűszál, minden bokor, virág és fa csak ezt az egy szót harsogta.

Lassan elindultam hazafelé, ami azt jelentette, hogy el kell hagynom ezt az erdőt, ezt az életet, vissza kell térni a zajos valóságba. Bizony, mert ahogy kiértem az erődből, máris ott volt a nagyon forgalmas út. De lelkemben tovább őrzöm az erdő csendjét, a madarak hangját, a szellő simogatását, a nap sugarának csókját, a fűszálak cirógatását. Figyelek arra a békére, amit ott megleltem. Vigyázok rá.

Mert bizony, kaland az élet. Még akkor is, ha csak egy nyugodt sétának álcázza magát. Mert ha séta közben figyelek a körülöttem lévő életre, környezetre, ilyen csodás érzéseket élhetek meg, akkor máris mondhatom azt, hogy fantasztikus kalandban volt részem, pedig csak sétáltam egyet. Imádtam minden lépést, minden lélegzetet. Köszönöm ezt az élményt.

A képek tavalyiak, sajátok, de ugyanúgy a Népligetben készültek. 💗